Két hete sincs, hogy a budapesti belvárosi társasház tisztségviselőinek az idei felújításokkal foglalkozó ülésére meghívottként azt mondtam: a légópince tetemes költséggel járó teljes rendbetételébe ne vágjanak bele, mert van annak a pénznek más helye is a százhúsz éves házban. Elég, ha az esővíz beszivárgását szüntetik meg, mert ahogy most állnak a dolgok, inkább előbb, mint később

a kormány kénytelen lesz költeni az óvóhelyekre, hiszen a háborús veszélyhelyzetre hivatkozó különleges jogrend alatti kormányzás alatt a polgári védelmi felkészülésre nem gondolt, nem költött senki, miközben előbb-utóbb nyakunkon lesznek a drónok.

A többiek kinevettek. Még hogy drón- vagy rakétatámadásoknak lenne kitéve Európa Ukrajnán inneni része, benne Magyarország! Rájuk hagytam. A társasházi megbeszélés nem arra való, hogy a nemzetközi helyzetről, a geopolitika összefüggésekről, a kapitalizmus válságainak szükségszerű háborúkba torkolló természetéről elmélkedjünk.

A blogtér azonban más. A minap egyébként is azt kérdezte az egyik követőm: „Minthogy az Ukrajna mögött álló európai nagyhatalmak, Franciaország, Németország és Nagy Britannia egyre mélyülő belső válsággal küzdenek, vajon meddig fogják támogatni ezt a háborút?” Akár szónokinak is tekinthettem volna a felvetést, de válaszoltam, s valami ilyesmit írtam:

Szerintem a háborút, a nyugati vezetők és a mögöttük álló tőkés körök eszköznek tekintik a gazdasági válság kezelésére. Úgy gondolják, hogy olyan rakétákat adnak át Ukrajnának, amelyekkel az orosz hátországot szüntelenül rombolhatják, felőrölhetik a lakosság tűrőképességét, s ennek nyomán bekövetkezik az ország megroppanása, a Brzezinski-koncepció valóra váltása – Oroszország részekre szakítása, tengerektől elzárása. Mindez az erőforrásai fölötti ellenőrzés megszerzése, a Nyugat javára hasznosítása érdekében. Abban reménykednek, hogy Moszkva továbbra is kivár, mint ahogy a 2007-es müncheni konferencia óta mindig csak szavakban fenyegette a Nyugatot, és nem veti be rakétáit Nyugat-Európa hadiüzemeinek megsemmisítésére, amelyek egyre nagyobb ütemben gyártják az ukrán hadsereg közreműködésével Oroszország ellen felhasznált fegyverzetet.

Azt azért nem gondoltam, hogy ennyire felgyorsulnak az események. Bár már jó ideje azzal riogatják Moszkvát az angol, a német, a francia, a finn, a svéd, a lengyel, a baltikumi politikusok, hogy a 2030-as évekre, Ukrajna lakosságának mozgósításával az Oroszországéval összemérhető katonai erőt vethetnek be, de emiatt csak a szakértőként megszólaltatott nyugalmazott főtisztek és tábornokok morgolódtak az orosz médiumokban. Néhány népszerű műsorvezetővel együtt annak adtak hangot, miért várna a Kreml még fél évtizedet, ahelyett, hogy most venné elejét a védelmi felkészülésnek beállított, de mégiscsak előre jelzett nyugati inváziónak? Miért nem csapnak le azokra a fegyverszállítókra, azokra a nyugat-európai hatalmi központokra, amelyek kezdik átvenni az USA-tól a 2010-es évektől Washington által elindított, Ukrajnát proxyként, tehát helyettesítőként felhasználó háború nyugati finanszírozásának feladatát?

Az orosz államelnök, aki egyúttal a hadsereg nem formális főparancsoka is, tehát Vlagyimir Putyin azonban – az ország fejlesztési feladatait, a szankciók és a háború körülményei között a lakosság eddig jelentősen emelkedett életszínvonalának legalább megtartását szerintem érthetően mérlegelve – reagálás nélkül hagyta az ilyen megjegyzéseket. Valahogy úgy, ahogyan 2014-től, a Donyec-medencében élő oroszok szisztematikus pusztításának kezdetétől nyolc éven át halogatta, hogy az oroszországi fegyveres erők nyíltan betörjenek Ukrajnába. Addig, sőt azt követően is, a nyugatiak bevonásával kötött, illetve előkészített több megállapodásba ment, illetve ment volna bele Ukrajna úgymond demokratizálásáról, a kisebbségek hátrányos helyzetbe hozásának, sőt üldözésének beszüntetéséről, a háború befejezéséről, ám ezek rendre meghiúsultak. Így 2022-től már területi igényekkel is fellépett.

