Előszó: ez egy három esszéből álló sorozat első része, amely Kína történelmének keretezési és feldolgozási módjait elemzi. Ez az első esszé Linda Jaivin Bombard the Headquarters (Bombard the Headquarters) című könyvének rövid áttekintése. Valójában e rövid könyv megjelenése, valamint Jeff Rich interjúja Jaivins-el a Burning Archive csatornáján egy ideje, a Li Xiaoming-al és Mobo Gao professzorral készített friss interjúim, amelyek külön-külön is feltárták a kulturális forradalommal kapcsolatos személyes tapasztalataikat és gondolataikat, katalizálták ezeket a gondolatokat.

A sorozat későbbi részei alaposabban tárgyalják majd az általam „liberális orientalizmusnak” nevezett jelenséget, mielőtt a kulturális forradalom alternatív történeteit hoznák fel ellenpontként a liberális orientalista műfajban találhatóakkal szemben.

Részletes beszámoló Linda Jaivin Bombard the Headquarters: Counter-Cultural Rage and the Cultural Revolution című könyvéröl, amely a Monash University Publishing „In the National Interest” sorozatának része, a huszadik század egyik legvitatottabb politikai epizódjának közérthető. Jaivin évtizedek óta tartó kínai politikával, nyelvvel és társadalommal való kapcsolatára építve egy élénk, érzelmileg rezonáns és a mai liberális demokráciákban keringő domináns értelmezésekkel összhangban lévő narratívát kínál.

Beszámolójának középpontjában egy ismerős keret áll: a kulturális forradalom mint ideológiai fanatizmusba, frakciós erőszakba és politikai tisztogatásba való süllyedés, amelyet Mao Ce-tung kezdeményezett a hatalom visszaszerzése és a Kommunista Párt megtisztítása érdekében a nemzeti koherencia rovására. Hangsúlyozza az egyének szenvedését, különös tekintettel az értelmiségiekre, tanárokra és művészekre, akiket ebben az időszakban üldöztek, megaláztak, sőt meg is öltek. Hangneme empatikus és humánus, és nem bocsátkozik nyers antikommunizmusba. Ehelyett könyvét az emlékezettel, a traumával és az autoriter politika hosszú árnyékával kapcsolatos erkölcsi aggodalom élteti.

Ám olvashatósága és egyértelműsége ellenére a Bombard the Headquarters végső soron egy sajátos liberális-historisztikus keretrendszert reprodukál – amit én liberális orientalizmusnak nevezek –, amely a politikai fejlődést a racionális intézmények fokozatos kibontakozásaként – vagy még pontosabban, egy bizonyos fajta liberális racionalitásként – tekinti, és az olyan töréseket, mint a kulturális forradalom, ettől az ívtől való patológiás eltérésekként értelmezi. Ez az olvasat, bár elterjedt, azzal a kockázattal jár, hogy a forradalmi projektet tragédiává lapítja, ahelyett, hogy a történelmi újrakonfiguráció dialektikus pillanataként kezelné.

Egy alternatív nézőpont, a dialektikus materializmus és olyan gondolkodók, mint Walter Benjamin, arra ösztönözne minket, hogy a kulturális forradalmat ne csupán intő példaként, hanem magába a történelmi temporalitásba való radikális beavatkozásként tekintsük.

Mi van akkor, ha a kulturális forradalom erőszakos regresszió helyett az örökölt idő tagadása volt – egy szándékos szakítás a dinasztikus fatalizmussal és a gyarmati alárendeltséggel, amelyek régóta formálták Kína történelmi önértelmezését? A Négy Öreg kampánya (tradiciók, kultúra, szokások és eszmék ellen) tehát egyáltalán nem nihilista ikonoklazma volt. Inkább egyfajta episztemikus lázadás volt; egy kísérlet arra, hogy „Kína” szimbolikus irányítását mind a birodalmi hagyománytól, mind a nyugati orientalizmustól elvegyék.

Ebből a szempontból a konfuciánus bálványok és ősi táblák elpusztítása nem a történelem elutasítását jelentette, hanem azoknak a feltételeknek a megtisztítását, amelyek alapján a történelem újra magától értetődővé válhatott. Ez egyfajta benjamini szakadás volt, amit ő Jetztzeit-nek , egy „most-időnek” nevezett, amely szétrobbantja az üres, homogén történelem folytonosságát, és teret nyit az elnyomottak számára, hogy szubjektumként, és ne tárgyként térjenek vissza a történelembe.

