75 évvel ezelőtt szabadította fel a Vörös Hadsereg az auschwitzi koncentrációs tábort, ahol a nácik gyilkos gépezete több, mint egymillió embert semmisített meg.

1944 júniusában a hírhedt Auschwitz-Birkenau tábor vonatperonjára magyarországi vonattal érkező zsidók

(Mary Evans Picture Library/Picture Alliance)

A második világháború kirobbantása és a Szovjetunió megszállt területein folytatott megsemmisítő háború mellett, Auschwitz a német fasizmus legszörnyűbb bűncselekményeinek szimbóluma. A tábor a faji elképzeléseknek vagy világuralmi terveknek nem megfelelő emberek ipari jellegű megsemmisítésének helyszíne volt. Auschwitzban , mint egymillió embert öltek meg, zsidókat, szintó[1] cigányokat, romákat, szlávokat, szovjet hadifoglyokat, politikai ellenfeleket vagy olyanokat, akiket más megfontolásból kirekesztettek a népközösségből.

Pedig erre a dél-lengyelországi koncentrációs táborra 1940 eleji létrejöttekor a tömeggyilkosságok még nem voltak jellemzőek. Lengyelország 1939. szeptember 1-jei német lerohanásának, a fasiszta megszálló politika és a fasiszta új világrend terjeszkedési terveinek következménye volt. Ezen új világrendi tervek keretébe tartozott az ún. Warthegau területek, azaz a Német Birodalomba tagolt területek németesítése. A lengyel lakosokat elűzték innen és népi németeket családjaikkal együtt, költöztettek be házaikba, falvaikba, birtokaikra. Egyidejűleg minden lengyel ellenállás elfojtására felállítottak egy terrorista szervezetet. Ennek a szervezetnek a része volt az 1940-ben létrehozott auschwitzi koncentrációs tábor.

A tábor felépítése

A koncentrációs tábort egy, az 1920-as években épült, egykori lengyel tüzérségi kaszárnya alapjaira építették fel. Ez lett a KL Auschwitz I. nevű központi főtábor, ahol több kaszárnyaépület lett a koncentrációs táborkomplexum igazgatósága. 1940 májusában a tábor kiépítésére az SS-parancsnok, Gerhard Palitzsch vezetésével egy előzetes kommandó érkezett Auschwitzba 30 fogollyal a sachsenhauseni koncentrációs táborból. (Ezek többnyire a zöld emblémások voltak, azaz olyanok, akiket a náci rezsim bűncselekményekért ítélt el.) Ezeket a foglyokat az SS kápóként, az egyes blokkok rangidőseként vagy az újonnan épülő tábor belső szervezetében vetett be. 1940. június 14-én érkezett az első, 728 fős lengyel fogolycsoport. Általában ezt a dátumot tartják az auschwitzi koncentrációs tábor alapítási napjának. A tábor kezdetben húsz épületből állt. Ezekben maximum 10 900 foglyot, többnyire lengyeleket helyeztek el. Először a védőőrizetesek táborának számított, később pedig súlyosabban terhelt, azonban még nevelhető és javítható foglyok ún. II. fokozatú tábora lett.

1941. március 1-jén Heinrich Himmler, SS birodalmi vezető egy nagyobb, az RHSA-hoz, azaz a birodalmi biztonsági szolgálathoz tartozó különítménnyel megszemlélte a tábort. Himmler ez után a látogatás után rögzítette a tábor új méreteit: a törzstábort 30 ezres fogolyszámra kell bővíteni és Birkenau falu területén kell egy 100 ezer fős tábort létesíteni. Továbbá előirányozták, hogy az IG-Farben konszern fegyvergyártó részlege számára Dworyba 10 ezer főt rabszolgamunkára szállítsanak le. A környéken további fegyvergyártó üzemeket akartak létesíteni, amiket az SS a birodalmi hadsereg fegyver- és muníció-ellátásának fontos helyszíneként kívánt biztosítani.   

Auschwitz-Birkenauban létesült az újonnan érkezettek számára egy elkülönítő tábor, ahol a foglyokat regisztrálták. 1942 augusztusától a női tábor, az eredetileg a szovjet hadifoglyoknak szánt férfi tábor létesült, valamint a foglyok értéktárgyainak az SS szellemében történő megőrzésére szolgáló ún. Effektenlager. Ezt cinikusan Kanadának hívták, mivel a 30-as években ez az ország sok kivándorló célországa volt. Ezenkívül felépült a foglyok kórháza, ahol a foglyok orvosokként és ápolókként teljesítettek – az adott körülmények között – szükségellátást.  

