Vlagyimir Iljics Lenin Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című művét 1916-ban, Zürichben írta. Alcímében maga Lenin „népszerű tanulmánynak” nevezte, és valóban közérthető magyarázatokat ad. Olvassuk el tömör összegzését!  

„Ha az imperializmus lehető legrövidebb meghatározását kellene adnunk, azt kellene mondanunk, hogy az imperializmus a kapitalizmus monopolista szakasza… Ám a túlságosan rövid definíciók, bármilyen kényelmesek is, mert összegezik a legfontosabbat, mégis elégtelenek, mihelyt külön le kell vezetnünk belőlük a meghatározandó jelenség igen lényeges vonásait. Ezért, nem feledkezve meg arról, hogy általában minden definíciónak csak feltételes és viszonylagos a jelentése, mert sohasem ölelheti fel a teljesen kifejlődött jelenség minden összefüggését, az imperializmus olyan definícióját kell adnunk, amelyben benne szerepel az imperializmus következő öt döntő ismertetőjele: 1) a termelés és a tőke koncentrációja, amely olyan magas fejlődési fokot ért el, hogy létrehozta a monopóliumokat, melyek a gazdasági életben döntő szerepet játszanak; 2) a banktőke egybeolvadása az ipari tőkével és az ezen a „finánctőkén” alapuló fináncoligarchia kialakulása; 3) a tőkekivitel, ellentétben az árukivitellel, különösen nagy jelentőségre tesz szert; 4) kialakulnak a tőkések nemzetközi monopolista szövetségei, amelyek felosztják egymás között a világot és 5) befejeződött a föld területi felosztása a legnagyobb kapitalista hatalmak között” (Lenin 1973, 120–121. o.).

Meggyőződésem szerint a baloldali-marxista gyökerű szakirodalomban az idézett lenini gondolatsor mindmáig a legkomplettebb, legmélyebb és legidőállóbb definíció az imperializmusról (melyet manapság nyilvánosan legfeljebb monopolkapitalizmusnak illik becézni). Ezt azzal igyekszem bizonyítani, hogy megvizsgálom az imperializmus öt idézett ismérvét, jellemzőjét a globalizáció kiteljesedésének korában, azaz a mai „transznacionális monopolkapitalizmusban” (Rozsnyai Ervin filozófus kifejezése). Az alábbi elemzés – látni fogjuk – azt bizonyítja, hogy a felsorolt lenini ismérvek, azaz az „öt döntő ismertetőjel” a legtöbb vonatkozásban éppen korunkban teljesedik ki.

1.  Tőkekoncentráció, transznacionális társaságok

Senki számára sem lehet kétséges, hogy a jelenlegi (nemzeti és nemzetközi) gazdasági viszonyok fő meghatározó szereplői továbbra is a monopóliumok, melyek ma már transznacionális társaságokká alakultak. A transznacionális társaság – lényegét tekintve – annyiban jelent mást és többet a hagyományos vállalati monopóliumokhoz képest, hogy alaptevékenysége is több országra terjed ki. A monopóliumok és a monopolista szövetségek a korábbi korszakokban is átlépték az országhatárokat, hiszen a nyersanyagszektorba, a vasutakba tőkét fektettek be, nemzetközi kereskedelmet folytattak. A mai transznacionális társaságok abban különböznek az előbbiektől, hogy már nem csak nyersanyagot szereznek be és külföldi felvevőpiacot keresnek, hanem immár az alaptevékenységüket „optimalizálják” világméretekben, tehát a vállalati adminisztrációt, kutatás-fejlesztést, az alkatrészgyártást, az összeszerelést, a részegységek beszerzését a számukra legkedvezőbb hozadékot biztosító piacra telepítik, a jövedelmüket pedig alacsony adókat alkalmazó országokban mutatják ki.  

Az UNCTAD (az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája) statisztikáiból jól látható, hogy az 1970-es évektől kezdve a nagyvállalatok belső tőkefelhalmozása (tőkekoncentráció) és összeolvadásai, vállalatfelvásárlásai (tőkekoncentráció) nyomán egyre gyorsabban nőttek a nagy társaságok méretei. Ezen túlmenően korunkra a vállalati hálózatok igen bonyolult rendszere alakult ki. Az önmagukban is hatalmas konglomerátumok kereszttulajdonlás, közös fejlesztőrészlegek, azonos részegységek (pl. autóalvázak), alkatrészek használata révén stratégiai szövetségre lépnek egymással, ami további tőkekoncentrációt jelent. A termelő-szolgáltató tevékenységek koncentrálódása és centralizációja ma már olyan méreteket öltött, hogy a legtöbb (globális) ágazat piacának legalább felét 3-5 transznacionális vállalatbirodalom tartja a kezében.