Az ember okkal gondolhatta, hogy ez még jó ideig így marad. Épp a minap vettem sorra tételesen a Miért tart még sokáig a Nyugat háborúja Moszkvával? című cikkemben azzal összefüggésben, hogy mi mindent nem ért el az orosz, illetve a nyugati vezetés „a különleges katonai művelet” mindmáig tartó időszakában. Úgy véltem:

éppen emiatt mindkét oldalon sokan érdekeltek az Ukrajna, illetve a mindinkább Oroszország területén is folyó háború fenntartásában.

A moszkvai vezetés azt követően sem adta jelét türelmetlenségnek, hogy Oroszország területét és felségvizeit jó ideje naponta több száz drónnal, rakétával, pilóta nélküli repülővel, diverzánsakciók tucatjaival támadják Ukrajna felől. A NATO-műholdakra is épülő felderítési adatokra támaszkodó, a nyugati szakértők célravezetési közreműködésével végrehajtott, mind nagyobb mélységben történő támadásokra persze válaszcsapásokkal reagáltak, de odahaza is csak a rutinszerűen készülő hírekben számoltak be róluk.

Ami a frontot illeti, egy-egy körzetben – orosz katonai szakkifejezéssel: harci érintkezési vonalon – nap mint nap tessék-lássék araszolgatnak előre immár gyakran ténylegesen is ukrán területen, talán abból a meggondolásból, hogy egy esetleges megállapodás részeként ezekről úgyis lemondanának. Nem mellesleg, a minden áron való gyalogsági támadások elkerülésével a katonáikat is kímélik. Többek között azért is, mert a harci tapasztalatokat szerzett, a megpróbáltatásokon átesett, az orosz államhoz kötődő katonákból és családtagjaikból képzésekkel, átképzésekkel alakítják ki az ország új vezető rétegét, a Nagy Péteréhez, vagy a bolsevikokéhoz hasonló módon... 

Szóval, mindebből azt a következtetést vontam le, hogy Moszkva egyelőre kivár,. Nem erőlteti a megegyezést, de a kifejezetten brutális támadásokat sem. És ekkor, május 22-éről 23-ra virradva három hullámban mért csapást az ukrán hadsereg az Ukrajnából 2022-ben kivált oroszországi Luganszki Népköztársaság Sztarobelszkben lévő pedagógiai egyetemi részlegének kollégiumára, ahol 14 és 18 év közötti diákok, a gyakorló iskola növendékei aludtak. A végső adatok szerint 21-en meghaltak, 63-an megsebesültek.

Az orosz külügyminisztérium, talán a háború történetében először, több mint ötven Moszkvában akkreditált külföldi tudósítónak ajánlotta fel, hogy a helyszínre utaztatja őket, ha saját szemükkel akarnak meggyőződni a történtekről. A CNN, a BBC újságírói és a japánok, részben szerkesztőségük utasítására nem éltek a lehetőséggel. Egy nappal később néhány, a helysznen járt nyugati tudósító azt nyilatkozta, hogy a lapja nem tartott igényt a beszámolójára. Így nincs mit csodálkozni azon, hogy

a nyugati fővárosokban, az ENSZ Biztonsági Tanácsában, illetve az Európai Unió központjában, de a budapesti külügyminisztériumban is csak az ellencsapás után szólaltak meg. Vlagyimir Zelenszkij ukrán elnök narratívája alapján a diákok haláláról általában egy szót sem ejtettek. Ha igen, akkor, például az ENSZ Biztonsági Tanácsában, cinikusan említették meg a gyerekek lemészárlását, azt sugallva, hogy azt az orosz hadsereg művelte.

