Születésének 150. évfordulója alkalmából nem csak azért fontos felidéznünk Leninnek a hazája és a világ történetére vonatkozó elemzését, mert ő maga fontos szerepet töltött be a világtörténelem formálásában, de azért is, mert elemzésével analitikai keretrendszert kínál számunkra. Lenin elemzése a forradalom szellemi előfeltételeinek és történetének igen fontos összetevője. Mindenképpen érdemes felidézni e történelemfelfogás egyes kulcselemeit tekintettel arra, hogy azok szélesebb értelmezésben ma is érvényesek. E tanulmányban arra törekszünk, hogy Lenin elemzésében rámutassunk a világtörténelem és az oroszországi viszonyok kapcsolatára, s kiemeljük az elmélet azon elemeit, melyek a történelmi gondolkodás meghatározó részeivé váltak.

 

• Napjaink szellemi légköre és a történetírás: Lenin perspektívái

A Kelet-Európában napjainkban uralkodó szellemi légkör nem kedvez a kiegyensúlyozott elemzésnek. A mainstream liberális történetírás példának okáért elveti, vagy egész egyszerűen figyelmen kívül hagyja a marxista vagy a rendszerkritikus történetírásnak még a múltbeli létezését is, Magyarországon is, ahol annak idején a nyugati világban is jól ismert erős marxista iskola működött. Ennek ismeretében hogyan is kell viszonyulnunk az etnonacionalista történetíráshoz, mely csaknem az egész régióban uralkodóvá vált? Magyarországon számos történész fáradozik azon, hogy legitimálja az autokratikus Horthy-rendszert, melynek feltámasztása folyik napjainkban. Nem szabad elfelejtenünk – amint azt Georges Duby[1] az 1980-as évek elején leszögezte ‑, hogy a marxista szellemiségű történetírás milyen meghatározó hatást gyakorolt például Franciaországban a nem-marxista történészekre és gondolkodókra is, olyanokra mint Marc Bloch vagy Lucien Febvre.**

            Érdemes azt is felidézni, hogy az 1960-as évek új hullámos világtörténészei a világrendszerre vonatkozó elméletet illetően Lenint tartották az elmélet egyik legkorábbi szellemi forrásának, az elmélet „ősatyjának”, még ha a későbbi évek során ‑ úgy tűnik ‑ e nézet képviselői közül sokan megfeledkeztek erről az inspirációról. Napjainkban a történelemhamisító interpretáció szándékosan összekeveri Lenin marxista megalapozottságú, történelmileg helytálló elemzését az államszocializmus ideológiájával, sőt számos esetben a sztálinizmussal is – ezt többnyire olyan „tudósok” követik el, akik valójában soha nem tanulmányozták a maga teljes mélységében Lenin történelmi nézeteit. A történetírásnak ez a brutális átpolitizálása, mely az 1980-as és 1990-es évektől kezdve az „emlékezetpolitika” égisze alatt nehezedik rá erőteljesen a történettudományra, félresöpri az útból mindazt, ami szovjet, beleértve, és mindenekelőtt – Lenint. Könyve moszkvai bemutatása alkalmából tartott beszédében még I. Wallerstein is meglehetősen egyoldalú, „nemzeti” képet festett Leninről.*

            Ám mindezek ellenére senki sem tagadhatja, hogy Lenin jelentős hatást gyakorolt a történelmi gondolkodásra, és szűkebb értelemben a huszadik századi történetírásra világszerte. Lenin nem volt hivatásos történész, állításainak egy részét a tudósok megcáfolták. Ugyanakkor nézetei, elméleti és módszertani megközelítései nagymértékben befolyásolták a történelem menetét, és a történelmi elemzőmunka szerves részévé váltak. Minden alapunk megvan annak hangsúlyozására, hogy Lenin történelmi írásainak, feljegyzéseinek és kommentárjainak az volt a nyilvánvaló politikai szándéka, hogy tisztázza a forradalomhoz vezető gyakorlati út történelmi feltételeit, hogy rámutasson a „tőke-rendszeren” (Mészáros István)[2] túlmutató történelmi változás és fejlődés lehetőségére. E szellemi munka során Lenin mind elméleti, mind módszertani vonatkozásban visszatért Marxhoz, akit „mesterének” tekintett. Ám ez azt is jelenti, hogy Lenin meghaladta a normatív értékrendet és a kapitalista társadalom terminológiát, s arra törekedett, hogy a marxi tudományosságot a huszadik század korai időszakára adaptálja.

