Jelenleg nagyon sajátos fázisban vagyunk, mint állam, mint társadalom, de állampolgárokként is. Másfél éves válság áll mögöttünk, rendkívüli állapottal. Világjárvány tört ránk, ami eleinte megdöbbentett, nemcsak megijesztett, hanem meg is lepett. De egy idő után a stressz csak elfáraszt. Ezzel párhuzamosan voltak bezárások (lockdown) és gazdasági visszaesések, sokan munkanélküliek lettek, sokan elveszítették a jövedelmüket, és sokkal többeket sújtott az egzisztenciális félelem.Most az az érzésünk, hogy a legrosszabbon már túl vagyunk, de ugyanakkor sejtjük, hogy ez csak egy hiú remény. Mára ötmilliárd oltást adtak be világszerte. A járvány folytatódik, de milyen hatással lesz a járvány további életünkre? Negyedik hullám, következő lockdown – vajon megint keményen érint majd minket? Úgy tűnik, lassan minden visszatér a régi kerékvágásba, ugyanakkor kétségeink vannak, hogy ez csak egy megtévesztő lazítás, mielőtt újra rosszabb lesz.
Úgy tűnik, lassan minden visszatér a régi kerékvágásba, lassan minden normalizálódik, de ugyanakkor kétségeink vannak, hogy ez csak egy megtévesztő ellazulás, mielőtt újra rosszabb lesz.
Minden normalizálódásnál felsejlik a félelem, hogy mindez csak hamis varázslat.Ez vonatkozik a gazdasági rendszerre és a gazdasági fellendülésre is. Sokan a legrosszabbra számítottak: a gazdaság globális leállása katasztrófát okoz, és példátlan tömeges szegénységhez vezet. Mindenesetre ez nem történt meg. Sok ember fájdalmas bevételkiesést szenvedett el, ami sokakat különösen súlyosan érintett. A munkanélküliek száma mára 280 ezer körülire csökkent, ami alapvetően a válság előtti szint. Az elmúlt 13 év nagy részében, a pénzügyi válság után a munkaerőpiac borongósnak tűnt, következményei botrányosan magas tömeges munkanélküliséget hoztak, amely csak 2017 környékén kezdett érezhetően csökkenni. Manapság sok iparág még munkaerőhiányra is panaszkodik. A teljes hozzáadott érték, azaz a GDP 2021-ben valószínűleg ismét eléri a 2019-es értéket, bár még mindig egész iparágak szenvednek a járvány miatt. Az ipar viszont felfutóban van. „Hol van a válság?” – kérdezik néhányan csodálkozva.
Felfordult világ Legalábbis a nagy ipari országok, az USA, és általában Észak-Amerika, valamint az európai országok - a veszélyek szempontjából mérve - eddig nagyon jól átvészelték ezt a válságot, ami összefügg azzal, hogy a kormányok sok mindenre jól reagáltak. Megelőzték a gazdasági összeomlást, támogatták a gazdasági konjunktúrát, megmentették a cégeket, stabilizálták a foglalkoztatást - például a rövidített munkaidő rendszerrel -, Európában többek között gondoskodtak arról, hogy a gazdaságilag különösen sérülékeny országok ne kerüljenek bele a halálspirálba. Hirtelen még a legmakacsabb konzervatívok számára is világossá vált, hogy az államnak masszívan be kell avatkozna. Az USA-ban a leggyengébbek jövedelme még emelkedett is - mert a Trump-kormány egyszerűen csekkeket küldött az összes munkanélkülinek, aminek köszönhetően sok embernek magasabb lett a jövedelme, mint korábban, prekárius állásaik[1] miatt az alacsony bérezésű szektorokban. A válság a neoliberalizmus végleges bukását és a keynesianizmus[2] új fajtáját hozta magával, vélték egyes kommentátorok. Kevesebb piac, több állam, ez marad hosszútávon is, így a prognózis, sőt a gazdasági liberalizmus központi orgánuma, a brit „Economist” ezt ünnepelte. Felfordult világ.
Igen, de
„De ez sem ilyen egyszerű” –Adam Tooze óva int a túlzottan reményteljes értelmezésektől. A New York-i Columbia Egyetem sztárközgazdásza nemrég új könyvet adott ki: "World in Lockdown". Igen, a kormányok most újra aktívabbak a gazdasági életben, igen, az is mindenki számára világos, hogy a normális emberek jövedelmének újra nőnie kell, ha valaki stabil keresletet és jólétet akar, és igen, a gazdaságelméleti gondolkodás főáramlata az elmúlt években balra mozdult el.