Hogy ez a cinizmus, vagy valami más volt-e az oka, nem tudhatom, de Moszkva ellencsapása eltért a korábbiaktól. A nagy nézettségű orosz televíziók május 25-ei délutáni és esti adásaiban meglehetősen részletesen számoltak be a 90 rakétával és 600 drónnal végrehajtott támadásról. A rakétabecsapódások okozta tűztengereknek a kijeviek által az okostelefonokról feltöltött képsoraival, az ezeket kísérő rémült emberi hangokkal, térképekkel érzékeltették az ukrajnai szárazföldi erők parancsnokságát, a katonai felderítés központját, a hadiüzemeket, a katonai javító bázisokat, a kikötőket, az energetikai infrastruktúrát ért támadássorozat méretét. Nyugati tévécsatornákról az oroszokra átvett bejátszásokban nyugati kommentátoroktól  hallhatták az oroszországi nézők, miért volt lehetetlen védekezni főleg az Oresnyik rakéták ellen.

De mintha ezzel nem lenne vége. Az orosz külügyminisztérium közleményt adott ki, amely szerint

„A jelenlegi körülmények között az orosz fegyveres erők következetes, szisztematikus csapásokat mérnek az ukrán katonai-ipari komplexum létesítményeire Kijevben, beleértve azokat a konkrét helyszíneket is, ahol pilóta nélküli repülőgépeket terveznek, gyártanak, programoznak és készítenek elő használatra. Ezeket a pilóta nélküli repülőgépeket a kijevi rezsim a NATO-szakértők segítségével használja, akik az alkatrészek szállításáért, a hírszerzésért és a célpontok kijelöléséért felelősek. A csapások mind a döntéshozó központokat, mind a parancsnoki állásokat célozzák majd. (…) Mivel a fent említett létesítmények szétszórva találhatók Kijevben, figyelmeztetjük a külföldi állampolgárokat, beleértve a diplomáciai képviseletek és a nemzetközi szervezetek képviseleteinek személyzetét, hogy a lehető leghamarabb hagyják el a várost, az ukrán főváros lakóit pedig arra, hogy maradjanak távol a Zelenszkij-rezsim katonai és közigazgatási infrastruktúrájától.”

Ehhez képest, a nyugati kormányok, s a föléjük nőtt szervezetek, például az EU és a NATO vezetői folytatják azt a hibrid-háborús tájékoztatási gyakorlatot, ami a Washington által 2014 februárjában szervezett kijevi államcsínyt megelőzően jellemezte, s azóta is jellemzi őket: megtiltják az elvben szabad sajtónak, hogy teljes képet adjon az Ukrajna, illetve az Oroszország területén folyó katonai műveletekről, akadályozzák a mindkét fél oldaláról történő beszámolók napvilágra kerülését, betiltják az orosz médiumok adásainak sugárzását. Nem egyszer élő adásban vezettek ki olyanokat, akik a harci övezetben katonaként beszéltek volna a hivatalos értelmezéstől eltérő tapasztalataikról. Sokféle módon, többek között vírusveszélyre figyelmeztetéssel akadályozzák az interneten az onnan származó közlések megismerését. Mi több, büntetőjogi felelősségre vonással fenyegetik azokat, akik Moszkva szempontjait is meg szeretnék jeleníteni, netán megjelenítik a nyugat-európai közönség számára.

Ehhez képest egyre kevésbé zárható ki, hogy idővel Európa nagy részére, akár egészére kiterjedhetnek az összecsapások, s egy nagy kontinentális háborúba torkollhatnak. A hadiipar felfuttatása, a NATO-egységeinek Oroszország határáig telepítése, Finnországnak, Svédországnak az észak-atlanti katonai szervezetbe 2023-ban, illetve 2024-ben történt beléptetése mellett az erre való készülés előjele, hogy az információs térben már ma is dühöngő háború részeként szelektív módon adagolt, a tömegek tudatában a ruszofóbiát fokozó hírekkel igyekeznek szítani az ellenség elleni gyűlöletet. A teljes körű informálódástól megfosztott nyugati, benne a magyar közönség nagy része ezért nem foghatja fel, hogy mi zajlik a háta mögött, s a nevében. Ezért tartották komolytalannak a cikkem elején említett társasházi tisztségviselők is a légvédelmi óvóhellyel kapcsolatos felvetésemet. Holott – miként egyszer már leírtam ebben a blogtérben – mindez nem csak egyszerűen kihathat az életünkre, de viszonylag hamarosan sokunk életébe is kerülhet.#