Joan A. Anfruns
„Lenin – társadalomelméleti rekonstrukció” című munkád kiindulópontja az, hogy, Lenin elméleti és politikai öröksége továbbra is érdekes a baloldali politikai erők számára, s hogy a Szovjetunió megszűnése után lehetőség kínálkozik arra, hogy gondolatait és cselekedeteit – amelyek számos „deformációnak” voltak kitéve – jobban megértsük. Kutatásaid mennyiben járulnak hozzá mindehhez?
Krausz Tamás
Lenin 1895 és 1916 között az oroszországi és a globális kapitalizmus alapvető sajátosságait történeti és elméleti szinten is elemezte. Történelmi elemzése – lényegét tekintve máig érvényes módon – megragadta az orosz történelmi fejlődés alapvető sajátosságait mint a világrendszer egyfajta – G. Arrighivel szólva – félperifériáját. Oroszország egyszerre a világrendszer szinte összes ellentmondását magában foglalta. Leegyszerűsítve és tömören: az orosz „feudálkapitalizmus” megnyilvánulása, hogy az orosz burzsoázia nem játszik önálló politikai szerepet, alárendelődik a cári önkényuralomnak. Ebből levonta azt a következtetést, hogy a kibontakozó munkásmozgalom előtt kínálkoznak azok a forradalmi perspektívák, amelyek Nyugaton a burzsoázia előtt nyíltak korábbi időszakokban. Ezek a forradalmi feladatok csakis a munkásmozgalom és a földnélküli, szegényparaszti rétegek által realizálhatók. Egyszerre lehet megvalósítani a polgári és szocialista feladatokat, ám nem a burzsoáziával együtt, hanem harcban vele. Valójában ez választotta el őt Plehanovtól és a mensevikektől, akik hittek egy polgári-demokratikus forradalomban. Ma látszik, mennyire igaza volt Leninnek, hiszen a Szovjetunió bukása után 30 évvel sem jött létre semmiféle demokratikus polgárság Oroszországban. Ugyanakkor azt is látta, hogy ha az orosz forradalom magára marad, az a könnyűség, ahogyan a hatalmat a szovjetek megragadták, átfordul az ellenkezőjébe: végtelen nehézségek forrásává válik, hiszen az oroszországi lakosság mintegy 80%-a nem tudott írni-olvasni. Lenin elemzése a világrendszer félperifériáján ma is tanulságos: nincs más alternatíva, mint a szocializmus második, társadalmi demokráciára épülő típusa. Nem véletlenül gyűlölik és hamisítják meg Lenin politikai és elméleti teljesítményét. Elemzési módszerét alkalmazva, tehát ma is odajutunk, ismétlem, hogy az oligarchikus kapitalizmussal szemben feltételezett liberális demokratikus kapitalizmus, puszta politikai vízió. A szocializmuson kívül nincsen a rendszernek reális alternatívája. De mindez manapság is globális üzenet!
Joan A. Anfruns
Azokkal a nézetekkel szemben, amelyek kétségbe vonják a forradalom lépésről lépésre való előremenetelét az 1917. februári forradalom után, te azt állítod, hogy „Lenin csak fokozatosan értette meg inherens és gyakorlati jelentőségét” a forradalmi mozgalom pezsgésének. Annak tükrében, hogy az alkotmányozás iránti népi törekvéseket illuzórikusaknak” írod le, Leninnek vajon miféle kormányzat járhatott fejében?
