Foto: United Archives International/imago

"Ha valamelyik államnak minden külső formai jellemző alapján joga van azönvédelemhez, akkor az Szerbia": Sebesült szerb katona egy morvaországi hídon 1915-ben.^[1]

A mai imperialista közegben már egyáltalán nem lehetnek nemzeti védelmi háborúk, és minden olyan szocialista politika, amely figyelmen kívül hagyja ezt a meghatározó történelmi közeget, és a világ örvényei közepette csak egy ország elszigetelt szempontjai alapján akar irányt mutatni, eleve homokra épül. (...)

Az imperialista politika nem egy vagy néhány állam műve, hanem a tőke világméretű fejlődésének bizonyos fokú érettségének terméke, egy eredendően nemzetközi jelenség, egy oszthatatlan egész, amelyet csak minden összefüggésében lehet felismerni, és amely alól egyetlen állam sem képes kibújni.

Csak ebből a szempontból lehet megfelelően értékelni a "nemzetvédeleme" kérdését a mai háborúban. (...) A nemzeti program csak az államhatalomra törekvő, felemelkedő burzsoázia ideológiai kifejeződéseként játszott történelmi szerepet, amíg a közép-európai nagy államokban a polgári osztályuralom jól - rosszul meg nem szilárdult, meg nem teremtette osztályuralmához a szükséges eszközöket és feltételeket.

Azóta az imperializmus teljesen eltemette a régi burzsoá-demokratikus programot azzal, hogy a nemzeti határokon túli terjeszkedést a nemzeti összefüggésekre való tekintet nélkül minden ország burzsoáziájának programjává emelte. A nemzeti kifejezés azonban megmaradt. Valódi tartalma, funkciója azonban az ellenkezőjére fordult; csak az imperialista törekvések ideiglenes fedezékeként és az imperialista rivalizálás csatakiáltásaként működik, mint az egyetlen és utolsó ideológiai eszköz, amellyel a néptömegeket az imperialista háborúkban betöltött ágyútöltelék szerepére lehet befogni. (...)

Ma Szerbia a "nemzeti háború" klasszikus példája. Ha van olyan állam, amelynek minden külső formai jellemzője szerint a nemzetvédelméhez joga van, akkor az Szerbia. Szerbia, amelyet Ausztria annexiói megfosztottak nemzeti egységétől, amelyet Ausztria nemzeti létében fenyegetett, amelyet Ausztria háborúra kényszerített. Szerbia minden emberi megítélés szerint valódi védelmi háborút vív nemzetének létéért, szabadságáért és kultúrájáért. Ha a német szociáldemokrata frakciónak igaza van, akkor a szerb szociáldemokraták, akik a belgrádi parlamentben tiltakoztak a háború ellen, és elutasították a háborús hiteleket, egyenesen hazájuk létfontosságú érdekeinek árulói. A valóságban a szerb Lapstevics és Kazlerovics nemcsak aranybetűkkel írták be magukat a nemzetközi szocializmus történetébe, hanem egyúttal éles történelmi szemmel látták a háború valódi összefüggéseit, és ezzel a legjobb szolgálatot tették hazájuknak, népük felvilágosításának. Szerbia, formálisan a nemzetet védelmezi a háborúban. Monarchiájának és uralkodó osztályainak tendenciái azonban, mint minden mai állam uralkodó osztályainak törekvései, a terjeszkedés irányába mutatnak, nem törődve a nemzeti határokkal, és így agresszív jelleget öltenek. Ez Szerbia tendenciája is az Adria partvidéke felé, ahol az albánok hátán kell megvívnia Olaszországgal egy meglehetősen imperialista versenyt, amelynek kimenetelét a nagyhatalmak fogják eldönteni. A lényeg azonban a következő: a szerb nacionalizmus mögött az orosz imperializmus áll. Szerbia maga csak egy bábu a világpolitika nagy sakkjátszmájában, és a szerbiai háború olyan értékelése, amely figyelmen kívül hagyja ezeket a nagy összefüggéseket, az általános világpolitikai hátteret, a levegőben lóg. Pontosan ugyanez vonatkozik a közelmúlt balkáni háborúira is. Elszigetelten és formálisan nézve a fiatal balkáni államok a maguk történelmi jogán a nemzetállamok régi demokratikus programját valósították meg. Abban a valós történelmi kontextusban azonban, amely a Balkánt az imperialista világpolitika középpontjává tette, a balkáni háborúk objektíve is csak egy töredéke voltak az általános összecsapásnak, egy láncszem azoknak az eseményeknek a végzetes láncában, amelyek a jelenlegi, végzetes szükségszerűséggel járó világháborúhoz vezettek. (...)

Ily módon a mai imperializmus történelmi miliője határozza meg újra és újra az egyes országok háborúinak jellegét, és ez a miliő az, ami ma már egyáltalán nem teszi lehetővé a nemzeti védelmi háborúkat. (...)

Óriási lépések hátrafelé

Forrás: https://www.jungewelt.de/artikel/431085.riesenspr%C3%BCnge-r%C3%BCckw%C3%A4rts.html?utm_source=pocket_mylist

1916-ban Lenin szembeszállt Rosa Luxemburg "Junius" című röpiratában megfogalmazott tézisével, miszerint az imperializmusban nem lehetnek nemzeti háborúk. (II. rész)^[2]

Foto: KHARBINE-TAPABOR/imagoimages

A nemzeti felszabadító háború imperialista támadásba fordul: Napóleon 1808-ban megszállta Spanyolországot (Olivier Pinot, 1850).

(E sorozat I. része a július 16-17-i jungeWelt hétvégi mellékletében jelent meg.)

