Trump elnök az Air Force One fedélzetén 2025 novemberében. Kormányzata érdeklődést mutatott Latin-Amerika erősebb ellenőrzése iránt, ami jelentős előnyökkel kecsegtet. Fotó: Pete Marovich
Mint minden amerikai kormányzat a hidegháború óta, a Trump-kormányzat is kiadott egy dokumentumot Nemzetbiztonsági Stratégia (NSS) címmel. Szándékosan használom a „címmel ellátott” szót, mert ha ezt a szöveget nem látnám el az Egyesült Államok hivatalos pecsétjével, aligha érdemelné meg a „stratégia” megnevezést. Ez egy olyan dokumentum, amely kevés stratégiai elemet és még kevesebb újdonságot tartalmaz. Ehelyett az amerikai imperializmus mélyen gyökerező impulzusainak újracsomagolt és alig leplezett folytatását kínálja: a globális dominancia iránti kérlelhetetlen törekvést, amelyet diplomáciailag „külpolitikaként” fertőtlenítenek. Ez a fő célkitűzés Washingtonban is állandó marad, függetlenül az elnök párthovatartozásától vagy személyiségétől. Csak a retorika változik, egy felszínes megjegyzés, amelyet azért alkalmaznak, hogy minden elnök egyedi és történelmi örökséget vallhassonmagáénak.
A dokumentum gyenge minősége, amelyet a kritikusok sokféleképpen és pontosan „divatos szóval illusztrálnak”, vagy kevésbé koherensnek írnak le, mint egy ChatGPT által készített szöveget, nem mentesít minket az elemzés kötelezettsége alól. Míg a külpolitikai elit egyes intelligens hangjai amellett érvelnek, hogy a tettekre kell összpontosítani a szavak helyett, ez a nézet veszélyesen hiányos. Konstruktivista perspektívából, ahol a nyelv és a narratívák alakítják a valóságot, a világ legmagasabb hivatalából kiáramló kijelentések kézzelfogható, valós hatásokat váltanak ki. Jól példázza ezt az a heves, szinte pánikba esett vita, amely jelenleg Európa politikai és médiaköreiben zajlik.
Ismét halljuk az ismerős, szorongással teli kérdéseket visszhangozni Berlintől Brüsszelig: Vajon ez az euroatlanti szövetség végleges vége? Vajon az USA és Európa, amelyeket Robert Kagan sokáig a Marsról és a Vénuszról származó civilizációs ellentétekként jellemzett, végre egy hivatalos „válás” szélén áll? A Nyugatnak ez a belső széttöredezése, egy politikai és ideológiai szakadás, talán egy sokkal meggyőzőbb és közvetlenebb „civilizációk összecsapása”, mint amit Samuel Huntington valaha is elképzelt. Azonban azt állítani, hogy ez a nemzeti stratégia egy „geopolitikai földrengés”, ahogy azt egyesek teszik, drámai túlzás. Az Európai Unió stratégiai hanyatlása, a geopolitikai jelentéktelenné válásának lassú elvesztése már jóval Trump hivatalba lépése előtt elkezdődött, és minden valószínűség szerint még jóval azután is folytatódni fog. A kritikusabb kérdés az, hogy az Egyesült Államok valóban profitál-e a radikális antagonizmus politikájából, amely elidegeníti leghűségesebb vazallusait és legjobb ügyfeleit, azaz azokat a nemzeteket, amelyek a NATO túlzott kiadási céljai iránti engedelmesen elkötelezik magukat a felfújt katonai-ipari komplexumuk fenntartása mellett.
Végső soron az NSS kevésbé stratégiai dokumentumnak, inkább egy egyfős közönségnek szóló tisztelgésnek tűnik. Szókincse a trumpi felszínesség, a gőg és a szövetségeseinek egyenesen címzett kioktató hangnem jellegzetes keveréke. Akárcsak Hans Christian Andersen A császár új ruhája című művének képmutató szabói, a szerzők egy mélységesen nárcisztikus vezető kielégítésére készült szöveget alkottak, amely a saját grandiózus önképét tükrözi vissza neki. Szinte hallani lehet a megfogalmazás vezérelvét, egy varázstükör előtti napi varázsige: „Tükör, tükör a falon, ki a leghatalmasabb és leggazdagabb mind közül?” A válasz előre elrendelt, még akkor is, ha a császár meztelen. Ez egy feledésre ítélt dokumentum, egy múlékony politikai színházi darab, talán még saját szeszélyes alanya által is, aki köztudottan naponta többször is meggondolja magát stratégiai kérdésekben.
E stratégia feltételezett elsődleges célpontja, Európa, egy „javításra” szoruló civilizációként van beállítva (mintha az Egyesült Államok ma az egyetemes értékek paradicsoma lenne). Ez nevetséges előfeltevés a saját belső válságai miatt. Ez a „bidenizmus”, az éber kultúra és a liberális európai elit elleni keresztes hadjárat egy amerikai stílusú xenofób, protofasiszta migrációellenes politikával párosul, amelynek célja egy „tiszta”, fehér, keresztény Európa megteremtése. Ez azonban nagyrészt figyelemelterelés, mellékesemény. Az Európával való vita egy diszfunkcionális házastársi vita, nem pedig alapvető geostratégiai átrendeződés. Európa, amely egy militarizált logikába szorult és egy újjászülető Negyedik Birodalom nosztalgikus fantáziáitól vezérelve megtévesztve él, csak önmagára jelent veszélyt. Végül is engedelmes marad; a Birodalom marad az úr. Ha elbuknak, együtt fognak elbukni.
