A könyv egy tisztességes, szorgalmas fiatalember küzdelméről szól a második világháborút megelőző kor gazdasági világválságában.
A cím jól tükrözi a kisember kilátástalanságát, bizonytalanságát, téblábolását abban a világban, melyre nincs sok hatása, - még saját sorsának alakításában sem.
A világ ma sem biztonságosabb hely, mint a regény cselekményének idején volt - sőt -, és csak reménykedhetünk a szerencsében, abban, hogy azok az elmebetegek, akiket saját nyakunkba ültettünk nem fogják elpusztítani az emberiséget, vagy ha el nem is pusztul, mindenki törheti mind a két-három fejét, hogy hogyan másszunk ki a gödörből..
A világ átalakulóban van, új világrend születik, és egyáltalán nem tűnik szerencsésnek, hogy a szülést egy olyan bába vezeti, aki tajt részegen hadonászik hol egy szikével, hol egy placentafogóval, miközben fennhangon énekli szerencsétlen nemzete himnuszát a csillagok és sávok alatt.
Közben fenyegetőzik és az emberiség nevében jogot formál arra, hogy beleavatkozzon más államok belügyeibe, jóllehet az ilyen típusú döntések már elődjeinek sem sikerültek jól.
Leszámítva azt, hogy Vietnamban pofára estek, hogy meggyilkoltattak néhány vezetőt az arab világban, leszámítva, hogy a casus bellinek kikiáltott helyzetek egytől-egyig hazugságok voltak, még csak az sem igaz, hogy döntéseiktől jobb lett a világ.
Csökkent az iszlám fundamentalizmus?
Nem!
Javult életszínvonal az érintett országokban?
Dehogy, mindegyik rommá vált, de a legnagyobb rombolást - csakúgy, mint nálunk - mégiscsak a fejekben vitték véghez, szinte az ember immanens tulajdonságává téve saját fajának gyűlöletét, gyilkolásvágyát.
Szélsőségeseket fegyvereztek fel az arab világban és Afganisztánban, majd háborút indítottak ellenük, de a folyamatokat képtelenek voltak kézben tartani. Az eredmény pedig néhány millió menekült és néhány lerombolt ország lett, igaz viszont, hogy a kőolaj-készleteket vidáman fel tudták osztani egymás között.
Ma ugyanez folyik Venezuelában, a háború oka szintén a kőolaj, az eszközök és a módszerek ugyanazok, mint az arab világban voltak, csak a külső körülmények változnak lassanként.
Amerika olyan, mint a kiöregedett bokszoló, Európa vezető államai pedig a szorítósegédei, akik lelkesen lengetik a törülközőt a ringsarokban, aggódva és fogvédőjét csókolgatva figyelik a levegőt egyre nehezebben szedő munkáltatójukat.
És ez a nagy baj.
Európa vezetői olyanok, mint a kiselefánt, nehezen tanulnak, ám könnyen felejtenek.
Milliók élete árán sem tanulták meg, hogy hova vezet az idióta nacionalizmus, mi lesz a következménye a nácizmusnak, hova vezet, ha ideológiai köntösbe öltöztetünk gazdasági érdekeket.
A nép pedig hagyja, hogy legostobábbjai ragadják magukhoz a hatalmat és döntsenek sorsáról, jóllehet múlt században az emberek már megtanulhatták, hogy az ilyen-olyan izmusok, csetnikek, usztasák, nyilasok, falangisták, nácik, fasiszták, volksbundisták, vasgárdisták és egyéb nemzeti megfelelőik a pusztulás széléig hajtják népeiket, és a pusztulásba hozzátartozóikat.
Pedig az erőviszonyok átrendeződtek, és a folyamatnak még messze nincs vége.
Megjelent a világpolitikában Kína, mindenki iparkodik azon, hogy ne kelljen számításba venni Indiát, Brazíliát, Dél-Afrikát, Nigériát, ez pedig hiba, hiszen ideig-óráig el lehet feledkezni ezekről a mamutokról, de nem a végtelenségig.
Azt mondják, ez az évszázad Kína évszázada, a következő Indiáé lesz, és ma ez már egyáltalán nem tűnik mesebeszédnek.
A harc ma a kőolajért folyik, lehet, száz év múlva az ivóvízért, a termőterületért vagy az oxigénért fog folyni - ki tudja?
Európa legjobbjai felismerték anno, hogy a földrész vagy egységes lesz, vagy elpusztul, tettek is érte ezt-azt, de közben soha nem saját kottájukból muzsikáltak.
Most sem ezt teszik.
Csak a bolond nem látja, hogy mennyire előnytelen Európának az amerikai védelmi ernyő alatt élni, tulajdonképpen munkaszolgálatosként, kiszolgáltatva a Nagy Testvér kénye-kedvének.
Különösen most, amikor egy idióta került hatalomra.
Csibész elnöke volt már Amerikának nem egy, de aki ennyire felelőtlenül játszott volna emberek millióinak életével, olyan kevés.
