Az Új Egyenlőség piros podcast legújabb adásában Kiss Ambrus szerkesztő Pogátsa Zoltán főszerkesztővel és Büttl Ferenc közgazdásszal beszélgetett a szükségletvezérelt költségvetés (functional finance) kérdéséről.

Egy ország leegyszerűsítve kétféle módon költheti el pénzét. Vagy szűkülő bevételi forrásait adagolja szét a közpolitikák között, ami szükségszerűen maradékelvet jelent, vagy felméri az állami rendszerek és funkciók szükségleteit, és ehhez képest próbál forrást teremteni. Ez utóbbi kilép abból az elvből, hogy a kisebb társadalmi újraelosztás eszméjét kell követnünk.

A kérdés kapcsán érdemes először tisztázni, hogy mit jelent a társadalmi újraelosztás és a gazdasági fejlődés kapcsolata. Andreas Bergh és Magnus Henrekson tanulmánya, ami sok ország empíriáján kimutatja, hogy az újraelosztási ráta alig korrelál a növekedéssel. Azaz a magasabb újraelosztás nem fogja vissza a növekedést. Amennyiben ez így lenne, akkor az észak-európai országok lennének a legrosszabb helyzetben, míg Bulgária a legjobban.

Ebből következően nem igaz az az állítás, hogy versenyképes gazdaságot úgy lehet csinálni, ha csökkentjük a társadalmi újraelosztást, és a nagy cégeket adókedvezményekkel dotáljuk. Ezért érdemes asztalra tenni azt a kérdést, hogy a költségvetési politika ne a bevételi források által determinált, hanem funkcióvezérelt legyen.

A beszélgetés során a szükségletek felől közelítettük meg a társadalmi szerveződés kérdését. Ez azt jelenti, hogy a közjó szempontjából vegyük számba az ellátórendszerek és nagy társadalmi rendszerek pénzügyi igényeit, és ehhez képest állítsuk be a begyűjtött adók mértékét.

Ilyen módon lenne pénz egészségügyre, oktatásra, szakképzésre, szociális rendszerre. Ez nemcsak belső átrendeződést okozna a költségvetési politikában, hanem a források bővítése miatt friss pénzek megjelenését is eredményezné.

Amennyiben végiggondoljuk, ez mikroszinten, egy háztartás esetében is így történik. Ha számba vesszük kiadásainkat (lakhatás, étkezés, ruházkodás, közlekedés), és megnézzük pillanatnyi forrásainkat, akkor hozhatunk forrásteremtő döntéseket. Például beruházunk a jövőnkbe, és új szakmát, képességeket sajátíthatunk el, melyekkel többet lehet keresni a munkaerőpiacon. Vagy átgondoljuk anyagi eszközeinket, és valamit beforgatunk, amiből pénzt keresünk. A legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportok kivételével ez a döntési lehetőség mindegyikünk számára adott.

Ez a döntési struktúra levezethető egy ország esetében is. Amennyiben alacsony a bérrendszer, magasabb hozzáadott igényű munkahelyekre van szükség. Ez az út akkor járható, ha van elég képzett munkaerő, ami az oktatási rendszerbe való invesztálás nélkül nem lehetséges. Így a szükségleteink miatt forrásokat kell átirányítani ebbe a rendszerbe.

A beszélgetés során azt is megvizsgáltuk, hogy miközben a társadalmi újraelosztás mértéke az EU átlagának felel meg Magyarországon, jelentősen átrendeződött a funkciók között a kiadási szerkezet. Ez pedig azt hozta, hogy több pénzt fektettünk infrastruktúrába, intézményrendszerbe és kevesebbet a humántőkébe.

Címfotó: Steve Buissinne – Pixabay