1943-tól további három különleges egységet állítottak fel. Ekkor létesült a cigánytábor, ami 1943 tavaszától 1944 augusztusáig a megsemmisítésre Auschwitzba deportált szintókat és romákat vette fel. A második a Theresienstadtban lévő családi tábor, amibe 1943 őszétől az ottani gettóból szállítottak deportáltakat valamint a Mexikó-tábor, amit 1944 májusától a Magyarországról deportált zsidók elhelyezésére használtak. Az Auschwitz-Birkenau táborok kiépítésével párhuzamosan az IG-Farben konszernnel egyeztetve épült fel a Buna Művek Monowitz-ban.

A foglyok száma

Mai ismereteink alapján legalább 1,3 millió embert deportáltak 30 országból Auschwitzba. Ezek közül 400 ezret regisztráltak, ennek harmada nő volt. A regisztráltak között 205 ezer zsidó volt, 130-140 ezer lengyel, mintegy 21 ezer szintó és roma, körülbelül 12 ezer szovjet hadifogoly, valamint 25 ezer különféle nemzetiségű fogoly.

Az első foglyok lengyel politikai foglyok voltak. A politikai fogoly kategóriát meglehetősen tágan határozták meg, és mindazokat magában foglalta, akik a fasiszta megszállási politikára fenyegetést jelenthettek. Papok és más egyházi laikusok is tartoztak ehhez, továbbá értelmiségiek, tanárok, újságírók és művészek, akiket valamiféle ellenzéki tevékenységgel hoztak összefüggésbe. Már 1941-ben a táborba érkezett a lengyel zsidók első csoportja.

A Szovjetunió 1941-es megtámadására gondolva, a tábort a szovjet hadifoglyok tömeges elhelyezésére készítették elő. A Birkenau megsemmisítő tábor felépítése közvetlenül összefüggött ezzel az előkészítéssel, jóllehet később a szovjet hadifoglyok az összes fogolynak csak kis töredékét tették ki.

1942-ben érkeztek az első nők Auschwitzba. Ugyanezen év márciusában rendeztek be a főlágerben egy női részleget. Tíz blokkot falaztak le elkülönítve, amit a nők internálására készítettek elő. Amikor az építési műveletek befejezése előtt március 18-án 144 nő érkezett meg, minden újonnan érkezőt lelőttek. Csupán március 26-án a ravensbrücki koncentrációs táborból érkező ezer zöld emblémás nőt vettek fel a táborba. Őket funkcióval bíró foglyokként a női tábor felépítésére fogták be. Április végére a beszállított nők száma hatezerre nőtt. Ebben az időszakban formálisan a tábor a ravensbrücki tábor külső táboraként szolgált. Júliustól ezt a táborrészt az auschwitzi alá rendelték, mielőtt még aztán augusztusban minden nőt a főtáborból az új Auschwitz-Birkenauban felépült női táborba átirányítottak.

Gyerekek és fiatalok is áldozatok lettek Auschwitzban. Ők, a különböző megszállt országok gettóinak felszámolásával és a letartóztatási hullámokkal, a szintókkal és romákkal együtt érkeztek a táborba. Pontos statisztika nincsen, mert sok gyermeket érkezésük után mint munkára alkalmatlant azonnal a megsemmisítésre különítettek el. Helena Kubica „Az auschwitzi koncentrációs tábor gyermekei és fiataljai” című feljegyzésében az 1,3 millió fogoly között több,, mint 230 ezer fiatalról tesz említést. Ezek legnagyobb része zsidó származású volt. Közülük azonban csak 20 ezret regisztráltak a táborban, akik között 11 ezer szintó és roma volt. A táborban is születtek gyerekek, mivel a szállítmányokkal folyamatosan érkeztek várandós nők. Legtöbbször ezeket a gyerekeket azonnal megölték. Néhány esetben az SS szempontjából germanizálható nem zsidó gyerekeket kiválasztották és németesítés céljából árja családoknak adták át.

Ipari tömeggyilkosság

A legnagyobb auschwitzi bűncselekmények közé tartozik a foglyok szisztematikus meggyilkolása mérges gázzal, egészen pontosan a Zyklon B gázzal. Az 1942-es Wannseei konferencián egyeztették a zsidókérdés végleges megoldásának technikai részleteit. Gázzal történő tömeges gyilkosságot más helyeken is elkövettek, különösen Belzec, Majdanek és Sobibor megsemmisítő táboraiban. Azonban Auschwitzban ezt a módszert annyira tökéletesítették, hogy ezzel a nácik megvalósíthatták a nagy embercsoportok kiírtásának célját.

