Előszó: ez egy esszésorozat második része, amely Linda Jaivin kulturális forradalomról szóló nemrégiben megjelent könyvére válaszol. A könyvről külön is írtam ismertetőt itt . Ez az esszé arra összpontosít, amit én liberális orientalizmusnak nevezek, és leírja annak jellegét és hangvételét. A sorozat harmadik és egyben utolsó része hamarosan megjelenik.

Ez az esszé a liberális orientalizmus koncepcióját fejti ki , mint a nyugati tudástermelésen belüli különálló ideológiai képződményt a nem nyugati társadalmakról, különösen az olyan forradalmi államokról, mint Kína. A klasszikus orientalizmussal ellentétben, amely egzotikussá tette és uralta tárgyát, a liberális orientalizmus a nem nyugati társadalmak liberális eszmékhez való igazodás kudarcát gyászolja. Ez a gyász nem semleges, még akkor sem, ha gyakran úgy mutatják be. Inkább egy kivetítési aktus, amely megerősíti a nyugati episztemikus és erkölcsi központi szerepet. A liberális orientalizmus esztétizálja a szakadást, depolitizálja a forradalmat, és az elit ellenvéleményét a tömeges átalakulás fölé helyezi. Ez az esszé felvázolja a liberális orientalizmus szerkezetét, affektív gazdaságtanát és politikai funkcióját , és egy alternatív, a történelmi materializmuson és a dialektikus elemzésen alapuló kritikai megközelítés mellett érvel.

A Szentimentális Birodalom

A posztkoloniális és hidegháború utáni világban a nyugati hegemónia már nemcsak a hódítás, hanem a lelkiismeret nyelvét is használja. A liberális tudósok, újságírók és kulturális kommentátorok egyre inkább a globális értékek, például a demokrácia, az emberi jogok és a civil társadalom őrzőiként festik le magukat. Amikor a nem nyugati társadalmak eltérnek ettől az elképzelt pályától, a válasz nem pusztán analitikus, hanem érzelmi is: csalódást, bánatot, elítélést és elégiát tapasztalunk. Időnként a civilizációs felsőbbrendűség állításainak leleplezésével is találkozunk; ki felejthetné el az EU külügyminiszterét, aki az EU-ról úgy beszélt, mint egy „kertről”, amelynek meg kell védenie magát a „külső dzsungeltől”? Ez a katonai intervencionizmus politikájának is alapját képezheti, amelyet Monica Duffy Toft és Sidita Kushi jól dokumentált 2023-as Dying by the Sword (Kardtól menekülve) című könyvükben. (Egy ideje már írtam is erről a könyvről kritikát).

Ez az erkölcsi-esztétikai kritikai mód alkotja az úgynevezett liberális orientalizmus magját .

A liberális orientalizmus nem eurocentrizmusában, hanem stílusában és hatásában különbözik a klasszikus orientalizmustól. Míg a régebbi orientalista hagyomány (Edward Said meghatározása szerint) a Keletet érzékinek, statikusnak és alsóbbrendűnek ábrázolta, a liberális orientalizmus a nem nyugati Másikat kudarcba fulladt tükörként kezeli . Ez egy olyan téma, amely egykor a liberális modernitás ígéretét ígérte, de azóta elárulta ezt az ígéretet. Hangvétele nem a gúny, hanem a gyász hangvétele. Mások politikai kudarcát esztétizálja, hogy megerősítse a Nyugat erkölcsi és ismeretelméleti központi szerepét – sőt felsőbbrendűségét.

A liberális orientalizmus szerkezete

A liberális orientalizmus egy sajátos diszkurzív architektúrából fakad.

A liberális orientalizmus egy megvalósulatlan liberális jövőt vetít a nem nyugati világra. Előtérbe helyezi egy alternatív modernitás fantáziáját. Ezt a jövőt az a fantázia alkotja, hogy ha a dolgok másképp alakultak volna, a szóban forgó ország pluralista demokráciává, jogokat tisztelő társadalommá vagy liberális piacgazdasággá válhatott volna. Ez a fantázia jellemzően múlandó történelmi pillanatokban gyökerezik, mint például a kínai május 4-i mozgalom, a prágai tavasz, vagy a függetlenség utáni liberális kísérletek Afrikában és Dél-Ázsiában. Kína reform és nyitás utáni tapasztalatai is ilyen történelmi pillanatot alkotnak. Ezeket a pillanatokat azzá emelik, „ami lehetett volna”, és összeomlásuk válik a központi tragédiává.