            Lenin tudományos elemzése elsődlegesen a társadalmi formák elméletéből indul ki a világtörténelem megértése és bemutatása érdekében. Ennek alapján „újjáépíti’ ezt az elméletet, kifejezetten az oroszországi kapitalizmus történetére, valamint az oroszországi kapitalizmusnak a világtörténelmi folyamatokban elfoglalt helyére koncentrálva. Az e tárgyban született gazdag kritikai történeti munkák ellenére azonban úgy tűnik, a Lenin-irodalom még nyugaton is a kelet-európai rendszerváltozások áldozatául esett. A liberális és konzervatív történetírás azonos módon közelíti meg Leninnek a történelmi fejlődésről kialakított nézeteit, nevezetesen mindkét irányzat elemeire bontja, szétszabdalja és „lerombolja” Lenin örökségét, s mindkettő tagadja – egynémely kutató meg is hamisítja – Lenin célkitűzéseinek, elemzéseinek és szellemi hagyatékának eredeti történelmi és szellemi kontextusát. Lenin nézeteinek és történelem elemzésének ilyetén megközelítése során elvész azok valós jelentősége, s az interpretáció azt a látszatot kelti, hogy Lenin elméleti tevékenysége pusztán közvetlen politikai céljai megvalósításának és a hatalom megragadásának elérését szolgálta. Az aktuálisan meghamisított értelmezés Lenint az „erőszak”, a „hatalomvágy” „a világ proletáriátusa mindenható vezére” narratívájába szorítja. Általánosan elterjedt történeti gyakorlattá vált Leninnek és nézeteinek igen leegyszerűsített ellentétpárokkal történő interpretálása ‑ még az olyan „viszonyítási alapnak” számított mű, mint Christopher Read* friss tanulmánya is kettős szellemi börtönbe zárja Lenint, egyfelől ultra-demokratikus, utópista illúziók híveként, másfelől tekintélyelvű, dogmatikus marxistaként ábrázolva személyét. Ez nem más, mint az ideológia győzelme a történelem felett, mely minden más „narratívát” gyökeresen kiirt napjaink történelmi diskurzusából.

• Elképzelések és koncepciók: az oroszországi kapitalizmus, mint a globális kapitalizmus része

Az 1890-es években Lenin szakítása a narodnyikizmussal és a liberalizmussal valójában a régi tudományossággal, a pozitivizmussal, a politikailag konformista empirizmussal és a nacionalizmussal való szakítást jelentette. Az 1894-ben publikált A nép barátja című művében a pozitivista szociológusokkal szemben azt hangsúlyozta, hogy a puszta adatgyűjtés és egy adott jelenség puszta leírása az elavult tudományos megközelítés legrosszabb örökségének körébe tartozik (annak ellenére, hogy Vlagyimir Iljics Uljanov maga aprólékos kutató és a források tapasztalt elemzője volt).

            A nagy magyar költő, Ady Endre 1909-ben így jellemezte korát: „Minden Egész eltörött / Minden láng csak részekben lobban”. Hogyan lehetne összerakni a nemzeti és globális történelemszemléletnek ezt az Egészét? Lenin számára ez volt a kérdés.

            Lenin interpretációjában a tudomány új koncepciójának középpontjában a társadalmi termelés árugazdaságának fejlődése áll, valamint az, hogy az árutermelés miképpen válik a kapitalizmus mozgatóerőjévé. Ennek függvényében vizsgálja, hogy Oroszország mezőgazdasága miképpen válik a helyi és a globális piacgazdaság alárendeltjévé. Uljanov felvázolta a társadalmi rendszerek, a termelési módok, a termelés és vagyon viszonya marxista elméletének alapkoncepcióját, hangsúlyozva a gazdaság elsődlegességét a társadalmi szerkezetben.

            Lenin a parasztság társadalmi és gazdasági differenciálódását tette vizsgálata tárgyává, mivel mind elméleti, mind szaktudományos megközelítésben az állt legközvetlenebb kapcsolatban a legnagyobb gazdasági és társadalmi problémát jelentő vidéki bérmunka elterjedésével. Ez képezi a parasztság differenciálódására vonatkozó tanulmányának fő irányát, aminek hatására levonja következtetését a piac vonatkozásában, azt a piacgazdaságban ragadva meg: „Az a fő ok, amely a parasztságon belül a gazdasági érdekek harcát előidézi ‑ olyan rend fennállása, amelyben a társadalmi termelés szabályozója a piac.”[3] 1893-ban megjelent, ugyancsak igen jelentős, Az úgynevezett piackérdésről című művében már összekapcsolja a parasztság differenciálódását a piacgazdaság fejlődésének problematikájával.

            Marx és Engels mellett Lenin más forrásokból is merített: Plehanov és Kautsky is hatással volt történeti és politikai gondolkodásmódjának kialakulására. Egyetemi tanulmányai idején Marx Tőkéjének olvasásakor Lenin történelemszemlélete és a történelemmel kapcsolatos koncepciója három egymástól nehezen elkülöníthetően összefüggő alapvető történelmi kérdésre fókuszált. Radek* szerint, aki tanúja volt ennek, Marx Tőkéje „egy új világot tárt fel” Lenin számára, „ám ekkor még nem találta meg a speciálisan Oroszországra vonatkoztatható választ,” mely intellektuális megoldást kínálhatna az oroszországi kapitalizmus problematikájára, valamint „az orosz történelmi fejlődés specifikumainak a nyugati fejlődéssel való összevetésére”.