Amerika persze történelmileg küldetéstudatos, jóllehet saját társadalma is ezer sebből vérzik, mégis azt képzeli, hogy rátestálták a világrend megalkotójának és őrének szerepét, ami súlyos tévedés.
Európa súlyos tévedése pedig az, hogy szembemehet a világ természetes folyamataival, melyeket a fejlődés hozott magával.
Az európai politikusok egy része azt képzeli, hogy a globalizáció elhatározás kérdése, pedig az a fejlődésből következik, mint ahogy a vagyoni koncentráció is a kapitalista gazdaság fejlődéséből következik, törvényszerűen.
Ezek a dolgok pedig más és más újabb következményekkel járnak, melyek vizsgálata könnyen elvezethet a kapitalizmus mai formájának tagadásáig, de ehhez nincs a rendszer prominenseinek bátorsága.
Mint ahogy azzal sem tudnak szembenézni, hogy a technika fejlődése elért egy olyan határpontot, mely új válaszokat követel, új kihívások elé állítva az embert.
Mi lesz az automatizálás miatt feleslegessé vált munkaerő sorsa? Miből fognak élni a munka nélkül maradó embertömegek? És mit fognak csinálni rengeteg szabadidejükben?
Sok válasz adható erre, a műtrágyagyártástól a feltétel nélküli alapjövedelemig, de átfogó elképzelés még nem nagyon született, vagy ha igen, akkor az nem publikus.
Ehhez a problémához képeznek a mai társadalmak szellemi színvonalukat tekintve állati sorba taszított tömegeket, akiknek legfeljebb odáig terjed az érdeklődése, hogy az aktuális villában mit villantott VV Töky, vagy BB Muffy.
Nem fog menni, ennyi nem lesz elég, a természet ennél sokkal bonyolultabban kódolta az emberi genomot, merthogy bele van kódolva a fejlődés lehetősége és követelménye, ami előbb-utóbb utat fog törni magának.
A világ ma, az interkontinentális rakéták és a Hold sötét oldalán való landolás korában megrekedt az ember sötét oldalának, a boszorkányüldözések és a primitív varázslatok korában.
Jóllehet az Isten állítólag saját képére és hasonlatosságára teremtette az Embert, teremtményének ezért magában kellene hordoznia a teremtés képességét is, mégis, úgy tűnik, csak a primitív rombolás ösztönét képes produkálni - csupa-csupa olyan kisgyerek, akik kitépkedik a legyek lábát és beleteszik a macskát a mikróba...
Hogy mi várható a következő ötven-száz, esetleg kevesebb évben, azt nem tudom, csak azt, hogy én mire számítok.
Azt gondolom, hogy a világ koncentrálódik, majd több nagyobb részre szakad, a század végére.
A kisállamoknak végük lesz, ha önállóságuk illúzióját akarják őrizgetni,
A világ vezető hatalma a század végére Kína lesz, mely kiterjeszti meghatározó befolyását Afrikára - jelzem, ezen már évtizedek óta csendben dolgozik, nem is sikertelenül.
India várakozik, és közben fejlődik, olyan területeken, melyeken az átlagmagyar, aki cigányokat lát bennük, szokásos beképzeltségében nem is képzelné.
India már ma is szoftver-nagyhatalom, és szerepének súlya a számítógépekkel vezérelt robotok és a mesterséges intelligencia korában csak nőni fog.
Mellesleg a világ legnagyobb lélekszámú állama lesz.
Sorsa nagyban függ attól, hogy milyen lesz a viszonya Kínával akkor, amikor az a világ katonailag legerősebb állama lesz.
Az iszlám államok számára ez a század a szenvedésekről fog szólni, a palesztin kérdés, a kurdok a síita-szunnita ellentétek, a török társadalom visszarúgása a Kemal Atatürk előtti időkbe még sokáig mérgezik majd a levegőt, még azután is, hogy Izrael megköti a szükséges kompromisszumokat a térség leghatalmasabb és legerősebb államaival, melyek egyébként maguk is küzdeni fognak saját belső problémáikkal.
Ha az ember nem tanul ebben a században toleranciát és mindenképpen rá akarja kényszeríteni érékrendjét és életvitelét, társadalomszervezési modelljét a többiekre, akkor rettenetes idők jönnek.
Az Egyesült Államok helyzete sem lesz rózsás, hiszen lássuk be, a múlt század közepe óta nem nyert meg egyetlen háborút sem - tegyük hozzá, akkor sem ő nyerte meg a háborút, legfeljebb csak a filmeken.
Az etnikai átrendeződés ingataggá teszi az angolszász-protestáns fehér lakosság hegemóniáját, jönnek a spanyolajkúak és bizony-bizony, jönnek a migránsok, ha tetszik, ha nem.
A gazdasági migráció ugyanis olyan, mint a közlekedőedény, a szegény világ felől jön a tömeg a gazdagabb világ felé, aztán valahol nivellálódik a folyamat, de mire megáll, addigra a gazdagnak fel kell adni valamit a jólétéből, ha tetszik neki, ha nem.
