Kínát néha méltánytalanul a világ második legnagyobb gazdaságának nevezik az USA mellett. Hogy miért igazságtalanul? A Nemzetközi Valutaalap (IMF) előzetes adatai szerint 2023 végére az USA bruttó hazai összterméke (GDP) 26,9 billió (ezermilliárd) dollár lesz, míg Kína GDP-je 19,4 billió dollár. Kiderül, hogy az Egyesült Államok a GDP tekintetében majdnem 1,4-szerese Kínának.

A lényeg azonban az, hogy a kínai GDP-t ebben az esetben a jüan hivatalos árfolyamán mérik az amerikai dollárhoz képest. Az országok gazdaságait pedig a nemzeti valuta és az amerikai dollár vásárlóerő-paritásán kellene összehasonlítani. Mivel a nemzeti valuta hivatalos árfolyama gyakran alulértékelt, és ez torzítja az összehasonlítást.

A gazdaságok összehasonlításához a vásárlóerő-paritást (PPP Purchasing Power Parity) kell használnunk. PPP-paritáson számolva Kína 2015-ben már meghaladta az USA-t a GDP tekintetében. Az IMF által PPP-paritáson becsült kínai GDP 2022 végén 30,2 billió dollár volt, szemben az USA 25,5 billió dolláros GDP-jével. Kína csaknem 1,2-szeresével előzte meg az USA-t.

Kína tehát kilenc éve (2015-2023) áll a világgazdaság rangsorának élén. Szintén évek óta Kína vezeti az exportot. A 2023-as év végén Kína áru- és szolgáltatásexportja összesen 3,593 milliárd dollárt tett ki. A második helyen az Egyesült Államok (3,009 milliárd dollár), a harmadik Németország (2,004 milliárd dollár), a negyedik Franciaország (921 milliárd dollár), az ötödik pedig Japán (919 milliárd dollár) áll.

A kínai valuta pozíciója a világban azonban meglepően szerény. Egyébként 2015-ben az IMF úgy döntött, hogy a kínai jüant felveszi a tartalékvaluták listájára. Ezek közé tartoznak az »SDR-kosárban« szereplő valuták. Ezek azok a valuták, amelyeket a Nemzetközi Valutaalap által 1970 óta kibocsátott különleges lehívási jogok (SDR) árfolyamának kiszámításához használnak.

A kínai jüan az SDR-kosár ötödik valutája lett az amerikai dollár, az euró, a japán jen és a brit font sterling mellett. Figyelemre méltó, hogy a kosárban minden egyes valuta más-más súlyozással rendelkezik, és ezen a mérésen a jüan 10,92 százalékos részesedéssel rögtön a harmadik helyre került, megelőzve a japán jent és a brit font sterlinget. Az IMF 2022-ben felülvizsgálta a kosárban lévő valuták részesedését, és a jüan részesedését 12,28 százalékra emelte.

Az amerikai dollár részesedése szintén nőtt - 41,73%-ról 43,38%-ra. A másik három valuta részesedése pedig csökkent: az euróé - 30,93-ról 29,31 százalékra, a japán jené - 8,33-ról 7,59 százalékra, a brit fonté - 8,09-ről 7,44 százalékra.

Viszont ami még ennél is meglepőbb: a kínai jüan részesedése a világ devizatartalékaiban, a külkereskedelmi fizetésekben és a FOREX devizapiaci tranzakciókban még alacsonyabb, mint a kínai valuta részesedése az »SDR-kosárban«.

Az IMF szerint a jüan részesedése a nemzetközi tartalékokból 2016-ban 1,1 százalék volt Az IMF szerint a jüan nemcsak az SDR-kosár négy valutája, hanem a kanadai dollár és az ausztrál dollár mögött is lemaradt. Az elmúlt években a jüan kicsit felzárkózott. A 2023-as évben a részesedése már 2,37 százalékot tett ki. Azonban az »SDR-kosár« mind a négy valutája megelőzte: az amerikai dollár (59,17%), az euró (19,58%), a japán jen (5,45%) és a brit font sterling (4,83%). Sőt, még a kanadai dollárnak is magasabb volt a mutatója, ami 2,50 százalék volt.