            A modern és az archaikus jellemzők ellentéte már 1902-ben nyilvánvalóvá vált, az ázsiai termelési módról folyó nevezetes vita során, a Plehanov által kidolgozott első pártprogram kapcsán[4]. Lenin a szerzőt tette felelőssé a nyilvánvaló ellentmondásért, mondván Plehanov csupán általános érvényűen beszél a kapitalizmusról, és nem világít rá a kapitalizmus speciálisan oroszországi formájára. Ez, a Lenin és Plehanov között már korán felmerült elméleti és módszertani különbség tükröződött az ázsiai termelési mód kérdésében elfoglalt álláspontjukban is. Plehanov kitartott eredeti álláspontja mellett, mely Oroszország történelmét illetően az „ázsiaiság” és az „európaiság” küzdelmére fókuszál, s még 1917 februárjának és októberének eseményeit is e nézethez igazította –, ez az interpretáció napjainkban is követőkre talál. Lenintől, és Trockij későbbi nézeteitől eltérően Plehanov nem a kétféle társadalmi fejlődési folyamat sajátos kombinációjára vagy halmozódására alapozza megközelítési módszerét. Az a felfogás, miszerint a februári forradalom Oroszország politikai „európaizálódásához” vezetett, míg az októberi forradalom visszavetette az országot „keleti”, „ázsiai” vagy „sajátosan orosz” formájába, a Szovjetunió felbomlása után ugyancsak divatossá vált.

            A Kljucsevszkij** iskolájához tartozó vezető liberális orosz történész, Pavel Miljukov*** volt az első az 1870-es évek végén, aki elsősorban Nagy-Britannia fejlődését tekintette az orosz történelem kidolgozása lehetséges modelljéül. Ez a koncepció magába foglalta az úgynevezett felzárkóztató fejlődés lehetőségét. A szovjet történettudomány egyik megalapítója, Mihail Pokrovszkij* azonosnak tartotta az orosz és a nyugati kapitalista fejlődést, minthogy ő a kapitalizmus születését a 16. században létrejött kereskedelmi tőkéhez kapcsolja, továbbá mivel a hangsúlyt a specifikus orosz fejlődéssel szemben a globális fejlődésre helyezi. Ez volt az oroszországi kapitalizmus ősnemzésének koncepciója, mely nagyon is emlékeztet a napjainkban folyó hasonló jellegű vitákra a globális kapitalizmus kialakulását illetően, melyet Pomerantz** indított el. Lenin nem keverte össze a tőke modern formáit annak özönvízelőtti formáival. Az ő megközelítésében a kapitalista rendszer piac alapú társadalmi rendszer, melyben a tőkeviszony, az értéktöbblet termelés, a profit maximalizálás és a tőkefelhalmozás jelentik a meghatározó és komplex társadalmi struktúrát, teljes mértékben a tőkés magántulajdon és a kapitalista állam talaján állva.

            Lenin számára világos volt, hogy a „modern társadalom” története csakis a globális kapitalista termelési mód konkrét keretét alkotó „világtörténelem” összefüggésében interpretálható. A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című 1902-ben publikált jeles könyvében, melyet hiteles történelmi elemzésként illik kezelni, egy viszonylag új történelmi jelenség, a modern nyugati társadalmak „elszívó hatásának” perspektívájából mutat rá az oroszországi kapitalizmus specifikumaira. Pokrovszkij és Olminszkij*** bolsevik történészek Leninnel szemben a gazdasági fejlődést kizárólag a nyugat-európai séma keretein belül magyarázták.

            Ez idő tájt Lenin nem ismerhette Marx több igen fontos munkáját, például a Grundrissét (A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai), melyet David Rjazanov, a moszkvai Marx-Engels Intézet igazgatója fedezett fel 1923-ban a Marx-Engels teljes életműsorozat összeállítása során. Az ugyancsak nevezetes Bevezetés (A hegeli jogfilozófia kritikájához) című műre Kautsky bukkant rá, (és csak 1927-ben jelent meg). Ennek következtében nehéz kérdés, hogy Lenin milyen mértékben tudta – vagy mennyire lehetett képes ‑ elsajátítani a marxi életművet a szó szigorúan vett elméleti értelmében.

            Az világos volt Lenin számára, hogy a marxi elmélet kreatív adaptálása nélkül nem lehetséges a világtörténelem globalitásának magyarázata. Így már jóval a forradalom előtt foglalkoztatta a kérdés, hogy a kapitalizmus „modern központja” miképpen integrálja és hódítja meg „elszívó hatásával” a világ „nem-modern” területeit. Válaszából hiányzik számos történelmi ismeret, mely az eltelt évszázad tudományos felfedezései és fejlődése következtében napjainkra már közismert, a legfontosabb mindazonáltal az, hogy a megfelelő kérdést tette fel.