Junius téves nézetei közül az elsőt az "Internationale" csoport 5. tézise rögzíti: "... Ennek az elszabadult imperializmusnak a korszakában nem lehet többé nemzeti háború. A nemzeti érdekek csak a megtévesztés eszközeként szolgálnak, hogy a dolgozó tömegeket alárendeljék halálos ellenségüknek, az imperializmusnak...". Az 5. tézis eleje, amely ezzel a mondattal végződik, a jelenlegi háború imperialista háborúként való jellemzésének szenteli magát. Lehetséges, hogy a nemzeti háborúk tagadása nem más, mint figyelmetlenség, vagy véletlen túlzás annak a tökéletesen helyes gondolatnak a hangsúlyozásakor, hogy a jelenlegi háború imperialista és nem nemzeti háború. (...)

Juniusnak teljesen igaza van, amikor az "imperialista miliő" döntő befolyását hangsúlyozza a jelenlegi háborúban, amikor azt mondja, hogy Szerbia mögött Oroszország áll, "a szerb nacionalizmus mögött az orosz imperializmus áll", és hogy például Hollandia részvétele a háborúban szintén imperialista jellegű (...).

De hiba lenne eltúlozni ezt az igazságot, eltérni attól a marxista követeléstől, hogy maradjunk konkrétak, és hiba lenne a jelenlegi háború értékelését az imperializmus alatt lehetséges összes háborúra érvényesíteni, és elfelejteni az imperializmus elleni nemzeti mozgalmakat. Az egyetlen érv a "nemzeti háborúk nem létezhetnek többé" tézis védelme mellett az, hogy a világ fel van osztva az imperialista "nagy" hatalmak kis csoportja között, és ezért minden háború, még ha eredetileg nemzeti háború is, imperialista háborúvá válik, mert az imperialista hatalmak vagy koalíciók egyikének érdekeit érinti.

Ennek az érvelésnek a hamissága nyilvánvaló. Természetesen a marxista dialektika egyik alapelve, hogy a természetben és a társadalomban minden határ feltételes és mozgékony, hogy nincs olyan jelenség, amely bizonyos feltételek mellett ne változhatna át az ellentétébe. Egy nemzeti háború imperialista háborúvá válhat, és fordítva. Például a nagy francia forradalom háborúi nemzeti háborúkként kezdődtek és nemzeti háborúk voltak. Ezek a háborúk forradalmiak voltak, a Nagy Forradalom védelmét szolgálták az ellenforradalmi monarchiák koalíciójával szemben. De, amikor Napóleon megalapította a Francia Birodalmat, és leigázta Európa egy sor régóta fennálló, nagy, életképes nemzetállamát, a francia nemzeti háborúk imperialista háborúkká váltak, amelyek viszont most már nemzeti felszabadító háborúkat eredményeztek Napóleon imperializmusa ellen.

Csak egy szofista tudná elmosni a különbséget az imperialista és a nemzeti háború között azzal az indokkal, hogy az egyik átfordulhat a másikba. A dialektika a görög filozófia történetében is nem egyszer szolgált hídként a szofisztikához. De mi dialektikusok maradunk, nem úgy harcolunk a szofizmusok ellen, hogy tagadjuk minden változás lehetőségét, hanem úgy, hogy konkrétan elemezzük az adottat a maga miliőjében és fejlődésében.

Az, hogy a jelenlegi imperialista háború, az 1914-1916 közötti háború nemzeti háborúvá alakuljon át, azért nagyon valószínűtlen, mert az az osztály, amelyben az előrehaladás megtestesül, a proletariátus, amely objektíve arra törekszik, hogy ezt a háborút polgárháborúvá alakítsa át a burzsoázia ellen, azért is valószínűtlen, mert a két koalíció erői^[3] csak jelentéktelenül különböznek egymástól, és a nemzetközi finánctőke mindenütt reakciós burzsoáziát hozott létre. Azonban egy ilyen fordulatot nem lehet lehetetlennek nyilvánítani: ha Európa proletariátusa 20 évig tehetetlen marad; ha ez a háború Napóleon győzelmeihez hasonló győzelmekkel és számos életképes nemzetállam leigázásával végződik; ha az Európán kívüli imperializmus (elsősorban a japán és az amerikai) is ki tudna tartani még 20 évig anélkül, hogy például egy japán-amerikai háború eredményeként átállnak a szocializmusra, akkor egy nagy nemzeti háború Európában is lehetséges lenne. Ez Európa több évtizedes visszalépését jelentené. Ez nem valószínű. De nem lehetetlen, mert azt hinni, hogy a világtörténelem simán és egyenletesen halad előre anélkül, hogy néha óriási ugrások történnének visszafelé, nem dialektikus, nem tudományos, elméletileg helytelen.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó

 Forrás: https://www.jungewelt.de/artikel/430466.schachspiel-der-weltpolitik.html

^[1]Junius (Rosa Luxemburg): Die Krise der Sozialdemokratie. Unionsdruckerei, Bern 1916 (im Internet: archive.org/­details/DieKrise derSozialdemokratie). Idézet: Rosa Luxemburg: Gesammelte Werke, Band 4. Dietz-Verlag, Berlin 1974, Kapitel VII: Invasion und Klassenkampf

^[2] Vlagyimir Iljics Lenin: A Junius röpiratról. SbornikSocialdemokrata 1. sz. 1916. október. Idézi az alábbiakban: Vlagyimir Iljics Lenin: Művek 22. kötet. Dietz-Verlag, Berlin 1974, 313-315. oldal.

^[3]A két koalíció alatt itt az I. világháborúban egymással szemben álló ellenséges orságok csoportjai: Antant illetve a Központi hatalmak értendők.