A kínai jüan pozíciója a SWIFT-rendszeren keresztül történő összes fizetés és elszámolás során szintén nagyon szerény. Így 2024. január végén az egyes valuták részesedése (%): amerikai dollár - 46,64; euró - 23,02; brit font sterling - 7,10; kínai jüan - 4,51; japán jen - 3,58.

Természetesen a jüan pozíciója az elmúlt években erősödött. Például 2020 szeptember végén a kínai jüan részesedése a SWIFT fizetési tranzakciókban 1,97 százalék volt. Ez 2022 szeptemberében 2,44 százalékra nőtt. Ám a jüan részesedése még mindig nem hasonlítható össze Kína részesedésével a globális kereskedelemben. A kínai jüannak az elmúlt években csak a japán jent sikerült megelőznie.

A valuták részesedése a SWIFT-rendszeren keresztülmenő fizetések teljes volumenéből - az euróövezetben lebonyolított fizetési műveletek nélkül - szintén kiszámításra kerül. Ez a mutató objektívebben tükrözi számos valuta pozícióját a nemzetközi fizetésekben. A januári eredmények szerint a következő képet kapjuk (%): amerikai dollár - 59,70; euró - 12,73; brit font sterling - 5,18; japán jen - 5,08; kínai jüan - 3,12. Itt, mint láthatjuk, a kínai jüan lemarad az összes valuta mögött, beleértve a japán jent is.

Van egy paradoxon: egyrészt Kína vezető szerepet tölt be a világgazdaságban és a nemzetközi kereskedelemben, másrészt a kínai jüan részesedése a nemzetközi forgalomban rendkívül szerény. Ez a részesedés még a kínai valuta SDR-kosárban való részesedésénél is jóval kisebb, ami 12,28 %. 

Hogyan magyarázható ez a paradoxon? Hadd fogalmazzam meg pontosabban a kérdésemet: Kína nem tudja vagy nem akarja megerősíteni valutájának pozícióját a világgazdaságban és a nemzetközi pénzügyekben? Ilyen kérdést gyakran tesznek fel a kínai jüan paradoxonon értetlenkedő szakértők. Leggyakrabban ők maguk válaszolnak erre a kérdésre: nem tudja. Nekem más a válaszom: nem akarja. És megpróbálom ezt megindokolni.

A »Kína nem akarja, hogy a jüan világvalutává váljon« verzió igazolása céljából emlékeztetnék az amerikai dollár történetére. Ez nagyon tanulságos. Az amerikai dollár az első világháború óta fokozatosan erősítette pozícióját a világban. Egyébként néhány hónappal a háború kitörése előtt az Egyesült Államok létrehozta a központi bankot, az amerikai szövetségi jegybankrendszert.

Az Egyesült Államok az első világháború óta jelentősen megerősítette gazdaságát. A legnagyobb nettó adósból a legnagyobb nettó hitelezővé vált. Az amerikai dollár (»az amerikai jegybankrendszer terméke«) amerikai hitelekkel és kölcsönökkel együtt jelent meg Európában. Ezt megelőzően az Óvilág egyáltalán nem ismerte a dollárt. A brit font, mint világvaluta megingott, de nem esett el.  
A dollár és a font instabil kettős hatalma alakult ki.

A második világháború pusztító csapást mért a brit font sterlingre. Az 1944-ben Bretton Woodsban tartott nemzetközi monetáris és pénzügyi konferencián elhatározták, hogy a háború utáni monetáris és pénzügyi világ az arany-dollár-szabványon fog alapulni. Az amerikai dollár lett a világ valutája, és a pénzügyi rendszer sérthetetlenségének garanciája: Washington ígérete, hogy a »zöld papírt« »sárga fémre« (az amerikai kincstár tartalékaiból származó aranyra) váltja be.

Úgy tűnik, hogy Amerikának a győzelmét kellett volna ünnepelnie. Hát nem rangos és kifizetődő, hogy a nemzeti pénzegység a világvaluta státuszát kapja? Valamiért azonban a Bretton Woods-i dokumentumok ratifikálása az amerikai kongresszusban nagy fogcsikorgatással és ellenkezéssel ment végbe.

Míg a Wall Street-i bankok keményen szorgalmazták a Bretton Woods-i döntést, az ipari vállalatok képviselői ellene voltak. Valamilyen oknál fogva ezek a fanatikusok attól tartottak, hogy az amerikai dollár nemzeti valutából világvalutává válása veszélyeztetheti az Újvilág gazdasági hatalmát. Nagy nehezen, de mégis sikerült ratifikálni a Bretton Woods-i döntéseket. A konferencia dokumentumai a minimálisan szükséges számú állam általi ratifikálása után, 1945. december végén léptek érvénybe.

Rögtön meg kell jegyeznem, hogy a múlt század 40-es éveinek második felében és 50-es éveiben az USA-n kívüli világ nem érezte különösebben az amerikai dollár »ízét«. Különösen Európában elég ritka volt. A dolog nagyon egyszerű módon történt: az USA fizetési és kereskedelmi mérlege nagy többletet mutatott, míg a gazdaságilag gyenge Európa éppen ellenkezőleg, deficittel rendelkezett. Ennek eredményeként nagyon kevés »zöldhasú« bankjegy került az Újvilágon kívülre.

Végül is, mi az USA-dollár? - Amerika adósságátvétele, amellyel a fizetési mérleg és a kereskedelem »lyukait« tömik be. Ugyanakkor a háború utáni első másfél évtizedben a »lyukak« nem az Egyesült Államoknál, hanem Európában és más országokban keletkeztek.

Európa azonban az 1950-es évek végére lassan talpra állt. Az USA pedig 1960-ban mutatott először fizetési mérleghiányt. 1970-ben pedig először fordult elő, hogy negatív lett a kereskedelmi mérleg.

Az 1960-as években az amerikai dollár bőségesen kezdett áramlani az Óvilágba (elsősorban kölcsönök és hitelek formájában). Az európaiak pedig, akik nem nagyon bíztak a »zöld papírban«, igyekeztek azt minél gyorsabban »sárga fémre« cserélni. Így De Gaulle francia elnök több milliárd dollárt váltott aranyra az amerikai kincstárnál. Utána soha többé nem váltottak dollárt aranyra.

Az amerikai kereskedelmi deficit kialakulása után pedig Richard Nixon amerikai elnök 1971. augusztus 15-én bejelentette, hogy az amerikai kincstár »aranyablakát« »ideiglenesen bezárják«.  
Ez gyakorlatilag az arany-dollár standard rövid évszázadának végét jelentette.

1976 januárjában, a jamaicai nemzetközi monetáris és pénzügyi konferencián hivatalosan is megszüntették az aranydollár-standardot. Helyére a papírdollár-standard lépett. Az amerikai jegybankrendszer »nyomdájából« eltávolították az »aranyféket«. A világ gyorsan elkezdett  
»zöld papírral« feltöltődni.

Az amerikai dollár (vagy inkább a »pénz urai« számára, akik a Federal Reserve »pénznyomdáját« birtokolják) ez jó, sőt nagyszerű. A pénzt a »semmiből« lehet előállítani, és az egész világ felvásárlására lehet használni. Amerika és az amerikai gazdaság számára azonban ez rossz, sőt ez egyenesen egy gyilkos eszköz.

Ezt már 1944-45-ben megjósolták a Bretton Woods-i döntések ratifikálásának amerikai ellenzői. Arra figyelmeztettek, hogy a nemzeti monetáris egységnek a világ monetáris egységévé való átalakítása azzal jár, hogy meggyengül, sőt összeomlik azon ország gazdasága, amelyik beleegyezik egy ilyen kísérletbe.

Amerika belement egy ilyen kísérletbe. Ennek negatív következményeit pedig már John F. Kennedy amerikai elnök is megérezte. Az amerikai vállalkozások kezdték elveszíteni az érdeklődésüket a saját gazdaságukba való befektetés iránt.

