Kolosi Tamás (2020): Polgárnak lenni: Beszélgetések Ferenczi Borbálával. Budapest: Magvető Kiadó (Tények és Tanúk sorozat).
Mindig csak előre! Mindig csak felfelé!
A nyolcvanas években ugyanígy kettős kötődéssel jellemezhető Kolosi Tamás munkája a tudományos-kutatói lét és a vállalkozói-tőkéskarrier között is. A Tárki, vagyis az 1985-ben közpénzből gründolt első magánkutatóintézet, helyzete szintén kettős és ellentmondásos: állami és a piacról szerzett magánmegrendelésekre egyaránt dolgozott: „Hajtott az államtól független lét iránti érdeklődés, ami mindig is megvolt bennem” – mondja erről Kolosi Tamás. Ám közben a kérdésre, hogy honnan jöttek az első megrendelések, azt mondja, hogy „Elsősorban az államigazgatásból. Ez nem a direkt politikát jelenti, hanem a miniszteriális szervek munkájához kapcsolódó vizsgálatokat.” (Kolosi 2020: 75, 83.)
A cikk első része idekattintva olvasható!
Kolosi Tamás az államtól való függetlenségről és a piacról beszél, de aszerint, amit mond, a Tárki mégiscsak inkább az állam és az államigazgatás megrendeléseiből élt: „Amit mi igazából szeretünk, és amit, úgy gondolom, világszínvonalon tudunk csinálni, az az alkalmazott társadalomtudományi kutatás. Ennek a fő felhasználói pedig – valószínűleg mindenütt a világban – az államigazgatásban vannak.” (Kolosi 2020: 89–90.)
Konkrétabban: „a fő megrendelőnk a mindenkori szociális minisztérium volt.” (Kolosi 2020: 95.) Jelzi, hogy a „külső, piaci megrendelések inkább a piac- és közvéleménykutatás területét érintették”, de azt is, hogy „a Tárki piackutatói próbálkozásai nem nagyon jártak sikerrel”, a politikai közvéleménykutatás „pedig csak 3–4 százalékos arányt tesz ki az össztevékenységünkből” (Kolosi 2020: 83, 84, 89.). Vagyis mégiscsak inkább az állam, mint a piac.
Ha pedig az állami-miniszteriális megrendelések ilyen fontosak – ezt az interjú felvételekor éppen aktuális eseményre utalva is jelzi: „a Tárkinak nagy érvágás az államtitkár leváltása” (Kolosi 2020: 95.) –, akkor kulcsfontosságú az állami vezetőkkel fenntartott jó viszony. Amihez megint csak jól jött a „kétzsebes működésmód”: kapcsolatok ide is, oda is. Ez persze hátráltatta is a Tárki forrásszerzését: kormányváltásokkor az új garnitúra rendszeresen az éppen leváltott politikai erő szövetségesének tekintette a Tárkit, ami a kormányzati ciklusok első éveiben így nem nagyon kapott megbízásokat (Kolosi 2020: 90–92.).
Érdemi változást csak az új vezérigazgató, Tóth István György hozott, aki mindinkább külföldről igyekezett kutatási megrendeléseket szerezni és új kutatási forrásokat bevonni. Kolosi Tamás személyes életútjában is vezetett ellentmondásokhoz a kétzsebes házikabát. A kötetben ugyan nem beszél erről, de egy Veiszer Alindának adott televíziós interjúban előkerültek a rendszerváltás környéki eredeti tőkefelhalmozás olyan elemei, mint az egzisztenciahitel és a kárpótlási jegyek felvásárlásának stratégiája, amelyekkel szintén élt az Antall- és a Boross-kormány idején, 1991 és 1994 között (Kolosi 2010).
1995-ben aztán Szekeres Imre és Kósáné Kovács Magda hívta politikai feladatra, mégis Orbán Viktor polgári invitálására mondott igent (Kolosi 2020: 105–108.).