            A Kelet és a Nyugat határán elhelyezkedő Oroszország-kép több orosz történész (Kljucsevszkij, Kovalevszkij) műveiben felbukkant már. Lenin elmélete is „köztes” elhelyezkedést határoz meg ‑ mai terminológiával szólva – a „fejlett” magországok és a keleti gyarmatok (India, Kína) illetve Törökország között. Oroszország fejlődését a magországokéval összevetve Lenin két, egymással koherens elméleti felfedezést tett, melyek később az orosz fejlődéssel kapcsolatos viták témáját képezték. Ezek: 1. az egyenlőtlen fejlődés problémája, 2. a kapitalista világrend rétegződése, a gyarmatosítás és annak következményei, továbbá a globális tőkefelhalmozás története. Felfedezései napjainkban is kulcsfontosságúaknak tekinthetők a világtörténelem vizsgálata szempontjából.

            Az a körülmény, hogy Lenin idejében a globális fejlődés csaknem valamennyi jelentős ellentmondása „egy helyen”, nevezetesen Oroszországban halmozódott fel és ott koncentrálódott, elválaszthatatlan Lenin történelmi elemzésétől: számára Oroszország története egy volt a világ történetével. Bár Lenin kétségkívül eltúlozta az orosz mezőgazdaság kapitalista fejlődését, nem fogadta el az 1920-as évek Pokrovszkij érveit „szajkózó” jelentős szovjet történészek félrevezető elképzeléseit, melyek az 1970-es és 1980-as években ismét divatba jöttek. Más szovjet történészek is hivatkoztak Leninre, a hangsúlyt azonban elsősorban az orosz gazdasági fejlődésnek a magországokétól való eltérésére helyezték, vitatták az ország feudális sajátosságainak továbbélését, valamint a különböző társadalmi formák együttes létezésének koncepcióját Lenin elméletében. Más szóval azt, hogy a kapitalizmus globális rendszerében a fejlődés sajátos és általános formája kölcsönös összefüggésben és meghatározottságban állhat egymással. Ennek következtében Lenin ’neomarxizmusa’ hosszú távú radikális váltást generált arra vonatkozóan, hogy miképpen lehet és kell az orosz fejlődést a világkapitalizmus vagy a ’világtörténelem’ integráns részeként definiálni.

            Lenin számára az „érettség” és az „elmaradottság” problematikája csak később merült fel, az imperializmusról alkotott elméletében. Az első világháborúra volt szükség ahhoz, hogy revideálja nézeteit, és a modern kapitalizmust imperializmusként definiálja, amit aztán öt jól ismert tételében ki is fejtett.

            Lenin elméletének kortárs ellenzőinek módszertani hiányossága abban gyökerezik, hogy az oroszországi fejlődést minden áron bele akarták gyömöszölni a nyugati modell strukturális formáinak kényszerzubbonyába. A másik problémát az jelentette, hogy a sematikus „nyugatos” koncepció képtelen volt megragadni az orosz gazdasági és társadalmi fejlődés specifikumait, valamint a politikai, társadalmi és osztálykonfliktusok szerteágazó sokféleségét. A nyugati szemléletű kutatók napjainkban is kizárólag a nyugat-európai rendszer keretei között vizsgálták és vizsgálják a gazdasági fejlődést. Példának okáért Ju. Petrov 2002-ben megjelent, rendszeresen hivatkozott tanulmányában kifejti: „A huszadik század elején Oroszország a fejlett nemzetek mércéjével mérve továbbra is elmaradott gazdasági rendszerű ország volt, de a piaci gazdasági modell keretében már belépett az egészséges gazdasági növekedés világába.”[5]

• Az imperializmus nemzeti és globális megjelenési formája

Arrighire* hivatkozva mondhatjuk: Lenin álláspontja szerint Oroszország „fél-periférikus” betagolódása a világpiacba azzal járt, hogy a nyugati nagyhatalmak alárendeltségébe került. Az eltérő fejlődési fokokat a nemzetközi munkamegosztás korabeli rendszerén keresztül ragadhatjuk meg. Levonva a Nagy Háború konzekvenciáit, Lenin felismerte, hogy a korábbi fejlődési szakaszhoz képet jelentős mértékben megnőtt az állam szerepe, s ez egy új korszak nyitányát jelenti. Amint az közismert, Lenin imperializmus elméletének kialakulására Hobson** mellett Hilferding*** nézetei gyakorolták a legnagyobb hatást, mindazonáltal téves lenne, ha szerepüket túlértékelnénk. Lenin – Trockij és Maszlov mellett – már korábban rámutatott arra, hogy a cár, az első top-kapitalista vállalkozóként ‑ még alárendelt viszonylatban is – részese volt a világ gazdasági és földrajzi „felosztásának és újrafelosztásának”. Amint arra Lenin rámutatott, Oroszország viszonylag független régió volt, melynek megvolt a maga „modern magja” és perifériája. Ezt a perifériát Lenin a cárizmus nyomására kialakult „belső gyarmatosításként” határozta meg.

            Középkorias birodalmi rendszere ellenére, Oroszország a nemzetközi gazdasági és politikai csatározások szubimperialista tényezője. A szubimperializmus koncepciója már önmagában is igen fontosnak bizonyult a világgazdaság és a globális kultúra kelet-európai szemszögből történő későbbi elemzése szempontjából. A koncepció az imperializmus elemzése során merült fel, és a későbbiekben ugyancsak fontosnak bizonyult a gyarmati rendszer megszűnését követő kritikai értekezésekben, mindenekelőtt a kelet-európai történelem vizsgálatát illetően.

            Lenin 1899-ben írott Még egyszer a realizálás elméletének kérdéséhez című írásában a kérdést a realizálás oldaláról ragadta meg, a piac kérdését világgazdasági kérdésként, világrendszerként fogalmazva meg. „…ne torpanjunk meg a belső és a külső piac hagyományos kettéválasztása előtt. Ez a kettéválasztás, amely szigorúan elméleti tekintetben tarthatatlan, különösen kevéssé alkalmas olyan országokban, mint Oroszország”.[6]

            Lenin jóval később, az imperializmusról írott könyvében is visszatért erre a kérdésre, hangsúlyozva, hogy az imperializmus valójában a modern világtörténelem új korszaka, mely egyesíti a korábbi történelmi korszakok felhalmozási folyamatát. Poronyini* emigrációja alatt Rosa Luxemburg A tőkefelhalmozás című munkáját az 1913 januári megjelenést követően az év során rendkívül részletesen kijegyzetelte és kommentárokkal látta el. R. Luxemburg felhalmozási elmélete egészen eredeti módon kezeli annak problematikáját, hogy az értéktöbblet miképpen realizálódik a kapitalizmus fejlődésének új szakaszában. Lenin azért helyezi a hangsúlyt a realizált értéktöbblet feltőkésítésére, ami az „imperialista korszak” alapvető problémájává válik, mert ez a kérdés szorosan összefonódik az imperialista világrendben megvalósuló nemzetközi kizsákmányolás központi kérdésével. Luxemburg és Lenin abban egyetért, hogy „az elmaradott országok és régiók” iparosítása már önmagában leigázza, „gyarmatosítja” ezeket a területeket a kölcsönök folyósítása révén. Lenin alapvető nézetkülönbsége Luxemburg tőkefelhalmozás elméletével szemben abból következett, hogy – amint közismert – az ő álláspontja szerint nincs feltétlenül szükség nem-kapitalista ágazatokra vagy régiókra ahhoz, hogy végbe mehessen a tőkefelhalmozás vagy realizálás.

            Végezetül Lenin meghatározza az összefüggéseket a világpiaci tényezők– ez az, amit ma globalizációnak nevezünk ‑, valamint az orosz és az indiai hagyományos falusi közösségek haszonbérleti rendszere között, és példák egész során keresztül mutatja ki, hogy az észak-amerikai prérik és az argentin pampák olcsó gabonája elárasztja a piacot. Az indiai és a pakisztáni paraszt tehetetlennek bizonyult ezzel a versennyel szemben, azaz „az ipari méretű gabonatermesztés” arra kényszeríti a patriarchális mezőgazdaságot, hogy minél nagyobb földterületet vegyen használatba. A Lenin elemzéséből levonható egyik alapvető következtetés, hogy a hűbéri rendszer patriarchális maradványainak felszámolása már önmagában a kapitalizmus terjeszkedését bizonyítja. Ugyanakkor, mivel a történelem kizár mindennemű visszatérést bármilyen korábbi társadalmi rendszerhez, az elavult rendszer legmakacsabb maradványai gyakran beleolvadnak a modern rendszerbe, amint azt a következőkben számos kiváló történész nézeteivel igazolni fogjuk. A kapitalizmus legmodernebb formája maga után vonja a „gyarmati” és a rabszolga viszonyt (és nem csak a periférián), ami behatol mind a termelés, mind a szolgáltatások számos területére. Ezek a „pre-kapitalista” formációk megbújnak a kapitalizmus burkában, de a kapitalista termelési és tulajdonviszonyok „kiemelkedő fontosságú pillanatában” (Lukács) meghatározzák a társadalmi lét, mint olyan egyes „szektorai” közötti lehetséges alternatívákat.

            Az imperializmusról írott könyvében Lenin rámutat arra, hogy az extraprofit termelése során „az egyenlőtlen fejlődéssel szoros összefüggésben” ‑ miképpen termelődik újra a hierarchikus világrend. Belső működési rendje, akárcsak a globális gazdasági kapcsolatok, a pénzügyi ellenőrzés vagy a gazdasági migráció nemzetközivé válása, a kizsákmányolás új formáihoz vezetnek.

            Biztos vagyok benne, hogy ennek az előrevetített távlatnak a relevanciáját be is fogjuk mutatni, tekintettel arra, hogy a jelen konferencia több panelje foglalkozik a munka korábbi és jelenlegi kérdéseivel.

