Tiltakozás az AfD ellen a Reichstag előtt 2025. február 2-án. Kép: Shutterstock.com
Ahelyett, hogy véget vetettek volna az egyenlőtlenség rendszerének, a hagyományos pártok a bűnbakokra terelték a frusztrációt. Hogyan jött létre egy haladásellenes légkör és hogyan erősödött meg a szélsőjobb?
A szövetségi parlamenti választások előzetes eredményei szerint a szélsőjobboldali Alternatív Németországért (AfD) párt lett a második legerősebb politikai erő Németországban. A párt a szavazatok 20,8 százalékát szerezte meg, ezzel megduplázva az előző választásokon elért eredményét.
Az első részben már láthattuk, hogy a politikai közép szélsőséges politikával (amit a brit értelmiségi Tariq Ali ezért „szélsőséges középnek” nevez) teremtett táptalajt a jobboldali és szélsőjobboldali válaszok számára. Az 1980-as évek óta, különösen az elmúlt két évtizedben olyan politika került érvényre, amely a szegényeket és a középosztály egy részét még szegényebbé, a gazdagokat pedig rendkívül gazdaggá tette, miközben a társadalmi egyenlőtlenségek mélyen beivódtak a társadalomba.
Ahelyett, hogy a neoliberális intézkedések problémáit és okait kezelnék, a pártok és a nagy média más stratégiát választottak a növekvő elégedetlenség kezelésére. Ez pedig az egyenlőtlenség mellett egy második mobilizáló tényezőt hozott létre a szélsőjobboldali válaszok számára.
Frustráció levezetése a „az oszd meg és uralkodj” elve szerint
Elvileg ez a jól ismert „oszd meg és uralkodj” vagy „mi” kontra „ők” logika, amely lehetővé teszi a frusztráció elterelését és a csoportok egymás ellen kijátszását. Ez egyszerű, de nagyon hatékony: nem a szupergazdagok, a vállalkozók és a jövedelemátcsoportosításból profitálók (a 0,1, illetve 1 százalékos réteg), beleértve a politikai szélsőségeket és médiabeli segítőiket, a felelősek a helyzetért és a frusztrációért. Hanem „a többiek”. Ők veszik el a németek jólétét és teszik őket elégedetlenekké.
Így lehetett megvédeni a vállalatok és a német vagyon nagy részének tulajdonosainak kiváltságait, valamint az érdekeiket szolgáló politikát a valódi reformoktól, és egyúttal elterelni az emberek haragját az egyenlőtlenség és a rossz állapotok okozóiról.
A menekült a te sütidet akarja!
Hogy ezt szemléltesse, a Guardian újságírója, FatmaAydemir egy viccet idéz: Egy bankár, egy szociális segélyezett és egy menekült ülnek egy asztalnál. Előttük tizenkét süti van. A bankár tizenegy sütit vesz el, és azt mondja a szociális segélyezettnek: „Vigyázz, a menekült a te sütidet akarja!”
Így tették bűnbakká a kisebbségeket, kirekesztették őket és veszélyesnek bélyegezték őket az alsó és középosztály számára. Az 1990-es években, a jugoszláv háborúk és a NATO-bombázások után, a véleményformálók és a prominens politikusok a balkáni menekülteket állították pellengérre, és őket tették felelőssé a társadalmi és gazdasági problémákért – hogy végül az alkotmányban rögzített menekültjogot is szétzúzzák.
Ugyanez a színjáték folyik 2015 óta. A háború, üldöztetés és nyomor elől menekülőket a média és a politika nagy kampányhullámokban a társadalmi rend központi fenyegetésévé stilizálja.
Őket illegitim „társadalmi élősködőknek”, hálátlan „nőgyűlölőknek” ábrázolják (lásd a mesterségesen felkapott „Sodoma és Gomorra” botrányt a 2015/2016-os kölni szilveszteri éjszakán, amelyből a nordrhein-westfáliai tartományi parlament vizsgálóbizottsága semmit sem talált) vagy terroristáknak és késes gyilkosoknak (lásd a felkapott, kontextusból kiragadott egyedi eseteket, amelyeket többnyire traumatizált menekültek és menedékkérők követtk el), akik el akarják venni a németek maradék kekszét.
