Az odáig rendben van, hogy Budapest adományokkal, műszaki eszközökkel támogatta testvérvárosainak lakóit, Beregszászt és Kijevet, valamint segítette és segíti a menekültek ellátását. De hogy ezért Karácsony Gergely arcán boldog mosollyal vegyen át kitüntető díjat  – miként a főpolgármester fogalmazott Facebook-oldalán – „magától Zelenszkij ukrán elnöktől”, az ukrán-fasizmus oldalára állt embertől, az nekem minimum meredek. Miként az is több mint kínos, hogy az európai vezetők a kamerák előtt vetélkednek abban, ki múlja felül a másikat az elnök ölelgetésében. És ebben nem a színjáték a leggyomorforgatóbb, hanem az, hogy

2014 óta egy leplezetlenül banderista-fasiszta eszmeiségre, polgárait egyre brutálisabban a külföldi tőkeérdekek érdekeinek kiszolgálására kényszerítő rezsimhez és példátlanul korrupt vezetőihez viszonyulnak látszólag rajongva az állítólag az európai értékrend védelmére felkent előkelőségek.

Ebben a tizenkét éve növekvő őrületben ismét hallatta hangját a jeruzsálemi Jad Vasem, a Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága. A Washington által, a banderista különítmények Lengyelországban történt kiképzésével, majd mozgósításával a 2014. február 23-ába, a kijevi véres államcsínybe torkollott eseményeket követően az intézet több alkalommal is elítélte a második világháború alatt a náci németek oldalán zsidók, lengyelek, beloruszok, oroszok elleni kegyetlen pogromokban részt vett ukrán ultranacionalisták szervezeteinek, illetve vezetőiknek – Sztyepan Bandera, Roman Suhejevics, Andrij Melnyik és a mások – állami heroizálását. Az intézet álláspontja szerint az ilyen magatartás azon túl, hogy történelemhamisítás, a százezrekre tehető civil áldozatok emlékének meggyalázása. A Jad Vasem

Az emberi jogok felkent képviselői Európában, benne Magyarországon azonban minderről nem vettek tudomást. Ha igen, akkor ennek nem volt következménye. Jóllehet nekik legalább tudniuk kellett volna, hogy mi folyik a Kárpátok hegyláncaitól az orosz határig terjedő országban – náci jelképek alatti fáklyás felvonulások, emberek élve elégetésével is járt pogromok, a Donyec-medence orosz lakosságának azovista-fasiszta büntető gárdákkal, majd a hadsereggel való gyilkolása, a banderisták köszöntésének a fegyveres erőknél való rendszeresítése, a náci kollaboránsok tankönyvekben való dicsőítése, a II. világháború alatt a barna veszedelem ellen harcolók emlékműveinek, szobrainak tömeges eltávolítása, könyvégetések, könyvek millióinak bezúzása, múzeumok bezárása, helyettük olyanok nyitása, amelyeket a kegyetlenkedésekre felbújtókat, sőt élen járókat nemzeti hősökként mutatják be, az arcvonalakon halálra szánt áldozatok tömegeinek könyörtelenül erőszakosan katonának befogása, ehhez is kapcsolódva, kelet-európai mércével mérve is minden gátlástalanságot felülmúló, a legfelsőbb hatalmi köröket a toborzóktól kiinduló láncolaton keresztül dollár és euró milliókkal gazdagító, a háború külföldi finanszírozásához kapcsolódó, a támogatások, hitelek szemérmetlen fosztogatására, az ember- és fegyverkereskedelmre épülő korrupció – mégis arról regéltek, hogy a mai Ukrajna olyannyira a demokrácia fellegvára, hogy szinte megérett az Európai Uniós tagságra.

Az európai tömegeknek a médiumok hathatós közreműködésével történt eme átverésének egyetlen oka volt:

Ukrajnát eredetileg a washingtoni kormányzatok, egy ideje pedig az Európai Unió brüsszeli, illetve meghatározó államainak vezetői mögött álló tőkéscsoportok az Oroszország elleni háború kiprovokálására, illetve megvívására használták és használják Zbigniew Brzezinskinek még az 1960-es évektől kidolgozott, lényegében gyarmatosítási koncepciója alapján, az ottani erőforrásoknak a Nyugat érdekében való kiaknázására.

