Még mielőtt bárki is szörnyethalna, oszt itt büdösödne nekem a blogban, tudatom mindenkivel, hogy ami itt következik, az csak egy félig komoly gondolati játék, amolyan "mi lenne, ha a macskának uszonya lenne" típusú spekuláció, melyet üres óráiban alkot a játékos ember...
Tudom, a macskának nincs uszonya, és ha lenne, se menne vele sokra, hacsak kopoltyút nem növesztene, de lássuk be, erre kevés az esély.
Azon spekulálgattam, hogy a magyar nemzet mennyire végzetesen megosztott, mekkora kár származik ebből, mennyire ellenére van ez mindenféle fejlődésnek, okosodásnak, gazdagodásnak.
Meg, hogy mennyire hátráltatja ez a szembenézést a múlttal, és ez mennyire gátja a tanulásnak, mekkora ostoba tömeget képes eredményezni, sajnos.
Aztán eszembe jutott, hogy végtére is nincs min csodálkozni, hiszen írott történelmünk során mindig ez volt a helyzet.
Ez az ország mindig is minimálisan két ország volt, és a két macska, mely ezt a tudathasadásos nemzetet jelképezte, mennyire nem játszott egymással, mennyire harapta, karmolta fojtogatta egymást, mígcsak nem jött valami kóbor állat, amelyik kiakasztotta mindkettő gereznáját az ajtó mellett, egy szögre.
István és Koppány, kereszténység és pogányság, papok és sámánok ölték egymást, vérben gázolva erőltetve a másikra saját hitüket és elképzelésüket a jövőről, aztán ez folytatódott Bizánc és Róma hívei között, a különböző királyok és trónkövetelők között, megvakított, megcsonkított versenyzőkkel rakva tele az út árkait...
Aztán jött a török és jöttek a Habsburgok, jöttek a kényszerűségből pragmatikus erdélyi fejedelmek, meg azok, akik megpróbálták megtalálni a modus vivendit az egymásnak feszülő nagyhatalmak árnyékában, míg csak le nem mészárolták őket mindenféle zsoldosok, Isten nagyobb dicsőségére.
Kuruc és labanc egyként magyar volt, mint ahogy aztán a magyarok nevében a magyar uralkodó ellen támadtak negyvennyolc hősei, a császári katonatisztekből lett honvédtábornokok, akik között magyar alig volt, és akik a kor joga szerint lázadók voltak, miután a nemzet fékezett habzású hőse detronizálni próbálta a törvényes magyar uralkodót.
Aztán vagy tizenöt éven át együtt vadászgattak Haynauval, az épeszű Görgeiből meg árulót csináltak, mert nem engedte vágóhídra vinni katonáit, akik azért továbbra is az árvák pénzét elsikkasztó Kossuthot imádták.
Aztán jött az őszirózsás forradalom - nemsokára elkezdenek majd hazudozni róla, mert nekünk az "embernek, úrnak egyként rongy" Tisza kell, nem Károlyi, aki megpróbálta menteni a menthetőt abból, amit Tisza és társai tönkretettek.
Aztán jött a vörösterror a hadban álló ország hátországában felkeléseket szító nemzeti érzelműek ellen, majd jött a fehérterror, ötször annyi áldozattal, mint amennyi a vörösterror áldozatainak száma volt - Héjjas Iván szerecsenmosdatása már megkezdődött...
A hazafiak a Nemzeti Hadsereg szegeden pezsgőző különítményesei lettek, az utolsó területvédő háborúnkat, a vöröskatonákat meg Stromfeldet se igen említik mai történészeink, és a Székely Hadosztály árulásáról se sok szó esik.
Aztán jött Horthy, Szálasi, Rákosi és végre Kádár - és talán történelmünk első olyan periódusa, amikor nem kellett senkit gyűlölni, de ez a periódus nem tartott túl hosszan, nem bírjuk mi az ilyesmit...
Ma megint mindenki mindenkit gyűlöl, nincs normális hang az ismét két, de inkább három részre szakadt ország hitvitázó felei között, és semmi nem mutat arra, hogy a következő, minimum félszáz évben ebben változás következne be.
Nem szégyen a klasszikusoktól tanulni, Lenin elvtárs pedig azt mondta, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük, ugye.
Arra gondoltam, mi lenne, ha rendbetennénk közjogilag is ezt a dolgot, például két, esetleg három részre bontanánk hivatalosan is az országot.
A kelet felé vonzódó rész az Alföldön kapná meg államát, a területet a cigányság etnikailag szinte homogén, saját államának területe csökkentené, a Dunától nyugatra meg a nyugat-európai integrációban érdekelt rész kapná meg államát.
Hunnia és Pannónia mellett békésen élhetne a Roma Köztársaság, esetleg államszövetségben Pannóniával is - az Unió meg választhatna, melyik utódállamot tekintené a hajdani Magyarország jogutódjának.
Természetesen a határokat drótkerítéssel el lehetne választani, aztán éljen mindenki a saját fazonja szerint - egy év alatt mindenki elhelyezkedhetne saját jövőbeni hazájában, utána mindenhol választások, és mindenki tapsolhatna.
Luxemburg is kis ország, mégis minden polgára jól él, mi sem élnénk rosszul, már csak a lopások egy részének megakadályozásából is lehetne emelni az életszínvonalat.
Budapest meg, mint hajdan Berlin zónákra lenne osztva, kerítés természetesen ide is kellene, esetleg fal.
Hát, majd meglátjuk, ez még mindig jobb lenne, mint egységesen Nagy-Albániához csatolva élni, úgy húsz-harminc év múlva!
Gondoljátok ezt végig liberálok meg proletárok!