A transznacionális társaságok ma már a világ ipari termelésének közel kétharmadát adják, ennek felét pedig a külföldi leányvállalataik állítják elő. A világkereskedelemnek is kétharmadát bonyolítják. Ennek fele (tehát a világkereskedelem egyharmada) a vállalatcsoportokon belüli forgalom, a másik fele pedig a transznacionális társaságok között bonyolódó szállítás. Ez utóbbi mutatja összefonódottságukat.

Mára a tőkeösszeolvadások, a kereszttulajdonlások, az elmaradott és közepesen fejlett országok termelőkapacitásainak felvásárlásával a tulajdonviszonyok egyre erőteljesebben nemzetköziesednek. Gondoljunk bele, a magyar ipari termelővagyonban a külföldi tulajdon aránya közel 80 %-os, s a legtöbb közepesen fejlett országban 40-60 %-os. A transznacionális társaságok állítják elő ezekben az országokban a GDP 20-40 %-át, az afrikai kontinens GDP-jének több mint a felét! A tulajdonviszonyok nemzetközi összefonódását alább, a nemzetközi tőkeáramlások elemzése során vizsgáljuk tovább. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy a transznacionális monopóliumok szövetségeinek térnyerése még a stratégiai szövetségesek között, sőt a konglomerátumokon belül (pl. autómárkák gyártói között) sem szünteti meg a versenyt, „csak” monopolista megállapodások révén erősen torzítja.

2. A banktőke összeolvadása az ipari tőkével, a „fináncoligarchia” szerepének növekedése

Az imperializmusról írott könyvében írja Lenin: „Amikor a finánctőke túlsúlyba kerül a tőke valamennyi más formájával szemben, ez a járadékosok és a fináncoligarchia uralmát, néhány pénz-„hatalommal” rendelkező államnak a többiek közül való kiemelkedését jelenti. Hogy milyen méreteket ölt ez a folyamat, azt az emisszióra, vagyis a mindenféle értékpapírok kibocsátására vonatkozó adatokból ítélhetjük meg” (Lenin 1973, 79. o.). Figyelemre méltó, hogy a finánctőke vezérszerepének kialakulását már a múlt század elején hangsúlyozta. Ez a folyamat azonban a maga teljességében a neoliberalizmus korszakában, azaz az 1970-es évektől kezdve teljesedett ki. 

Kövessük Lenin intelmét! Nézzük a „mindenféle értékpapírok” mai nagyságrendjét, az un. pénzügyi luftballon felfúvódását. A BIS, a nemzeti bankok svájci székhelyű központi bankja világstatisztikái szerint a nem banki gazdasági szereplők (vállalatok, lakosság, államok) hitelállománya, azaz adóssága 2019-ben a világ egy évi GDP-jének 2,4-szeresét tette ki. A valutapiaci és ún. derivatív, azaz spekulációs „pénz”-mozgás (valójában árufedezet nélküli, számítógépekben nyilvántartott „érték”) az ezredfordulón az egész föld akkori GDP-jének 8-szorosát tette ki, 2019-ben már a 27,6-szeresét. Hasonló tendenciákat tükröz a tőzsdék szárnyalása, mely többszöröse a GDP növekedési ütemének. A tőzsdéken nyilvántartott értékek földünk GDP-jének 10 %-át tette ki a 70-es évek folyamán, a 80-as években ez 40 %-ra emelkedett, a 90-es évek végén elérte a 100 %-át, ma pedig kb. 125 százalékát teszi ki. (Források: Farkas 1996 és BIS 2020.)

Az adóssághegyek, spekulációs pénzmozgások és a tőzsdei árfolyamok szárnyalása révén (továbbá a tőkejövedelmeket sújtó adók folyamatos csökkentése miatt) a finánctőke, benne a spekulációs tőke a gazdaságban létrehozott értékekből egyre nagyobb hányadot tud elsajátítani. A kapitalizmus történetében ugyanis a neoliberális korszak az első, amelyben a reálgazdaság (ipar, mezőgazdaság, szolgáltatások) profitjának átlagszintje (jellemzően 6-8%) lényegesen elmarad a pénzügyi befektetésekétől (15% körül). Ezért is lassúbb a globális gazdasági növekedés, hiszen a termelő és szolgáltató tevékenységek finanszírozása kevésbé vonzó.

