A kritikai pszichológia azt hangsúlyozza, hogy a pszichológia jelenleg elterjedt, az egyénre (individuumra) összpontosító gyakorlata nem szerencsés, sokkal nagyobb figyelemnek kellene irányulnia az egyéni psziché társas és társadalmi meghatározottságára.

Hiába próbáljuk úgymond „megjavítani” az egyén pszichés állapotát, ha az őt körülvevő környezet patologikus és traumatizáló. Ilyenkor inkább arra kellene irányulnia az egyéni, és főleg a közösségi cselekvésnek, hogy a közeget igyekezzen megváltoztatni, javítani.

Máté Gábor (angolul: Gabor Maté) kanadai orvos, Budapesten született 1944. január 6-án. A függőségek kutatásával és kezelésével foglalkozik. Széles körű elismertségnek örvend az ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) területén végzett munkája és a témáról alkotott egyedi nézőpontja miatt.

E mellett pedig azért is, mert szilárd meggyőződése, amelyet tudományos kutatások konkrét eredményeivel is alátámaszt, hogy

az elme, a tudat, a lélek egészsége nem választható el a test egészségétől.

Amellett, hogy keresett és sokat foglalkoztatott előadó a fenti témákban, Máté rendszeresen ír különböző lapokba, és több könyve is megjelent.

Máté Gábor budapesti zsidó család gyermekeként született a holokauszt idején. Rokonai nagy részét megölték a koncentrációs táborokban, őt pedig csecsemőként – túlélése érdekében – elválasztották a budapesti gettóba zárt édesanyjától. A holokauszt és e kényszerű, korai elválasztás kettős élménye egész további életére kihatott. Munkásságában gyakran reflektál rá. 1956-ban Kanadába emigráltak.

A normalitás mítosza, nem pedig „normális vagy”

Nagyon rossz a cím magyar fordítása. Az eredeti cím magyarra fordítva: „A normalitás mítosza”, nem pedig az, hogy „Normális vagy”. Ez ugyanis nem egy self-help könyv, nem egy újabb kötet az önsegítő kiadványok sorában.

Az üzenet nem az, hogy bár a társadalom nem tart normálisnak, te mégis normális vagy. A mondanivaló az, hogy amit a társadalom normálisnak tart, az valójában patologikus és traumatizáló.

Ennek ellenére normálisnak tartjuk, mert megszoktuk, és nem is tudunk mást elképzelni. Máté Gábor példája erre a vicc, amikor az öreg hal kérdésére, hogy milyennek találják a vizet, a fiatal halacskák összenéznek: „mi a franc az a víz?”. Számukra a víz a normalitás olyan természetes közege, amelyet észre sem vesznek, amelyet soha nem tematizálnak.

A könyv kiindulópontja az, hogy miközben az emberiség soha nem volt olyan gazdag, mint ma, a különböző népbetegségek mégis egyre csak terjednek, nem pedig visszaszorulnak. Az Egyesült Államokban a felnőttek 60%-ának van valamilyen krónikus egészségügyi problémája, 40%-nak több is. Az emberek 70%-a szed legalább egyfajta gyógyszert rendszeresen, és több mint a felük legalább kettőt.

A gazdagodással együtt Kínában is elkezdődött terjedni a túlsúlyosság, ahogy az ADHD (Attention Deficit Hyperactivity Disorder), vagyis a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar is. Az Egyesült Államokban a felnőttek több mint 20%-a szenved valamilyen mentális betegségben. Európában is a mentális betegségek képezik a legnagyobb kihívást. A gyermekkori öngyilkosságok száma robbanásszerűen megnőtt az Egyesült Államokban.

Mindez nem véletlen. E betegségeket traumák okozzák, a traumákat pedig a társadalom.

Trauma

A trauma görög eredetű szó, jelentése: seb. A szerző idézi Pierre Janet francia pszichológust, aki már 1889-ben traumatikus memóriáról írt. Peter Levine definíciója szerint a traumák olyan sokkok, amelyek annyira megváltoztatják a pszichét és a testet, hogy ez befolyásolja a jövő pillanatait is, bekorlátozza jövőbeli cselekvőképességünket, döntéseinket.

A trauma tehát „a múlt zsarnoksága”. Gyakran az élmények megélésének hiányához vezet. A traumatizált ember elzárja magát élete fontos lelki élményeitől.

A traumát szokás valamiféle drámai, kiemelkedő eseményként felfogni. De Gábor Máté szerint nem kell, hogy az legyen. Míg vannak nagybetűs Traumák – háborúk vagy szexuális abúzus –, addig a teljesen normálisnak tartott, mindennapi gyakorlatok is lehetnek traumatikusak az egyénre nézve.

Az első látásra nem különösebben drasztikus élményeknek is bőven lehet traumatikus hatása. Sőt, akár jó dolgok, például a szeretet hiánya (Donald Winnicot, Robert Epstein). Trauma az is, amikor nem vesznek észre, nem vesznek figyelembe, vagy amikor elveszítjük kapcsolatainkat. Így azok is lehetnek traumatizáltak, akik nem is gondolják ezt magukról.

Minden traumatikus élmény stresszes, ám nem minden stresszes élmény traumatikus. Csak akkor, ha maradandó nyomot hagy.

Máté Gábor szerint a kisbetűs traumák leggyakoribb oka, hogy gyerekkorunkban a szüleink nem fogadnak el bennünket feltétel nélkül. Mivel a kisgyerek kiszolgáltatott a kapcsolataiban, ki van téve szülei gondoskodásának, választania kell: önmaga marad, vagy szülei igényeihez igazodik.

Ebben a folyamatban elidegenedünk belső énünktől, elnyomjuk érzéseinket – ez pedig akkor is fennmarad, amikor már nem függünk szüleinktől. A trauma nem maga az esemény, ami történik, hanem a hatás, ami az idegrendszerünkben megmarad.

Ezt a sebet innentől fogva paradox módon meg akarjuk tartani, nem akarjuk újra feltépni. Még akkor is, ha tönkreteszi emberi kapcsolatainkat és lehetetlenné teszi, hogy élvezzük az életet. Sokszor arra késztet bennünket, hogy folyamatosan indokoljuk a létünket. Ez kisebbrendűségi komplexushoz és önértékelési hiányhoz vezethet.

Ennek azonban akár az ellentétét is érzékelhetjük. A traumatizált egyén gyakran úgy védi meg magát, hogy a sérülése, önértékelési problémája köré egy másik személyiséget épít, amelyik erős és akár nárcisztikus is lehet. Jelenlegi társadalmunkban az ilyen ember nem ritkán nagyon sikeres.

Sőt, sok foglalkozási kategória szinte kizárólag az ilyen egyéniségeknek nyújt karrier lehetőséget, lásd: politikus, üzletember, celeb, egyetemi oktató. Ezek az emberek lesznek a vezetőink, a mintáink, pedig, ahogy Máté Gábor részletezi:

sérült emberek, akik rossz döntéseket hoznak a közösség ügyeiben, rossz mintául szolgálnak.

Összekapcsolódás, interperszonális személyiség, hatás az egészségre

A társas kapcsolatok bizonyítottan kihatnak a fizikai egészségre. Erre a legjobb példa a szerelem. A házasok esetében a betegségek aránya alacsonyabb, mint az egyedülállóknál. A rossz házasságok esetében azonban kifejezetten magasabb.

A rasszista diszkrimináció emeli az asztma kialakulásának esélyét. A magányosság pedig súlyosabb hatással van az egészségre, mint a dohányzás vagy a túlsúly. A munkanélküliség szintén egészségkárosító, ám egy rossz munkahely még a munkanélküliségnél is károsabb.

A trauma ráadásul lehet intergenerációs is, azaz áthagyományozódik, továbbvisszük megelőző generációk sérüléseit azon keresztül, amit a világról megtanulunk tőlük. Máté Gábor saját élete is jó példa erre. Az ő családja külső, társadalmi okokból sérült. De van-e olyan, hogy valaki nem külső, társadalmi okból sérül és okoz sérüléseket a leszármazottaiban?

Máté Gábor MG szerint a pszichológiának nem nyelve a hibáztatás, pont azért, mert jellemzően maga az elkövető is traumatizált olyasvalaki által, aki maga is traumatizált. Azaz a végtelenségig követhetnénk vissza a felelősségi láncolatot az időben, ennek pedig nem sok értelme van.

A feladat sokkal inkább a láncolat tudatos megtörése, nem pedig a felelősök felkutatása.

Az ember tehát bio-pszicho-szociális lény. A biológia hajlamosít, de a társadalom alakítja a pszichét, a psziché pedig a fizikai állapotot. Erre hoz számtalan érdekes, tudományos bizonyítékot a könyv az epigenetikus kutatásoktól kezdve az interperszonális biológiáig.

A kapitalizmus hatása az egészségre

Máté Gábor idézi Tony Blairt, aki szerint az egészségi állapotot befolyásoló tényezők nagy része az egyéni életmódhoz, egyéni döntésekhez kötődik. Blair – Máté Gábor szerint – igen jó példája annak, hogy valaki nem gondolta végig a társadalmi struktúrák hatását. Nem látja, hogy a szegénység, a szűkösség hogyan korlátozza be az emberek lehetőségeit, hogyan szűkíti a döntési terüket. Azaz, hogy az egyéninek tűnő rossz döntések hátterében hogyan sejlik fel mégis a társadalmi struktúra.

Példa erre az elhízottság, amely nem az ételt maguknak könnyen megengedő gazdagok, hanem a szegények tömegbetegsége, mivel ők nagyobb arányban kényszerülnek rossz minőségű, cukros, egészségtelen, de hirtelen nagy tápértéket biztosító ételeket fogyasztani.

Tudományos kutatások igazolják, hogy minél neoliberálisabb volt a gazdaságpolitika egy adott országban, annál gyorsabban nőtt az elhízottság. (Máté Gábor itt Ted Schrecker és Clare Bambra munkáira hivatkozik például.) Ugyanez a helyzet a stresszel vagy az opioid járvánnyal, amelyet ráadásul bírósági ítélet által is megerősített módon tudatosan idéztek elő az olyan gyógyszeripari nagyvállalatok, mint a Purdue Pharma

Az egészségi állapotot 50%-ban határozza meg az osztályhelyzet (vagy másként, a szocioökonómiai státusz), és csak 25%-ban az egészségügyi ellátórendszer.

A lélek által formált fizikai egészség meghatározó tényezője az értelem keresése, amely az emberi egzisztencia alapja. Azok az emberek maradnak egészségesek, akik képesek értelmet találni az életükben, jelentést adni életüknek.

Az időnk legnagyobb részét lefoglaló kapitalista munkahely azonban éppen ezt lehetetleníti el. Máté Gábor idézi a híres Gallup-felmérést, amely szerint az emberek túlnyomó többsége világszerte semmilyen jelentést, értelmet nem lát a munkájában, azt alapvetően megélhetési kényszerből végzi.

A bérelt munkaerő, a gyakori munkahelyváltás mindezt még tovább rontja. A kapitalista brandek ezért kezdenek el jelentést árulni. Itt Naomi Klein No Logo című, magyarul is megjelent könyvére hivatkozik a szerző (itt, az Új Egyenlőségen mi is írtunk róla). A kései kapitalizmusban az ember rendkívül magányos. A magányos emberek pedig tárgyakkal pótolják az emberi kapcsolatok és életük értelmességének hiányát.

Az amerikai politikusok kampányfinanszírozásáról szóló vitában a Legfelsőbb Bíróság, azaz az ottani alkotmánybíróság, egy nagyon ellentmondásos és sokat vitatott döntésében úgy fogalmazott, hogy a politikusok mellett kampányoló nagyvállalatok is személyek. Azaz joguk van a szólásszabadsághoz.

Máté Gábor szerint, ha ezt elfogadjuk, ha személyekként fogjuk fel a korlátozott felelősségű társaságokat, és alkalmazzuk rájuk a szociopátia diagnosztikáját, akkor kiderül, hogy az teljes egészében illik rájuk.

Ha e nagyvállalatok személyek, akkor szociopata személyek.

Nem és etnikum

Az emberek elnyomása az osztályszemponton túl etnikai és genderalapon tovább fokozódik. A nők sokkal nagyobb valószínűséggel válnak krónikusan beteggé, és több évet is töltenek betegen, mint a férfiak. Egy döbbenetes példa a sok közül, melyet Máté Gábor hoz: egy dohányzó nőnek kétszer akkora valószínűséggel lesz tüdőrákja, mint egy dohányzó férfinak.

Szintén dupla akkor a szorongás, a depresszió és a poszttraumatikus stressz (PTSD) esélye a nőknél. Az amerikai nők negyede használ valamilyen hangulatjavító gyógyszert, és ebben még nincsenek benne az altatók és az ehhez hasonló készítmények. Az Alzheimer és a demencia is gyakrabban fordul elő a nőknél, ahogy a feketéknél is.