            A finánctőke – érvelt Lenin – egyre erősödik, és vele erősödik az állam is. Buharin* imperializmus elemzéséhez 1915-ben decemberében írott előszavában Lenin leszögezte, hogy a kölcsönös függőség és a globális egyenlőtlenség láncolatát az alapvető globális hierarchia idézi elő.

            Mindenképpen meg kell említeni, hogy feltehetően Rosa Luxemburg és Lenin voltak a legkorábbiak a marxista és nem-marxista kutatók közül, akik világos elméleti formában vezették le, hogy a kapitalizmus hagyományos, úgymond, szabad vállalkozási időszakában a gyarmatok az árucsere folyamat részesei voltak anélkül, hogy részt vettek volna a kapitalista termelésben. Az imperializmus korára ez a helyzet megváltozott. Az imperializmus – más ismérvek mellett ‑, a tőke exportjával is jellemezhető. A kapitalista termelés egyre fokozódóbb mértékben kerül át a gyarmatokra. Ez a gyarmati kapitalista termelés már kiszakítja magát az európai finánctőkétől való függőségből. Ez a megállapítás napjainkban is rendkívül fontos. Hadászati szempontból, s nemkülönben a terjeszkedés szempontjából a gyarmatok teljes kiszakítása csak a „tőkén túl” valósulhat meg, a kapitalizmus keretei között csak kivételként, vagy a gyarmatokon és a gyarmattartó hatalmaknál végbemenő felkelések és forradalmak árán.

            Mindezen kutatások nyomán Lenin túlbecsülhetetlen fontosságú felfedezést tett. Ennek összegzése abban a tézisben fogalmazódott meg, mely szerint az imperializmus láncolatában Oroszország „a gyönge láncszem”, a Nyugat pedig az „erős láncszem”, a kapitalizmus erődje (Gramsci**). Ez a gondolat vezetett annak felismeréséhez, hogy egy antikapitalista forradalom megvalósulásának esélye mindenképpen a félperiférián nagyobb, s hogy a Nagy Háború imperialista mészárlása megteremtette a forradalom lehetőségét, elkerülhetetlen történelmi esélyt kínálva az emberiség számára ahhoz, hogy megszabaduljon ettől a társadalmi rendtől. Oroszország csak az első lesz a forradalmak sorában, melyek társadalmi változáshoz vezetnek világszerte… A „sztori” mindannyiunk számára ismert.

• Európa-központúság és felzárkózás

Magyarországon Tőkei Ferenc sinológus és Lukács György filozófus folytatták az elméleti és módszertani hagyományokat, az 1960-as években fogalmazva meg nézeteiket. Tőkei újra felfedezte Marx és Lenin számos Ázsiára vonatkozó tanulmányát. Lukács, Ontológiájában Tőkeinek az „ázsiai termelési módról” szóló marxista koncepcióját a marxista történettudományhoz való jelentős hozzájárulásként értékelte.

            Lenin elgondolása ennél fogva lehetőséget teremtett arra, hogy a korábbiaknál differenciáltabban módon gondolkodjunk a gyarmati kérdésről, tekintettel arra, hogy ez a régmúlt és a modern világtörténelem logikájának alapkérdése.

            1920-ban fektette le Lenin nevezetes nézeteit a gyarmatosítás kérdésében:

[…] „mi mint kommunisták csak azokban az esetekben támogathatjuk és fogjuk támogatni a gyarmati országok polgári szabadságmozgalmát, ha ezek a mozgalmak valóban forradalmi mozgalmak, ha képviselőik nem fognak bennünket gátolni abban, hogy forradalmi szellemben neveljük és szervezzük a parasztságot és a kizsákmányoltak széles tömegeit”[7] […] „a fejlett országok proletariátusának segítségével az elmaradott országok áttérhetnek a szovjetrendre és ‑ bizonyos fejlődésfokokon keresztül ‑ a kommunizmusra, a tőkés fejlődési szakasz megkerülésével.”[8]

            Rendkívül érdekes Leninnek az Oroszország forradalom előtti helyzetére vonatkozó érvelése:

„Hát Oroszországban? Oroszországnak éppen az a sajátossága, hogy a „mi gyarmataink” és a „mi elnyomott nemzeteink” között a különbség nem világos, nem kézzelfogható, nem eleven!… Az olyan orosz szocialistának, aki nem csak szajkózni, hanem gondolkodni is akar, világosan látnia kell, hogy Oroszországot illetőleg különösen ostoba dolog az, ha valaki komoly megkülönböztetést próbál tenni az elnyomott nemzetek és a gyarmatok között.”[9]