Mindig csak előre, mindig csak felfelé! – ez személyes hitvallása. A vezérmotívum önmaga és családja feljebb tolása a hierarchiákban – 1989 előtt és az után is: „A szocializmus idején is igyekeztem, hogy a családomat jó anyagi körülmények között tudhassam, és még ma is arra törekszem, hogy a pénzhiány ne korlátozhasson.” (Kolosi 2020: 171.) E törekvését eszmények és (ön)igazoló magyarázatok dúcolják alá.
Ilyen például „a tehetség utat tör magának” ideológiája, amelyet nemcsak személyes meggyőződéseként mutat be, hanem egyúttal kutatói tapasztatként is (Kolosi 2020: 169.) Ugyanez a helyzet a genetikai tényezőkkel igazolt siker Kolosi-féle felfogásával is, amelyet „Előre” című tanulmányában is kifejtette a kétezres évek közepén (Kolosi 2006; vö. 2020: 168.).
Kolosi Tamás életében a marxizmus összességében csak egy kitérő volt. Akkor éppen ennek deklarálásával lehetett felfelé és előre lépni. Később a tőkerendszer polgári-(neo)liberális ideológiáját tette a magáévá, mert akkor már ennek deklarálásával lehetett felfelé és előre jutni. Ez a mintázat távolról sem csak Kolosi Tamásra jellemző. Nem (csak) róla szól, nem személyes-morális probléma.
Éppen az általa is vallott (neo)liberális ideológia láttat minden ilyen kérdést az egyéni felelősség tárgykörébe eső morális defektusnak – erkölcsi természetű személyes fogyatékosságnak.
Az értelmiség sajátos helyzete
Valójában ez egy olyan tágabb összefüggésekbe ágyazódó probléma, amit az értelmiség társadalomtudományos vizsgálatának irodalma igen kiterjedten tárgyal. Elég, ha csak Antonio Gramsci és követői téziseire gondolunk a hegemóniáért folytatott küzdelmekben szerepet vállaló hagyományos és szerves értelmiség egyes csoportjairól. Egyfelől intézményes és egzisztenciális elkötelezettségeikről, másfelől e viszonyok történelmi átalakulásairól: hatalmi szövetségi tömbjeik (társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális elkötelezettségeik) történeti formálódásáról.
De gondolhatunk Mannheim Károly értelmiségelemzéseire és a sozial freischwebende Intelligenz fogalmára is. Szó szerint ez „szabadon lebegő értelmiséget” jelent ugyan, mindazonáltal távolról sem teljességgel autonóm, korlátlan szabadsággal a társadalom „felett” lebegő értelmiségiekre utal. Ez megintcsak egy értelmiségi eszmény, amit célul tűzni és amire minduntalan hivatkozni szokás.
Inkább arról van szó, hogy az értelmiségiek viszonylag kevéssé elkötelezettek eredendő társadalmi pozícióik, származási osztályhelyzetük iránt, miközben mégiscsak erőteljesen kötik őket ismereteik, műveltségük, elsajátított képességeik, és intézményes elvárások.
Az értelmiség például különösen kitett a szolgálataira igényt tartó intézményes hatalmaknak (államnak, egyháznak, mozgalomnak, pártnak vagy gazdasági szervezetnek, például tőkés magánvállalatnak). Egzisztenciálisan függ érdek- és erőviszonyaik átalakulásától.
Ha megváltoznak a lehetőségeket és korlátokat rögzítő intézményes formák (szabályok, körülmények és tétek), akkor az értelmiség elköteleződései, szövetségi rendszerei is velük változnak. Ez nem (csak) az egyes értelmiségire vonatkozik, első helyen nem az egyéni, nem személyes vagy morális felelősséget veti fel.
Általában az értelmiség sajátossága, hogy egyfelől eredeti elkötelezetlenségénél, viszonylagos társadalmi-osztályszerkezeti meghatározatlanságánál, másfelől pedig intézményes elkötelezettségénél, tudásbéli-egzisztenciális meghatározottságánál fogva könnyebben mozdulhat és kötelezheti el magát más érintett-érdekelt csoportok, ügyek és küzdelmek mellett.