A pénztőke és a termelő tőke összefonódása erősebb, mint valaha. A finánctőke, azaz az iparival összefonódott pénztőke szerepének növekedését korunkban – a legnyilvánvalóbb formában – a holdingok térnyerése mutatja. Pénzügyi befektető csoportok, tőkealapok, nyugdíjalapok, a világ nagy gazdasági tanácsadó cégei (PricewaterhouseCoopers, Doulitle and Touch, KPMG, Baker and McKenzie), továbbá az óriásbankok kivásárlás, részvénypakett felvásárlás és kötött hitelezés útján hatalmas vállalatbirodalmakat, holdingokat alakítanak ki maguk alatt. A holding alá rendelt cégek gyakran nem állnak egymással vertikális vagy horizontális termelési kapcsolatban. A korábban esetleg önálló(bb) cégek önmozgása viszonylagos, sőt szűk, a legkevésbé a pénzügyek terén érvényesül. A holding irányítóinak egyetlen kiemelt célja a maximális hozam biztosítása a részvényeseiknek. Magyarán, a pénzforgatásban járatos tőkecsoportok fokozottan maguk alá rendelik a reálgazdasági tevékenységet.

A pénzügyi és a termelő-szolgáltató tevékenység a legszorosabban összefonódik a nagy trösztökön belül is. A „hagyományosan” kifejlődött transznacionális monopóliumok tevékenységében is nőtt a pénzügyi-befektetői szemlélet szerepe. A General Electric 12 termelő üzletága mellett a banki 13. üzletág az, amely messze a legnagyobb profitot hozza a cégcsoportnak. A Volkswagen pénzeszközeinek egy részét folyamatosan a pénzpiacokon forgatja, mert annak haszna, ha nem is biztosabb, de korunkban jellemzően magasabb, mint a termelő tevékenységé.

3. A tőkekivitel az árukivitelnél nagyobb szerepet kap

A nemzetközi kereskedelem a globalizáció (transznacionális monopolkapitalizmus) korszakának első három évtizedében (a hetvenes évek második felétől a 2008-as válságig) évi 6-7%-kal nőtt, a 30 év alatt meghatszorozódott. A nagy válság óta azonban – ez a neoliberális korszak válságjele – az árukivitel alig nőtt, a kisebb súlyt képviselő (banki, biztosítási, szállítmányozási, számítástechnikai stb.) szolgáltatások nemzetközi forgalma ugyanakkor másfélszeresére emelkedett. Az elmúlt 10 évben a nemzetközi kereskedelem összességében 2% körül bővült.

A nemzetközi áru- és szolgáltatásforgalom négy évtizedes bővülése  azonban eltörpül a nemzetközi pénzügyi tranzakciók rakétasebességéhez képest. Ugyanis a nemzetközi pénzügyi áramlásként nyilvántartott értékek (banki hitelek, új termelő befektetések, külföldi kötvény- és részvényvásárlások) az 1970-es évek második felétől a 2008-as válságig évi 15-20%-kal nőttek, 40-50-szeresükre bővültek. A 2008-as válság óta a pénzügyi lufi felfúvódásában is kisebb a tempó, de nem elhanyagolható. A külföldi termelő beruházásokat szolgáló tőkekivitel pl. stagnált, a hitelezés, a spekuláció és egyéb átutalások azonban nőttek. A BIS szerint a válság utáni években átlagosan kb. 6%-kal nőtt a nemzetközi pénzügyi rendszerben számon tartott érték (BIS 2020).

Mindez azt jelenti, hogy a transznacionális társaságok kapitalizmusának dinamikusabb első harminc évében és a lassúbb gazdasági növekedést és nemzetköziesedést hozó utóbbi tíz évében egyaránt háromszor gyorsabb volt a nemzetközi pénzügyi tranzakciók növekedési üteme, mint a nemzetközi kereskedelem bővülése.  Az adatok egyértelműen alátámasztják korszakunkra is az imperializmus 3. lenini ismérvét: a tőkekivitel különösen nagy jelentőséget kap az áruforgalomhoz képest.