            Az 1980-as évek neokonzervatív áramlatai Kelet-Európából „elsöpörtek” minden „nagy elméletet”, mindenekelőtt a társadalmi formák elméletét, az azokat igazoló régi elméletekkel együtt. A Kelet-európai és szovjetunióbeli rendszerváltások visszahozták a régi „rendet”. A marxizmust éppen abban az időszakban fosztották meg legitimitásától, amikor a tulajdon és a tulajdonviszonyok kérdése alapvető történelmi problémává vált a Kelet-európai mindennapi életben a privatizációval, és a tulajdonviszonyoknak a „primitív tőkefelhalmozás” érdekében történő konkrét átalakulásával összefüggésben. A Kelet-európai rendszerváltás mainstream liberális és nemzeti történetírása komplett ideológiarendszert épített fel annak bizonyítására, hogy az új politikai rendszer polgári demokráciát hoz létre, és biztosítani fogja a „felzárkózást biztosító fejlődést”, s ezáltal a régió hamarosan utoléri Nyugat-Európát. Jürgen Habermas csak egyike volt azoknak, akik – orosz szólásmondással mondva – „elvesztek három fenyőfa között”. Az akkoriban tipikus narratíva szerint a’89-es eseményeket Habermas kifejezésével „pótló forradalom” elnevezéssel illették[10], amely visszavezeti majd az embereket az illúziótól a nyugati típusú demokrácia világába, mintha csak a mi társadalmaink képezték volna annak az akadályát, hogy utolérjük a Nyugatot.

            Azonban a globális történelem Kelet-európai szemléletének a jelen előadásban felvázolt antikapitalista hagyományai arra késztették Magyarország ‑ s nemkülönben más Kelet-európai országok – egynémely történészeit, hogy már az 1990-es évek elején rámutassanak arra, hogy az 1989-91-es években bekövetkezett restaurációs rendszerváltás nem fogja valóra váltani a beharangozott felzárkózást. A Kelet-európai régió legnagyobb részén, beleértve Lengyelországot és Magyarországot is, a „felzárkózás” és a nyugati polgári demokrácia megvalósítása már a kezdetektől fogva kudarcra volt ítélve. Mi már az 1990-es évtized elején kifejtettük, hogy az új oligarchikus kapitalizmus ‑ a Kelet-európai és orosz hagyomány szellemében, nemzeti köntösbe öltöztetve ‑ csak egy autokratikus rend keretei között és Nyugat-Európa, később az Európai Unió támogatásával lehet működőképes.

            Oroszországban akárcsak 1917-ben, 1991-ben sem voltak meg polgári demokratikus társadalomba való átalakulás társadalmi és gazdasági feltételei, és az 1991 óta eltelt negyedszázadban egyetlen ilyen típusú társadalmi alakulat sem jött létre. Számunkra már 1989-ben evidens volt, hogy a polgári demokrácia létrehozása lehetetlen, minthogy az nem hozható létre felülről az állam vezényletével. 1989 után különféle nézetekkel találkoztunk: tranzitológiával, úgynevezett modernizációs elmélettel, a totalitárius rendszerek különféle válfajainak koncepciójával, újabban pedig azt tapasztaljuk, hogy egyre kisebb a késztetés a globális kapitalizmus átfogó társadalomkritikája, vagy bármilyen olyan elmélet iránt, mely a Kelet-európai fejlődés jellegzetességeit a világtörténelembe elhelyezve vizsgálná. Az ilyen megközelítésekben létrehozott valamennyi tudás csupán Kelet-Európa alárendeltségének és leigázásának különféle régi vagy új jellegzetességét foglalja magába. Ha az elméletek kritikusan és konstruktívan használnák fel a világtörténelem Kelet-európai felfogását, a történészeknek semmi okuk nem lenne arra, hogy meglepődjenek a régió autokratikus rendszereinek kialakulásán. A Kelet-európai rezsimek napjainkban szándékosan alapoznak a szellemi „visszatérésre”, és nem véletlenül formálnak a két világháború közötti időszak nacionalista és rasszista történelemszemléletén alapuló történelmi gondolkodásmódot. A huszadik század elejének társadalomkritikus történészei velük ellentétben, el sem tudtak volna képzelni felzárkózást kapitalista körülmények közepette. Lenin számtalanszor hangsúlyozta a modern tőkefelhalmozás rabló és parazita jellegét. Az imperializmus – írta – az a korszak, amelyben a nagyhatalmak felosztották a világot, és elnyomják a többieket; s egy Leninhez hasonló marxista gondolkodó számára magától értetődő volt, hogy perifériák helyi vezető osztályai és kivételezett csoportjai is érdekeltek e világrend fenntartásában. A félperifériákon ‑ az évszázad hatalmas gazdasági és társadalmi változásai ellenére ‑ a kapitalizmus egyetlen alapvető problémája sem oldódott meg az utóbbi száz évben. Úgy vélem, hogy a világtörténelem kérdéseivel foglalkozó történész nem kerülheti meg ezeket a kérdéseket. Az a történelmi kutatás, amely vonakodik e tény felismerésétől, híján van az erkölcsi hitelességnek, mely a tudományosság nélkülözhetetlen összetevője.

