Igazán peches az a nemzet, amelyiknek egyetlen valamirevaló ünnepe sincs, ha még ünnepet is hazudnia kell magának.Milyenek lehetnek annak a népnek a hétköznapjai, mely még a vasárnapjait sem képes őszintén ünnepelni, melynek hősei ilyen-olyan oknál fogva legfeljebb esendő emberek, de hérosz közöttük egy sincs, mert a hősök legfeljebb szenvedést és bajt hoztak arra a népre, mely nevüket ma zászlajára írja?
Ne keressünk erre választ, hiszen tudjuk - minden nap szembesülünk vele.
Ha sorra vesszük ünnepeinket, és megvizsgáljuk őket, hát bizony, dicsekedni nemigen van okunk.
Március tizenötödikén egy maroknyi hőbörgő fiatalt ünneplünk, akik az utcán vonulászva verték a döglött lovat, merthogy követeléseikkel kissé már elkéstek, azokat az Udvar már elfogadta.
A forradalom már lezajlott, anélkül, hogy ők tudtak volna róla - az igazi forradalmárok a pozsonyi országgyűlés követei voltak, akik minden utcai randalírozás nélkül megállapodtak forradalmi követeléseikről a hatalommal, de róluk kevés szó esik az ünnepnap kapcsán.
Nem is csoda, a nép számára egy sorsfordító történelmi esemény egyre inkább olyan kell legyen, mintha Hollywoodban készült volna, hősnő kivillanó mellekkel plusz a történet leöntve néhány liter sziruppal.
Augusztus huszadikán azt a királyt ünnepeljük államalapítóként, aki a már meglévő magyar államon belül örökösödési harcot indított, melyben aztán külföldi fegyverek segítségével győzelmet is szerzett, s melynek végén jó korabeli szokás szerint vérfürdőt rendezve kiirtotta az ősi tradíciókat.
Ez esetben ezt akár forradalmi tettnek is nevezhetjük, de valahogy mégsem tűnik a társadalom szerves fejlődésének, mai terminológiával bátran nevezhetnénk akár puccsnak is, ha nem lenne kissé morbid, hogy egy puccsot ünnepeltetünk Jóskával.
Aztán itt van a mai ünnep is, melyen igazán nehéz kivetnivalót találni, hiszen ennyi erővel a netadó elleni tüntetést is kinevezhetnénk forradalomnak, már ha a folyamat végén fellógatták volna felhevült diákjaink a hatalom képviselőit - persze a fene tudja, lezárult-e már a folyamat.
Október huszonharmadika délelőttjén valóban lelkesítő eseményekben vett részt az ifjúság, kifejezve elégedetlenségét a Rákosi nevével fémjelzett rendszer - gyakorlatilag a sztálinizmus ellen, de estére már nem azok irányították az eseményeket, akik hitük szerint elindították azokat, estére már a fegyvereké volt a főszerep.
Estére már ki tudja kik legyilkolták a Rádió őreit, jelzem, teljesen feleslegesen, hiszen az adást úgysem tudták ezzel kézbevenni, az épület őrei pedig sorkatonák voltak csakúgy, mint egy héttel később a Budapesti Pártbizottság épületénél is.
Az ilyen eseményekről aztán később vagy ki szokott derülni, hogy ki szervezte azokat, vagy nem - a románoknál úgy-ahogy kiderült, nálunk nem annyira - de persze még kiderülhet a későbbiekben, a történelemtudomány nem egy rapid műfaj, és a politika csúnya dolgokat tud művelni vele.
Mindenesetre a magyarországi zűrzavar igencsak jól jött a Szuezi csatorna mentén babráló egyes hatalmaknak, hiszen jelentős szovjet erőket kötött le katonailag, és elterelte a figyelmet az ennél jóval jelentősebb eseményekről - világpolitikailag.
Nincsenek illúzióim, az igazságra majd akkor derül fény, mikor hozzá lehet férni az angol, a francia, az izraeli és a szovjet levéltárakhoz, de ez nem holnap lesz...
Persze október 23.-a - délelőttjére tekintettel - ettől még lehetne ünnep, mondjuk lehetne a magyar nép szabadságvágyának ünnepe, ha ebben meg lehetne állapodni nekünk, magyaroknak, egymás között, de hát ez nehéz egy olyan országban, ahol a szabadságvágy azt jelenti, hogy mindenki azt szeretné, hogy neki legyen szabad minden, a többieknek pedig kuss legyen!
Mégis, azt mondanám, emlékezzünk meg mindenkiről, aki abban az időben tiszta szívvel és tiszta kézzel, tiszta és okos gondolatokkal tüntetett a magyar nép szabadsága mellett,. már ha - félretéve a népmesei elemeket - értelmezni tudjuk, hogy mit is értünk szabadság alatt.
Emlékezzünk meg az ártatlan civil áldozatokról, és emlékezzünk meg a harcok során elesett katonákról is.
Igen, a köznyelvben csak ávósnak nevezett katonákról, a BM Belső Karhatalom sorozott és hivatásos tagjairól, rendőrökről, tanácsi dolgozókról, a pártbizottságok munkatársairól is, akiket valakik - egyszer talán kiderül, hogy kik - koncként dobtak oda a feldühödött csőcseléknek.
Azokról, kiket a lábuknál fogva felakasztottak, úgy vágták ki a szívüket, meg akinek halott testét a lábára drótkötelet hurkolva húzták végig a II. János Pál Pápa téren, Isten nagyobb dicsőségére.
Azokról, akiket legyilkoltak a Rádiónál, akiket Miskolcon felakasztottak a szovjet hősi emlékműre, merthogy ők is áldozatok voltak.
Igaz, 56-os hőst nemigen lehet találni, kivétel talán a Nemzet Durva Anyja, aki kommunisták begyűjtésével foglalatoskodott a dicső napokban, és csendesen fosztogatott is, ha már arra járt.
Október huszonharmadika egyébként a szokásos magyar sorsra jutott.
Mint egy szép és hamvas szüzet megkaparintotta a politika.
Mindenkori futtatói odaállították a sarokra, hátha tud nekik egy kis pénzt keresni.
Mára már kissé elnyűtt és kopott Mucusként áll az út mellett, úgy kínálgatja bájait.
Mindenkinek azt a mesét mondja, amit hallani szeretne, miközben a szereplők kissé átlényegülnek.
Hősből, akit nyolcvankilencben párás szemmel újratemettünk, ma már piszkos komcsi lett.
Ezt onnan lehet hitelt érdemlően tudni, hogy akik temették - egy párttitkár fia és egy olyan pártintézeti alkalmazott állítja róla, akinek szinte minden felmenője hithű kommunista volt.
Egyszer talán majd eljön az az idő, amikor azt is lehet ünnepelni, aki ötvenhatot nemzeti tragédiának nevezte, aki valóra váltotta ötvenhat célkitűzéseit, és pár évtizedre emberhez méltó életet adott a magyarnak.
Hát, ami azt illeti. úgy néz ki: ez sem holnap lesz...
:O)))
