Korunkban a marxizmus legelszántabb ellenfeleinek is számolni kell két nyilvánvaló, mindenki által elismert történelmi ténnyel. Először, hogy Marx az emberiség egyik legnagyobb gondolkodója volt, akinek eszméi forradalmasították a filozófiát és a társadalmi gondolkodást. Másodszor, hogy a XX. században a marxizmus eszméinek a továbbfejlesztése, tömeges elterjedése és gyakorlati megvalósítása elsősorban Lenin nevéhez fűződik. Ez a két evidencia egyben meghatározza a polgári ideológiának a marxizmussal vívott harcban alkalmazott taktikáját is. A marxizmus értékeinek globális és kategorikus tagadása helyett előtérbe került a marxizmus polgári átértékelése, a marxizmus tartalmának pluralizálása és relativizálása.  Ennek keretében megkülönböztetett figyelmet fordítanak a leninizmusra, azt igyekezve bebizonyítani, hogy a leninizmus nem szerves folytatása, legalábbis nem egyetlen lehetséges és autentikus folytatása a marxizmusnak. A leninizmus jelentőségét és létjogosultságát időben és földrajzilag korlátozva – mint az elmaradott országok marxizmusát a XX. század elején, amely híján van az igazán mély filozófiai és elméleti megalapozásnak, s inkább gyakorlati politikai jellegű – a „nyugati” marxizmusban, a marxizáló irodalomban a leninizmussal szembeállítják a marxizmus szerintük autentikusabb értelmezéseit. A leninizmus szerepének és jelentőségének csökkentését szolgálja, hogy a nemzetközi munkásmozgalomban felkarolnak minden olyan eszmei áramlatot, amely filozófiailag szembeállítható Lenin eszmei örökségével. Ez az egyik magyarázata többek között annak, hogy nyugaton valóságos konjunktúrája van Trockij és Buharin könyveinek, hogy Rosa Luxemburg elméleti hagyatékából főleg azt bányásszák ki, ami őt elválasztotta Lenintől, s a húszas évek marxista irodalmából is azt népszerűsítik, ami eltér a Leninizmustól.

Lenin történelmi szerepét a forradalmi munkásmozgalom fejlődésében és a világ első győztes szocialista forradalmában ma már tagadni senki sem tudja. Lenin személyes nagyságát ellenfelei is kénytelenük elismerni. Ebben a helyzetben a leninizmus kritikusainak fő törekvése arra irányul, hogy hogy ezt a személyes nagyságot elválasszák Lenin elméleti és politikai örökségétől: a leninizmustól. A leninizmus ellenfeleinek ezt a törekvését fejezte ki az ismert jugoszláv revizionista, a renegát Milovan Gyilasz. „Lenin nagysága és a leninizmus hanyatlása” c. cikkében 1970-ben írta: Lenin „gondolkodásmódjában semmi nem volt a filozófuséból, módszerei nem voltak tudományosak”. Ugyanezt a gondolatot némileg árnyaltabban fejtették ki Ernst Fischer és Franz Marek „Was Lenin wirklich sagte” című könyvükben. Ők a gyakorlati forradalmár Lenint, akit állítólag csak a gyakorlati cselekvés és nem az elméleti megismerés érdekelt, szembeállították a teoretikus Marxszal, akit viszont elsősorban nem a forradalmi cselekvés, hanem a forradalmi megismerés érdekelt. Különösen lekicsinylően nyilatkoznak Lenin filozófiai nézeteiről, amelyek – szerintük – nem alkotnak összefüggő rendszert, nem tanúskodnak következetes gondolkodásmódról, amelyet csak Lenin dogmatikus követői kanonizáltak utólag. Lenin filozófiai munkáságának ez a lekicsinylése egyáltalán nem új és nem eredeti.  Karl Korsch – aki magát még kommunistának, sőt leninistának próbálta feltüntetni – már a húszas években szembeállította a politikus és politikai teoretikus Lenint a filozófus Leninnel. Az utóbbit úgy ábrázolta, mint aki elmarad a politikus és a politikai teoretikus mögött, nincs önálló filozófiai érdeklődése, sem megfelelő filozófiai felkészültsége. Korsch egyik szószólója és terjesztője annak a legendának, hogy a „Materializmus és empíriokriticizmus”-t Lenin nem filozófiai, hanem taktikai politikai indítékból írta, filozófiai állásfoglalását nem filozófiai argumentációval, hanem politikai érvekkel támasztotta alá. Lubomil Sochor 1967-es, Gramsci és Lenin, két filozófus c. írása szerint: „…a forradalmi marxizmus különböző  irányzatainak képviselői élenjáró szerepet játszottak az elmélet különböző területeinek továbbfejlesztésében. A politikai gazdaságtan és a politikai elmélet megújulásához például Rosa Luxenburg és Lenin járultak hozzá. Kétségtelen, hogy Lenin az imperializmus, a forradalom és a proletariátus diktatúrája elméletének kidolgozása terén mindenkinél tovább jutott. Azonban más forradalmi marxisták a hiteles Marxhoz való visszatérés érdekében kifejtett erőfeszítéseik s Marx kiinduló alapelveinek az új történelmi valóság igényeihez szabott továbbfejlesztése terén előbbre jutottak Leninnél. Vonatkozik ez a fiatal Lukács Györgyre, Karl Korschra és Antonio Gramscira is.”  Nem feladatunk itt azt megvizsgálni, hogy mennyiben indokolt és mennyiben nem indokolt a Leninnel szembeállított három filozófus közös filozófiai koncepciójáról beszélni. Teljesen nyilvánvaló, hogy közöttük nemcsak lényeges filozófiai különbségek voltak, hanem alapvető politikai különbségek is, ahogyan ezt eltérő életútjuk is bizonyítja. Azok, akik hármuk közös koncepciójáról beszélnek, elsősorban azt emelik ki munkásságukban, ami Lenin filozófiai nézeteitől ténylegesen vagy állítólagosan különbözik, s ezzel kívánják betölteni a marxizmus megújulásában azt a filozófiai űrt, amelyet Lenin minden politikai zsenialitása ellenére sem tudott betölteni.  Bennünket most elsősorban a kérdésnek ez az utóbbi oldala érdekel. Igaz-e, hogy a filozófiában Lenin űrt hagyott maga után, vagy ami még ennél is rosszabb, visszaesett a Marx előtti materializmus álláspontjára? Igaz-e, hogy a marxizmus megújítása és továbbfejlesztése Lenin elméleti munkásságában csak a politikai gazdaságtanra és a politikai elméletre korlátozódott, a filozófiában azonban Lenin meddő volt, nem értette meg Marxot és filozófiai munkái a marxista filozófia fejlődése szempontjából zsákutcát jelentettek?