Krausz Tamás
Lenin – mint utaltam rá – még a háború előtt felismerte, hogy a polgári demokráciának nincsen komoly felhajtóereje Oroszországban. A demokratikus jogok kiharcolása a munkásmozgalomra marad. 1917 februárját követőn Lenin a konkrét helyzetet, illetve annak gyors változásait elemezve hamar megértette, hogy a forradalmat előrevivő erők a munkás-, katona- és parasztszovjetekben szerveződtek meg, üzemeket és földeket elfoglalva, kisajátítva, illetve a frontot elhagyva. A forradalmi erők a háborús összeomlás közepette az „osztályháború” eszközrendszerét találták meg. A polgári alkotmányozás, a tisztán politikai egyenlőség deklarálása helyett a szociális egyenlőség megteremtése felé mozdultak. Lenin és a bolsevik párt ennek állt az élére, amikor mindazon erőket megszólította, akik ebben érdekeltek voltak. Tekintettel a forradalmi helyzetre, pártpolitikai értelemben azokkal a pártokkal, amelyek a tőkés magántulajdonon alapuló uralom mellett álltak, nem kívánt együttműködni. De valamennyi valóban szocialista organizációt be akart vonni a szovjetkormányba a II. összoroszországi szovjetkongresszus előtt és után is. Hogy csak a baloldali eszerek tartottak a bolsevikokkal, az azt mutatja, hogy a szovjetekben tömörült milliók számára mindennél fontosabb volt a földkérdés, a nacionalizálás, a termelés és fogyasztás közösségi megszervezése. A „különös” (Lukács György) oroszországi forradalom társadalmi felhajtóerőinek jogérzékenysége a megelőző sok évszázadban nemigen fejlődhetett ki. Miért is támogatták volna a szocialista forradalmat a kapitalista pártok? A forradalom végképp elsodorta őket…
Joan A. Anfruns
A bolsevik párt betiltása és a Kornyilov-lázadás után bebizonyosodott, hogy „a polgárháború immár elkezdődött”. Lenin heteken keresztül próbálta meggyőzni saját pártját arról, hogy elérkezett a hatalom megszerzésének pillanata, s hogy ez nem jár túlzottan nagy kockázattal. Lenin ugyanakkor tanulmányozta a Párizsi Kommün tragikus kimenetelét, és egyetértett Marx következtetéseivel. Mi motiválta optimizmusát?
Krausz Tamás
Lenin már 1905-ben tudta, hogy a paraszti milliók szemében az önkényuralom „legitimációja” meggyengült. 1917 nyarán már az Ideiglenes Kormány sem bírt legitimációval, mert nem volt képes kilépni a háborúból és nem volt képes megoldani egyetlen fontos kérdést sem. Még Lenint sem tudták letartóztatni. Kornyilov cári tábornokkal szemben a „kispolgári demokrácia” és a munkás-paraszt forradalmi tábor túlsúlya egyértelmű volt. Lenin a Párizsi Kommün tapasztalatain és a szocializmus elméleti kérdésein gondolkodva, az Állam és forradalom c. munkáját írta rejtekhelyén, 1917 szeptemberében. A szocializmust az tette politikailag aktuálissá, hogy a világháború következtében beomlott kapitalizmus képtelennek látszott ellenállni a globális, de legalább is az európai forradalmi kezdeményezéseknek. Számára az alapkérdés az volt, hogy miképpen lobban lángra a „világforradalom”. A gordiuszi csomót ő maga, vagyis az orosz forradalom vágta el. Ha Lenin elemzése igaz volt Oroszországról mint „az imperializmus leggyengébb láncszeméről”, akkor 1917 őszén az osztályerőviszonyok roppant módon az elnyomott osztályok javára tolódtak el, mert minden tradicionális hatalom megbénult – minden értelemben. A háború azonnali befejezése, a földosztás, a nacionalizálás, „a föld, kenyér és szabadság” követelései csak forradalmi úton voltak megoldhatók, és végül: a forradalmi tömegek és szervezeteik kezében volt a fegyver… Most vagy soha…
Joan A. Anfruns
Egyes, diákoknak szánt történelemtankönyvek Lenint „bűnözőnek” állítják be. Olyannak ábrázolják, mint aki körömszakadtáig ragaszkodott az erőszakhoz mint forradalmi módszerhez, amit a „proletariátus diktatúrájának” fogalma is kifejez. Mint történész azonban te megkérdőjelezed az efféle állítást. Ugyancsak hangsúlyozod Leninnek a pogromokkal szemben és az emberek neveléséért folytatott harcát. Kifejtenéd ezt bővebben is?
Krausz Tamás
A hivatalos tankönyvek sok évtizede hazudnak megállás nélkül. Leninnek nem volt semmilyen különös elmélete a terrorról és az erőszakról. Egy dolgot valóban mindig hangsúlyozott 1907 után, az első orosz forradalom vérbe fojtása után: ha egy forradalom nem tudja magát megvédeni, az halálra van ítélve. Hogy a Vörös Hadsereg és a szovjethatalom megszervezése a feléledő ellenforradalom és a külső intervenció támadásai közepette békés úton végbe mehetett volna, abszurd feltételezés. Lenin Október előtt éppen a „békés út” lehetőségére hívta fel a figyelmet, ám a történelem azt levette a napirendről. Ha forradalmárok átadják a hatalmat az ellenforradalomnak, mi lett volna? A 20. század tapasztalatai éppen elégszer megmutatták, hogy a kapitalizmus erői Hitlertől Pinochet-ig, a neokolonializmustól Irak és Jugoszlávia szétbombázásáig, az I. és II. világháborúig százszor több erőszakot zúdítottak a világ népeire, mint az orosz forradalom Lenin életében. A forradalmat követő „átmeneti korszak” fő problémája sem az erőszakban összegezhető, noha nyilvánvaló, hogy az „orosz talajon” bármiféle államszerveződés feltételezte az erőszak széleskörű alkalmazását. A fő kérdés kezdetben – bizonyos értelemben – nem is a termelés és az elosztás újraszervezése volt, hanem az analfabétizmus felszámolása, több mint száz nép és nemzetiség kulturális felemelése. Ennek hiánya volt az erőszak legfontosabb forrása a szovjet fejlődés kezdeti szakaszán. Amilyen mértékben épült ki az új bürokratikus hierarchia, olyan mértékben éleződtek ki a helyi és központi intézmények, hatóságok, apparátusok közötti újfajta érdekharcok, amelyek igazolták Lenin félelmét: ha az orosz forradalom magára marad, a szocializmus perspektívái, finoman fogalmazva, beszűkülnek.
Joan A. Anfruns
A Leninnel kapcsolatos előítéletek egyike, amit könyvedben szertefoszlatsz, az, hogy döntéseivel Lenin arra ösztönözte a kommunista pártot, hogy korlátozza a párton belüli demokráciát, amivel alá kívánják támasztani a folyamatosságot Lenin és a „totalitarizmus” között. Milyen érveid vannak ezzel szemben?
Krausz Tamás
Az ún. totalitarianizmus-elmélet egy primitív gondolatsor a tőkés rendszer provinciális propagandistái számára. Ha Lenint és a szovjet fejlődést ezen elmélet Prokrusztész ágyába kényszerítjük, olyan narratíva áll elő, amely megfoszt bennünket még a releváns történelmi tények tiszteletétől is. A „minden diktatúra” egyforma egy fogalmi-politikai képtelenség. Ráadásul Lenin időszakában a kommunista párt diktatúrája széles intézményi „pluralizmussal” párosult, hiszen pl. minden irodalmi irányzat is önálló szervezetekkel rendelkezett. A kommunista pártban is különböző irányzatok léteztek és harcoltak egymással. A Lenin-korszak és a Sztálin-korszak egybemosása körülbelül akkora tévedés, mintha valaki a jakobinus diktatúrát összekeverné Napóleon császárságával, vagy a sztálinit a Brezsnyev-kori tekintélyi rendszerrel. Lenin maga, mintha megsejtette volna a későbbi polgári manipulációt, maga hangsúlyozta, hogy a tisztán politikai fogalmakkal nem lehet leírni egyetlen rendszert sem. Az Állam és forradalomban egyenesen korszakokat vetített előre, amelyekre vonatkozóan kizárólag humanista céltételezések fejeződnek ki. Az a megfontolás, hogy a forradalmaknak meg kell tudni magukat védelmezni, ami nagyon sokat mondó a fehérgárdista katonatiszti diktatúrák terrorrendszereinek tükrében. Ezekhez a katonatiszti-tábornoki terrorrendszerekhez csatlakozott le az orosz liberalizmus 1918 és 21 között. Lenin fiatalkori barátja, a legális marxistából liberálissá vedlett Sztruve Gyenyikin „politikai tanácsadója” lett, vezető hivatali tisztséget vállalt a terror-rendszerben.
