„Egyik nap sem formálta mélyebben legújabb kori történelmünket, mint 1945. május 8-a. Azon a napon hallgattak el a fegyverek több mint 40 millió halott sírja felett. A nemzeti szocialisták terrorra alapozott uralma és az európai zsidók gyilkolása véget ért. A megszabadult és üldözött milliók felszabadításának, az áldozatokra való emlékezés, az igazságtalanság feletti győzelem napja lett az a dátum. Ezen a napon a németek megfizették az árat azért, mert lehetővé tették 1933. január 30-át, s hogy nem tudtak megszabadulni a nemzetiszocializmustól.”
A Spiegel, Németország vezető hírportáljának oldalán olvasható a „75 évvel a háború után: Nincs politika történelem nélkül” című cikk, amit május 7-én, a II. világháború európai befejezésének 75. évfordulója előestéjén tettek közzé. Ehhez képest is fel kell tennünk a kérdést:
Miért nem ünnepel Magyarország?
Kétségtelen, hogy a Horthy-Magyarország a vesztesek oldalán vett részt a II. világháborúban, a Szovjetunió megtámadásában, határainktól 2000-2500 kilométerre a szovjet hadsereg elleni harcokban, több éven át a civil lakossággal szembeni megtorlónak nevezett akciókban. De ha – mint a Spiegel cikke is mutatja – Németország értelmisége, ha a német kormány – mint azt Angela Merkel kancellár és Vlagyimir Putyin orosz elnök május 8-i kölcsönös gesztusa jelezte –, ha vélhetően a német lakosság többsége számot vetett „Németország példátlan bűncselekményeivel”, akkor nekünk még inkább választ kell találnunk arra:
Miért nem vagyunk képesek ugyanerre?
A feleletet előző, a háború kitörésének előzményeivel foglalkozó, hosszabb elemzésemben kíséreltem megadni. Onnan emelek ki egy részt, hogy külön is ráirányítsam a figyelmet:
„Az európai lakosság szinte egészét évszázadok óta a fehér, keresztény ember felsőbbrendűsége jegyében szocializálták, ami elősegítette más kontinensek gyarmatosítását. Ezért fogadták el könnyen a zsidókkal kapcsolatos náci felfogást, akiknek üldözése egyébként is a nyugati civilizáció évezredes velejárójának számított. És ezért tették magukévá azt a nem csupán Németországban, hanem Angliában, Franciaországban és az USA-ban a sajtó és a politikusok jelentős része által hangoztatott érvet, hogy a keleti terjeszkedés azért is jogos, mert az ott élő szlávok alsóbbrendűek. Ennél fogva alávetésük, akár kiirtásuk megengedett.
Ez magyarázza, hogy a Szovjetunió megszállt területein, a legújabb adatok szerint csaknem 14 millió civilt pusztítottak el a nácik és a velük szövetséges hadseregek. Köztük, fájdalom, a magyar hadsereg is, amit – a németek többségével ellentétben – Magyarország népe mindmáig nem tudott feldolgozni. Emiatt, szemben az 1945-ös, budapesti újságok szalagcímeivel, ma sem ünnepeljük országunknak, majd Európának a náciktól, a fasisztáktól, a nyilasoktól való megszabadulását. A rendszerváltozás utáni politikusi réteg sem alapozott arra, hogy épp ennek következtében 1944 vége és 1948 között nálunk is demokratikus jellegű köztársaság* jött létre, ami önbecsülést adhatott volna az újabb és újabb generációknak. Ehelyett ezeket az éveket, amikor történelmünkben először általános és titkos, szabad választásokat tartottak, s a romokon éledt újjá Magyarország, megbocsáthatatlanul összemosták és összemossák a későbbi diktatúra éveivel.”
A Spiegel-cikk szerzőinek gondolata egybevág ezzel. „Ha valaki vonalat szeretne húzni a német történelem e része alatt, akkor nem csak az áldozatokat fogja kigúnyolni. A (mai) német politikát is megfosztja a hitelességétől. Mert az önkritika és az önbizalom egymástól elválaszthatatlan. A történelem nélküli politika számunkra elképzelhetetlen”. De ehhez képest is ugyan mit tett Magyarország, önmagát minden magyarok egyedüli letéteményesének kikiáltott, valójában egyetlen embertől függő kormánya és parlamentje, amely nem átallotta elhagyni az ország megnevezéséből a köztársaság kifejezést? A 2011-ben elfogadott alaptörvényben lényegében kinyilvánították, hogy ami hazánkban 1944. március 19. és 1990. május 2-a között történt, ahhoz nekünk semmi közünk. Nem így a befolyásos német lap szerzői, akikkel együtt kell emlékeztetnünk önmagunkat arra, hogy
a történelem alakítja ki, milyenek vagyunk emberekként, de nemzetekként is, s hogy a múlttal őszintén szembe kell nézni. A történelem újraírásának kísérletére, a racionális gondolkodás nemzeti mítoszokkal helyettesítésére a gyávák vetemednek.