A harag gyümölcsei
Az AfD végül politikai hasznot tudott húzni a harag gyümölcseiből. 2015-ben a párt zuhanórepülésben volt, miután kétségbeesetten megpróbált az EU-ellenes hangulatot kihasználva sikert aratni. A belső viták egyre gyengítették, így a 2015 szeptemberi közvélemény-kutatásokban 4 százalékot ért el, és úton volt afelé, hogy jelentőségét elveszítse.
De aztán drámai fordulat következett. Ugyanezen év őszén megkezdődött a párt megállíthatatlan felemelkedése, amikor a szélsőségesek úgy döntöttek, hogy az úgynevezett „menekültválság” során minden csatornán erkölcsi pánikot keltenek. Egy évvel később, 2016 szeptemberében az AfD a vasárnapi közvélemény-kutatásokban 16 százalékot ért el. A siker hullámán lovagolva előre tudta hajtani a politikai radikalizálódást és „madárszar” elméleteket terjeszteni: (az AfD elnöke, Alexander Gauland a nácizmust relativizálva, felháborodást keltett, amikor így nyilatkozott:„Hitler és a nácik csupán egy madárszar a több mint 1000 év sikeres német történelemben.” Ford.)
Az AfD tehát egyáltalán nem saját erejéből lett az, ami ma. A politikai elit és a mainstream sajtó szolgáltatta az autoriter jobboldalnak az „illegális betolakodókat” tökéletes bűnbakként, és ezt továbbra is teszi. Csak ezután következett a szélsőjobboldal gyors felemelkedése, amely sikeresen kampányol az általánosan becsmérelt menekültekkel és szerez szavazatokat.
Az AfD felemelkedése: a válságdiskurzus hajtóereje
Gyakran állítják, hogy a menekültek, bevándorlásuk és számuk tette naggyá a jobboldalt. A „migrációs nyomás” a hibás. De ez nem igaz. A Mercator Forum Migration und Demokratie (Midem) 2018-as éves jelentése, „Migráció és populizmus” megállapítja, hogy a központi tényező nem a menekültek bevándorlása volt, hanem a média és a politikai válságdiszkurzus.
Így az AfD támogatottsága 2015 folyamán és ugyanazon év késő nyarán, mint már említettük, a vasárnapi közvélemény-kutatásokban 4 százalékra esett vissza (a megelőző év 9 százalékáról), miközben – 2014-től számítva – ebben az időszakban 750 000 menekült érkezett Németországba. Az AfD támogatottsága tehát valóban negatív korrelációban állt a menekültek számának erőteljes növekedésével Németországban. Ebben a fázisban a több menekült de facto az AfD támogatottságának csökkenéséhez vezetett.
2015 októberétől, amikor a politika és a média megkezdte a válságvitát, az AfD támogatottsága masszívan emelkedett, és 2018 szeptemberében 18 százalékkal elérte ideiglenes csúcspontját. Ebben az „AfD-növekedési fázisban” azonban a menekültek beáramlása mind Németországban, mind az EU-ban jelentősen visszaesett, így az AfD 2018 végi csúcspontján szinte egyetlen menedékkérő sem juthatott be a Szövetségi Köztársaságba – a Merkel-kormány vezetése alatt alkalmazott brutális elzárkózási politika miatt.
Az AfD támogatottsága tehát a „válságfázisban” is negatív korrelációt mutat a menekültbeáramlással, most a következő szabály szerint: kevesebb menekült, több AfD-támogatás. A valós menekültbevándorlás nyilvánvalóan nem az AfD sikereinek/kudarcainak oka. Ami az AfD-t 2015 óta valóban előre vitte, az a folyamatos politikai válságdiskurzus és a menekültkérelmezőkről és az „illegális migrációról” szóló tartósan riogató sajtóbeszámolók voltak.