A liberális orientalista diskurzus középpontjában az elit értelmiségiekre, disszidensekre, művészekre vagy kultúraőrzőkre való összpontosítása áll, akiket az illiberális erőszak áldozataiként állítanak be. Affektív befektetést mutat az elit szenvedésébe. Szenvedésüket civilizációs hanyatlásként narratíválják; a regresszió és a civilizációs erények hiányának jeleként. A tömegmozgalmakat és a népszerű forradalmi terveket vagy démonizálják, vagy eltörlik; a cselekvőképesség a liberális lelkiismerethez tartozik, nem a paraszthoz vagy a munkáshoz. Csak a kitalált tömegmozgalmak, például a Nyugat által kezdeményezett és „színes forradalmaknak” bélyegzett mozgalmak elfogadhatók.

A történelmi töréseket, különösen a forradalmakat, nem belső logikával rendelkező dialektikus folyamatokként, hanem a kulturális folytonosságot megzavaró traumákként értelmezik. A traumát esztétizálják. A kínai kulturális forradalmat például nem az osztályokért és az ideológiáért folytatott politikai küzdelemként, hanem szentségtörésként, az örökség és az értelem elleni vandalizmusként értelmezik. A történelmi folyamatot erkölcsi játékká esztétizálják.

Bár a liberális orientalisták gyakran kritizálják a Nyugat birodalmi múltját, továbbra is normatív bizalmat vallanak a liberális értékekben, mint egyetemesen kívánatosak. A liberalizmus az imperium erényes és racionalista ellenpontja, még akkor is, amikor a liberalizmus mint kormányzás művészete és technológiája lehorgonyozta a gyarmati kormányzat erőszakát Egyiptomtól Indiáig és mindenhol a kettő között. Valójában a liberális orientalizmus kiemeli a Nyugat episztemológiai és erkölcsi kivételességét. A Nyugat azzá a mércévé válik, amelyhez minden társadalmat mérnek, még akkor is, ha ez inkább csalódáshoz, mint diadalérzéshez vezet. Ez a Nyugatot a világtörténelem érzelmi középpontjává pozicionálja. Gyászol, ítélkezik és siratja a mások által nem járt utat.

Affektív gazdaság: A gyász mint hegemónia

A liberális orientalizmus nem pusztán intellektuális álláspont; egy affektív gazdaság. Érzelmi tájképét melankólia, nosztalgia és erkölcsi sérülés hatja át. Ezek az affektusok hegemón funkciót töltenek be. A melankólia a liberalizmust elveszett ideálként naturalizálja, mintha a történelem eltérése ettől inkább metafizikai hiba lenne, mintsem anyagi verseny. A nosztalgia romantizálja a nyugati befolyás vagy a kulturális finomodás forradalmat megelőző időszakait, a történelmet a veszteség, nem pedig a küzdelem történetévé alakítva át. Az erkölcsi sérülés lehetővé teszi a nyugati megfigyelők számára, hogy a geopolitikai hanyatlást ne az uralom elhalványulásaként, hanem egy erkölcsi küldetés elárulásaként dolgozzák fel.

Ez az affektív struktúra elterelte a figyelmet azokról az anyagi körülményekről, osztálydinamikáról és birodalmi összefonódásokról, amelyek a nem nyugati történelmet alakítják. Az érzelmeket az elemzés helyébe állítja, és a sebzett liberalizmus előadásán keresztül megerősíti a nyugati episztemikus központi szerepet.

Kína esete: a szakadás és a fantázia között

Kína a liberális orientalizmus paradigmatikus esetét kínálja . A liberális nyugati perspektívából Kína 1949 utáni pályája, és különösen a kulturális forradalom idején, katasztrofális eltérést jelent elképzelt sorsától. A mainstream sinológiai hagyomány ezt a logikát foglalja magában. A kulturális forradalmat nem forradalmi kísérletként, hanem az „autentikus” kínai kultúra meggyalázásaként vizsgálja; eseményként implicit módon irodalmi vagy klasszikus esztétikai szemüvegen keresztül értelmezi.