Az akut válságnak most vége, de az egyenlőtlenség és az igazságtalanság még mindig itt van.
„De ami történt, az rendkívül konzervatív” – mondja Tooze. „Egyszerűen mindenki megmenekült. A pénzügyi befektetők, a bankok, a vállalatok, a munkahelyek, a bérből és fizetésből élők, még az EPU[3]-k (egyszemélyes vállalkozások) és a prekárius foglalkoztatottak is kaptak valamit – de akik korábban gazdagok voltak, azok többet, és akik szegényebbek voltak, azok kevesebbet. Az egyenlőtlenség nőtt. Minden, ami korábban rossz volt, stabilizálódott is.” Könyvében ez így hangzik: A neoliberalizmus receptjeit mindenütt kidobták, „de egyidejűleg minden a neoliberális örökség keretei között zajlott”.
Az akut válságnak most vége, de az egyenlőtlenség és az igazságtalanság még mindig itt van.
Nemcsak öntözőkannával öntötték be a pénzt az egész rendszerbe, hogy a válság ne fajuljon katasztrófává, de „néhányak számára ez egy „igazi vízesés volt” – mondja Ausztriára utalva Markus Marterbauer, az Arbeiterkammer (Munkáskamara) vezető közgazdásza. A nagyvállalatok és számos cég túlzottan is profitált, ezért most a kormány ÖVP-s része már a fentiek adócsökkentésén és a „munkanélküliek számára keményebb szigorításokon” kezd gondolkodni.
Keménység a szegényekkel szemben és jóléti állam a gazadagok részére
„Ha megnézzük a nemzetgazdasági számokat, akkor látjuk, hogy a vállalati jövedelmek és nyereségek aránya az alkalmazottak béréhez viszonyítva megnőtt a válság alatt” – teszi hozzá David Mum, a GPA (Magánszektorban Foglalkoztatottak Szakszervezete) közgazdásza –, és ez válság idején valóban elképesztő. Mert válság idején általában a profit jobban visszaesik, mint a bérek és fizetések."Végzetes hiba lenne most átállítani a kapcsolót, és business as usual módon folytatni. Ennek eredményeként a konjunktúra valószínűleg ismét nagyon gyorsan zuhanna, és a nagy kihívások továbbra is megmaradnának: egyrészt az eddig el nem végzett feladatok (például a sürgős beruházásra szoruló infrastruktúrában), másodsorban az igazságosság ismételt biztosítása, harmadrészt a hatalmas átalakítások az éghajlati katasztrófa leküzdésére.
Ha mindezt megvalósítanánk, akkor elképzelhető lenne egy olyan új „gazdasági csoda”, mint az 1945 és 1975 közötti „dicsőséges harminc évben”, amelyben a gazdasági növekedés, a jólét és a nagyobb egyenlőség kéz a kézben járt.
Joe Biden amerikai elnök azt ígéri, hogy "alulról és középről építi újjá az országot". Azonnali mentőprogramja, infrastrukturális programja és munkahely teremtő programja elképesztő, közel hét milliárd dollárt tesz ki – a következő tíz évre. Ez csillagászati összegnek tűnik. Az éghajlati katasztrófa megelőzésére és a szén-dioxid-kibocsátás utáni időszakra (post-carbon) való átállásra irányuló infrastrukturális intézkedések azonban az Egyesült Államok GDP-jének mindössze 0,5 százaléka. "Túl kevés", mondja Adam Tooze. Ráadásul még az sem biztos, hogy Biden programjának releváns részét egy erősen polarizált kongresszuson – vagyis az amerikai parlament két házán – keresztül tudja vinni. "Túlságosan szerények vagyunk, és még azt sem tudjuk, hogy Biden mennyit tud mindebből megvalósítani."
Suttogó szlogenek a megtakarításról Nem kell nagy prófétának lenni ahhoz, hogy megjósoljuk, a konzervatívok és az gazdasági liberálisok már a startkockákat kaparják: az adósság a legnagyobb probléma, a kormányoknak rögzíteni kell a megtakarítási alapszámokat, különösen a nagyobb kiadások: a szociális jóléti kiadások, a nyugdíjak, az egészségügyi rendszer esetében. A vállalatokat pedig „tehermentesíteni” kell. Ugyanakkor teljesen nonszensz azt állítani, hogy a vállalatoknak túl kevés pénzük van a befektetésekhez – éppen ellenkezőleg. Viszont szó szerint ez hallható a suttogó konzervatív szlogenekben: "Jó volt pénzt költeni, de most spórolnunk kell."Pontosan ez volt az a hiba, amelyet a 2008-as pénzügyi válság után követtek el: miután a bankokat kezdetben megmentették és a gazdaságot támogatták, az Európai Unió különösen rossz vágányra került a brutális megszorító politikájával – ami végül mindannyiunk számára egy teljes évtized elvesztését okozta. A teljes eurózóna gazdasági teljesítménye ezért csak 2015/16-ban érte el ismét a válság előtti szintet."Ez a narratíváról is szól" - mondja Robert Habeck, a német zöld politikus, akinek pártja valószínűleg egy jövőbeli német kormányban is részt vesz majd. „Melyek azok az adósságok, amelyek valóban nyomasztóak? Az igazi adósság, amelyet nem hagyhatunk a gyerekeinkre, a bűzös vécék az iskolákban, a táblagépek hiánya a diákok számára, a túlzott kizsákmányolás számos iparágban, a lebetonozott városok." „Az azonnali válság úgy tűnhet, hogy elmúlt, de a társadalmi válság itt van, és ha nem teszünk semmit, akkor még nagyobb egyenlőtlenségek keletkeznek” – mondja David Mum. Vagy - ahogy Habeck mondja: "Ha mindenki spórol, a gazdaság tönkremegy."
„Az azonnali válság úgy tűnhet, hogy elmúlt, de a társadalmi válság itt van, és ha nem teszünk semmit, akkor még nagyobb egyenlőtlenségek keletkeznek
David Mum, Ökonom Gewerkschaft GPA
És melyek az alternatívák? Beruházások és a jóléti állam kiépítése, ami miatt nincs lehetőség a társasági adó csökkentésére, sőt vagyonadóra és a gazdagabbak magasabb megadóztatására is szükség van, többek között a TechMultik magasabb megadóztatására is - ez lenne a G-20 által javasolt globális minimumadó, amely az első lépés lenne a megfelelő irányba.Küzdeni kell a prekárius foglalkoztatás és a bérdömping ellen, hogy a legkiszolgáltatottabb munkavállalók jövedelme is újra emelkedjen – és akkor a teljes bérstruktúra is megemelkedik. „Szerencsére a munkaerőhiány miatt ez részben magától megtörténik – mondja Markus Marterbauer –, ami növeli a jövedelmet. Win-win játék „Állandó válságban vagyunk” – mondja Lea Steininger, a WU (Közgazdasági Egyetem, Bécs) kutatója, aki elsősorban monetáris és pénzügyi politikával foglalkozik. „A jó azonban az, hogy az ökoszociális átalakítás pontosan az, amire éghajlati okokból szükségünk van, és ez ugyanakkor stabilizáló hatással van a rendszer egészére.” Ez az átalakítás beruházásokat, innovációkat, munkahelyeket teremt, így jövedelmeket is, amelyek viszont tisztességes keresletet tesznek lehetővé. Úgyhogy ez egy win-win játék. Az államok pedig mindig rendelkeznek pénzügyi forrásokkal.„A másik dolog, amiről egyre többet vitatkoznak, az az állami munkagarancia” – mondja a kutató. „Aki munkanélküli, annak állást kínálnak, például egy önkormányzatnál. Tennivaló van bőven. Ez ugyanakkor minden munkavállaló tárgyalási pozícióját erősítené, mert a munkanélküliségtől való félelem legalább csökkenne. És akkor a jövedelmek ismét erőteljesebben emelkednének."
Szerző: Robert Misik
Robert Misik 54 éves, újságíró, kiállítás szervező és író. Legújabb könyve: " Die falschen Freunde der einfachen Leute (Az egyszerű emberek hamis barátai" (Suhrkamp-Verlag, 2020). A steyr-i Museum Arbeitswelt –ben (a Munka világának Múzeuma) rendezte a „Work is invisible” (Láthatatlan munka) című kiállítást. Újságírói tevékenységéért Kulturális Újságírói Állami Díjjal jutalmazták, 2019-ben pedig a John Maynard Keynes Társaság Gazdasági Újságírói Díját vehette át.
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
[1] https://168.hu/itthon/rossz-fizetes-letbizonytalansag-dolgozoi-szegenyseg-terjed-a-prekariatus-2912
[2] https://hu.wikipedia.org/wiki/Keynesianizmus
[3] https://www.wko.at/service/zahlen-daten-fakten/EPU.html