Az utóbbi tény rávilágít az elnyomás társadalmi struktúráira. Mi a közös a nőkben és a feketékben? Az, hogy a társadalmi struktúrák – jelen esetben a patriarchátus és az intézményesített rasszizmus – elnyomják őket.

A patriarchátus, vagyis a férfiuralom nem elsősorban egyes konkrét nők elnyomása egyes konkrét férfiak által, hanem az a megszokott, ritkán tematizált működési módja a társadalomnak, amikor a nő végzi a család munkaképességének újratermelését (például főzés), az ápolási munkát (gyerekek, idősek), az érzelmi munkát (a család érzelmi háztartásának megóvása), és ráadásul még szexuálisan is tárgyiasítják a széles társadalomban és olyan konkrét helyzetekben, mint például a munkahelye.

A patriarchátus azonban a férfiaknak sem jó. A jelenlegi férfiszerepeknek a legtöbb férfi képtelen megfelelni, ami folyamatos megaláztatást jelent. Jelenlegi társadalmunkban a férfiakkal szembeni szerepelvárás példázza a legjobban azt, hogy

a társadalmi rendszer patologikus működése a többi emberről történő érzelmi lekapcsolódáson alapul, amelyet a társadalom ráadásul autonómiaként értékel, azaz nagyra becsül és jutalmaz.

A fennálló gazdasági-társadalmi rend nagy része emiatt a lelki empátiahiány, a lekapcsolódás és a sérülékenység eltitkolásának kimondatlan kényszere miatt képes úgy működni, ahogyan működik. Ez mind a két nem esetében elvárás, ám a férfiaknál látványosabb, mert

a mérgező módon megélt férfiasság, a toxikus maszkulinitás lényege a sérülékenység tagadása.

Politikusok, vezetők és vezetettek

Társadalmi problémáinkból elvileg politikai vezetőinknek kellene kivezetniük bennünket. Erre azonban közismert módon alkalmatlanok – és ez nem véletlen. A politikusokat kontraszelektálja a társadalmi közeg. A széles körben traumatizált választók traumatizált politikusokat választanak meg. Az ezt felismerők józanabbik köre pedig rezignált és kiábrándult lesz ettől.

Kutatások, többek között Micheal Milburn vizsgálatai igazolják, hogy a gyerekkorukban traumatizált emberek nagyobb valószínűséggel támogatnak tekintélyelvűbb politikákat. Máté Gábor hivatkozik Alice Millerre, aki a náci párt összes vezetőjénél kimutatta a masszívan elnyomó szülőket, köztük Adolf Hitlernél is.

Máté Gábor ismert észak-amerikai politikusokat elemez ilyen szempontból: Donald Trumpot, Hillary Clintont, Justin Trudeau-t. Mindegyiküknél kimutatható a drámaian elnyomó apafigura, a fiatalkori traumatizáltság, amely elvezetett Trump tekintélyelvű hazudozásáig, Hillary jegeces ambíciójáig, illetve Trudeau kényszeres jófiúságáig, szeretetéhségéig.

Máté Gábor magyar politikusokat ugyan nem elemez. Az azonban ismert, hogy a hazai közélet két főszereplője, Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc egyaránt mélyen traumatizált gyerekkorról és abuzív apákról számoltak be.

A politikusok hazudozási kényszere is magyarázható a gyermekkori társadalmi elnyomottsággal. A valóság és a hazugság meg nem különböztetése, el nem választása azért alakul ki traumatizált gyerekeknél, mert így védik magukat attól a tényleges valóságtól, amely elviselhetetlen lenne a számukra.

A közéletben azonban sérült politikusaink gyermekkora és személyiségfejlődése szinte soha nem tematizálódik megfelelően. E helyett az ő és más celebritások pikáns magánéleti fordulatain csámcsogunk, a társadalmi konzekvenciák levonása nélkül.

Eközben viszont ugyanezek a sérült politikusok alakítják azokat a politikákat, amelyek újabb generációkat tesznek sérültté.

Kultúra vagy kapitalizmus?

Ezt sajnos Máté Gábor sem tisztázza. Általában kultúráról beszél, gyakran viszont a kapitalizmusról. Fontos lenne tisztáznia, hogy melyiket állítja a középpontba, és egyáltalán: milyen viszonyban van ez a két fogalom egymással? Melyik a szűkebb, melyik a tágabb fogalom? A kapitalizmus kultúrája? A nyugati kultúra? Szinonimák ezek, vagy csak átfedésben vannak egymással?

Címfotó: Evelyn Chong – Pexels