Ma is az AfD népszerűségének szárnyalása párhuzamosan halad egy előidézett második „menekültválsággal”. Bár a Földközi-tenger déli partjáról érkező menekültek csak kis részét képezik a befogadottaknak (190 000 szemben az 1 millió ukránnal 2020-ban), ismét a médiavita középpontjában állnak, amely a kitoloncolásra és a védelemre összpontosít, mint az utolsó „menekültválság” idején – amely de facto egy elszigetelődési válság volt, és még több elszigetelődéssel válaszoltak rá.
A társadalmi „élősködők”
Eközben a társadalom alsó rétegeiben élő németeket is diszkreditálják, hogy a fölöttük álló csoportok, különösen a középosztály frusztrációját oda tereljék (és ne felfelé, a frusztráció okozói felé). Így a munkanélkülieket és a szociális segélyezetteket újságírók és politikusok „élősködőknek” és olyan személyeknek bélyegezték meg, akik „munkahelykeresésből kifolyólag nem hajlandók dolgozni”, hogy a Hartz IV reformokat és a szociális állam leépítését a lakosság ellenállása ellenére keresztül tudják vinni. A közvélemény-kutatások szerint a többség ellenezte ezeket, és más, szolidáris modernizációt akart.
És míg ma a multimilliomosok és milliárdosok alig tudnak menekülni vagyonuk, tulajdonuk és befektetési portfóliójuk elől, további pénzt tömnek a zsebeikbe, addig azoknak, akiknek állami támogatásra van szükségük, hogy csak éppen a fejüket víz felett tartsák (munkahely hiányában, túl alacsony bérekkel vagy az elszabadult lakbérek és árak miatt), minden egyes eurót meg kell forgatniuk.
Így a politikai véleményformálók a szegényeknek járó túl magas „polgári pénzről”(Bürgergeld, gyakorlatilag munkanélküli segély, megj. ford.) vitáznak (amelynek mértéke egyedülállók esetében 563 euró), ami alig fedezi az inflációt, de nem vitatják a milliomosok és milliárdosok folyamatos elkényeztetését.
Bűnbak: „öko-terroristák”
A szélsőséges középső réteg tovább terjeszti azt a mítoszt, hogy alapvetően minden rendben van, és csak néhány ragtapaszra van szükség itt-ott: például egy euróval magasabb minimálbérre – ami nem ellensúlyozná az inflációt, és amelyet a vállalatok gyakran úgyis aláásnak.
Aki azonban az extrém fizetésekre és vagyonokra, a befektetők és vállalatok tőkenyereségére (amelyek gyakran adóparadicsomokban vannak elrejtve) pályázik, azt vagy ignorálással büntetik (lásd a baloldali követeléseket a Bundestagban), vagy gazdasági katasztrófa-forgatókönyvekkel támadják.
És még egy csoport lett a politikai establishment célpontja. Politikusok és újságírók táplálják a klímavédelemmel kapcsolatos mérgező narratívákat. A fosszilis lobbik megnyugtatására és a megújuló energiákra való átállás lassítására az establishment (vagy annak jelentős része) szabotálja az energetikai átállást, elítéli az azonnali intézkedéseket követelőket, diszkreditálja a tüntetőket „öko-terroristákként”, és a klímavédelmet gazdasági terheknek, valamint a jólétre, különösen az alsó és középosztály számára jelentett fenyegetésnek állítja be. Ugyanakkor a szélturbinákat, a napelemeket és az elektromos autókat kulturális harcokba vonják be.