Filozófus volt-e egyáltalán Lenin? Lenin sok mai filozófus kritikusa számára ez az ultima ratio (utolsó érv): Lenin nem volt filozófus, filozófiai megnyilatkozásai véletlenszerűek, esetlegesek, rendszertelenek és gyakran ellentmondóak, következésképpen nem szükséges komolyan számolni velük, Lenint nem lehet filozófusnak tekinteni. Ha a kérdéshez formailag közeledünk – tehát a hivatalos foglalkozás, egyetemi katedra, tudományos rang, a hivatásos szakfilozófusról kialakult hagyományos közfelfogás alapján akarnánk eldönteni, hogy filozófus volt-e Lenin – a kérdésre nemleges választ kellene adni. Lenin személyes okmányainak foglalkozás rovatába mindig ezt írta: újságíró, publicista. Sem egyetemi filozófiai katedrával, sem filozófiai tudományos fokozattal nem rendelkezett, nem tekintette életcéljának terjedelmes filozófiai könyvek írását, filozófiai rendszerek kidolgozását. Nem volt tehát hivatásos filozófus a szó hagyományos értelmében. Sőt Lenin a hivatásos filozófusokról gyakran némi iróniával beszélt. „Hadd vitatkozzanak pártunk filozófusai” – írta Gorkijnak 1908 elején az orosz pártban akkor kirobbant filozófiai vita kezdetén, magát hangsúlyozottan „egyszerű marxistának” nevezve, amiben Lenin szerénysége mellett a filozófusokkal szembeni enyhe irónia is érződik. Azonban Lenin viszonyát a filozófiához nem lehet pusztán formai szempontok alapján eldönteni. Ha csak abból indulnánk ki, hogy Lenin magát minek nevezte és mit írt személyes okmányiba, kétségbe kellene vonni Lenin közgazdász és szociológus voltát is, hiszen „A kapitalizmus fejlődése Oroszországban”, „Az imperializmus mint a kapitalizmus legfőbb foka” s még több tucat közgazdasági és szociológiai munka szerzője, a NEP kidolgozója stb. magát sohasem nevezte közgazdásznak vagy szociológusnak. Lenin kiemelkedő szerepe a marxista politikai gazdaságtan és szociológia fejlődésében mégis vitán felül áll. Az objektív mérce Lenin filozófus mivoltának az eldöntéséhez nem a személyes dokumentumok és nyilatkozatok, hanem Lenin tényleges szerepe a marxista filozófia fejlődésében, filozófiai gondolkodásának tudatossága és következetessége.

Lenin elhatárolódása a hivatásos filozófusoktól és az, hogy magát ,,egyszerű marxistának” nevezte, mégis több, mint Lenin közismert szerénységének megnyilvánulása és a párt akkori ,,filozófusaival” szembeni irónia. Ebben a szubjektív elhatárolódásban kifejezésre jut a marxista filozófia tárgyának, jellegének, feladatainak az objektív felfogása is. Lenin számára a marxista filozófia nem különült el a marxizmus egészétől s a marxizmus többi oldalától, a konkrét gazdasági, társadalmi, politikai, ideológiai és tudományos problémák marxista elemzésétől. Lenin számára a filozófia sohasem a tudományok felett álló absztrakt spekulációt, az élettől elszakadt üres filozofálást jelentette, hanem a marxizmus eleven világnézeti tartalmát és metodológiai alapjait, amely átjárja a marxista tudományos gondolkodás minden területét, amely a konkrét gazdasági, politikai, történeti stb. elemzésekben talál alkalmazást és igazolást.

Így válaszol Lenin Sztruvénak, aki a marxizmusról azt írta, hogy ,,ezt a tant tisztán filozófiailag még nem indokolták meg". Mit is értsünk tiszta filozófiai megindokoláson – teszi fel a kérdést Lenin. ,,Marx és Engels álláspontjáról nézve, a filozófiának semmi joga sincs a külön, önálló létre, s anyaga feloszlik az egzakt tudomány különböző ágai között. Így hát filozófiai indokláson vagy a filozófia tételeinek és más tudományok szilárdan megállapított törvényeinek összehasonlítását érthetjük…, vagy pedig az ennek az elméletnek alkalmazása során szerzett tapasztalatot.” (Lenin 1964). Lenin ebben az értelemben úgy kezelte mindig a marxista filozófiát, mint a marxizmus szerves részét, amit nem lehet elválasztani a marxizmus egészétől. Ez egyben feltételezte a marxizmus valamennyi területén végzett elméleti munka filozófiai megalapozottságát és tudatosságát is. Nemcsak Marx munkásságára, hanem korunk marxizmusára: a leninizmusra is alkalmazhatjuk az ellenkérdést azzal a kérdéssel szemben, hogy hol fejtette ki Lenin filozófiai nézeteit: melyik művében nem fejtette ki ezeket Lenin? Azzal a váddal szemben pedig, hogy a leninizmust Lenin „tisztán filozófiailag" nem indokolta meg, rámutathatunk arra, hogy Lenin egész munkásságán végigvonul az, amit Lenin valamely tanítás egyetlen lehetséges filozófiai indoklásának tekintett: a marxista filozófia tételeinek és más tudományok szilárdan megállapított törvényeinek összehasonlítása, illetve a marxizmus alkalmazása során szerzett tapasztalat világnézeti általánosítása.