Hogy ez ne így alakuljon, abban az ország mindenkori hangadóinak – politikai és gazdasági vezető rétegének, a legszélesebb értelemben vett értelmiségének, minden rendű és rangú képzett személynek, aki a nézeteivel akár a legkisebb mértékben is hatással van környezetére a pedagógusoktól, a tudományos élet letéteményesein, a művészeti-kulturális élet szereplőin, az újságírókon át az egyházak papjaiig – felelőssége van. Akárhogy nézem, Magyarország úgymond elitje – tisztelet a kivételeknek – már régóta nem tölti be az ország népének különféle részeit, és az országot a nemzetközi közösséggel egyesítő szerepét. Márpedig e nélkül erős hazáról csak álmodozni lehet. #
CÍMKÉP: A berlini Brandenburgi kapu díszkivilágítása a 75 évfordulón – A németek uralják a múltjukhoz való viszonyt: négy nyelven írták fel a Köszönet szót, mert megszabadították őket a náci rémuralomtól (Kép forrása: Euronews-videó, amit a Spiegel cikkébe is beágyaztak a berlini, londoni, párizsi, prágai, washingtoni vezetők főhajtásával)
*MEGJEGYZÉS: Talán túl rövid és törékeny volt ez az időszak, de csak röviden arról, mire gondolok:
♦ Debrecen, 1944 december 21., Ideiglenes Nemzetgyűlés a felszabadult országrészekből összejött, minden réteget és valamennyi demokratikus, fasisztaellenes pártot képviselő küldöttekkel.
♦ Hadüzenet Németországnak; fegyverszünet a szövetségesekkel; csendőrség feloszlatása; népbíróságok létrehozása.
♦ Üzemi bizottságok (!) kötelező megalakítása a tőke munkásellenőrzése érdekében, amit aztán '56 újít fel, s amivel a Kádár-rendszer is csak lassan tud leszámolni, s amiről az 1989-es rendszerváltozáskor irtóznak, mint ördög a tömjénfüsttől; a száz éve húzódó földosztás, az infláció letörése, a forint megteremtése.
♦ Megtörtént az állam és a egyház szétválasztása.
Más kérdés, hogy a megszálló szovjet hadsereg a Magyar Kommunista Pártot minden módon segítette a hatalom kisajátításában, sőt idővel megkezdődtek a politikai letartóztatások, kisgazdapárti képviselőket szorítottak ki a parlamentből, de az 1947-es augusztusi kékcédulás választásokon az MKP még csak 22%-ra tudta növelni korábbi 17%-os támogatottságát - ami sok tekintetben a Fidesz választási machinációit idézi.
Aztán hamarosan valóban ráfordultunk a diktatúrára, de a törekvések a folyamat elején mindenképpen demokratikusak voltak, s szerintem, 1989-ben hiba volt (persze, nyilvánvaló szándékosság állt emögött) az 1944 végén elkezdődött folyamatot nem kiindulópontnak tekinteni azzal a felkiáltással, hogy ezúttal nem engedünk a diktatórikus törekvéseknek, hiszen már (és még) nem állunk megszállás alatt.
Ha az 1944-1948 közötti folyamatot nyilvánosan, a tanulságokat megfogalmazva elemezte volna a magyar vezető osztály, 1989-1990-ben talán nem úgy érezte volna a lakosság, hogy minden a feje fölött zajlik. Talán inkább magáévá tette volna a demokratikus berendezkedés fontosságát, s nem sétált volna bele gyanútlanul a politikai és az újtőkés osztály által neki sorozatosan felállított csapdákba, s most nem beszélnénk arról, hogy az Orbán-rezsim már – amint ezt a legújabb nemzetközi értékelés is visszafogottan jelzi – hibrid rendszer, vagyis formálisan demokrácia, de tartalmilag autoriter, ami a diktatúra irányába mutat.