Adolf Eichmann egyik auschwitzi látogatása során kapott megbízást Rudolf Höss, a tábor parancsnoka, hogy Birkenauban létesítsen elgázosító berendezéseket és az ott felépített krematóriumokat használja fel a hullák elégetésére. A tömeges megsemmisítés tervezett dimenziójának megfelelően először két gázkamrát hoztak létre, majd a gázkamrával kombinált I-es és II-est, valamint a B II építési övezetben a IV-es és V-ös krematóriumot, amelyek szintén kombinálva a gyilkosságokat és a hullák közvetlen megsemmisítését szolgálták.

Aztán megkezdődött a zsidók tömeges deportálása Franciaországból, Belgiumból, Görögországból, Jugoszláviából és 1944-től Magyarországról. Sokukat a megérkezésük után rögtön a gázkamrákban meggyilkoltak. A tömeggyilkosság felgyorsítása érdekében építették ki 1944-ben a birkenaui táborban a hírhedt vonatperont. A vonatok így a teherpályaudvarról a kapun át közvetlenül a táborba érkeztek. Ezen a peronon végezték aztán a válogatást, ami korábban az Oswiecim (Aushcwitz) teherpályaudvaron történt.

Hogy hány embert nyilvánítottak munkaképesnek, az SS valamint a vele szövetséges munkaerő-felvevők döntötték el. A munkaképeseket a táborba vezették, regisztrálták, majd először a karantén-blokkokban helyezték el. 

A többiekre a kegyetlen megsemmisítési rituálé várt. Az SS felügyeletével, kiáltozásokkal, veréssel kísérve, a gázkamrákba hajtották őket. Ott a csoportokat a szükséges higiéniai utasításra hivatkozva vetkőzésre szólították fel. Az ékszereket, szemüvegeket és fogprotéziseket le kellett rakniuk, a nők szőrzetét leborotválták. Aztán beterelték a csoportokat az állítólagos zuhanyozókba. Mielőtt az emberek észrevették volna, hogy itt szemfényvesztés folyik, az ajtók már bezárultak, és megkezdődött a Zyklon B-vel a megsemmisítés. A történészek abból indulnak ki, hogy csak Auschwitzban több mint egymillió ember esett ily módon a megsemmisítés áldozatául.

„Megsemmisítés munkával”

Az Európa egészére kiterjedő zsidó népességcsoportokkal szemben megkezdődött megsemmisítési politikával párhuzamosan, a nácik a végsőkig szigorították a foglyok munkára fogását. Auschwitzban is gyakorlat volt ez a munkával megsemmisítés. Egy 1942. áprilisi utasításban a foglyok dolgoztatásáról ez áll: „A táborparancsnok egyedül a felelős a munkaerő alkalmazásáért. Ennek az alkalmazásnak, a szó igazi értelmében, kimerítőnek kell lennie, hogy a legmagasabb teljesítmény legyen elérhető.”

Ehhez adódik, hogy a Wehrmacht 1943. februári sztálingrádi katonai veresége után még a fellendült tömeges megsemmisítést is újra meg újra akadályozta a háborús és fegyverkezési politika munkaerő-igénye. Így az a látszólag ellentmondásos helyzet állt elő, hogy helyi náci potentátok, miután teljes régiók megtisztítása után azokat zsidómentesnek nyilvánították, néhány hónappal később az Auschwitzba szállított zsidó foglyokat munkaerőként a fegyveripar számára visszakövetelték. Azonban azon az alapvető fasiszta elképzelésen, hogy minden zsidót meg kell semmisíteni, ez semmit sem változtatott. A megsemmisítés előtt még gátlástalanul ki akarták zsákmányolni őket a fasiszta háborús vezetés érdekében.

1943-ban kohóüzemeknél és a felső-sziléziai bányáknál külső táborokat hoztak létre, amelyekbe több ezer foglyot internáltak. Arra törekedtek, hogy a lehetőség szerint hosszú, munkában töltött időt érjenek el. 1943 végén 11 ezer foglyot alkalmaztak a koncentrációs táborok felépítésénél, 2500-at az SS üzemeiben és éppen 12 ezret más cégeknél. 1943 júniusában a Krupp Művek a láger közvetlen szomszédságában saját gyártóegységeket hozott létre, melyekben a felépítésben már részt vevő több száz auschwitzi foglyot alkalmaztak.