Sokkal jelentősebb az, amit az NSS a közös Nyugaton túli régiókra vetít előre. A Latin-Amerikához való visszatérés kihirdetett módja egy „Donroe-doktrína” – a Monroe-doktrína kiforgatott tisztelgése – alatt nem újdonság. Az Egyesült Államok soha nem hagyta el igazán a „hátsó udvarát”; nézzük például Kubát. Ami új, és mélyen veszélyes, az egy sokkal határozottabb, agresszívebb kéz jele, amely nyíltan legitimálja a háborút és a titkos akciókat a fegyelem és a kizsákmányolás eszközeiként. Venezuela az első és legközvetlenebb célpont, ahol már folyamatban vannak az agresszív cselekmények és a háborús bűncselekmények, amelyeket fülsiketítő nemzetközi hallgatás fogad ugyanazoktól a nyugati hangoktól, amelyek oly hangosan aggódnak Ukrajna szuverenitásának ügyéért.
Oroszország és Kína felé talán enyhült a retorika, de a régi mondás igaz: a farkas megváltoztathatja a szőrét, de a természetét nem. Azt hinni, hogy az USA valóban elfogadta a többpólusú világot, olyan, ahogy barátom, John Ross szellemesen megjegyezte, mintha azt hinnénk, hogy egy tigris úgy döntött, vegetáriánus lesz. A lágyabb hangvétel pusztán taktikai jellegű. Ez egy tudatos kísérlet a mélyülő Peking-Moszkva partnerség megzavarására, új erőforrás-megállapodások megkötésére az Északi-sarkvidéken, és arra, hogy cinikusan Európára hagyják az összeomló ukrán állam fenntartásának hatalmas terhét. Az alapul szolgáló megfékezési stratégia, amelyet a Kína körüli „//substack.com/@lauraruggeri/note/c-185435301?r=y92pq&utm_source=notes-share-action&;utm_medium=web">első szigetlánc” megerősítése is bizonyít, továbbra is szilárdan a helyén van. Ez nem a béke stratégiája, hanem egy taktikai időtúllépés egy hosszú távú konfrontációban.
Csábító zajától és hazafias közhelyeitől megfosztva a Stratégia fájdalmasan őszinte alapvető szándékait illetően: a világ mélyebb militarizálása, a hidegháborús korabeli megfékezési politikák megerősítése, valamint egy „globális NATO” létrehozása, amely felváltaná a tétovázó európai eredetit. A „nyugati félteke” említése egyszerűen eufemizmus egy új gyarmati keresztes hadjáratra, egy erőfeszítésre, hogy Amerika kontinensét kifosztva megszerezzék azokat az erőforrásokat, amelyekre a saját kétségbeesett önfenntartási kísérletükhöz szükségük van. Oroszország, Kína és Irán továbbra is az elsődleges célpontok, a dokumentum egyetlen változása egy kissé finomabb megfogalmazás: „bármely más versenytárs dominanciájának elkerülése”.
Végső soron ez az összefüggéstelen és ellentmondásos dokumentum nem egy hanyatló birodalom erejét, hanem mély gyengeségét tárja fel. Az Egyesült Államok elvesztette iránytűjét, és nincsenek stratégái, akik képesek lennének eligazodni egy új és összetett korszakban. Továbbra is veszélyes, nem egy grandiózus stratégiai vízió miatt, hanem hatalmas katonai ereje miatt, amelyet most egy felelőtlen, a nemzetközi jogtól és az ENSZ Alapokmányától régóta elszakadt kormányzat gyakorol. Ez az amatőr nemzeti biztonsági stratégia egy hadüzenet, egy terv a fosztogatásra és a gyengeség beismerése. Az Egyesült Államoknak már nincs hatalma arra, hogy a világot a saját képére formálja, de ahogy a Venezuela elleni folyamatos agresszió és a gázai népirtás tragikusan bizonyítja, még mindig van elég hatalma ahhoz, hogy ártson az új, születőben lévő világnak.
Talán túl sok energiát pazaroltunk a nyilvánvalóra: egy olyan dokumentumra, ami nem ér annyit, mint a papír, amire nyomtatták. Az igazi problémánk a Globális Többség lassú mozgósítása, hogy megakadályozzák a Birodalom utolsó napjait kísérő katasztrófát. A mi feladatunk, alulról jövők számára, az, hogy bábákként működjünk egy új és jobb világban, ne csupán egy hanyatló világ tolmácsolóiként. Ez Marx bölcsességét követi, aki azt tanította, hogy a lényeg nem egyszerűen a világ értelmezése, hanem annak megváltoztatása.
Iratkozzon fel a Savage Minds csatornára
Szerkesztő által
Oknyomozó riportok és társadalmi kommentárok a közkultúráról, a művészetekről, a tudományról és a politikáról.
Forrás: https://savageminds.substack.com/p/mirror-mirror?utm_source=share&utm_medium=android&shareImageVariant=overlay&r=2cxqch&triedRedirect=true 2025. dec. 17.
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