Joan A. Anfruns
Miután olyan gigantikus kihívásokkal kellett szembenézni, mint az éhezés, a polgárháború és a nemzetközi koalíció általi agresszió, néhány halaszthatatlan kérdés került napirendre a forradalom túlélése érdekében. Lenin egyrészt kidolgozza a NEP alapelveit, másrészt kifejti egyfajta kulturális forradalom szükségességének gondolatát. Miféle intézkedéseket fontolgatott Lenin?
Krausz Tamás
A NEP, az új gazdaságpolitika 1921 márciusától, Lenin megfogalmazásában, „a kapitalizmus részleges visszaállítása volt”, mert a lakosság paraszti-kispolgári többsége „nem tudott meglenni az adás-vétel nélkül”, az orosz társadalom nem volt kész a szocializmus, a társadalmi önigazgatás megvalósítására. El kellett a lakosságnak, a dolgozó millióknak sajátítania a polgári kultúra számos elemét, hogy az új kultúrát létrehozhassák. A demokratikus társadalmi szokások, módszerek, tradíciók hiányában az alapkérdés az volt, hogyan lehet fenntartani a szocialista-közösségi célok, kulturális tervek hegemóniáját a szovjet társadalomban. Gramsci Lenin tapasztalatai alapján sok mindent elmondott erről a kérdésről. Lenin kiindulópontja az volt, hogy a katonai győzelem után a „kulturális hegemóniát” csak úgy lehet fenntartani, ha azok a társadalmi tömegek veszik át az ügyek intézését, amelyek a kapitalizmus visszaállításában nem érdekeltek. Nincs mit szépíteni, ez a forradalmi rendszer alapvető ellentmondása volt, amennyiben az erőszak különféle lehetőségei benne gyökereztek a korabeli Oroszország talajában. A közvetlen társadalmi demokrácia rezsimje lett volna képes arra, hogy az erőszak jelentőségét minimalizálja, ahogyan az az Állam és forradalomban olvasható. Ebben az irányban sokféle kísérlet zajlott Szovjet-Oroszországban… Kommunák, szövetkezetek, artyelek, munkásszínházak, önképző körök hálózata…, hogy a népi forradalmi energiák számos más megnyilvánulását itt most ne említsem. Lenin a szovjet rendszer, a Szovjetunió létrehozását az antirasszista és antinacionalista politikai alapelvek mentén „alkotmányozta”, amely minden ember egyszerre jogi és szociális egyenlőségét tűzte ki célul, kinevette a polgári rendszerek képmutató magatartását, amely ugyan formálisan elveti a jogi és faji-nemzetiségi kirekesztést (még soha nem szüntette meg), de nap mint nap újratermeli a szociális kirekesztést. A szovjet történelmi fejlődés a 20-as évek végén letért az említett pályáról sokféle történelmi okból következően, amit szintén nem lehet felületes „elméletecskékkel” magyarázni. A szovjet rendszeren nem a polgári demokráciát kell számon kérni, hiszen ez csacsiság, mivel sem vezetői, sem támogatói nem is akartak annak megfelelni. A szovjet rendszeren a szocializmus demokratikus, önigazgatói formái kérhetők számon, annak jegyében bírálhatók a rendszerek visszáságai: a gazdasági-társadalmi demokrácia korszaka nem mögöttünk van, hanem előttünk.