A mai Kína bizonyos szempontból a kulturális forradalom tagadását képviseli, mivel a konfuciánus gondolkodás, az örökségturizmus és a kultúra megőrzésének elemeit újraintegrálja azok közé, amelyeket egy másik korban a kínai feudalizmus maradványainak neveztek volna. De ez nem a régihez való visszatérés. Ez a tagadás tagadása : egy olyan felbontás (Aufhebung), amelyben a múltat ​​szuverén, modern feltételek mellett sajátítják ki újra, nem pedig a dinasztikus tehetetlenség, a nosztalgia, pláne a nyugati kurátori munka diktálta feltételek szerint.

A modern Kína nem úgy kezeli múltját, mint egy civilizációs múzeumot a világ tekintete számára. Saját örökségét élő emlékezetként gondozza, gyakran alárendelve és mozgósítva a nemzeti és fejlesztési céloknak. Ezzel megkerüli a liberális lineáris megbékélési és igazságszolgáltatási igényeket. Elutasítja a nyugati időrendszert, amely ragaszkodik ahhoz, hogy minden traumának a liberális demokráciává kell feloldódnia.

És pontosan ez az elutasítás nyugtalanítja a liberális megfigyelőket.

Hozzá kell tennem, hogy ez nem a kulturális forradalom romantikus védelmezése, és nem is a pusztító erejének tagadása. A makaói forradalom második felében nőttem fel, ahol a szárazföldről érkező izgalom áthatolt és visszhangra talált a portugálok által igazgatott kis kínai szigetcsoporton, és a családtagokat mindenféleképpen érintette. De ez egy ragaszkodás ahhoz, hogy a történelmet dialektikusan, nem pedig erkölcsileg kell megérteni.

A liberalizmus saját megjelenése korántsem volt békés; forradalmak, polgárháborúk, gyarmati fosztogatások és kapitalista kizsákmányolás révén jött létre. Valójában a liberalizmus mint politikai doktrína a gyarmati kormányzás törekvését racionalizálta a gyarmatosított bennszülöttek civilizálása nevében. A liberalizmus mégis most a „sima időbe” kapaszkodik, a fokozatos, racionális haladás önképébe, amely tagadja saját töréseit, miközben másokét démonizálja. (2023 végén egy konferencián előadást tartottam, amelyben a liberalizmus történelmi erőszakát és elképesztő elképzeléseit vizsgáltam „Amerika befejezetlen kínai ügye” kontextusában, amely később a The Great Decoupling (Springer 2025) című könyv egyik fejezetének alapjául szolgált.)

Jaivin könyve, sok más hasonló műfajú műhöz hasonlóan, tükrözi ezt az elzárkózást. Gyászolja a kulturális forradalom áldozatait, de nem tudja egészen megérteni a szakítás szükségességét a történelmi újra-szubjektiváció részeként. Ezzel kockáztatja, hogy egy olyan fertőtlenített liberális temporalitást reprodukál, amely nem képes teljes mértékben megérteni a forradalmi tapasztalatot, különösen akkor, ha az nem a nyugati stílusú politikai liberalizmusban csúcsosodik ki.

Linda Jaivin Bombard the Headquarters című műve egy jól kidolgozott, együttérző elbeszélés, amely hozzájárul a kínai történelem egy összetett korszakának közérthetőbbé tételéhez. De a kulturális forradalom jelentésének teljes megértéséhez több kell, mint tragédiáinak felidézése. Megköveteli történelmi hatásainak, időbeli politikai vonatkozásainak és Kína saját feltételei szerinti szuverenitása és modernitása felé vezető dialektikus útján betöltött helyének elemzését.

Ebben a fényben a kulturális forradalom nem annyira történelmi eltérésnek tűnhet, mint inkább egy időnként erőszakos és – utólag visszatekintve – szükséges törésnek. Valójában egy forradalmi megszakítás, egy áttörés tette lehetővé a mai szintézist. Ezzel a megértéssel egy sokkal mélyebb elszámolás kilátásaira és szükségességére mutat rá.

Köszönöm, hogy elolvastad! Iratkozz fel ingyenesen, hogy értesülj az új bejegyzésekről és támogasd a munkámat.

Forrás: https://warwickpowell.substack.com/p/rupture-memory-and-the-liberal-time?utm_source=share&utm_medium=android&r=2cxqch&triedRedirect=tru 2025. dec. 11.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó