Az Egyesült Államok iráni Iszfahánban található nukleáris létesítmény elleni bombázásának következményei, 2025. június 21. Kép: X Screengrab
Június 21-én az Egyesült Államok koordinált csapást mért három fontos iráni nukleáris létesítményre Fordow-ban, Natanz-ban és Iszfahán-ban, ami veszélyes eszkalációt jelent a már amúgy is instabil régióban. Donald Trump amerikai elnök a műveletet sikeresnek nyilvánította, és Irán nukleáris törekvéseire mért „döntő csapásaként” jellemezte. Az erőfitogtatás mögött azonban a visszatartó erő, a jogszerűség és a diplomácia mélyebb stratégiai összeomlása húzódik meg. A következmények nem csak regionálisak, hanem a nemzetközi rend alapjait is megrázzák. Az Egyesült Államok azóta, hogy 2015-ben kilépett a közös átfogó cselekvési tervből (JCPOA), folyamatosan lebontotta az Irán atomfegyverkezésének megakadályozására létrehozott diplomáciai struktúrát. Az Obama-kormány által közvetített megállapodás korlátozta az urándúsítás mértékét, a centrifugák kapacitását és a készleteket, miközben Irán programját a történelem legszigorúbb nemzetközi ellenőrzési rendszerének vetette alá.
Amikor Trump 2018-ban kilépett a megállapodásból, még fennállt egy törékeny megegyezés, hogy a katonai csapások csak végső eszközként alkalmazhatók, és csak fegyverkezés közvetlen veszélye esetén. Ez a küszöb is megszűnt. Az amerikai támadás nem válasz volt Irán aktív támadására, sem pedig bármilyen hiteles és megerősített bizonyítékra, amely azonnali kitörésre utalt volna. Megelőző csapás volt, amely nem Irán eddigi tettei ellen irányult, hanem azok ellen, amelyeket egy napon megtehet. Ezzel Washington hozzájárult egy veszélyes precedens normalizálásához: az erőszak alkalmazásához a nukleáris potenciál ellen. Ha ezt nem kérdőjelezik meg, akkor új normává válik, hogy puszta gyanú vagy potenciális képesség elegendő indok a fegyveres beavatkozáshoz.
Az ilyen cselekmények gúnyt űznek a nemzetközi jogból, mivel az ENSZ Alapokmánya szerint katonai fellépés csak önvédelem céljából, fegyveres támadás esetén vagy az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyásával megengedett.
A megelőző háború, különösen ha nincs közvetlen veszély, messze túllépi ezeket a határokat. Jogi szakértők és volt tisztviselők a kongresszusi jóváhagyás hiányát jelölték meg újabb vészjelzésként. Bár néhány kulcsfontosságú republikánus törvényhozót tájékoztattak, a szélesebb körű törvényhozást megkerülték. Egy demokráciában, amely elkötelezett az alkotmányos fékek és ellensúlyok mellett, a végrehajtó hatalom egyoldalú döntése, hogy egy másik szuverén nemzet területét támadja meg, kockáztatva ezzel a regionális háborút, riasztó jelnek kell tekinteni.
A támadás azonban leginkább a nukleáris elrettentés elméletének erózióját mutatja. Kenneth Waltz, a néhai realista elméleti szakember 2012-es esszéjében, „Miért kell Iránnak atomfegyver?” címmel híresen érvelt amellett, hogy a nukleáris fegyverek stabilizálják a nemzetközi politikát, mivel minden félre rendkívüli óvatosságot kényszerítenek.
A logika egyszerű: egyetlen állam sem indítana nagy háborút, ha az ára a saját megsemmisülése lehet. De ez csak akkor működik, ha a fenyegetés hiteles. Irán, annak ellenére, hogy évek óta folytatja az urándúsítást és megerősítette létesítményeit, még mindig nem rendelkezik nukleáris fegyverrel. És pontosan ezért lehet bombázni.
Ha átlépte volna a teljes elrettentő képesség küszöbét, mint Észak-Korea, valószínűleg megkímélték volna. Ennek a fordított helyzetnek mélyreható következményei vannak: a már amúgy is meggyengült globális nonproliferációs (nukleáris fegyverek terjedésének megelőzésére irányuló rendszer) rendszer most egy szomorú paradoxonnal szembesül: azokat az államokat, amelyek lemondanak a bombáról, megtámadhatják, míg azokat, amelyek megszerezik, tolerálják. Ez nem ösztönöz a visszafogottságra, hanem a dacot jutalmazza. Minden figyelmes államnak azt üzeni, hogy a nukleáris kétértelműség nem védelem, hanem teher, és ez még közelebb taszítja őket a szakadék szélére.
Eközben Izrael szerepe ebben az eszkalációban az amerikai közbeszédben nagyrészt vizsgálat nélkül maradt. Több mint egy héten át izraeli repülőgépek és rakéták szinte teljes büntetlenséggel bombázták az iráni célpontokat, beleértve a repülőtereket és a gyanús katonai létesítményeket az ország belsejében. Az Egyesült Államok nemcsak, hogy nem fékezte meg ezt az agressziót, hanem most már teljes mértékben támogatja azt. Az önvédelem ürügyével indított izraeli hadjárat már több száz ember életét követelte és kiszélesítette a konfliktus határait. A nemzetközi elítélés azonban csekély, míg az Egyesült Államok retorikai és operatív fedezetet biztosít.
Yoav Gallant izraeli védelmi miniszter az amerikai beavatkozást „az egész emberiség számára merész döntésnek” nevezte, megerősítve, hogy a csapások teljes összhangban történtek Tel-Aviv-val. Ez az összhang azonban nem puszta partnerség – hanem egy aggasztó engedékenységet tükröz, amely lehetővé teszi Izrael számára, hogy büntetlenül cselekedjen, miközben olyan konfliktusokat eszkalál, amelyek végül Washingtont is belekeverik.
Ez a mintázat nem új. Az 1981-es iraki Osirak reaktor elleni csapástól a legutóbbi szíriai és libanoni műveletekig Izrael rendszeresen indított egyoldalú katonai akciókat megelőző csapás címén. A jelenlegi események azonban méretükben és következményeikben eltérnek a korábbiaktól. Az amerikai tűzerő bevonása Izrael hadjáratába globális dimenziót ad a háborúnak, destabilizálva nemcsak Iránt, hanem a legalább Dél-Libanontól Nyugat-Irakig terjedő tágabb régiót is.
A konfliktus további eszkalációjának kockázata most a Hormuzi-szorosra összpontosul, amelyen a világ kereskedelmi olajforgalmának mintegy 20%-a halad át. Irán forradalmi gárdájának tengeri egységeit riadóállapotba helyezte, és bár közvetlen válasz még nem érkezett, a szorosban bekövetkező zavarok puszta gyanúja is az olajárak emelkedését okozta: a Brent nyersolaj ára az izraeli támadások kezdete óta több mint 12%-kal emelkedett.
A csapások hónapokkal, talán akár egy évvel is késleltethetik Irán technikai fejlődését, de a hosszú távú kár felbecsülhetetlen. Irán most nagyobb valószínűséggel fogja felgyorsítani nukleáris programját, kevésbé hajlandó tárgyalni, és inkább aszimmetrikus vagy regionális eszközökkel fog megtorlást alkalmazni. Minden olyan tényező, amely korábban korlátozta az eszkalációt – kölcsönös elrettentés, globális normák, politikai költségek – most változásban van. Az igazi áldozat nem Irán nukleáris infrastruktúrája, hanem az az elképzelés, hogy a globális biztonság erőszak alkalmazása nélkül is kezelhető. Az Egyesült Államok egyértelművé tette: azok, akik haboznak, célpontok, míg azok, akik átlépik a nukleáris határt, immunisak. Ez nem a béke doktrínája, hanem a proliferáció (atomfegyverek szélesebb körű elterjedése) tervrajza.
Forrás: https://asiatimes.com/2025/06/us-strike-on-iran-changes-everything/ 2025. június 22.
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