Tekintettel a munkaerő iránti nagy igényre és a háborús termelés fokozódására, 1944-ben Auschwitz újabb tizenkilenc külső táborát állították fel a fegyvergyártás és bányászat helyszínein. 1944-ben mintegy 37 500 rabot telepítettek az SS-hez nem tartozó gyártóüzemekbe, ezek közül több, mint 8 ezret bányászati üzemekbe, majdnem 7500-at kohókba vagy fémipari gyárakba, 2700-at az elektro- és az energiatechnika területére. A többség azonban a vegyiparban működött. A legnagyobb társaság az IG Farben-Industrie AG Buna üzeme volt. 1941. április 7-én az I. G. Auschwitz Katowice székhellyel alakult meg mint az IG Farben gyára, az IG Farben igazgatósági tagjai, Otto Ambros és Heinrich Bütefisch vezetésével. A Buna üzem munkaerő-igénye az 1943-as bővítéssel növekedett. Míg kezdetben 4 ezer fogoly volt, ez a szám több mint 11 500-ra emelkedett, és a tábor fennállásának utolsó heteiben több mint 10 ezer férfi és nő dolgozott itt. Hozzájuk külön táborterületet rendeltek Auschwitz-Monowitz néven, mely 1944-től az összes külső fegyvergyári parancsnokságot irányította.

Ellenállás és túlélési akarat

Az a tény, hogy még ilyen szélsőséges körülmények között is voltak ellenállási formák, a tábor történelmének egyik hősies aspektusa. A tábori ellenállás ellenálló viselkedést jelentett, és az SS bűnös ezredével és az SS-hez tartozó funkcionális rabokkal szembeni túlélési akaratról tanúskodott. A létezés feltételei nem adtak közös alapot a szolidaritás kialakítására. A túlélésért folytatott küzdelemben, ahogy sok korábbi rab leírta, mindenki csak magára számíthatott. Gyakran a véletlen műve volt, hogy kiket mely csoportokba vettek fel, és – ahogy Primo Levi az emlékirataiban leírta – támogatták-e például a nehéz fizikai munkában. Az ilyen kölcsönös segítségnyújtás a szolidaritás alapvető formái voltak, amelyek lehetővé tették a túlélést Auschwitzban. Ezt mint első ellenállási cselekményt és a szervezett ellenállás kezdeti formáját lehet minősíteni.

Az ellenállás viselkedési formái Auschwitzban is nagyon változatosak voltak. Ezek közé tartozott például tiltott információk, pénztárgépek vagy a táboron kívülről származó dolgok birtoklása. Mindez büntetéshez, akár kivégzéshez is vezethetett. A foglyok számára azonban ezek az illegális útvonalak voltak az egyetlen lehetőségei annak, hogy megkönnyítsék létezésüket. Az SS tömeges bűncselekményei annyira szörnyűek voltak, hogy a foglyok mindent megtettek, hogy jelentéseket juttassanak el a tömeggyilkosságokról a nemzetközi nyilvánosságnak. A leghíresebb jelentés a két szlovák zsidótól Rudolf Vrbatól és Alfred Wetzlertől érkezett. Nekik 1944. április 7-én sikerült megszökniük. Mindketten rabírnokok voltak. A két menekültet titokban Szlovákiába vitték, ahol a Szlovák Zsidó Tanáccsal együtt írták meg jelentésüket. Ezeket más csatornákon keresztül továbbították Magyarországra, a Vatikánba és Svájcba.

1941-42-től, külföldi foglyok nagyobb csoportjainak érkezésével, saját ellenállási csoportok jelentek meg, melyekben főként politikai foglyok, köztük volt spanyol harcosok voltak. A franciaországi kitoloncolással az ellenállás prominensei is érkeztek a táborba, köztük Marie-Claude Vaillant-Couturier, aki politikai hálózatokat hozott létre belga foglyokkal együtt.

Osztrák foglyok kezdeményezésére 1943 májusának elején a főtábor 4. blokkjában konspiratív találkozóra került sor, ahol egy nemzetközi vezetés alakult, amely az Auschwitz harccsoport nevet viselte. A csoport különböző baloldali pártok tagjaiból, volt spanyol harcosokból és partizánokból állt. A leghíresebb tagok közé tartozott az osztrák Hermann Langbein és a német zsidó kommunista Bruno Baum.

A túlélési akaratról menekülési akciók is tanúskodtak. Ezeknek csak akkor volt esélye a sikerre, ha kívülről támogatták őket. Közel kétszáz szökési akció ismert, de a menekülők kétharmadát elfogták és később meggyilkolták. Hogy az SS mennyire tartott az ellenállástól és a szabályellenes magatartástól a táborban és a tábor környékén lévő lengyel lakosság körében, abból is kitűnik, hogy legalább 20 ezer embert öltek meg a kivégzési falhoz állítva és más auschwitzi kivégzési helyszíneken.