A nemzetközi gazdasági és szélesebb társadalmi folyamatok minőségének alakításában kiemelt a közvetlen beruházások jelentősége. A közvetlen, vagy működőtőke beruházásokkal (kivásárlásokkal, zöldmezős beruházásokkal) ugyanis tovább nemzetköziesednek, átalakulnak a tulajdonosi viszonyok és ezzel a jövedelemelosztás. Egyben világméretekben egységesülnek a technikai, termelési kapcsolatok, átalakul a nemzetközi munkamegosztás. A külföldi tulajdonban lévő működőtőke állomány értéke 1980-ban 700, 1990-ben 1950, 2003-ban 8200, 2018-ban 32300 milliárd (32,3 billió) dollárt tett ki. A nagyságrend, a világgazdasági jelentőség növekedésének érzékeltetésére: a 2003. évi 8,2 billió dolláros külföldi működőtőke állomány földünk akkori GDP-jének 23 %-át tette ki, 2018-ban a 32,3 billiós állomány a (84 billió dolláros) globális GDP-nek már 38 %-át érte el (WIR 2004., 9. o., és WIR 2019., 18. o.). A 100 legnagyobb transznacionális társaság alaptőkéjének, eladásainak és felhasznált munkaerejének mintegy 60 százaléka nem a cég anyaországában van (ezt nevezik „transznacionalizációs indexnek” (TNI). A nemzetköziesedő termelői tulajdonviszonyokra utal, hogy a 100 legnagyobb transznacionális társaságnak átlagosan 35 országban van leányvállalata.

A határokon átnyúló termelő tulajdonszerzés a kereszttulajdonlás révén a fejlett országok között viszonylag szimmetrikus, a fejlett és az elmaradott országok között azonban alapjában véve erősen aszimmetrikus függőségi viszonyokat, és hosszú távon egyoldalú jövedelemáramlást eredményez. Bár újabban az ún. feltörekvő országok, főleg Kína is egyre nagyobb beruházó, végeredményben a tőkebefektetések világméretű aszimmetriája, ezzel a jövedelemszivattyú iránya nem sokat változott. Ne feledjük, a hatalmasra duzzadt pénzügyi tőkeállomány (portfolió befektetés) is behálózza, egybefűzi a világ országainak gazdaságát, egységesíti folyamataikat, újraosztja a jövedelmeket a nagy tőkebefektetők, egyben a gazdagabb országok javára.

4. A tőkésvállalatok nemzetközi monopolista szövetségei felosztják egymás között a piacot

Vizsgáljuk először az elmaradottabb, perifériás országok piacait! A tulajdoni viszonyok internacionalizálódása, a világ tulajdonosi kisajátítása nem új jelenség. A gyarmattartók gyarmataikat saját tulajdonként kezelték, ahol a cégeik (monopóliumaik) hatalmas latifundiumokat, bányavállalatokat, vasúti hálózatokat, helyileg működő pénzintézeteket birtokoltak.

A II. világháború után azonban a gyarmati rendszer széthullt. Sőt, az 1950-es és 1960-as években jelentős államosítások is zajlottak. Ezzel megszűnt-e, gyengült-e a transznacionális társaságok hatalma? Bizonyos mértékig és bizonyos ideig bizonyosan gyengült, de valójában az elmaradott térségek gazdasági önállósága már kezdetektől igen viszonylagos volt. Hiszen a külkereskedelmük 90%-a a volt gyarmattartókkal, Latin-Amerikában az ott hegemón USA-val bonyolódott. A gyarmati időszakban kialakult az a technikai és piaci kényszer, amely a függetlenség elnyerése után is fenntartotta a gyengén fejlett térségek gazdasági függőségét. A fejlődő országok az állami, vagy nemzeti tulajdonban lévő bányáikat, a fontosabb termelőüzemeiket csak szolgáltató (technikai-ellátási, menedzsment, piacbiztosítási, szállítási, finanszírozási, stb.) szerződések keretében tudták működtetni. E szerződéseket pedig gyakran – érthetően – a korábbi tulajdonos multinacionális társasággal kötötték meg, melynek jövedelme nem sokkal lett kevesebb. A fejlődő országok gazdasági újfüggőségét a baloldali szakemberek neokolonializmusnak nevezik. A gyarmati erőszakhatalmi kényszert jelentős mértékben a gazdasági kényszer váltotta fel.