És itt már csak az a kérdés, hogy melyik társadalmi réteg lesz a változás fő teherviselője, a teljes középosztály, vagy a társadalmi javak ötven százalékát birtokló két százalék?
Ideig-óráig persze lehet falakat emelni, ez persze csak annyira hatékony, mint amikor egy tésztaszűrő lyukait próbáljuk befogni a tíz ujjunkkal, Trumpnak sem fog sikerülni.
Amerika katonai ereje hatalmas, de azért jusson eszünkbe az is, hogy mit sem ér a zsebkésünk a viperánk, a bokszerünk, a pisztolyunk, a gépágyúnk és a rakétánk, ha ellenfelünk is rendelkezik ezek közül csak a legerősebbel, mely adott esetben egy pillanat alatt el tud pusztítani bennünket is - és ma ez a helyzet.
Ezért nevetségesek a grafikonok, melyeken repülőcskékkel, tankocskákkal, hajócskákkal demonstrálják Amerika erejét, mert ez csak addig igaz, ameddig a konfliktus megreked a falusi kocsmák "'gyere ki a hóra!" szintjén.
Amerika azért erőlteti a helyi háborúkat, mert a közvetlen konfrontáció a létét veszélyezteti, és annak a világnak is vége van, melyben a háborúkat az amerikai kontinensen kívül vívták meg.
Emellett nem lehet biztos abban, hogy csak egyetlen országgal vagy egy olyan szövetségi rendszerrel áll szemben, mely meghaladja természeti és emberi erőforrásainak kapacitását.
Európának pedig választania kell - na most írok majd olyanokat, melytől kedves olvasóim egy része sikítófrászt fog kapni.
Szóval, Európának választania kell a teljes eljelentéktelenedés, a világ tudományos-gazdasági versenyében való lemaradás, vagy az integráció között.
A nemzetállami kereteket Európa kinőtte, mondjon bármit is bárki, úgy áll már ma is rajtunk ez a szett, mint tehénen a gatya.
Minden, ami új érték, minden, ami előremutató, az határokon túlívelő tevékenység eredménye.
Jövőt nem lehet nosztalgiából építeni, kurultájokból meg nyílpuskákból nem lehet modern és a kor kihívásaira megfelelő feleletet adni tudó államot építeni.
Ehhez viszont európai egység kell, katonai erő kell, mert enélkül semmit sem érnek a szép szavak.
Első lépésként talán tisztázni kellene, meddig tart Európa.
Ez nem teoretikus kérdés, hanem nagyon is gyakorlati, hiszen ha Európa határa Beregsuránynál húzódik az is egy helyzet, meg ha az Uralnál, az is, és ha Európát annak kezeljük, ami valójában, Eurázsia egy nem túl terjedelmes nyúlványának, akkor ez a térség is más gazdasági-politikai-gazdasági lehetőségeket nyújthat lakóinak.
Azt gondolom, hogy ha Európa fenn akar maradni, akkor unióra kell lépnie Oroszországgal, mely számára ily módon valóra válhatna Nagy Péter álma egy európai Oroszországról, Európa viszont olyan státuszt nyerne, amilyet önmaga erejéből soha nem lenne képes elérni.
Utópia?
Lehet, de a történelem már kikényszerített ezt-azt a világ országaiból.
Az Unió visszalépett egyet a régiók Európájának elképzeléséből, tűri, hogy mindenféle lábszagú diktátorocskák visszaéljenek a demokrácia által adott lehetőségekkel és visszacsempésszék Európa térképére a már oly sok problémát okozó nacionalizmust, sőt, a nácizmust is.
Most az angolok kilépésével megnyílt a lehetőség arra, hogy Európa leszámoljon az angolszász imperializmus agresszív és történelmileg meghaladott nyomulásával.
Anglia a mai napig nem volt képes kiheverni a Brit Birodalom elvesztése miatt bekövetkezett traumáját, olyan ez nekik, mint nekünk Trianon, és ugyanolyan káros is Európára nézve, mint a mi feldolgozatlan traumánk - Magyarországra nézve.
Mégis, ezeken a dolgokon túl kell lépni, mert ha benne ragadunk köldökünk nézegetésében és az önsajnálatban, abból XXI. századi, európai ország soha nem lesz, és nekünk még az az esélyünk sincs meg, mint az angoloknak, hogy csillag legyünk az USA lobogóján.
Szeretek ezeken a dolgokon gondolkodni, mert talán így jobban meg lehet érteni a világot.
Rengeteg írás, film foglakkozik ezekkel a dolgokkal, ha érdekelnek, olvassátok őket, de soha ne felejtsétek, hogy a sajátr gondolkodásotokat soha nem fogja pótolni semmiféle előrágott politikai pampuska.
Ez sem.
És elnézést a terjengősségért, ráértem, úgy látszik...
:O)))