Az amerikai tőkét aktívan exportálni kezdték, és azokba az országokba igyekezték kivinni, ahol magasabb hozamot lehetett elérni. A Federal Reserve "nyomdájához" közel álló amerikai vállalkozásoknak nehéz volt elkerülniük ezt a kísértést. John F. Kennedy megpróbálta megállítani az amerikai tőke exportját, de ez nem sikerült neki túl jól.

Az 1970-es években már nyilvánvalóak voltak az amerikai ipar leépülésének jelei. Ennek a leépülésnek az egyik megnyilvánulása a tartós kereskedelmi deficit volt. Amerika gyorsan hozzászokott ahhoz a tényhez, hogy a kereskedelmi hiányt a Federal Reserve »nyomdájából« származó »adósságbevételekkel« (amerikai dollárral) lehet betömni. Amerika inkább fogyasztott, mint termelt. A fogyasztás és a termelés közötti szakadék pedig az elmúlt fél évszázadban egyre nőtt.

Trump már a 2016-os választási kampánya során is Amerika iparának leépüléséről beszélt. Azt ígérte, hogy megállítja a folyamatot, hogy Amerikát gazdaságilag újra erőssé teszi. Ez pedig nem sikerült neki. Nem merte megtörni az amerikai gazdaság modelljét, amely a dollárra, mint világvalutára épült.

Amerika problémáját, amelyet a dollár világvalutává válása okozott, ma már számos közgazdasági tankönyvben leírják. Méghozzá nagyon tömören, az úgynevezett "Triffin-dilemma" formájában. Néha a "Triffin paradoxon" kifejezést is használják. A paradoxont Robert Triffin (1911-1993) belga származású amerikai közgazdász fogalmazta meg 1960-ban az amerikai kongresszusban tartott beszéde során. Íme a paradoxon megfogalmazásának egyik változata: 
Ahhoz, hogy más országok központi bankjai számára a nemzeti devizatartalékok felhalmozásához szükséges dollármennyiséget biztosítani tudják, az Egyesült Államoknak tartósan deficites fizetési mérleget kell fenntartania. A fizetési mérleghiány azonban aláássa a dollárba vetett bizalmat, és csökkenti annak tartalékeszközként való értékét, ezért a bizalom kiépítéséhez fizetési mérlegtöbbletre van szükség.

Triffin nem talált ki semmi újat. Pontosan ezt mondták (csak más szavakkal) a Bretton Woods-i döntések ratifikálásának ellenzői is az amerikai kongresszusban 1944-45-ben. Természetesen Triffin dilemmája nemcsak az amerikai dollárra, hanem bármely más nemzeti valutára is alkalmazható, amely világvalutává akar válni.

Peking jól ismeri Triffin dilemmáját, és nem akar ugyanabba a korlátba ütközni, amelybe Washington 80 évvel ezelőtt lépett bele, amikor a Bretton Woods-i konferencián, majd az amerikai kongresszusban keresztülvitte a dollár világvalutává alakításáról szóló döntést. Ezért nem számíthatunk a kínai jüan részesedésének jelentős növekedésére a nemzetközi tartalékokban és a nemzetközi fizetési tranzakciókban.

Azért is beszélek erről, mert vannak támogatói annak a politikának, hogy az Orosz Föderáció valutatartalékából elpárolgott amerikai dollárokat, eurókat és más »mérgező« valutákat teljesen lecseréljék a kínai jüanra. Azt mondják, hogy messze van még, hogy a jüan lesz a világ valutája, felváltva a gyengülő amerikai dollárt. Nem, a kínai jüant nem akarják az amerikai dollár helyett világvalutává tenni.

Valentin Kataszonov – Szvabodnaja Pressza

2024 március 16

A Szvabonaja Pressza honlapján megjelent, eredeti, orosz nyelvű cikk az alábbi hivatkozáson található: Почему юань не становится по-настоящему мировой валютой? - СвПресса - Новости. Новости сегодня. Новости 16 марта 2024. Сводка на 16.03.2024. Новости России и мира (svpressa.ru)

Fordította: Péter János