Az olyan művek, mint Linda Jaivin Bombard the Headquarters című műve, ezt a műfajt tükrözik. A hangsúly az intellektuális traumán, a kulturális vandalizmuson és a tömeges mozgósítás tragikus abszurditásain van. Míg az egyének fájdalma valós és elismerést érdemel, a keretezés univerzalizálja az elit nézőpontjait, és eltörli a forradalom politikai logikáját. Arra törekszik, hogy kizsigerelje osztálytartalmát, emancipációs céljait és történelmi szükségszerűségét.

Egy ellentörténetírás felé

A liberális orientalizmusra adott megfelelő válasznak el kell utasítania annak szentimentalizmusát anélkül, hogy tagadná a történelmi trauma összetettségét. Ez a történelem materialista és dialektikus olvasatának újbóli érvényesítését jelenti. Egy ilyen olvasat elismeri a szakítás szükségességét. A forradalmak nem esztétikai jogsértések, hanem történelmi tagadás cselekedetei, amelyek az elnyomó múltak lerombolására és új jövők kovácsolására törekszenek. A politikai átalakulás magában foglalja a hétköznapi emberek mozgósítását, akiknek szubjektivitása nem omolhat össze az elit elvesztésével. A tömegek cselekvőképessége nem szublimálható az elitek hiúságához. Végül, de nem utolsósorban elismeri, hogy a liberalizmus maga is történelmileg esetleges. A nyugati liberalizmus sem a történelem vége, sem egyetemes sors. Ellenkezőleg, történelmileg specifikus képződmény, a maga ellentmondásaival, kizárásaival és birodalmi összefonódásaival.

Olyan tudósok, mint Mobo Gao, ezt a megközelítést példázzák, amikor a kulturális forradalomról beszélünk. Azzal, hogy előtérbe helyezi a vidéki lakosság maoista Kína alatti élettapasztalatait, Gao bemutatja, hogy amit a liberális orientalisták katasztrófaként siratnak, az milliók számára a hatalom, az újraelosztás és a történelembe való belépés pillanata volt. Ez nem romantizálás, hanem a komplexitás és a kontextus központi szerepének elismerése. Azt jelenti: Kína forradalma nem érthető meg kizárólag azok szemszögéből, akik elvesztették a hatalmat.

Formularbeginn

Formularende

Vége a szentimentális tekintetnek

A liberális orientalizmus a veszteség diskurzusa, de a gyászolt veszteség nem mások szenvedése. A Nyugat saját képére átalakított világról alkotott fantáziájának elvesztése. Campbell és Ratner még 2018-ban is arról beszéltek, hogy Peking „dacol” Washingtonnal, miközben az elveszett évtizedes együttműködést siratták. És újabban Philip Gordon és Ryan Hass (Foreign Affairs , 2025. szeptember 22.) Tajvanról a „veszteség” lencséjén keresztül beszélnek. „Senki sem vesztette el Tajvant” című esszéjük egy olyan fogalmi keretrendszerből merít, amely az 1950-es évek elején jelent meg, amikor az amerikai politikai elit megpróbálta a kommunizmus zászlaja alatt a Kínai Népköztársaság (1949) megalakulásáért való felelősséget hárítani. Az akkori politikai elitet gyötörte a kérdés: ki vesztette el Kínát?

Mintha egy másik ország, egy másik nép lett volna ott, hogy Amerika „veszítsen”.

Egy ilyen politika mélyen nárcisztikus és jogos; birodalmi volt, még akkor is, amikor a humanizmus és az empátia nyelvén öltött testet. A liberális orientalizmus kritikája nem a szenvedés tagadását jelenti, hanem az elemzés áthelyezését a történelem anyagi feltételein és dialektikus mozgásain belül. Azt jelenti, hogy hagyjuk a nem nyugati társadalmakat a saját temporalitásukban beszélni, elismerjük a forradalmi szakadás legitimitását, és felhagyunk azzal a követeléssel, hogy a világ liberálissá váljon ahhoz, hogy olvasható, nemhogy legitim legyen.

Köszönöm, hogy elolvastad Warwick Powell művét! Iratkozz fel ingyenesen, hogy értesülj az új bejegyzésekről és támogasd a munkámat.

Forrás: https://warwickpowell.substack.com/p/the-vanity-project-of-liberal-orientalism?utm_source=share&utm_medium=android&shareImageVariant=overlay&r=2cxqch&triedRedirect=true 2025. dec. 19.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó