A gyapottermesztés mai problémáit egyszerű lehet a klímaváltozás miatti szélsőséges időjárási jelenségek számlájára írni (ezeknek a jövőben elvitathatatlan hatásai lesznek), de a jelenlegi helyzet ennél sokkal összetettebb. Szorosan kapcsolódik a terület gyarmati múltjához, a világgazdaságban betöltött szerepéhez, de az intenzív mezőgazdasági termelés, a génmódosított (GMO) növények, illetve az állami gazdaság- és agrárpolitika kérdéseihez is.

Az indiai mezőgazdaság történelme során több lépcsőben, több okból és egyre fokozódó nyomás hatására fokozta gyapottermelését, váltott egyre több gazda élelmiszernövény termesztéséről a jobban értékesíthető gyapotra. Ennek következményei ma többek között élelmezésbiztonsági problémák, és az intenzív monokultúrás termelés nyomán jelentkező talajromlás is.

A gyapotról – globálisan

A gyapot szerepe mindennapi életünkben elvitathatatlan. A gyapot szálaiból készülő pamut a poliészter után a textilipar egyik legfontosabb alapanyaga – e kettő a textiltermékekhez használt anyagok 80%-át adja (Fletcher 2008). Az alapanyagok sokféleségének hiánya a problémák és a kockázatok koncentráltságához vezet. A gyapot esetében pedig ezt a termesztés földrajzi koncentráltsága, éghajlatváltozásnak való kitettsége csak tovább fokozza.

A gyapottermesztésnek számos negatív környezeti hatása van: a fokozott víz- és vegyszerhasználat például kimeríti a földeket, és roncsolja a termesztésükkel foglalkozók egészségét.

A huszadik század közepe óta globálisan nem változott a gyapottermesztésre használt területek kiterjedése, a termesztés termelékenysége azonban nagyjából megháromszorozódott. Ez a hatékonyságnövekedés a nitrogénműtrágyázás és a különféle növényvédőszerek elterjedésének köszönhető (Fletcher 2008). A rendkívüli víz- és vegyszerigényű gyapottermesztés negatív környezeti hatásait rendkívül jól (és kétségbeejtően) mutatja az Aral-tó kiszáradása és a hozzá kapcsolódó egészségügyi problémák a térségben.

A Közép-Ázsiában található Aral-tó kiszáradásának oka, hogy a szovjet iparosítás gyapottermesztést kényszerített egy olyan területre, ahol a gyapot vízigénye és a terület rossz infrastruktúrája erre valójában nem tette alkalmassá. Mindez azt eredményezte, hogy számos időszakban a tavat tápláló két folyó egy cseppje sem jutott el a beltengerbe.

Napjainkban nagyjából 100 millió ember él gyapottermesztésből. E farmerek 99%-a a globális periféria országaiban él és termel (Meena Menon–Uzramma 2017). 90%-uk kevesebb, mint két hektár területen dolgozik, tehát túlnyomórészt szegény, marginalizált helyzetben élők megélhetéséért felel. A termesztés fő perifériaországai a leginkább Közép-, Dél- és Dél-Kelet Ázsiában, illetve Afrikában találhatók. E régiók a termelés 75%-áért felelősek. 2017-ben India a nyers- és feldolgozott gyapot harmadik legnagyobb exportőre volt (Voora–Larrea–Bermudez 2020).

A gyapottermesztők helyzetére és a gyapot világpiaci árára fontos hatással van, hogy az egyik legnagyobb gyapotexportőr az Egyesült Államok. Itt globális összevetésben viszonylag kisszámú farmer átlagosan jóval nagyobb táblákon termeszt gyapotot, ami a rendkívül hatékony gazdálkodást tesz lehetővé. Nagyvolumenű agrártámogatásával az Egyesült Államok azonban akkor is lehetővé teszi az amerikai gazdáknak a rentábilis termelést, amikor ez már támogatás nélkül nem érné meg nekik.

Ez lenyomja a gyapot világpiaci árát, amely nehéz helyzetbe hozza a perifériaországok gazdáit, akik csekély vagy semmilyen állami támogatásban részesülnek.

Gyapot és India

India tehát napjaink egyik legnagyobb szereplője a gyapottermesztésnek, ami erős történeti alapokon nyugszik. Ma India lakosságának nagyjából fele az agrárszektorban dolgozik, ami 2021-ben 16,8%-kal járult hozzá az ország GDP-jéhez. Jelentős mértékű gyapottermesztés az ország 9 államában, a déli és a délnyugati területeken zajlik, főként monokultúrákban (Plewis 2014).

Dél-Ázsiában a gyapottermesztés és -feldolgozás több évezredes múltra tekint vissza. Ezt hagyományosan kisléptékű termesztés és helyi szövés, feldolgozás jellemezte. A farmerek évszázadokon alatt, gondos szelekcióval alakítottak ki számos, az adott térség éghajlati viszonyainak megfelelő fajtát. Ezek termesztéséhez így nem volt szükség az ivóvízkészletek fenntarthatatlan túlhasználatára.

Az indiai textilek jó minőségük miatt hamar hírnevet szereztek, kereskedelmük egyes feljegyzések szerint már az időszámítás előtti első században megkezdődött Európa irányába (Meena Menon–Uzramma 2017). Mindezt a további csaknem kétezer éven keresztül tartó export követett különböző közvetítőkön keresztül.

A fűszerek exportjával együtt a textiltermékek kereskedelme arany és ezüst beáramlását eredményezte. Mindazonáltal a ruhák és textiltermékek elsősorban helyben és helyi felhasználásra készültek, a falvak és régiók közötti kereskedelemre alapozva.

Az Angliából indult első ipari forradalom húzóágazata a textilipar volt. A tizenkilencedik században már számos gép feltalálásával képessé váltak nagymennyiségű gyapot alacsony költségű feldolgozására. A gépesítés és a globálissá váló brit hegemónia megtörte az indiai gyapottermesztés és -feldolgozás szoros kapcsolatát. Szétválasztotta a nyersanyagot a készterméktől – földrajzilag is.

A Manchester környékén összpontosuló brit textilipar hirtelen képes lett volna feldolgozni az Indiában felvásárolható összes gyapotot (és még annál is többet). E nyersanyagéhség kielégítésére a Kelet Indiai Társaság, majd a Brit Birodalom által ellenőrzött területeken monopóliumot vezettek be a gyapot kereskedelmére, megakadályozva ezzel, hogy a helyi feldolgozók vásárolják fel a nyersanyagot.

Ez jelentette a hagyományos indiai textilipar hanyatlásának kezdetét. A következő csapást az jelentette, amikor

a britek elkezdték az anyaországból visszahozni a géppel szőtt, a kézzel készítettnél jóval olcsóbb pamuttextilt. Ez többmillió, korábban szövésből élő ember, főleg nők megélhetését lehetetlenítette el.

A britek nemcsak elvitték a nyersanyagot, hanem közvetve beleszóltak annak termesztésébe is. A gyapotszedés, és a gyapotszálak elválasztása a magoktól időigényes, kézi munka volt évszázadokon keresztül. Az egrenáló gép feltalálása azonban átalakította a termelés alapvető formáját, ugyanis képes volt a szálakat elválasztani a magtól.

Véget vetett a magok évszázados válogatásának, a legjobb minőségű fajták szelektálásának, az éghajlati adottságoknak legmegfelelőbb fajták termesztésének. Ekkor kezdődött továbbá a gyapottermesztő farmerek eladósodása is. Mivel a szétválasztást már nem ők végezték, hanem a géptulajdonos, aki felvásárolta tőlük a leszedett gyapotot, a mag nem saját tulajdonuk volt – azt vissza kellett vásárolniuk a szétválasztás után.

Az is fontos, hogy a hagyományos indiai gyapotfajták nem voltak megfelelőek a brit gépek számára – azok sokkal inkább az amerikai fajtákra lettek tervezve. A gyapot minőségét ezután nem ahhoz mérték, hogy megfelel-e a tervezett textiltermékhez, hanem ahhoz, hogy alkalmas-e a gépi feldolgozásra. Ezáltal az indiai gyapot sokfélesége megszűnt, a területspecifikus fajták sokasága helyett az amerikai gyapot és hibridjei elterjesztésére törekedtek az indiai szubkontinensen.

Hogy Indiában a gyapot az egyik legfontosabb haszonnövény volt, az 1947-es függetlenedés után sem változott meg. Szokás a brit irányítást hibáztatni, amiért a gyapottermesztés erőltetése az élelmiszertermesztéssel szemben éhezéshez vezetett, de az újonnan függetlenedett ország kormánya sem változtatott ezen a gyakorlaton. Sőt a függetlenedést követő időszakban ösztönözte a gyapottermesztésre használt területek növelését (Suresh–Ramasundaram–Samuel–Wankhade 2014).

A probléma gyökere abban lelhető fel, ahogyan a térség az idők során a nyersanyagexportőr szerepében integrálódott a világgazdaságba: a tőkés világrendszer perifériájává vált.

A hatvanas években elkezdődött Indiában a „zöld forradalom”, mely a huszadik század második felében a megszépítően „fejlődőnek” nevezett perifériaországokban lezajlott rendkívül gyors mezőgazdasági átalakítást jelöli. Az egyik cél az volt, hogy India se szoruljon élelmiszerimportra, így a hangsúlyt az élelmiszernövények termesztésének fokozására helyezték, azonban az átvett technológiák a gyapottermesztés hatékonyságát is növelték.

Az új technológiák mellett a hibrid magok elterjedése is tovább fokozta a hozamot. De ez ahhoz is vezetett, hogy egyre többet kellett a farmernek befektetniük a termelésbe. A hibrid, majd különösen a genetikailag módosított Bt-gyapot magja, illetve a termesztésükhöz szükséges technológiák ugyanis már sokkal tőkeigényesebbek voltak.

GMO gyapot termesztése rendkívül megosztó kérdés. Egyesek szerint elterjedésük drasztikusan csökkenti a rovarirtószerek használatát, mások ökológiai katasztrófát látnak benne, illetve a farmerek szegénységének is kiszolgáltatottságának fokozójaként tekintenek rá. Az indiai farmerek öngyilkosságát is gyakran kötik össze a Bt-gyapot termesztésével.

Köztermesztésben 2002 óta termesztenek Bt-gyapotot Indiában, rendkívül magas arányban. A kilenc legjelentősebb gyapottermesztő tartományban mára már minimum 80%-os a Bt-gyapot aránya. Eredményképp a termésmennyiség részben megnőtt, illetve a csökkent rovarirtószerre fordított kiadások miatt egyes esetekben jelentős bevételnövekedést is észleltek (Thomas–De Tavernier 2017). Egy-egy rosszabb hozamú év azonban a farmereket nehéz helyzetbe is hozhatja, ami után csak jelentős eladósodás útján tudnak újra vetőmagot vásárolni.

A Bt-gyapot alkalmazásának negatív hatása, hogy magas termelékenysége miatt a kínálati oldalt növeli, ezáltal a világpiaci árakat is alacsonyabbra nyomja, csökkentve így a farmerek bevételét (Meena Menon–Uzramma 2017). Bár ez a gyapot eredetileg egyes kártevőkkel szemben ellenálló, mára a monokultúrás termesztés hatására kezdenek új, toleráns kártevők is megjelenni, melyek irtása ismét költséges befektetéseket igényel a farmerek részéről (Thomas–De Tavernier 2017).

További költségtényezőt jelent, a Bt-gyapot magjának átlagosnál magasabb ára, valamint egyéb szükséges termelőtényezők (munkaerő, gépek, és napjainkban különösen az energia egyre növekvő ára) – ezek növekedési ütemével a gyapot ára nem tud lépést tartani. Mindezek miatt a Bt-gyapot megtérülése erősen vitatott (Merriott 2016). Ezen felül a genetikailag módosított gyapotfajták különösen kitettek az időjárási károk miatti terméskiesésnek, illetve sokkal vízigényesebbek, mint a hagyományos fajták, fokozva ezáltal az öntözésre használt víz mennyiségét a száraz időszakokban.

Az adatokat alaposan megnézve azt találták, hogy a GMO gyapotot termesztő farmerek esetében nem nőtt az öngyilkossági ráta a bevezetést követő évtizedben. Fontos, hogy bár az adatok kérdésesek (mivel Indiában 2014-ig illegális volt az öngyilkosság és máig megbélyegzett, sok a ki nem derült eset), statisztikák szerint a farmerek által elkövetett öngyilkosságok száma nem magasabb, mint a nem farmerek esetében (Plewis 2014).

Számos felvetés szerint önmagában nem a genetikailag módosított haszonnövény okoz problémát, hanem a mag árusítása felett kialakult monopolhelyzet okozza a gazdák kiszolgáltatottságát, eladósodását és kilátástalan helyzetét.

A monopolhelyzetet a szabadalmi oltalom biztosítja, melyet a Gazdasági Világszervezet (WTO) olyan nagy multinacionális vállalatok nyomására terjesztett ki a mezőgazdasági magokra, mint a Monsanto. Ez a vállalat évente nagyjából 200 millió dollár értékben ad el magokat az indiai parasztoknak (Thomas–De Tavernier 2017).

A gazdák öngyilkosságának száma azonban a GMO magok bevezetése előtt is magas volt (1998-ban és 2002-ben ráadásul kiugróan magas). 2002 után, a Bt-gyapot köztermesztésbe kerülése után nem ugrott meg az öngyilkosságok száma. Ezért a Monsanto magmonopóliuma nem okolható egyértelműen az öngyilkosságokért és nem állapítható meg egyértelmű összefüggés a Bt-gyapot termesztés és a gazdák öngyilkossága között (Plewis 2014).

Indiában 1991 után gyorsult fel a gazdasági liberalizáció. A reform keretében bevezetett neoliberális gazdaságpolitikai lépések eredményeképp csökkentek a befektetések az agrárszektorban. A befektetések csökkenése már a nyolcvanas években elkezdődött, ám a látványos visszaesés csak 1991 után következett (Ramachandran–Rawal 2010).

Az intézkedések csökkentették az állami befektetéseket és fejlesztéseket, engedélyezték az agrártermékek importját, illetve nemzetközi vállalatokat engedtek be a vetőmagpiacra. Ez felnyomta a termelés költségeit, míg az állami felvásárlási ár nélkül maradt gazdák bevételeit kiszolgáltatta a világpiaci ár ingadozásainak. Az agrárszektor fejlődése, fejlesztése elmaradt, a stagnálást negatívan hatott a gazdálkodók bevételeire (Meena Menon–Uzramma 2017).

A kisebb farmereknek nem volt semmilyen biztonsági hálójuk – ennek hiánya pedig eladósodáshoz, kiszolgáltatottsághoz vezetett. Az ebből származó elégedetlenséget és kilátástalanságot tartják sok esetben az öngyilkosságok fő okaként. Sokan ugyanakkor inkább felhagytak a termeléssel és más szektorokba mentek dolgozni.

Az indiai gazdák tehát kiszolgáltatottak a gyapot világpiaci árának, a multinacionális vállalatoknak, a hitelezőknek és az egyre kiszámíthatatlan időjárási jelenségeknek – és mindehhez minimális állami segítséget kapnak.

A kormányzat reakciója a helyzetre sem elégséges. A ritkán előforduló állami beavatkozást többnyire erős kritikák érik, hogy azok is inkább tűzoltásként, tüneti kezelésként, mintsem a probléma gyökerének kezeléseként szolgálnak. Az egyik ilyen intézkedés a vetőmagok árának csökkentése volt.

Ez azonban erős ellenállásba ütközött többek között a Monsanto részéről, mely az indiai Mayhco vállalattal partnerségben felel a hibrid magok gyártásáért, és azok minél drágább eladásában érdekelt. A különböző támogatások pedig inkább a nagybirtokokat, nagyvállalatokat támogatják.