Ha változnak az intézményes feltételek, érdekviszonyok és erővonalak, akkor az értelmiség – más társadalmi alakulatokhoz képest – jellemzően könnyebben és gyorsabban vált.
Az értelmiség útja
Kolosi Tamás interjúkötetében elbeszélt pályafutása arra is alkalmas, hogy a segítségével új szemmel pillantsunk a hazai értelmiség történelmi útjára. Karrierjének alakulása jó például szolgál az osztályhatalomra törő értelmiség „hosszú menetelésére az intézményeken át” (ahogyan azt a néhai ‘68-as, Rudi Dutschke megfogalmazta).
Egyrészt rámutat arra, hogy a hazai értelmiségieknek is meg kellett találniuk a módját, hogy a tőkés világrendszer folyamatai, valamint a helyben kirajzolódó politikai-gazdaság viszonyok erővonalai között, a társadalmi mozgások és átrendeződések hullámai idején mindvégig a víz felett tudjanak maradni, folytatni tudják pályafutásukat (Gagyi 2018a, 2018b).
Másrészt rávilágít arra, hogy az értelmiségiként indulók közül csak azok értek el végül az osztályhatalomhoz, akik időközben feladták értelmiségi voltukat, hogy cserébe tőkéssé válhassanak (vagy legalábbis időközben tőkéssé is váltak).
Harmadrészt megmutatja, hogy
az értelmiségiekből lett kapitalisták életpályája arra is lehetőséget kínál, hogy immár tőkésként meséljék el, milyen polgárnak lenni.
Sajátos módon éppen e polgári értelmiségieknek nyílott alkalmuk életre segíteni a burzsoáziát és egyúttal megrajzolni a polgár eszményét – Szelényi Iván ezt nevezte a második Bildungsbürgertum projektjének (Eyal–Szelényi–Townsley 1998; Szelényi 2016). A képzettségi polgárság vagy polgári értelmiség (Bildungsbürgertum) történelmi küldetése eszerint az volt, hogy előkészítse a terepet az új tőkésosztály (Besitzbürgertum) számára, hogy a kapitalizmus immáron kapitalistákkal épülhessen tovább. Az eredeti elképzelés szerint a Bildungsbürgertum történelmi szerepe ezzel véget ér, hacsak nem válik ő maga is tőkéssé.
Kolosi Tamás esetében ez történt.
A marxista értelmiségiből lett tőkés önmagát így polgári értelmiségiként, illetve eszményi polgárként, mintapolgárként mutathatja be. Erről szól Kolosi Tamás könyve.
Elmondja önmagáról, hogy elégedett, optimista, szelíd, nem forradalmáralkat, kompromisszumkész, magabiztos, törekvő, családközpontú, hatékony, produktív, racionális, hagyománytisztelő, és természetesen független – ezt tekinti a polgári értékrend alapjának (Kolosi 2020: 156–157.). Több szólamban ezt a dalt éneklik A magyar polgár szerzői is (Morcsányi–Tóth [szerk.] 2016).
A második világháború után felnövekvő értelmiség egy része nem kritikusa, hanem haszonélvezője lett e neoliberális fordulatnak. Amint azt Johanna Bockman (2000, 2011) kimutatta, a neoliberalizmus jelentős baloldali gyökerekkel (is) rendelkezik – különösen Magyarországon (vö. Éber 2019).
A magyar értelmiség útja csak e neoliberális politikák elfogadásával vezethetett a tőkéssé váláshoz s vele az osztályhatalomhoz.
A hetvenes-nyolcvanas években sokan az új lendületet kapó kapitalizmus támogatóivá váltak – köztük Kolosi Tamás is. Interjúkötetében piaci versenyről, az államtól független szabad vállalkozásról, polgári erényekről beszél. Közben azonban ő maga mondja el azt is, hogyan játszottak nélkülözhetetlen szerepet karrierívének emelkedésében az állam különböző szervezetei és az azt mindenkor irányító politikai összeköttetések és apparátusok. Hol erőforrásként, hol megrendelőként, hol pedig az állami tulajdon leépítését célzó privatizációs politikák irányítóiként.
