Létezik egy híres opera John Adams és Alice Goodman tollából, amelynek címe Nixon in China („Nixon Kínában”). A mű az amerikai elnök, Richard Nixon  történelmi pekingi látogatásáról szól, amelyre 1972 februárjában került sor.

A hírhedten antikommunista Nixon megpróbálta rávenni Mao Ce-tungot, a kínai forradalom vezetőjét, hogy a hidegháborúban álljon át az amerikai oldalra.

Ez a húzás, amelyet később a demokrata elnök, Jimmy Carter is folytatott, hozzájárult ahhoz, hogy a stratégiai egyensúly a Szovjetunió ellen billenjen.

Lehet, hogy egyszer majd készül egy Trump Pekingben című opera is az amerikai elnök múlt heti kínai látogatásáról.

Nixon útja egy olyan geopolitikai fordulatot segített elő, amely lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok a 20. század végére vitathatatlan kapitalista hegemónná váljon. Most azonban egészen más történetet láttunk.

Az eltelt évtizedekben hatalmas változás történt a világgazdasági erőviszonyokban. 1972-ben az Egyesült Államok adta a globális feldolgozóipari hozzáadott érték 25–30 százalékát, míg Kína csupán 4 százalékot. 2024-re az amerikai arány 10 százalékra csökkent, míg Kínáé 30 százalékra nőtt.

Az irónia az, hogy olyan amerikai elnökök, mint Ronald Reagan és Bill Clinton ösztönözték Kína integrációját a világpiacba. Azt hitték, ez fokozatosan egy liberális kapitalista társadalommá alakítja majd a kínai államkapitalizmust, amely alárendelődik az Egyesült Államoknak.

Ehelyett Kína Hszi Csin-ping vezetése alatt tovább erősödött, megerősítve elutasítását az Egyesült Államok vezette „szabályalapú világrenddel” szemben, és számos más gazdaságot is bevonzott saját kereskedelmi és beruházási hálózatába.

Az Egyesült Államok fő megmaradt versenyelőnye eddig a Silicon Valley high-tech dominanciája volt. A kínai vállalatok azonban már most vezető szerepet töltenek be egyes jövőiparágakban – például az elektromos járművek terén –, és gyorsan zárkóznak fel olyan területeken is, mint a mesterséges intelligencia vagy a fejlett chipek.

A konzervatív kommentátor Ross Douthat a The New York Times hasábjain azt írta:
„Amennyiben a valódi hidegháborúval való összehasonlítás releváns, Kína sokkal erősebb anyagi vetélytárs, mint amilyenné a Szovjetunió valaha válni tudott.

És az eddig sikertelen iráni játszmánk következtében az amerikai keményhatalmi pozíció veszélyesebbnek tűnik, mint valaha.”

Donald Trump már 2016-os első elnökválasztási kampányában riadót fújt a kínai fenyegetés miatt az amerikai hegemóniára nézve.

Ám tavaly kénytelen volt visszavonulót fújni a masszív vámemelések ügyében, miután Hszi Csin-ping elzárta a ritkaföldfémek szállítását, amelyek termelésében Kína dominál. Emellett az Egyesült Államok és Izrael kudarca Irán legyőzésében megmutatta, hogy a katonai technológiában zajló drónforradalom aláássa a Pentagon erejét.

Így a szokásos fenyegetőzés és hencegés helyett egy sokkal szerényebb Trumpot láthattunk Pekingben.

Ja Ian-csong, a Szingapúri Egyetem szakértője a Financial Timesnak azt mondta:
„Optikai és retorikai szempontból valószínűleg Hszi tűnt erősebbnek. Trump úgy nézett ki, mint aki könyörög, szüksége van valamire Hszitől, miközben az összes dicsérete viszonzatlan maradt.”

Trump kérvényezőként érkezett. Azt szerette volna, hogy Hszi vállalja amerikai Boeing repülőgépek és amerikai szójabab vásárlását. Konkrét kötelezettségvállalást azonban nem kapott. Abban is reménykedett, hogy Kína nyomást gyakorol majd Iránra a Hormuzi-szoros újranyitása érdekében – ami önmagában is az amerikai katonai erő hanyatlásának jele.

De miért segítene Hszi Trumpnak? Az iráni háború katasztrófája folyamatosan rombolja az amerikai presztízst és hatalmat. Vagy inkább: miért tenné ezt ingyen?

Hszi nyilvánosan világossá tette az árát, amikor kijelentette:
„A tajvani kérdés a legfontosabb ügy a kínai–amerikai kapcsolatokban. Ha rosszul kezelik, a két ország szembekerülhet egymással, sőt akár konfliktusba is sodródhatnak, ami rendkívül veszélyes helyzetbe taszítaná az egész kínai–amerikai viszonyt.”

Peking eltökélt abban, hogy befejezze Kína újraegyesítését az amerikaiak által támogatott Tajvan szigetének magába olvasztásával. Trump azt mondta, még mérlegeli, hogy eladjon-e 12 milliárd font értékű fegyvert Tajvannak.

Bárhogyan is dönt, az ázsiai katonai egyensúly Washington ellen fordul. Az iráni drónok és rakéták a Közel-Keleten az amerikai bázisok többségét kiiktatták.

Kevés kétség fér hozzá, hogy egy Tajvan körüli háború esetén Kína ugyanezt megtehetné az Egyesült Államok nyugat-csendes-óceáni bázisainak többségével is. Az Egyesült Államok korántsem bukott el teljesen – pénzügyi téren továbbra is domináns hatalom. De egyértelműen meggyengült.

forrás: Socialist Worker