Végjegyzetek

 

* Az angol nyelvű előadás 2017 augusztusában hangzott el a European Congress European Network in Universal and Global History (ENIUGH) Budapesten megrendezett ötödik  nemzetközi  konferenciáján

[1] George Duby, Gui Lardreau: Párbeszéd a történelemről, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993. 108-110.o.

** Marc Bloch (1886-1944) és Lucien Febvre (1878-1956) francia történészek, az Annales iskola alapítói, a modern történetírás kiemelkedő alakjai

 

* Immanuel Wallerstein (1930-2019) amerikai szociológus, társadalomtudós. Fő műve a négykötetes „A modern világgazdasági rendszer”. Lenint egyenesen a „nemzeti hős” jelzővel illette

[2] Mészáros István: A tőkén túl, L’Harmattan, Budapest, 2008

* Christopher Read a Warwick Egyetem professzora, kutatási területe az orosz forradalom, Oroszország és a Szovjetunió huszadik századi története

[3] Lenin: Újabb gazdasági mozgalmak a paraszti életben, 1893, LÖM, 1. köt.60.o.

* Karl Radek (1885-1939) újságíró, a Komintern egyik vezéralakja, 1914-ben került kapcsolatba Leninnel

[4] Georgi Valentinovich Plekhanov, Sochineniya. V 24-h tomakh Vol. 20 (Moscow: 1925), 11–22.

** Vaszilij Oszipovics Klucsevszkij (1941-1911) orosz történész, a Moszkvai Egyetem professzora, akadémiai tag

*** Pavel Nyikolajevics Miljukov (1859-1943) történész, egyetemi tanár, liberális politikus, a Kadét Párt alapítója

* Nyikolaj Mihajlovics Pokrovszkij (1868-1932), történész, a szovjet történettudomány jelentős alakja

** Kenneth Pomeranz (1958-) A Chicagói Egyetem történész professzora

*** Mihail Sztyepanovics Olminszkij (1863—1933) történész

[5] Jurij A. Petrov: Rosszijszkaja ekonomika v nacsale XX veka,” in Andrej Nyikolajevics Szaharov et al., Rosszia v nacsale XX veka (Moszkva: Novij kronograf, (1 .2002)

* Giovanni Arrighi (1937-2009) olasz szociológus, közgazdász, világrendszer kutató, az amerikai Johns Hopkins Egyetem egykori professzora. Fő kutatási területei Afrika gazdasága, a globális kapitalizmusban bekövetkezett átalakulási folyamatok.

** John Atkinson Hobson (1858-1940) angol közgazdász és társadalomtudós. Az imperializmusról írott tanulmánya nagy hatással volt Lenin nézeteinek alakulására.

*** Rudolf Hilferding (1877-1941) osztrák marxista közgazdász, szociáldemokrata teoretikus. Munkássága jelentően befolyásolta Lenin imperializmuselméletének kialakulását.

[6] Lenin: Még egyszer a realizálás elméletének kérdéséhez, 1899, LÖM vol.4. 77. o.

* Poronin Dél-lengyelországi település (az emigráció idején orosz terület volt, ezért a szakirodalom  Poronyinként említi)

* Nyikolaj Ivanovics Buharin (1888-1938) bolsevik forradalmár, közgazdász, filozófus

** Antonio Gramsci (1891-1937) olasz marxista teoretikus, az Olasz Kommunista Párt egyik alapítója

[7] Lenin: A nemzeti és gyarmati kérdésről, LÖM vol. 41. 231.o.

[8] Lenin: A nemzeti és gyarmati kérdésről, LÖM vol. 41. 233. o.

[9] Lenin: A marxizmus karikatúrájáról, LÖM vol. 30. 119. o.

[10] Jürgen Habermas: Pótló forradalom és a baloldali revízió szükséglete. Mit jelent a szocializmus ma?, Társadalomtudományi Közlemények, 20. évfolyam, 1991

Felhasznált irodalom:

Krausz Tamás: A magyar történetírás és a marxizmus, Eszmélet 1994./24 melléklet

Krausz T.: Az orosz történelmi fejlődés ideológiáiról http://www.c3.hu/scripta/scripta0/replika/1920/12krau.htm

Krausz Tamás: Pártviták és történettudomány, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991.

Krausz Tamás, A Szovjetunió története, Kossuth, Budapest, 2008, I. fejezet: A „gyenge láncszem”

V.I. Lenin: A nép barátja, 1894

V.I. Lenin: Az úgynevezett piackérdésről, 1983

V.I. Lenin: A kapitalizmus fejlődése Oroszországban, 1902

V.I. Lenin: Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka, 1916

Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról, I-III., Magvető, Budapest., 1976.

Rosa Luxemburg, A tőkefelhalmozás, Kossuth, Budapest, 1979

G. V. Plehanov, Socsinyenyija. V 24-h tomah Vol. 20, Moszkva, 1925

Tőkei Ferenc: Az ázsiai termelési mód kérdéséhez, Kossuth, Budapest, 1965