A Bekiáltásban ezt már sokszor, hivatkozásokkal ellátva taglaltam. Itt ezért sem hozakodom elő a részletekkel. De azért sem, mert az azokban az írásokban felsorolt és dokumentált tények sosem tántorították el az elvakult ruszofóbiásokat. Köztük befolyásos értelmiségieket, akiket talán érzelmi szálak, torz értékrendbeli meggondolások, vagy közönséges anyagi érdekek, karrierszempontok kötöttek és kötnek a transzatlantista világhoz, mint minden világok legjobbikához. Közülük néhányan, a tények cáfolata helyett, azzal álltak elő: csak nem gondolom komolyan, hogy a zsidó származású Zelenszkij, akinek nagyapja maga is a szovjet hadsereg tisztje volt a Nagy Honvédő Háborúban, s a szinte kivétel nélkül a hozzá hasonlókból álló környezete teret engedne az antiszemitizmusnak, vagy bármilyen „faji”, illetve kulturális rasszista törekvésnek Ukrajnában!

Mit mondhatna az ember erre az alakoskodó érvelésre? Hiszen, aki ezzel igazolja az igazolhatatlant, maga is tudhatja: az ilyenekre vetemedőknek a legkevésbé van közük ahhoz, milyen nációhoz tartozónak mondják magukat. A kérdés ugyanis az, hogy valaki etnikumhoz – netán a Zelenszkij esetében a szóba nem jöhető valláshoz – való tartozástól függetlenül beáll-e a szükségszerűen a tömegek megnyomorításához, a mások kirablásához vezető háborúkat generáló kapitalista körök közvetlen szolgálatába, vagy sem. Hajlandó-e ennek során bármilyen gaztett legitimálására, sőt elkövetésére annak érdekében, hogy hatalmi ambícióit kiélje, vagyonéhségét kielégítse, avagy kész-e gátat vetni nemtelen vágyainak?

Mindenesetre jó ideje tudjuk, hogy az alkotmány értelmében már rég lejárt mandátumú ukrajnai vezető nem az utóbbi. Aki pedig még nem eszmélt rá erre, annak itt a Jad Vasem május 25-ei közleménye az X internetes platformról.

„Andrij Melnyik állami temetése Ukrajnában komoly aggodalmakat vet fel. Egy olyan mozgalom vezetőjének tisztelete, amely a náci Németországot támogatta és együttműködött vele több millió zsidó üldöztetése és meggyilkolása során, aláássa a holokauszt-emlékezéshez elengedhetetlen erkölcsi integritást. A Jad Vasem mély aggodalmát fejezi ki az ilyen nemzeti megemlékezések miatt, amelyek a történelmi igazságot és a holokauszt áldozatainak emlékét sértik.”

Nem mondom, hogy erős hangvételű lenne ez a tiltakozás. Mindenesetre arra utal, amiről a Miért tart még sokáig a Nyugat háborúja Moszkvával? című elemzésem végén a keretes írásban számoltam be: Andrij Melnyik, az OUN, az ultrajobboldali Ukrán Nacionalisták Szervezete vezetőjének és feleségének földi maradványait Luxemburgból Kijevbe szállították. Arról a Melnyikről van szó, akinek hívei, a melnyikista policájok 1941-ben, Kijevben több mint 33 ezer zsidónak a Babij Jar-szurdokban történt lemészárlásában jártak élen.

A két koporsó előtti kétnapos egyházi tiszteletadásra az államfő és felesége is bejelentkezett, illetve az elnök a május 25-ikei újratemetésen is részt vett. Előzetesen, a Telegram-csatornán  Zelenszkij azzal méltatta az eseményt, hogy Melnyik ezredes és felesége lesznek az elsők a sorban, akiknek koporsóját a Nemzeti Panteonban elhelyezik. A tervek szerint Amerika és Európa különböző országaiból hazahozzák és ide kerülnek azon ukránok földi maradványai, akik kiemelkedő szerepet játszottak az ukrán nemzetállam létrejöttében.

Szó se róla, ezek a fasiszták 1929-től, sőt elődeik, a szicsgárdisták, vagy a petljuristák már az I. világháború időszakában, illetve az azt követő, négy éven át tartott polgárháborúban, elsősorban a korábban Lengyelországhoz, majd az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott Galíciában, illetve a Kárpátalja tőlünk távolabbi részében, sőt innen több mint ezer kilométerre, Harkovban ukrán független állam(ok) megteremtéséért küzdöttek. Ám a jelek szerint a mai Ukrajna vezetői úgy gondolják: a nemes cél mára szentesítette az eszközt. Nem zavarja őket, hogy államuk példaképeivé olyanokat tesznek, akiknek nevében védtelen százezreket gyilkoltak meg brutálisan, égettek el élve. Hogy milyen lesz az az állam, amely ilyen alapra épül, az érem egyik oldala. A másik viszont az, hogy milyenek azok az európai vezetők, akik ehhez túláradó lelkesedéssel asszisztálnak? Egyáltalán, milyen az az Európa, amelyik ezt elfogadja?#