Lenin elsősorban marxista volt a szó teljes értelmében, s ennyiben marxista filozófus is. A leninizmus jelentősége a marxista filozófia szempontjából többek között éppen abban van, hogy a legmagasabb fokú példája a marxista filozófia szerves egységének a marxizmus többi alkotórészével, amikor a marxista filozófia fejlődése nem válik el a marxizmus egyéb oldalaitól, hanem átjárja azok fejlődését, azokból nő ki és azokban realizálódik. Ha tehát a leninizmus filozófiai vonatkozásait a maguk teljességében akarjuk tanulmányozni, azt az újat, amit Lenin képviselt a marxista filozófia alkalmazásában és továbbfejlesztésében, akkor Lenin elméleti és gyakorlati munkásságának az egészét kell alapul venni, abban kell feltárni a marxista filozófia eleven ,,működését”. Lenint nem lehet egyszerűen megosztani egy filozófusra, egy közgazdászra, egy szociológusra, egy politikusra stb., életművét nem lehet feldarabolni egymástól élesen elváló s többé-kevésbé önálló, független részekre. Lenin sokoldalúsága nem a polihisztor sokoldalúsága volt, aki otthonosan mozog az emberi tudás különböző területein. Lenin sokoldalúsága a marxizmus különböző oldalainak szerves egységét testesítette meg.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Lenin a marxizmuson belül ne ismerte volna el a filozófia és a filozófiai munka viszonylagos önállóságát. ,,A marxizmus három forrása és három alkotórésze" c. írásában Lenin a filozófiát a marxizmus egyik viszonylag önálló alkotórészeként jellemzi. ,,Karl Marx" c. tanulmányában Marx tanításának ismertetése keretében önálló pontként tárgyalja előbb a filozófiai materializmust, majd a dialektikát, végül a materialista történelemfelfogást. A filozófia különböző oldalai különböző időszakokban szert tehetnek viszonylag önálló jelentőségre is a marxizmus fejlődésében. A XX. század első évtizedében így került előtérbe a tudomány fejlődése és az ezt kísérő nemzetközi filozófiai harc eredményeként a marxista filozófia ismeretelméleti oldala. Lenin ekkor a marxizmuson belül megkülönböztetett figyelmet fordított a filozófiára, megírta a ,,Materializmus és empíriokriticizmus”-t, amelyben polemikus és rendszerezett formában koncentráltan kifejtette filozófiai nézeteit. Leninnek ez a filozófiai munkája egyben addigi elméleti munkásságának sajátos filozófiai összegezése volt. Sokoldalú marxista elméleti munkájának tapasztalataiból, a forradalmi gyakorlat és a tudományos megismerés marxista általánosításának konkrét szükségleteiből kiindulva jutott el Lenin ahhoz a gondolathoz, hogy a marxizmus alkotó alkalmazása és továbbfejlesztése megköveteli a marxista dialektikának mint önálló filozófiai tudománynak kifejlesztését. Ennek alapjait Marx és Engels vetették meg, akik először jellemezték a dialektikát mint a külsővilág és az emberi gondolkodás mozgásának általános törvényeiről szóló tudományt (MEM 21. köt.). Lenin azonban – éppen saját sokoldalú marxista elméleti munkássága alapján – felismerte, hogy a marxista dialektika kidolgozását nem lehet befejezettnek tekinteni Marx és Engels munkásságával. Nemcsak azért, mert Marxnak nem volt ideje, hogy megvalósítsa a dialektika népszerű kifejtésére vonatkozó tervét, hanem azért is, mert a dialektika tudományának kidolgozásához fel kell dolgozni az emberi gondolat, a tudomány, a technika történetét, tanulmányozni és általánosítani kell a társadalmi haladás és a tudomány legújabb tapasztalatait. Ehhez a feladathoz készülődött és látott hozzá Lenin a „Filozófiai füzetek”-ben, amely vázlatossága és töredékessége ellenére is a materialista dialektika sokoldalú kidolgozásának nagyszabású terve.

Ha Lenin csak ezt a két filozófiai munkát hagyta volna hátra, nevét akkor is kitörülhetetlenül beírta volna a marxista filozófia történetébe. De ez a két filozófiai mű nem áll egyedül és elszigetelten Lenin életművében, csupán koncentráltan fejezi ki azt a filozófiai tudatosságot, amely Lenin egész munkásságát áthatja. Minden alapot nélkülöz az a képtelen feltételezés, hogy Lenin életművének filozófiai tartalma és Lenin filozófiai műveinek konkrét tartalma ellentmond egymásnak. Lenin filozófiai műveit ezer közvetlen szál is fűzi elméleti-gyakorlati tevékenységének más oldalaihoz – a filozófiával való foglalkozás Lenin számára sohasem öncél volt, hanem a gyakorlati mozgalom elméleti szükségleteinek kielégítése –, de legfőképpen Lenin gondolkodói következetessége kapcsolja össze és egyesíti szerves egésszé Lenin filozófiai munkáit munkásságának más oldalaival.

Amikor tehát Lenint mint filozófust elsősorban filozófiai munkái oldaláról közelítjük meg, ezeket a munkákat nem szakítjuk el Lenin teljes életművétől, Lenin filozófus minőségét nem leszűkített és kizárólagos értelemben vizsgáljuk, elválasztva a filozófust a politikustól, a közgazdásztól stb., hanem Lenin életművének, a leninizmusnak filozófiai oldalát és alapjait – annak koncentrált kifejeződését – próbáljuk feltárni.

Irodalom:

Fischer, Ernst-Marek, Franz: Was Lenin wirklich sagte. Fritz Molden Verlag, Bécs, 1969.

Gyilasz, Milovan: Lenin nagysága és a leninizmus hanyatlása. Figaro Litteraire, 1970. január 18.

Korsch, Karl: Marxisme et philosophie. Les éditions de minuit. Párizs, 1964., 41– 46. old.

Lenin Összes Művei I. köt., Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1964., 405–406. old.

MEM, Marx-Engel Művei. 21. köt. Budapest, 1970, 80. old.

Sochor, Lubomir: Gramsci és Lenin, két filozófus. Rinascita, 1967. április 15. Idézi Művelődésügyi Minisztérium tájékoztatója, 1968. 1. sz.

Wirth Ádám: Lenin a filozófus. Kossuth Könyvkiadó, 1971. 5–16. old.

[i] Rövidített összeállítás Wirth Ádám: Lenin a filozófus c. műve I. fejezetének szövegéből. F. P.