5.6. XV. kongresszus: új vezetők a Munkáspárt élén

1991. november 23-ra hívták össze a Munkáspárt XV. kongresszusát, amely ezúttal nem Budapesten, hanem erős munkásmozgalmi tradícióval rendelkező iparvárosban, Salgótarjánban ülésezett. Egy feszült, törésvonalakkal terhelt párt kongresszusa volt ez, amelynek kiélezett hangulatát a kongresszus helyszíne előtt zajló antikommunista tüntetés tovább fokozott.^[1] A kongresszus fő témája a párt belső életének stabilizálása volt.

Az 1991-es salgótarjáni kongresszus idején a kommunista pártot 1989-ben újjáalapító kongresszuson megválasztott alelnökök, elnökségi tagok túlnyomó többsége, valamint Központi Bizottság számos titkára már nem volt tagja a pártnak. Vagy önként távoztak, vagy távozásra kényszerítették őket. A fiatalon pártelnökké választott Thürmer Gyula kezében rövid idő leforgása alatt szertefoszlott a párt politikai egysége. A Munkáspárt vezetése súlyos válságba került.

A XV. kongresszus azonban új lehetőséget teremtett Thürmer számára, hogy megszilárdítsa a pártvezetés egységét azáltal, hogy olyan vezetőket javasol a Munkáspárt élére, akik nem csak személyéhez, hanem az általa képviselt politikai irányvonalhoz is lojálisak.

Ilyen személynek tűnt:

• Pozsonyi Attila alelnök, Tamási község termelőszövetkezetének elnöke
• Benkéné Kiss Valéra alelnök, egészségnevelő
• Nyírő Sándor alelnök, diósgyőri fémipari munkás
• Hevessy László, budapesti alelnök
• Karacs Lajosné elnökségi tag, vállalkozó (az egyetlen, aki mind a mai napig tagja a párt vezetésének)
• Kerekes Ágnes, A Szabadság újság főszerkesztője, újságíró
• Vasas Joachim, elnökségi tag, iskolaigazgató
• Virág Ferenc, A Szabadság újság alapítója, elnökségi tag, író

Benkéné Kiss Valéria alelnök karizmatikus egyéniségéről, kiváló szónoki tehetségéről és rendkívül dinamikus szervezőkészségéről vált ismertté a párt körében. A Munkáspárt történetének egyik valaha volt legnépszerűbb női politikusaként vetette magát bele a politikai küzdelmekbe. A mozgalom óriási veszteséget szenvedett el, amikor nem sokkal megválasztása után a pártból való távozás mellett döntött.

Nyírő Sándor és Pozsonyi Attila elvtárs szimbolizálták a folytonosságot az 1989-es alakuló, és az 1991-es salgótarjáni kongresszus között. Az 1989-ben megválasztott 19 fős országos elnökségből ugyanis csupán ők ketten maradtak tagjai a párt csúcsszervének, Thürmer Gyulán kívül, természetesen. 1994-ben válnak a pártvezetésen belül dúló hatalmi harcok áldozatává. Sorsuk épp úgy alakult, mint ahogyan az korábban történt a Központi Bizottságból és a pártvezetésből eltávolított elvtársak esetében is.

Karacs Lajosné szintén ezen a kongresszuson lép a Munkáspárt színpadára. Thürmeren kívül ő az egyetlen olyan politikusa a pártnak, aki 1991 óta folyamatosan tagja a párt elnökségének. Mind a mai napig szoros és bizalmas kapcsolat fűzi Thürmer Gyulához, befolyása a Munkáspárt döntéseire döntő jelentőséggel bír. Az ő felügyelete alá tartozik ugyanis a párt teljes pénzügyi kontrollja. Bár kétségtelen, hogy Karacs Lajosné a párt meghatározó karakterévé nőtte ki magát, személye a tagság körében mégsem kedvelt. A távolságtartó, elvtársait is magázó Karacs asszonyt több alkalommal is kritika érte a párt szabálytalan pénzügyi gazdálkodása miatt^[2], mások pedig az egykor legendás szocialista nagyüzemnek számító Május 1. Ruhagyár privatizálásában betöltött tisztázatlan szerepét hánytorgatják fel. A pártelnök személyi támogatását élvező Karacsnét azonban sosem vonták felelősségre. Karacs Lajosnéról még lesz szó a párttörténet későbbi fejezetei során.

A Munkáspárt XV. kongresszusán Thürmer Gyula csak félig arat győzelmet. Bár az elnökségbe a kongresszusi küldöttek az általa preferált személyeket szavazták be, az Etikai Bizottság jelentést készített a kongresszusnak, amelyben elmarasztalta a pártelnököt, amiért korábban adminisztratív úton oszlatta fel a Budapesti Koordinációs Bizottságot.

A kongresszuson elbukott Thürmer Gyulának egy másik fontos kezdeményezése is: a párt nevének megváltoztatása MSZMP-ről Munkáspártra. 1991-ben hivatalosan még mindig Magyar Szocialista Munkáspártnak (MSZMP) hívták a Munkáspártot, amit Thürmer szerint a választópolgárok a szocialista múlttal, a Magyar Népköztársaságot vezető állampárttal azonosítanak. A kongresszusi küldöttek túlnyomó többsége ragaszkodott a Magyar Szocialista Munkáspárt elnevezéshez, így nagy aránnyal szavazták le Thürmer névmódosítást szorgalmazó javaslatát.