Néhány rab számára a megsemmisítéssel fenyegető SS elleni lázadás, végső megoldás volt. A leghíresebb akció a Krematórium III/IV Sonderkommando foglyainak felkelése volt, 1944. október 7-én. Ennek hátterében az SS azon szándéka állt, hogy a hullák elégetésénél a krematóriumban tevékenykedő foglyokat meggyilkolják, a tanúk eltüntetése érdekében. A női foglyok puskaport csempésztek be egy fegyvergyárból, és a Krematórium IV részben megsemmisült a felkelésben. Maga a cselekmény, a kétségbeesés spontán cselekedete volt, amelyben nem vett részt a Sonderkommando összes foglya. A rabok ezután tömeges szökést kíséreltek meg, de nem sokkal később az őrök mind a 250 szökevényt elfogták és megölték. Ennek eredményeként 451 foglyot öltek meg, akiknek csak kis része vett részt aktívan a felkelésben.

A tábor felszabadítása

1945. január 17-én a tábor minden részén sor került az utolsó rendes esti sorakozóra. Ezen a napon még mindig több, mint 67 ezer fogoly volt Auschwitzban, közel 32 ezer a főtáborban és Birkenauban és jó 35 ezer Monowitzban. A következő napokban mintegy 56 ezer férfi és női foglyot evakuáltak és halálmenetben hajtottak nyugatra. 1944. december végétől Fritz Bracht körzetvezető és felső-sziléziai birodalmi védelmi biztos szolgálati utasítására különleges szabályokat állapítottak meg az ilyen kiürítési menetekre. Elrendelték, hogy ellenséges kapcsolat veszélye esetén a hadifoglyokat és a koncentrációs tábor foglyait gyalogosan evakuálják.

1945. január 27-én az ottmaradt foglyokat a 60. Hadsereg I. Ukrán Frontja felszabadította. Először a Monowitz főtábort szabadították fel. Az SS és a Wehrmacht egységei még mindig hevesen ellenálltak, így több, mint 230 szovjet katona vesztette életét Auschwitz felszabadításában. A nap folyamán a Vörös Hadsereg Auschwitz és Birkenau felé nyomult, s mindkét táborrész délután 3 óra körül szabad volt.

A főtáborban, Birkenauban és Monowitzban, a Vörös Hadsereg csak 7 ezer foglyot talált. A felszabadulás utáni első napokban sok fogoly halt meg kimerültségben. A felszabadítottak között több, mint kétszáz tizenöt évesnél fiatalabb gyermek volt, köztük olyan ikrek, akiket az SS orvosok kísérleti alanyként választottak ki. A helyszínen is a szovjet katonák mintegy hatszáz halottat találtak, táborrabokat, akiket az SS emberei lőttek le visszavonulásuk előtt.

Auschwitz túlélői nemcsak vissza akartak térni hazájukba, hanem azt is akarták, hogy szélsőséges tapasztalataikból levonják az alapvető politikai következtetéseket. Más táborokhoz hasonlóan a foglyok is felhívással fordultak a világ nyilvánosságához, amelyet 1945 márciusának elején adtak át Auschwitzban egy szovjet kormányküldöttségnek: „Mi aláírók, minden harcban álló és semleges ország nemzetközi közvéleményéhez és kormányaihoz fordulunk, hogy az emberiesség nevében minden tőlük telhetőt tegyenek meg annak érdekében, hogy megelőzzék a jövőben az olyan rémtetteket, mint amilyeneket a nácik követtek el, hogy számtalan millió ártatlan vére ne folyjon hiába. Azt is kérjük, és velünk a különböző nemzetek megmentett mintegy 10 ezer tagja, hogy az alig elképzelhető kegyetlenségeikért a hitleristákat megtalálja büntetésük. Mi, megmentett egykori foglyok, akik a bátor Vörös Hadseregnek köszönhetjük a megmentésünket, arra kérjük a nemzetközi közvéleményt és kormányaikat, hogy vegyék tudomásul ezt, és köszönjék meg nekik a nevünkben.”

Megjelent a junge Welt 2020. január 21-i számában, https://www.jungewelt.de/artikel/371387.ns-vernichtungswahn-ende-des-vernichtungswahns.html?fbclid=IwAR0pZJ_b0mp-MeOph-yMG0XVx4tRHbfI3MV-CMKwyupXrJd9zUYjPpACoKU

Fordította: Kleinheincz Ferenc

[1] A szintók (kevésbé ismert magyar nevükön német cigányok, cigány nyelvű nevükön nyamcicko rom) az európai cigányok egyik legnagyobb, főként Európa nyugati felén élő csoportja.