Ez megkönnyítette az AfD és a jobboldali erők számára, hogy a klímapolitikát elitprojektként állítsák be, és magukat az egyszerű emberek védelmezőjeként tüntessék fel az energetikai átállás terheivel és költségeivel szemben. Ugyanez mondható el a „wokeness” vitáról is – a nemi identitás jelölésére szolgáló csillagok vagy a transzneműség körül dúló heves viták, amelyeket a szélsőséges középső rétegek konzervatív tagjai szítottak, az AfD a nép körében ezáltal kiváltott ellenreakciókat a szélsőjobboldal kampányaihoz használta fel.
Miért nem profitált (eddig) a baloldal?
A „politikai közép” egy szélsőséges társadalmi helyzetet teremtett, amelyből Németországban csak az AfD profitál. Felemelkedése szorosan összefügg a politikai kudarcokkal és a frusztrációknak a gyengébbek felé történő elterelésével, akiknek képviselői aztán krokodilkönnyeket ejtenek az AfD népszerűsége miatt. Ugyanez vonatkozik más európai országokra és az Egyesült Államokra is.
A kérdés továbbra is az, hogy a baloldali politikai ajánlatok miért nem tudták kitölteni azt a rést, amelyet a szélsőséges középső tábor hozott létre – bár a baloldal vasárnapi meglepő választási eredménye azt mutatja, hogy ez nem feltétlenül marad így.
Természetesen a baloldali pártok is követtek el hibákat. De a valódi ok máshol keresendő. Az extrém közép-réteg ugyanis évtizedeken át olyasmit kínált a jobboldalnak, amit a baloldalnak a mai napig megtagad: mobilizációs platformokat politikai programjainak.
Míg az AfD témái, mint a menekültek jelentette fenyegetés, a polgárokat zaklató energetikai átállás és a népnevelő „wokeness” évtizedekig elárasztották a médiát, a frusztráció társadalmi okait megszüntető progresszív intézkedésekről szóló vita el lett fojtva.
Üres ígéretek ahelyett, hogy csökkentenék az egyenlőtlenségeket
Miközben szigorúbbá teszik a menedékjogot, bezárkóznak, és az energiaátállást is blokkolják, továbbra is várunk a vagyonadó bevezetésére, a szupergazdagok öröklési adójának szigorítására, az adókedvezmények és adóparadicsomok megszüntetésére, a romboló támogatások felszámolására, a pénzügyi ágazat szabályozására vagy a szociális állam újjáélesztésére.
Ha egyáltalán, akkor a németeket a választások előtt homályos ígéretekkel és megtévesztéssel nyugtatják, ahogyan azt a társadalomkutató Christoph Butterwegge a Telepolis című lapban élesen rámutatott. Utána a népszerű ötleteket újra előveszik, vagy nem foglalkoznak velük komolyan.
A progresszív politikai légkör, amely legalábbis kezdetleges formában még a 60-as évek végén, a 70-es évek elején létezett, azóta szisztematikusan ki lett szűrve. Erről hosszú vitákat lehetne folytatni.
De amíg az egyenlőtlenségek és a visszaélések felszámolása nem kerül a politikai napirend élére, hanem továbbra is a szélsőséges jobboldali kulturális harcok elterelésére szolgál, addig a frusztrációra nem lehet racionális válaszokat adni. Ez pedig káros a köztársaságra, jólétére és stabilitására nézve.
Hogy a szélsőséges közép hogyan nyert vonzerőt a neoliberális fordulat során Németországban az egyenlőtlenségek fokozódásával, arról az elemzés első részében olvashat.
Olvassa el még:
Botrányos menekültcsúcs: Az arabok kevesebbet érnek, mint az ukránok?
Telepolis
Kinek jó a menekültek ellen felépített militarizált „Európa erőd”?
Telepolis
Milliók lusták? A szociális élősködők mítosza és a tények mögötte
Telepolis
Klíma sztrájk: Hogyan harcolnak az elitek öt éve a generációs riasztás ellen?
Telepolis
Forrás: https://www.telepolis.de/features/Die-20-Prozent-Macher-Die-fatale-Allianz-der-Extremen-Mitte-mit-der-AfD-10292283.html?seite=all
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