5. 7. Az országos elnökség lázadása Thürmer ellen

Alig telt el fél év az 1991-es salgótarjáni kongresszus óta, máris ellentétek támadtak az elnökségben. A konfliktus forrása most is ugyan az volt, mint a korábbi években. Az elnökség 6 tagja, akiket a kongresszuson még maga Thürmer Gyula javasolt elnökségi pozícióba, saját bőrüket kezdték érezni  a pártelnök antidemokratikus vezetési stílusát, a pártirányítást a hétköznapokban jellemző káoszt és önkényességet. 1992. május 26-án a párt elnökségi ülésén egyszerre lázadt fel Thürmer ellen a 19-ről 9 tagúra csökkentett országos elnökség 6 tagja. Az ügy rövid időn belül a Központi Bizottság elé került.

Az elnökség forrongó tagjai őszintén feltárták a KB előtt azokat az okokat, amelyek miatt nem tudnak együttműködni Thürmer Gyulával. Íme a 3 legsúlyosabb kritika, amelyet megfogalmaztak Thürmer Gyulát illetően^[3]:

• a pártelnök rendezetlen magánélete
• elhibázott és önkényes politikai döntések
• erőszakos munkastílus

Thürmer Gyula – életében először és utoljára - beadta lemondását a Központi Bizottságnak, az elnökség 6 tagja pedig javasolta annak elfogadását. A Központi Bizottság ülésén azonban váratlan fordulat történt. Thürmer egy gyors fordulattal visszavonta lemondási szándékát és kijelentette, hogy nem kívánok a továbbiakban együtt dolgozni az elnökség vele szemben kritikus 6 tagjával. (vagyis a kongresszuson megválasztott elnökség többségével!)

A Központi Bizottság attól tartott, hogy az elnökségben keletkezett törésvonal pártszakadáshoz fog vezetni, így az ügy kivizsgálása helyett az időhúzást választották. A Központi Bizottság úgy döntött, hogy a párt egységének megőrzése érdekében az elnökség változatlan személyi összetétel mellett dolgozzon tovább, Thürmer Gyula munkamódszereinek megvitatására pedig egy későbbi időpontban, nyugodtabb légkörben kerüljön sor. Az elnök és a vele szembe került elnökségi tagok elfogadták a KB javaslatát. Innentől kezdve viszont megindult a lázadó elnökségi tagok elleni boszorkányüldözés, a kritikus hangok elfojtása és a bírálók – sokszor elvtelen, aljas módszerekkel történő - eltávolítása a pártvezetésből. A Munkáspárt soron következő tisztújító kongresszusán a 6 bíráló elnökségi tag közül egy sem került be az új vezetésbe.

Ez a folyamat a Munkáspárt története során több alkalommal megismétlődik. Thürmer Gyulával előbb-utóbb mindig azok a pártvezetők, elnökségi tagok vagy ifjúsági vezetők fordultak szembe, akiket ő maga emelt a párt elnökségébe. Mindez csupán a véletlen műve lenne? Aligha...

5.8. 1993: az első párszakadás

1992. december 12-én Thürmer Gyula a sajtó jelenlétében bejelentette, hogy a Munkáspárt 1993. március 1-jével Magyar Szocialista Munkáspártról (MSZMP) Munkáspártra változtatja meg nevét. Tette mindezt úgy, hogy az alig pár hónappal korábban megtartott salgótarjáni kongresszuson a tagság és a küldöttek túlnyomó többsége a névváltoztatás ellen voksolt. A Munkáspárt nevének megváltoztatását a tagság egy része felháborodással fogadta és a döntést nem fogadta el. Bekövetkezett a párt történetének első pártszakadása.

Mintegy 1000 kommunista döntött úgy, hátat fordítanak Thürmernek és Magyar Szocialista Munkáspárt néven új párt alapításába kezdenek. Az ilyen módon megalakult új MSZMP ugyan sohasem vált országos erővé, viszont 20 éven át, egészen 2010-ig minden önkormányzati választás alkalmával bejuttatta képviselőit Budapest egyik munkáskerületének számító Újpalotán. Vezetőjük Csaba Elemér volt. A pártot a Fidesz 2010-es hatalomra kerülés után számolták fel, miután az MSZMP nem volt hajlandó a kommunista nevek használatát tiltó törvény kényszere miatt megváltoztatni az MSZMP elnevezést.

^[1]      A tüntetést a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége rendezte, akik később megalakították a Magyar Kommunistaellenes Szövetséget is. A tüntetésről készült videó itt tekinthető meg: https://nava.hu/id/06730_1991

^[2] Forrás: Jelentés a Munkáspárt 2002-2003. évi gazdálkodása törvényességénekellenőrzéséről.

Elmarasztalta az Állami Számvevőszék a KDNP-t és a Munkáspártot. Szerző: Havas Iván, Magyar Hírlap

https://www.origo.hu/itthon/20001227elmarasztalta.html

^[3] Nyílt levél a Munkáspárt tagjaihoz, a Központi Bizottsághoz. Szerző: Kovács István, Budapest 2000 augusztusában. Megjelent: A magyar kommunista mozgalom helyzetének alakulása, különös tekintettel a rendszerváltástól napjainkig terjedő időszakra kiadvány, Szövetség a Baloldal Megújulásáért Elméleti-Politikai Műhely , Budapest, 2005