Nagaszaki Béke Park, Kép:Chris Galdis
Úgy gondolom, hogy Shiro Suzuki, Nagaszaki polgármestere döntése, miszerint Izraelt nem hívja meg a város éves megemlékezési ünnepségére, ami miatt több nyugati ország is bojkottálta az eseményt, elég rendkívüli. Olyannyira, hogy akár történelmi mérföldkő is lehet. Íme, miért.
Shiro Suzuki döntése, hogy megkérte Izrael nagykövetét, hogy ne vegyen részt az ünnepségen, nem csak az izraeli népirtás nemzetközivé válása miatt fontos, amely a nyugati országok hatalmas erőfeszítései ellenére is megtörténik. Ez azért is jelentős, mert Japán ritkán engedetlen az Egyesült Államokkal szemben, vagy kockáztatja, hogy felkelti annak haragját. Japánban folyamatosan több mint 50 000 amerikai katona állomásozik, és nyugodtan állíthatjuk, hogy Japán még mindig a második világháború utáni megszállás alatt áll, hasonlóan Németországhoz (ahol mintegy 35 000 amerikai katona állomásozik).
Shiro Suzuki ezen döntése azért olyan fontos, mert politikai, a szó legjobb és legpontosabb értelmében. Először is azért, mert felismeri a jelen pillanatot, és azzal foglalkozik, és a valós idő mindig radikális (hasonlítsuk össze az ICJ és az ICC lomhaságával). Másodszor, mert nagyon nyilvánosan és nyíltan foglalkozik a politikai pillanattal (hasonlítsuk össze az egyes országok Izraellel szembeni elégedetlenségéről szóló névtelen jelentésekkel). És harmadszor, felhívja a figyelmet egy bekövetkező igazságtalanságra, miközben demonstrálja, hogy nem hajlandó folytatni egy rituális homlokzatot, méghozzá egy ilyen tekintélyes és ünnepélyes homlokzatot.
A valós idejű, nyílt és nem a szokásos módon történő üzletelés nagyon magas politikai pontszámot ad Shiro Suzukinak. És ez a nyugati kultúrákból annyira hiányzó politikum az oka annak, hogy a nyugati hatalmakat annyira megdöbbentette ez a döntés: hogyan képzeli egy ázsiai egyáltalán, hogy szembeszáll a nagy fehér nagyurak akaratával? Mi a következő lépés? Nem együttműködő arabok? Pakisztániak, akiknek magatartásproblémáik vannak? Afrikaiak, akik ragaszkodnak a saját erőforrásaikhoz?
Isten ments! Ezt nem engedhetjük meg magunknak.
Az év elején örömmel hallottuk, ahogy Malajzia miniszterelnöke, Anwar Ibrahim elmarasztalta a német Olaf Scholtz-ot a nyugati kettős mérce miatt (amit az is bizonyít, hogy csak Ukrajnával törődik olyan mélyen, de Palesztinával soha):
És még mindig emlékszünk Leo Varadkar volt ír miniszterelnök Biden arcába vágott megjegyzésére az ír és a palesztin nép közötti mély kapcsolatról:
Azt hiszem, ebben a fényben kell látnunk Shiro Suzuki döntését: erkölcsi kiállásként a Nyugat mélységes korrupciójával - és csökkenő hegemóniájával - szemben.
Shiro Suzuki Izrael nagykövetének meghívásától való megfosztásának másik érdekes dimenziója abban keresendő, hogy Japán a történelmi emlékezet szempontjából nehéz helyzetben van, mivel a náci Németország egykori háborús partnere és brutális ázsiai gyarmatosító volt, és hosszú ideig hűséges szolgája volt az USA birodalmi igényeinek az ázsiai-csendes-óceáni térségben. Dicséretes (és rettentően ritka) tisztánlátásról és határozottságról tanúbizonyságot téve Shiro Suzuki állást foglal, és jelzi, hogy vannak dolgok az életben, amelyek fontosabbak a nyugati jóváhagyásnál. Ez egyszerre üdítő és a dekolonizáció szelíd, mégis erőteljes formája.
Utószó: semmi sem szól a múltról.
