Van ez a sorozat, hogy a nők posztoljanak képet magukról, hadd lehessen látni, milyen sokféle a női széspég(?). Hosszas hezitálás után én ezt a képet választottam.

Nem facebook megosztásra készítettem, hanem dokumentálásra, miután tíz nappal ezelőtt atrocitás ért. Nem az első, szakmám miatt elég sok helyen megfordulok, ahol ilyesmi történhet, számolok is a kockázattal. Ez viszont nem Irakban, nem Törkországban, nem Bangladesben és nem Nigerben történt, nem katonai övezetekben. Hanem Marosvásárhelyen. Méterre pontosan ugyanott, ahol hetedik éve zaklatnak, ahol már több verbális abúzus ért. Polgári, értelmiségi, keresztény, védett környezetben.

Az elmúlt tíz napban nagyon furcsa folyamaton mentem keresztül. Évek óta szisztematikusan foglalkozom zaklatási, nők elleni erőszakkal kapcsolatos ügyekkel, a #metoo-val. Kívülről fújom a jogszabályokat, az erőszakról és bántalmazásról szóló pszichológiai, etikai szövegeket. És mégis, én is, és a teljes polgári, értelmiségi, keresztény, erdélyi magyar környezetem reprodukáltuk azt, ami ilyenkor ismétlődni szokás: a hárítást, az áldozathibáztatást, az elhallgatást, a félrenézést.

Hét évvel ezelőtt, amikor a zaklatások megkezdődtek, akkor azt a választ kaptam, azért nem tudnak az ügyemben eljárni, mert a zaklatás helyszínén nincs kamera, így bizonyíték sincs, ki a tettes.
Azóta ratifikálták Romániában az Isztambuli egyezményt, több jogszabály is született a zaklatás- illetve az erőszak megelőzése érdekében, az áldozatvédelemért, intézményhálózat jött létre, ismeretterjesztő- tudatosító kampányok folytak.

Amikor hét év után esetemben elérkeztünk a fizikai erőszakig, és orvosi látlelettel panaszt tettem, ugyanazt a választ kaptam: „sajnos nincs szemtanú, nem működnek a kamerák (hét év óta sem) nem lehet bizonyítani”.

Szemtanú lehetett volna, amikor a zaklató férfi nekem esett, több férfi is volt a környéken, hiába kiabáltam, egyik sem jött oda. Egyikük odaszólt – távolról, látószögön kívül - nekem, hogy halkabban, ne zavarjak.

Az atrocitást is furcsa tudatállapotban éltem meg: egyrészt tudtam, hogy hét évnyi feszültség van bennem. Nem engedhetem meg magamnak a védekezést, mert ha elszabadulnak az indulataim, olyant tehetek, ami törvényellenes. Fölülkontrolláltam magam. [pedig védekezni mindig kell!]

Végig azon járt az agyam az atrocitás alatt, és után is: nekem aznap dolgoznom kell, négy interjút kellett felvennem. Nem hallatszódhat a hangomon, hogy zaklatott vagyok, hogy megsérültem. Mihamarabb ki kell kerülnöm ebből a konfliktusból, hogy dolgozhassam. Az alább hallható Nádasdy és Kakuk Péter interjúk így készültek. Hallatszik a hangomon bármi? Azt hiszem, nem. Pedig nem telt el húsz perc az atrocitás és a felvétel között. Napokig büszke voltam magamra, hogy így is meg tudtam csinálni, amit kellett. [pedig semmi, de semmi nem írhatja fölül a biztonságot, a méltányosságot]

Az eset után igazságügyi orvosszakértőhöz mentem, azonnal segítséget kértem, jelentéseket írtam. Az egyetlen igazán együttérző ember, akivel találkoztam (a mellettem álló családtagjaimon és nagyon közeli barátaimon kívül) az engem megvizsgáló orvos volt. Azonnal fogadott, dacára a járványügyi intézkedéseknek, és alaposan megvizsgált. Sok ilyent lát, mondta, és úgy vélte, szerencsés vagyok, hogy látszik a bántalmazás, talán-talán segítséget kapok. „Sok nőt láttam már belehalni a láthatatlan sebekbe”.

Azok, akik ezt a folyamatot hét éve nézik, ilyeneket mondtak: „Igazán sajnálom, de tudod, hogy milyen, nehéz ezt bizonyítani.” Vagy „Nem az számít, hogy én kinek hiszek, hanem, hogy nincs bizonyíték. Ha nincs szemtanú, nincs bizonyíték.” És még: „Ez nagyon súlyos, de meg kell érteni az emberi dimenzióját, tudod milyen nehéz neki”. A legjobb: „Vajon, te mit csináltál?”

Ezek után én is elkezdtem marcangolni magam: vajon, mit rontok el, hogy ez megtörténhet? Nem kellett volna visszabeszélni? Félre kéne állni?

A karomon és a csuklómon egyre szembetűnőbbek voltak a zúzódások. Egy adott pillanatban azon kaptam magam, hogy nem szeretek magyarázkodni. Hogy takargatni kezdem a sérüléseket. Amikor rákérdezett egy távoli, az eseményekről mit sem sejtő ismerősöm, hogy mi történt, majdnem kiszaladt a számon, hogy elcsúsztam a lépcsőn.

Saját magamnak azonban nem hazudhatok, az elmúlt tíz napban nap mint nap szembe kellett néznem azzal, hogy mi történt. Azt sem tudtam, miért szégyelljem magam inkább: mert „megérdemeltem”, vagy mert „kiprovokáltam” (miért mentem oda?), vagy mert nem ütöttem vissza, mert „gyenge voltam”.

Mindeközben az iráni menekültek ügyén is dolgoztam. Hallgattam a titokban kijuttatott felvételeket a gumibotozásról, a rendőri erőszakról. És azért is szégyellni kezdtem magam, hogy ilyen, ehhez a típusú erőszakhoz képest jelentéktelen sérülések miatt problémázom. Szabad-e időt és energiát áldoznom egy kis lightos európai zaklatásra, abúzusra, miközben a világ más pontjain embereket ölnek és kínoznak meg?

Végül, tíz nap után úgy döntöttem, leírom és megmutatom, mi történt. Nem azért, mert ne tudnék csendben tovább élni. Hanem azért, mert felelősségem van. Ha én, a nyilvános tér első vonalában megtanulok elhallgatni, mi lesz azokkal, akiknek morzsányi nyilvánosság sem jut? Nem szereztem maradandó sérüléseket, nem törtek az életemre, és ezek a zúzódások akár jelentéktelennek is tekinthetőek. De az erőszakhoz pont így szokunk hozzá: először a néma gesztusokhoz, aztán a csendes szavakhoz, aztán a sötét, be nem kamerázott sikátorokban, folyosókon, aztán a szomszéd házában, aztán az orrunk előtt történtekhez. És végül teljesen az erőszak természetes, sőt kért, támogatott, lesz.

Nem fogom ezt az ügyet a továbbiakban nyilvánosan folytatni. Csak el szeretném mondani, hogy hiába a törvények, hiába a kampányok, hiába a #metoo, semmi sem változik, amíg ki-ki felelősséget nem vállal. És mindenki felelős: a szomszédjáért, a munkakörnyezetéért, mindazért, ami rejtve, fű alatt, az árnyékban, takarásban zajlik.

Van-e #metoo az erdélyi magyar közösségben? Van bizony. Én is: #metoo És most hadd mutassam meg, én hogy vagyok „szép”.