Az ez évi sorozat befejező, novemberi rendezvényén Bánki György és Bokor László pszichiáterekkel az Új Egyenlőség főszerkesztője, Pogátsa Zoltán arról beszélgetett, hogy milyen társadalmi igényekre születnek meg a társadalmakat vezető, az országokat irányító vezérek. Nárcisztikus figurákból mindig van kínálat. De mitől van rájuk kereslet a család, a kisközösségek mellett társadalmi szinten is? Milyen össztársadalmi, közösségi skillek hiányában fordul egy társadalom egy nárcisztikus apafigurához? Miért kell ilyen a törököknek, az oroszoknak, a tajvaniaknak, a magyaroknak, de nem kell a svédeknek? Egy-egy érdekes gondolat az izgalmas beszélgetésből:

Bánki György:

Amikor valaki vezetővé válik – és mi tesszük azzá végül is –, akkor általában nem a nárcisztikusságához viszonyulunk, hanem az a megélésünk van, hogy mi egy helyre tartozunk, közösségben vagyunk egymással, egy csoporthoz tartozunk, és ő egy csoporttag, aki nagyon kiváló. Nehéz megmondani, hogy hogyan viszonyulunk a nárcisztikusságához, talán inkább az a kérdés, hogy hogyan szimatoljuk meg, ha valakinek a nárcisztikussága veszélyes a közösségre nézve. Mert ez az egész dolog, hogy valaki kiemelkedik közülünk, ez nem teljesen veszélytelen üzem, ezt tudjuk. Azt is jelenti, hogy szükségünk van rá, azt is jelenti, hogy megajándékozzuk egy csomó figyelemmel, kitüntetett dologgal, érzelmileg is motivál minket, de az is meg fog történni, hogy ő is formálni fog minket, formálni fogja azt, hogy mi mit tartunk helyesnek, mit tartunk értéknek, mi az identitásunk.  Különösen azok a veszélyes emberek ilyen szempontból, akik a paranoiditást súrolják. Mert aki a paranoiditást súrolja, az szinte biztos, hogy olyan módon tartja össze a közösséget, hogy ellenségeink lesznek, és belső ellenségeink lesznek, és az ezek elleni küzdelemre hív majd meg minket. Tehát nem önmagában a nárcisztikusság a veszélyes, hanem ez a kombináció.

Bokor László:

Vezérhez igazodni önmagában egy eufória. Mert leegyszerűsíti a dolgokat, föloldja a dilemmákat. Minél kritikusabb helyzetben van egy társadalom, annál nehezebb az egyénnek a saját identitását megtalálnia, vagy az nagyon töredezett. A csodálat ezt az egészet elsimítja. Olyan erős identitást tud adni, ami az én belső bizonytalanságaimat elsimítja. Ami a társadalomhoz kötődik, azt is, és van ebben egy atavisztikus dolog, hogy az összes sérülésnek a fájdalmát, a hiányoknak a fájdalmát is, amiket az egyéni fejlődésem során óhatatlanul összeszedek, ugyan nem mulasztja el, de mérsékli. Tehát az egyén és a társadalom itt kapcsolódik össze. Krízisben nagyon megterhelő a társadalomban és a civilizációban való létezés, és minden, ami nagyon erős azonosulási lehetőséget ad, és a jó vezér ilyen, az fájdalomcsillapító, és ezért nagy erőket mozdít rá a vezérre.

Címfotó: Pexels/ÚE