A gazdaságilag fejletlen országok kiszolgáltatottsága a hetvenes évek elejétől – az eladósodás/eladósítás következtében – újra erősödni kezdett. Az adósságválság nyomán egyre világosabban körvonalazódtak azok a feltételek (ma Washingtoni Konszenzusként ismertek), amelyek alapján a fejlett országok hajlandóak voltak menedzselni, refinanszírozni a perifériás és félperifériás országok lejáró adósságait. A legfontosabb feltétel a privatizáció, a piacnyitás és a dereguláció (ezek mellett a „jó kormányzás”) volt, vagyis annak biztosítása, hogy az immár multinacionálisnak vagy transznacionálisnak nevezett társaságok közvetlen tulajdonosi pozíciói újra megerősödhessenek, s a belső, nemzeti folyamatokat a nemzetközi tendenciáknak, a globális gazdaság főszereplőinek vessék alá. Valóban: a külföldi óriásvállalatok sok esetben kivásárolták az eladósodott fejlődő országok legjobb ipari létesítményeit, bányáit, a szabadabban beáramló külföldi termékek pedig a hazai kisipar leépüléséhez, munkahelyek megszűnéséhez vezetett (dezindusztrializációs hatás). Csökkentek az állami bevételek, lassult a gazdasági növekedés, a szociális problémák viszont növekedtek.

1989-ben pedig, a rendszerváltás nyomán, a centrumtőke bekebelezte Kelet-Európa piacait, kimazsolázta, privatizálta a legjobb ipari létesítményeket, áruival lehengerelte a belső piacot. Lám, e térség régen volt hegemón országa, Németország kanyarította le magának újra a legnagyobb piaci részesedést!

Nézzük most a legfejlettebb országokat és a transznacionális társaságok világméretű piac-stratégiáját! Mint szó volt róla. a tőkekoncentráció és a tőkecentralizáció révén a világgazdaság alapvető gazdasági ágazataiban 3-6 nagy monopolista megaszövetség meghatározó módon uralja a termelést, a forgalmazást, a szolgáltatásokat. Magától értődően ez azt is jeleni, hogy igyekeznek egymás kárára növelni a piaci részesedésüket, tehát konkurenciaharcot folytatnak. Ugyanakkor a termelés költségeinek csökkentése érdekében együtt is működnek, s ezen túlmenően számot vetve a már kialakult erőviszonyaikkal és térségi erejükkel, hallgatólagosan vagy titkos tárgyalások útján „felosztják egymás között a világot”, osztoznak a piacokon. Így például nagymértékben a volt gyarmattartók uralják még ma is egyes országok piacát, de azért abszolút monopóliumuk ma már nincs. Egy példa a centrumországokból is: minden külföldi autókonszern kénytelen tudomásul venni, hogy az USA-ban a nagyméretű gépkocsik piaca az állam támogatásával az amerikai cégek hitbizománya.  

A transznacionális konszernek tehát osztoznak a piacokon, persze nem ugyanúgy, mint a gyarmatbirodalmak idején, már nincs kizárólagosságuk sem saját országukban, sem a volt gyarmati területeiken. A történelmi-geopolitikai előnyök lassan háttérbe szorulnak, a legtőkeerősebb társaságok nyernek tért. S új jelentős tőkeexportőrként Kína is színre lépett.

5. Geopolitikai érdekérvényesítés

Itt is azzal kell kezdeni, hogy a perifériás és félperifériás térségek a II. világháborút követően a gazdasági függőség csapdájába, majd a hetvenes évektől a hegemón gazdasági neoliberalizmus csapdájába, még erősebb kiszolgáltatottságba kerültek. Ez a gazdasági hegemónia lett a nemzetközi politikai és katonai hegemónia háttere.

Az újimperialista hatalmak a II. világháborút követően újtípusú katonai és félkatonai szervezetek létrehozásával is igyekeztek politikai vonzáskörzetükben tartani volt gyarmataikat. E célt szolgálta a Brit Nemzetközösség, a nyugat-ázsiai katonai-politikai szövetség, a CENTO, Kelet-Ázsiában a SEATO, a csendes-óceáni térségben az ANZUS, az amerikai kontinensen az Amerikai Államok Szervezete, az OAS. A szocialista országokkal szemben pedig létrehozták a NATO-t. Az összes szervezetben érdekelt volt az Egyesült Államok.

E szervezetek szerepe – talán a NATO a kivétel – idővel megkopott. Az utóbbi évtizedekben a vámunióra és formailag a gazdasági kapcsolatokra koncentráló szerződéses kapcsolatok kerültek előtérbe. Ilyen az Európai Unió szerződéses kapcsolatrendszere az afrikai, karibi, és csendes-óceáni (ACP) országokkal, ilyen volt az USA vezérelte, Latin-Amerikára kiterjedő LAFTA, a Mexikót az észak-amerikai gazdasági övezetbe vonó NAFTA, az USA Afrika programja. Napjainkban is ilyen szerződések hálózzák be világunkat. E szerződések, kezdeményezések távolról sem voltak politikamentesek. A gazdasági együttműködés feltételeként és az adósságok „kezelése” fejében előírták a liberális gazdasági és politikai elvek iránti nyitottságot, a „jó kormányzást”, a polgári demokratikus (de ha érdekükben állt, akár a diktatórikus) politikai berendezkedést. A nagyhatalmak pedig fenntartották maguknak a jogot, hogy amennyiben ezen elvek megvalósulását és az adósságtörlesztést veszélyeztetve látják, politikai és gazdasági nyomást gyakoroljanak, végső esetben pedig katonai erőt alkalmazzanak.

A gyarmati felszabadító háborúk óta Franciaország, Nagy-Britannia és korábban Portugália, a demokratikus elvekre hivatkozva többször beavatkozott az afrikai katonai konfliktusokba. Jellemzően és feltűnően akkor, amikor gazdasági érdekeikről volt szó (Egyiptom, Angola, Kongó, Zaire, Elefántcsontpart, Mauritánia, Nigéria, stb.). Az Egyesült Államok a II. világháború óta megerősödött világhatalmi pozíciójának érvényesítése és erősítése érdekében még gyakrabban alkalmaz katonai erőt. A vietnami vereség sem vette el a kedvét (Kuba elleni akciók, chilei puccs, Grenada, Szomália, balkáni háború, Afganisztán, két iraki háború és az arab világ több országa az arab tavasszal összefüggésben, stb.). Az emberiség történetében még soha sem volt egyetlen országnak ekkora hatalma a világ felett. Valóban a világ csendőre. Az amerikai haderők földünk 64 országában vannak jelen. S részben az erőltetett amerikai fegyverkezési verseny vezetett a szocialista világrendszer meggyengüléséhez, majd a rendszerváltás után a NATO által szimbolizált hatalmi rendbe való beintegrálásához.

Posztkoloniális világunkban a nemzetközi geopolitikai függőség és hierarchia jelentős mértékben egypólusúvá vált. Az USA hegemóniáját azonban mostanában kezdi katonailag is megkérdőjelezni Kína és Oroszország.

A mai világrend abból a szempontból békésebb, hogy tőkés nagyhatalmak gazdasági összefonódása és a NATO keretében közös katonai érdekérvényesítésük miatt a nagy transznacionális vállalatok közötti vetélkedés kevésbé vezet közvetlenül politikai és katonai konfliktushoz, a földrajzi térségek területi újrafelosztásához. Erre is van azonban példa, ha nem is a régi értelemben vett gyarmati újraosztozkodásról van szó. Gyakran előfordult, pl. Afrikában, hogy az ásványi kincsekben gazdag területekért folyó törzsi és ország-konfliktusokban a nagyhatalmak egymással szemben álló erőket támogattak. Amerika pl. inkább Izraelt, Európa nem mindig nyíltan, de a palesztin hatóságot és az arab érdekeket preferálja.

***

Összefoglalóan az imperializmus öt ismérvét illetően meg kell állapítani, hogy a mai transznacionális monopolkapitalizmusban:

• a termelés és a tőke koncentrációja soha nem látott méreteket öltött, a mai gazdaságot uraló transznacionális társaságok méretei sokszorosan meghaladják a múlt század eleji monopóliumokét, és tevékenységük minden értelemben világméretűvé, globálissá vált.
• A pénzügyi tőke egybeolvadása a termelő és szolgáltató tevékenységekkel magasabb fokú mint valaha, a pénzügyi tőke a korábbi korszakoknál erősebben ellenőrzi a gazdasági életet, érdekei nagymértékben vezérlik a liberális gazdasági rendet, a jövedelmek jelentős elosztása folyik a pénzügyi befektetők javára.
• A tőkekivitel, annak működő- és kölcsöntőke formája a nemzetközi kereskedelem (reálgazdaság) méreteit többszörösen meghaladó ütemben bővült. A nemzetközi pénzügyi befektetések révén soha nem látott globális pénzügyi luftballon alakult ki, ezen belül a nemzetközi pénzügyi spekuláció nagy szerephez jut.
• A tőkések nemzetközi monopolista szövetségei, a transznacionális társaságok uralják a fontosabb gazdasági ágakat és a nemzetközi kereskedelmet. A gazdasági kényszerek által domináns pozícióban vannak a perifériás és félperifériás országok piacán. Konkurenciaharcot is folytatnak, de emellett széleskörű együttműködés és (világ)piaci egyeztetés is van közöttük.
• Ma nem gyarmatrendszerekbe van felosztva a világ, de erőteljes gazdasági és politikai függőségi viszonyok érvényesülnek. http://oecd.org/coronavirus/en/ Kiemelt hatalma van az Egyesült Államoknak és a NATO-nak.

Mindezen ismérvek alapján elmondhatjuk, hogy a mai kapitalizmusban a monopolkapitalizmus (imperializmus) Lenin által kiemelt jegyei érvényesülnek. A négy gazdasági ismérv alapján a monopolkapitalizmus kiteljesedésének, a lenini ismérvek beteljesülésének korszakát éljük. Az uralmi-hierarchikus nemzetközi politikai viszonyokat kifejező ötödik ismérv alapján pedig azt mondhatjuk, hogy a politikai függőség formája a gyarmati korszakhoz képest sokat változott. A gazdasági kényszer szerepe vált elsődlegessé, a közvetlen erőszak szerepe gyengült, de egyáltalán nem szűnt meg. Az egyoldalúan hierarchikus világrend, a függőség fennmaradt, még ha egyes esetekben kevésbé aszimmetrikussá is lett. (Kína, gyorsan iparosodó ázsiai „kis tigrisek” esetében).

A monopolkapitalizmus már Lenin által is tárgyalt klasszikus és állammonopolista szakasza után, a transznacionális monopolkapitalizmus az imperializmus harmadik szakasza, ‑ az 1970-es években kialakult (részleges) formaváltozása. Nem egyszerűen – mint korábban jellemző volt – az áruk, a nyersanyagkitermelő tőke, a munkaerő országok és térségek közötti áramlása, hanem a társadalmi viszonyok (tulajdon, termelési és pénzügyi folyamatok, kereskedelmi és tőkeáramlási szabályok, hegemóniák, a társadalmi viszonyok) megerősödő nemzetköziesedése, egységesülése, de nem homogenizálódása. A vezérlő erők egységesednek, de a fejlettségi különbségek inkább nőnek. A transznacionális kapitalizmus egyrészt az évszázadok óta zajló globalizációs tendencia térbeli betetőzése, amennyiben lényegében az egész glóbuszt egységes, (de azért strukturált) gazdasági rendszerbe foglalja, másrészt, a globalizáció elmélyülése, amennyiben a transznacionális társaságok már világméretekben, szervezik, optimalizálják tevékenységüket és a kapitalista felhalmozási viszonyok ezáltal világméretekben szervesülnek.

Az már külön vizsgálandó kérdés, hogy a neoliberális transznacionális monopolkapitalizmus, a mai imperializmus sokoldalú rendszerválsággal, Rozsnyai Ervin kifejezésével „csomópontválság”-gal küzd a 2008-as gazdasági krízis óta. Immanuel Wallerstein szavaival élve: a saját eszközeivel már nem tudja kezelni a saját maga által létrehozott ellentmondásokat.

A kapitalizmus új csomóponti válsághoz érkezett. Ezzel kellene számot vetniük a valóban baloldali politikai erőknek.

Irodalom:

BIS statistics. Letöltve: 2020, március 5.

 https://www.bis.org/statistics/bulletin1912.pdf#page=279

Lenin: Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. Kossuth Könyvkiadó, 1973. 120-121. o.

Farkas P.: A tőkeáramlások térszerkezete a világgazdaságban (1825–1995). MTA Világgazdasági Kutatóintézet, 1996. Rövidítve megjelent: Társadalmi Szemle, 1997 10. sz., 3–18. o.

WIR, World Investment Report 2004, UNCTAD, 9. o. és 2019, 18. o.