Következtetések

Az indiai kormányzat kifejezetten veszteségessé alakította a termelést. Első lépésként azzal rontotta a gyapotot kisebb földeken termesztő gazdák esélyeit, hogy ösztönözte az átállást a mezőgazdasági termelésben a könnyen értékesíthető, nagyhozamú – ám költséges termesztést igénylő – fajokra. Ugyanakkor a piacok megnyitásával is kiszolgáltatta a gazdálkodókat a világpiaci ár ingadozásainak anélkül, hogy olyan állami védőhálót alakította volna ki, amilyen a centrumhelyzetű versenytárs-országokban található. Ezek mellett a pénzügyi liberalizációval megfosztotta az ágazatot a befektetésektől, fejlesztésektől, innovációtól.

A gyapottermesztés krízise nagyon jó példája a gyarmati kapitalizmus és a neoliberális gazdaságpolitika negatív oldalainak.

Először a szabadkereskedelem jegyében szolgáltathatta a brit feldolgozóiparnak az olcsó nyersanyagot, annak drágább késztermékeiért cserébe, majd a függetlenedés után az erősebb centrumvállalatoknak kedvező piac irányította az ágazatot, minimális állami beavatkozással.

Az indiai farmerek 83%-a kevesebb, mint két hektáron termel, legtöbbjük folyamatosan bizonytalanságokkal szembesül. Az öngyilkosságokat a leginkább ilyen kistermelők követik el. A problémát csak tovább fokozza, hogy a klímaváltozás hatására a kiszámíthatatlan időjárási jelenségek (pl. erős esőzések, szárazság vagy pont árvizek) rossz hatással vannak a terméshozamra, ami még nehezebbé teszi az amúgy is adósságspirálba került gazdák helyzetét. Ez a probléma a (közel)jövőben várhatóan csak erősödni fog.

Ha az öngyilkosságoknak egyetlen fő okát kívánjuk felmutatni, akkor a fent leírt folyamatok révén kialakult eladósodást kell kiemelnünk (Plewis 2014; Merriott 2016).

Ahogyan azonban szélesebb kitekintéssel bemutattam, ez is ugyanannyira félrevezető lehet, mint a jelenséget egyedül a klímaváltozásra vagy a génmódosított gyapot termesztésére fogni. Ha nem látjuk át, hogy mindez milyen történelmi, gazdasági és politikai folyamatok eredménye, félreértjük a különböző tényezők, okok és a következmények bonyolult összjátékát.

Címfotó: Public domain – Rawpixel

Irodalom

Fletcher, K. (2008): Sustainable Fashion and Textiles: Design Journeys. London–Sterling, VA: Earthscan.

Meena Menon, U. – Uzramma (2017): A Frayed History: The Journey of Cotton in India. Oxford: Oxford University Press.

Merriott, D. (2016): Factors Associated with the Farmer Suicide Crisis in India. Journal of Epidemiology and Global Health, 6 (4): 217. https://doi.org/10.1016/j.jegh.2016.03.003

Plewis, I. (2014): Indian Farmer Suicides: Is GM Cotton to Blame? Significance, 11 (1): 14–18. https://doi.org/10.1111/j.1740-9713.2014.00719.x

Ramachandran, V. K. – Rawal, V. (2010): The Impact of Liberalization and Globalization on India’s Agrarian Economy. In Bowles, P – Harriss, J. (eds.): Globalization and Labour in China and India: Impacts and Responses. London: Palgrave MacMillan, 107–130.

Suresh, A. – Ramasundaram, P. – Samuel, J. – Wankhade, S. (2014): Cotton Cultivation in India Since the Green Revolution: Technology, Policy, and Performance. Review of Agrarian Studies, 4 (2): 25–52.

Thomas, G. – De Tavernier, J. (2017): Farmer-suicide in India: Debating the Role of Biotechnology. Life Sciences, Society and Policy, 13 (1): 8. https://doi.org/10.1186/s40504-017-0052-z

Voora, V. – Larrea, C. – Bermudez, S. (2020): Global Market Report: Cotton. Winnipeg: International Institute for Sustainable Development, 1–16.