Júniustól igencsak megcsappantak a Bekiáltás-bejegyzések. Júliusban mindössze egy kisebb bejegyzést helyeztem el az oldalon. A hallgatásnak is nevezhető visszafogottságom oka:

2026. június 11-ike és július 23-ika között, két részletben majd három hetet töltöttem kórházakban, s ehhez kapcsolódva az ambuláns rendeléseken.

A megelőző két év, illetve a kórházi részbeni sorozatos orvosi figyelmetlenségek miatt jutottam ténylegesen életveszélybe. Mindezt nem feledtetheti a súlyos következmények kórházi tudatosulása utáni kitüntető figyelem, az ottani gondos kezelés, ápolás. A személyes élményeknél azonban fontosabbak az általános tapasztalatok, amelyeknek itt csupán rövid eszenciáját teszem közzé azzal a megjegyzéssel, hogy az alábbi megállapításaim alól is voltak kivételek. Úgy vélem azonban, hogy itt és most a helyzet árnyoldalait kell érintenem.

(1) A külföldre vándoroltakat gyakorlatilag képtelenek pótolni a túlterhelt orvosok és ápolók. És ez nem csak a körzeti/családorvosokra vonatkozik. Bármit is hadoválnak erről a politikusok, s a Nyugaton előnyösebb helyzetbe került kivándoroltak, az EU három alapelve: a tőke, az áruk, a munkaerő szabad áramlása az újgyarmatosítás része. Utóbbihoz: az alávetett országok családjainak és a költségvetésének terhére kiképzettek elszívása révén ott keletkezik a profit, ami lényegesen jelentékenyebb, mint az esetleges ottani vagy az itthoni adó. Vegyük tudomásul, hogy a következmények egésze súlyosan terheli a hátrahagyott társadalmat!

(2) Szinte csoda, hogy a hazai egészségügyben sokszoros bérkülönbséggel egymással szembe állított orvosok, műtősök és ápolók egyáltalán képesek együttműködésre.

(3) Maga a rendszer elképesztően rugalmatlan. A számítógépes előjegyzési rendszer eleve nincs tekintettel a beteg állapotára, kezelésének egyes fázisaira, amibe még a kezelő orvos sem igazán képes beavatkozni. Előfordult, hogy fél napon át a zárójelentésen megadott telefonszámon, de a kórház további telefonvonalain sem értem el osztályos orvost, miközben aggasztó tüneteket tapasztaltam magamon. Gyakran halasztanak el már kiírt műtéteket is, aminek feltehetően a szakemberhiány a fő oka. Velem kétszer esett meg, hogy a műtőből toltak vissza a kórterembe azzal, hogy aznap mégsem kerül sor rá, de a mellettem fekvőkkel ugyanez volt a helyzet. 

(4) Meglehetősen általános a páciens egészére való figyelés hiánya. Tapasztalataim szerint az orvosok döntő többsége csak az alapproblémaként kiemelt betegség szakmai protokolljára koncentrál, vagy még erre sem.

(5) Ezt a szemléletmódot súlyosbítja a nyereségérdekelt magánellátás felszínessége, a magán- és az állami orvoslás tudatos összemosása. Erős a törekvés arra, hogy a költségesebb eljárásokat az állami intézményekre hárítsák. Ezt azok vonakodva fogadják el, vagy egyáltalán nem, miközben a páciens akár a senki földjén is maradhat.

(6) Hiányzik az a derékhad, amelynek tapasztalataiból építkezhetnének a fiatalok.

(7) A páciensekkel való kommunikáció szinte teljes hiánya jellemzi a helyzetet. Ennek oka lehet egyrészt a társadalmainkban minden területen érzékelhető befelé fordulás, de az esetleges szakmai hibák következményeitől való félelem is. Járulékos, bár súlyos következmény: ha egy beteg nem látja át, hogy a bonyolult eljárások során mi történt vele, mert az orvosi kifejezéssel teli zárójelentést csak az orra alá dugják, hogy itt írja alá,s nemn adnak esélyt a részletek megbeszélésére, akkor csökken a reklamáció esélye, de a saját felépülése érdekében sem lesz képes hatékonyan cselekedni a páciens.

Komolyan érdeklődő szakmai szervezeteknek mindehhez kész vagyok saját kezelésem, kötetnyire dagasztott dokumentumaiból példákkal szolgálni annak érzékeltetésére, hogy bemutassam: a hazai egészségügy súlyos gondjai túlmutatnak a wc-papír és a légkondicionáló-kérdésen. Bár amellett, hogy ezek jelentőségét se becsülöm le, aligha hiszem, hogy bármi újat mondtam volna fentebb a rendszeren belül lévőknek. De akkor meg, föl kell tenni a talán költői kérdést: miért a ködösítés? #