És színész benne minden férfi és nő - továbbá minden politikus is, és nagy szerencsénk van, ha nem bohócot kapunk a nyakunkba, mint mostanság.
Rettenetes felháborodás kíséri a színházak működtetésének átalakítására kidolgozott kormányzati terveket, elsősorban a szakma részéről, ami nem váratlan dolog, hiszen komoly egzisztenciákat érzékenyen érinthet a dolog.
Nem is lehet ezen csodálkozni, azon viszont igen, hogy érzékeny művészeinknek harminc év kellett ahhoz, hogy eljusson a tudatukig: Magyarországon kapitalizmus van, méghozzá rablókapitalizmus a maga klasszikus formájában, diktátorocskával díszítve.
Ha egy kapitalista állam - főként egy diktatúra - támogat egy kulturális intézményt, akkor azt azért teszi, hogy ezen keresztül is támogassa hatalmát - megnézi, hogy miért fizet.
Most is ez történik.
Orbán lopakodó diktatúrája megunta, hogy a színházi életben a sarkantyúpengetős, bokacsattogtatós műmagyar műlelkesedés nem igazán jut érvényre, hát most megmutatja, hogy hogyan lehet tizenkilencedik századdá formálni a huszonegyedik századot - legalábbis a kultúra területén.
Érthető, hogy ez az apróra váltott Sztálin ezen a területen is irányt akar mutatni, végtére is ő a mai illetékes elvtárs, aki illetékes művészeti ügyekben.
Is.
A tetejében nemhogy Zsdanovja, de még egy egérszürke, mezei Aczél Györgye sincs neki, szegénynek .


Mondjuk, a színésztársadalom is megérdemli sorsát, hiszen éppen olyan, mint Orbán, akinek nem a kádári diktatúrával volt baja, hanem azokkal, akik csinálták - most, hogy ő csinálja, már semmi baja sincs a módszerekkel.
Ennek dacára olyan művészek is visszamutogatnak Kádár korára, akiket tenyerén hordozott az a rendszer, de mára már elfelejtették, hogy a kultúra területén dolgozók milyen kiváltságos helyzetben voltak azokban az átkos években.
Merthogy színházi társulatot fenntartani nem túl jövedelmező tevékenység, igazi misszió, melynek célja, hogy eljusson a művészet a lehető legszélesebb közönséghez.
Ugyanez a kapitalizmusban már nem annyira fontos, elég, ha a színház jövedelmet termel, de minimálisan is megél, megáll a maga lábán.
Sajnos, a színházi emberek ezt nemigen ismerték fel, azt hitték, hogy helyzetük az örökkévalóságig biztosított, dől a lé a produkciókra, merthogy ők annyira tehetségesek, hogy ők tesznek szívességet fenntartónak, közönségnek.
Persze bele volt ebbe kalkulálva némi gazsulálás, kis megalkuvások meg némi szájkosár is - mix ugribugri, aber langsam spazieren...
Nyugaton sem kap állami finanszírozást minden színház és minden produkció, arrafelé a társulatok is ritkábbak, a színészek, rendezők előadásokra szerződnek, aztán vagy profitot termelnek, vagy munkanélküli színészt.
Nálunk talán a Macskák állt volna meg a saját lábán ilyen körülmények között is, de hát ez édeskevés a szakma megújításához, különös tekintettel arra, hogy a közönség tetszése nálunk nem túl fontos.
Itt a produkciót létrehozó művész herdálhatja a pénzt bátran a lila ködre, és ha valami kasszasikerrel jár, az gyanús, az ritkán kapja meg a művészet címkéjét.
Mert a hatalom mai urai szerint is fontos a művészet, csak hát a művészet ma a cigányzenekar kontrásának helyzetében van: jár neki a pénz - csak nem jut.
Meg aztán a kor művészei a labdarúgók, a botlábú játékos a semmiért a tízszeresét kapja meg bármelyik vezető színész gázsijának - de ne méltatlankodjunk - ezt is magunknak köszönhetjük...


Most fizeti meg a színházi szakma megalkuvásai árát is, merthogy nem merték megvédeni legnevesebb művészeiket sem, mikor a támadásukkal nevet szerezni akaró tehetségtelen percemberkék támadták őket - nem a művészi tevékenységük miatt, hanem mindenféle, támadóik által álmodott kenetes erkölcs nevében.
Most ennek jegyében verik szét a szakmát, beterelve mindenkit a közös akolba, ahol majd a rendszernek kedves művész lesz a számadó, ők meg a birkák, akik ha hangosabban bégetnek, mennek a bográcsba - pörköltnek.
Több, mint nevetséges.
Borkai bandája erkölcsöt prédikál, a vak komondor röhög a sarokban, a szakma meg kussol vagy kontrázik, pedig ők pontosan tudják, ki az a művésznő, aki a legmagasabb gatyaszárig is felért.
Egy sincs, aki kikérné magának, hogy olyanok oktassák ki erkölcsből, akik lopnak, hazudnak, csalnak, meglehet, még gyilkolnak is, de mindenki elfordítja a fejét.


A színházak - és általában a kultúra finanszírozását természetesen meg kell reformálni, a tervek elkészítésébe bele kell vonni a szakmát is, mert az kétségtelen, hogy a pénzek elosztásában szerepe kell legyen az aktuális politikai garnitúrának is, de ellenzékének is.
És nem jó az a módszer, mely szerint Bán Teodórán statuálunk példát, egyáltalán, nem kell példát statuálni, csak értékelni a művészi tevékenységet.
Lehet egy előadás jó, akár Vidnyánszky, akár Gothár Péter rendezi, és csak a produkció minősíthet, még ha a döntés az ellenkező ízlésvilágú emberek kezében van, akkor is.
A boszorkányüldözéseket pedig jó lenne befejezni, mert megnyomorítják az egész kulturális életet.
Hogy aztán mi lesz?
Szerintem megint lesz kis óbégatás, aztán sok apró megalkuvás, sunnyogás, szervilizmus, gyávaság.


Magyarországon vagyunk...


:O)))