Mivel már említettük a második világháborút és egy megemlékezési ceremóniát, megragadom az alkalmat, hogy megosszam néhány filozófiámat a "történelemre való emlékezésről", ami valószínűleg a nap alatt minden elnyomó ideológia legszentebb rituáléja és megszállása.
Ha például a nagaszaki szertartást úgy tekintjük, mint ami a történelemről szól, akkor az egész értelmét elszalasztjuk (a normális és szokásos szertartásra gondolok, nem az idei megzavaróra). De csak intellektuálisan fogsz lemaradni róla: érzelmileg ritkán maradunk le semmiről.
De ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk a mesterséges és félrevezető történelmi részét, akkor elkezdünk értelmes kérdéseket feltenni. Valami olyasmit, mint például: miért emlékeznek meg az amerikai atombomba elhamvasztott áldozatairól egy ünnepségen, amelyen az amerikai kormány is részt vesz? Mit tanulhatunk az amerikai jelenlétből ezen a szertartáson? Soha nem fejezik ki sajnálatukat és bánatukat az atombombák Japán elleni bevetése miatt, igaz? Akkor miért vannak ott? Hogy kifejezzék, hogy nem sajnálják? És ha a japánok ünnepséget tartanak az amerikai atombombák elhamvasztott áldozatainak emlékére, és ezen hivatalosan részt vesznek a megbánást nem sajnálkozó amerikai képviselők, akkor ennek az ünnepségnek a tényleges értelme nem Japán további leigázása és megalázása?
Az ideológiák és az intézmények nem törődnek azzal, hogy bármelyikünk is ismeri a múltat, és különben is, elvileg a múlt nem létezik, csak a mi intellektualizációnk és képzeletünk létezik róla. Ha akár egyetlen részletet is tévesen feltételezünk, miközben megpróbáljuk megismerni a történelmet vagy tanulni belőle, ha bármilyen hiányosságot bármilyen elfogultsággal kitöltünk, akkor a megértésünk paródiává válik. Komolyan állíthatjuk, hogy bármiről is teljes objektivitással tudunk gondolkodni? A múltba vetett minden pillantás arra van ítélve, hogy minden elképzelhető emberi hiba beszennyezze.
De az ideológiai berendezkedések még csak nem is azt vállalják, hogy egyszerűen csak a történelemről oktatnak: az egésznek az a célja, hogy egy kívánt tudatot gyártsanak, mégpedig olyat, amely a legjobban szolgálja az említett berendezkedés törekvéseit.
Nem azért akarják, hogy az emberek csodálják a hadseregeket és a háborúkat, nem azt akarják, hogy nagyszerű történészek legyenek. Hanem azért, mert azt akarod, hogy a jelenben túlzott tiszteletet tanúsítsanak a hadsereg iránt, hogy szabadon használhasd a fegyveres erőket a politikai elképzeléseid megvalósítására.
A hadtörténelmet pedig nem azért burkolod nagy érzelmi ceremóniákba, mert annyira tiszteled a halottakat, hanem azért, mert azt akarod, hogy az emberek öntudatlanul is vágyjanak arra, hogy részesei legyenek ennek a jelenségnek (ezzel a gondolattal még radikálisabbnak látjuk Shiro Suzuki döntését: azzal, hogy nyíltan politikussá teszi és a mának szól, megtöri a második világháború amerikai feldolgozása által létrehozott hamis varázslatot, amely Amerika hegemóniájának megszilárdítására szolgál, de egyben a további háború iránti vágyát is szolgálja - mint amilyet Gázában is produkál és védelmez).
Semmi sem szól a múltról. Amikor bárki, egy házastárs, egy barát, és minden bizonnyal egy politikus is a múltról beszél, mindig megpróbálja elhomályosítani a látásunkat és az ítélőképességünket valami politikai (azaz: a hatalmi viszonyokra vonatkozó) dologról a jelen pillanatban. Egyszerűbben fogalmazva: át akarnak verni téged.
Forrás: https://alonmizrahi.substack.com/p/alas-a-second-pearl-harbor?utm_source=share&utm_medium=android&r=2cxqch&triedRedirect=true 2024. augusztus 9.
Angolból fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