A burzsoázia diszkrét bája
A polgár karizmája, a polgárosodás vonzereje, a burzsoázia diszkrét bája nem természettől adott. Létre kell hozni, gondozni és ápolni kell, folyamatosan meg kell újítani. A tőkés árutermelés vágytermelő képessége (az áru fétis jellege) önmagában még nem elegendő. A tőkerendszer folyamatos megalapozásra, szüntelen igazolásra szorul.
Az elmúlt négy évtizedben a kapitalizmust e régióban a polgár mozgósító eszményével, a polgárosodás és a polgári középosztály ígéretével tették vonzóvá. A kapitalizmus fogalmát is háttérbe szorították, helyette piacgazdaságról és euroatlanti integrációról volt szó. Meg persze Európáról és a Nyugatról, jólétről és szabadságról, modernizációról és demokráciáról, fejlődésről és felzárkózásról, utolérésről és civilizálódásról.
E polgári ideálok azonban sérülékenyek: előbb csak illúzióknak bizonyulnak, később már ideológiákként lepleződnek le. A polgár karizmája hétköznapivá válik, a polgárosodás vonzereje meggyengül, a polgári középosztály varázsa megtörik.
Újra láthatóvá válik, hogy az elképzelt polgárok helyén valóságos tőkések állnak.
Címfotó: ELTE/YouTube
Irodalom
Bockman, Johanna (2000): Economists and Social Change: Science, Professional Power and Politics in Hungary, 1945–1995. (PhD Dissertation.) San Diego: Department of Sociology, University of California.
Bockman, Johanna (2011): Markets in the Name of Socialism: The Left-Wing Origins of Neoliberalism. Stanford, California: Stanford University Press.
Eyal, Gil – Szelényi, Iván – Townsley, Eleanor (1998): Making Capitalism without Capitalists: Class Formations and Elite Struggles in Post-Communist Central Europe. London–New York: Verso Press.
Éber Márk Áron (2019): Neoliberálisok az államszocialista Magyarországon: A neoliberalizmus hordozócsoportja és az átmeneti osztály a tőkés világgazdaság kelet-közép-európai félperifériáján 1989 előtt. In Antal Attila (szerk.): Neoliberális hegemónia Magyarországon: Elemzés és kritika. Budapest: Noran Libro Kiadó, 128–148.
Gagyi Ágnes (2018a): „Az értelmiség útja”: A kelet-európai értelmiség emancipációs programjainak ciklusai. In Bozóki András – Füzér Katalin (szerk.): Lépték és irónia: Szociológiai kalandozások. Budapest: L’Harmattan Kiadó–Magyar Tudományos Akadémia Társalomtudomány Kutatóközpont, 161–178.
Gagyi Ágnes (2018b): A válság politikái: Új kelet-közép-európai mozgalmak globális perspektívában. Budapest: Napvilág Kiadó.
Konrád György – Szelényi Iván ([1978] 1989): Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Budapest: Gondolat Könyvkiadó.
Kolosi Tamás (2006): Előre: A státuszmegszerzés és az esélyegyenlőtlenség komplex megközelítése. Szociológiai Szemle, 16 (1): 93–102.
Kolosi Tamás (2010): Záróra [Kolosi Tamással beszélget Veiszer Alinda]. Magyar Televízió 2. csatorna, 2010. november 8. (https://www.youtube.com/watch?v=1jlR4r9aigc)
Kolosi Tamás (2020): Polgárnak lenni: Beszélgetések Ferenczi Borbálával. Budapest: Magvető Kiadó (Tények és Tanúk sorozat).
Szelényi Iván (2016): A „második Bildungsbürgertum-projekt” virágzása és hanyatlása. In Morcsányi Géza – Tóth István György (szerk.): A magyar polgár. Budapest: Tárki–Magvető Kiadó, 34–46.
Ez az írás eredetileg az Eszmélet folyóirat 33. évfolyamának 131. lapszámában jelent meg 2021-ben, a 180–198. oldalakon. Jelen változat ennek szerkesztett és rövidített újraközlése.
