„Aki Németországban él, az német”

Nyomtatás
Részletek

Mit ért posztmigráció alatt?

Semmiképpen sem azt, hogy a migráció már befejeződött volna. Arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi történik a sikeres migrációt követően? Mi történik azokkal, akik ide jöttek, mi történik az utódaikkal, mi történik azokkal, akik már egy pár generáció óta itt élnek?  A posztmigrációs társadalmakban elsősorban arról van szó, hogy ki akarja láttatni és hallatni magát? Kinek van beleszólása? Kit hallgatnak meg? Kinek van az az érzése a plurális demokrácia ezen egyezkedési, tárgyalási procedúrájában, hogy háttérbe szorul?

Miről folyik az egyezkedés[1]?

A demokráciák centrális ígérete az, amit Németországban az Alaptörvény 3. Cikkelye tartalmaz. Senki nem kerülhet származása, vallása, neme stb., miatt hátrányos helyzetbe. Ez egy nagyon fontos és erős ígéret.

Mi köze van ennek a migrációhoz?

Az ígéret Németország minden polgárára érvényes. Éppen itt van a nehézség: mindenkire érvényes. Tehát a migránsokra is! Az alaptörvénynek ez a cikkelye határozta meg 1949-ben a demokrácia plurális irányultságát. Ez nem az egyedüli plurális szabály az Alaptörvényben. A véleményszabadság, a gyülekezési szabadság, az emberi méltóságra vonatkozó szabályok és még jó néhány, mindegyik világosan megmutatja, hogy Németország nem a migrációs kérdéstől lett először plurális társadalom, hanem ennek a demokráciának az önképe a pluralitásra épül. Németország mindig is plurális volt – amennyiben nem a nácik homogenitás-őrületét vesszük alapul, amikor Németországról képet alkotunk.

Mindig is?

Németország 39 hercegségből jött létre. Ezek hercegségek többvallásúak, többnyelvűek és multikulturálisak voltak. Az az elképzelés, hogy Németország csak a migráció következményeként lett vegyes összetételű[2] és multikulturális, egyszerűen hibás. Kikeresek Önnek valamit, amely megmutatja, hogy még mielőtt Németország létezett volna, olyan hogy „születési jog” (identitär[3]) nem létezett. Wilhelm Jordan berlini képviselő 1848. július 4-én a német nemzetgyűlés alapító ülésén a frankfurti Paulskirche-ben kijelentette:

„Mindenki német, aki Németországban lakik… a nemzethez tartozás többé nem korlátozódik a származásra vagy a nyelvre, mert a nemzethez tartozást az állam, mint politikai szervezet határozza meg.”

Az angolok, a skótok és az írek együtt képeznek egy nemzetet. Együtt képezik a brit nemzetet és ugyanezen a jogon mondhatjuk: Mindenki, aki Németországban lakik, német, akkor is, ha nem németként, nem német nyelvű szülőktől született. Mi németeknek nyilvánítjuk őket és ezzel a Németország fogalom egy magasabb szintű jelentést nyer és a Németország szó ettől kezdve egy politikai fogalommá válik. A „plurális demokrácia” tehát nem a multiromantikus 1980-as évek találmánya. Meg kell tanulnunk, történelmi emlékezetünket felfrissítenünk, és felismernünk, hogy mennyi minden megvolt már korábban is. Az integráció szó is idetartozik.

De nem a migránsok egyezkednek különösen sokat az egyenlőségi jogokról?

Nem. A jogok, pozíciók és privilégiumok kérdései természetesen nemcsak migránsokat érintenek. Keletnémetek, munkások vidéken élők, nők, stb., mindnyájan vitatkozunk ezekről – mindezért a migrációt felelőssé tenni azt jelenti, hogy ezeket a problémákat és az egyenlőtlenségeket nem látjuk, vagyis nem az alapproblémák állnak a figyelem középpontjában. Ezért is a „poszt”migráció fogalma.  Felhívás arra, hogy a társadalmat újból, mint egészet vegyük szemügyre – a „migráns” és „bennszülött” (Einheimischen) bináris fogalompárja helyett. Könyvemben azt a rögeszmét elemzem, miszerint társadalmunk centrális konfliktusai a migráció által kerültek ide hozzánk. Pedig ha egyetlen migráns sem élne itt, akkor is problémáink lennének a szociális lakásépítéssel, a lerobbant iskolákkal, az elnéptelenedett régiókkal vagy a Kelet és Nyugat közötti egyenlőtlenségekkel. A posztmigráns perspektíva arról is szól, hogy a migráció mindent elfedő fátylát félretoljuk és mögötte a társadalom dinamikus egyeztetési folyamatait vegyük szemügyre: a migrációról van éppen szó vagy arról, hogy mi történik utána – vagyis, hogy a migránsok – teljes joggal – a már berendezkedettekkel (etabliert) azonos jogokat követelnek.

Nevezzen meg kérem néhány migrációra vonatkozó adatot

Jelenleg Németországban közel 21 millióan élnek úgynevezett migrációs háttérrel. Ez a teljes lakosság egynegyede. Több mint felük rendelkezik német állampolgársággal, több mint egyharmaduk nem bevándorló, mert már itt született – vagyis mindig is Németországban élt. Ezzel Németország az EU élén áll. Nemcsak abszolút számokban, hanem százalékosan is. Frankfurt am Main- ban már minden második lakos migrációs történettel rendelkezik, az iskolaköteles gyerekeknél ez már 70%-ot tesz ki. Egész Németországban az iskolaköteles gyerekek közel 40%-ának van migrációs életrajza. Migrációs történetek jellemzik az itt élők jelentős részének mindennapjait. Nemcsak azokról beszélek, akik „migrációs hátérrel” rendelkeznek, hanem partnereikről, barátaikról, munkatársaikról. Posztmigráns azt jelenti, hogy az emberek már nem útközben vannak. Megérkeztek. Hozzánk. Ki kell jönnünk egymással.

Új könyve empirikus szociológiai kutatásokra épül.

Könyvemben két kutatás adatait dolgoztam fel. Az első 2014-ből származik. 8270 főt kérdeztünk meg telefonon. Kérdéseink a társadalomra, a vallásra és az identitásra vonatkoztak. A második kutatás 2018/2019-ben készült. Ebben a kutatásban a nem-domináns csoportokra vonatkozó beállítottságot kérdeztük: muszlimok, migránsok, de a kelet-németek is.

Milyen eredményekre jutottak?

Tocqueville-nek igaza volt!

Hogy éri ezt?

Alexis Tocqueville (1805-1859, a szerk. megj.) francia politikus és történész már a 19. század közepén rámutatott, hogy nem akkor robbannak ki a forradalmak, amikor a helyzet a legrosszabb, hanem akkor, amikor reformokba kezdenek. Ha csökken az egyenlőtlenség, akkor a vele szembeni kritika erősödik. Ez az úgynevezett Tocqueville-paradoxon.

Mi köze ennek az Ön kutatásaihoz?

2001 júliusában az un. Süssmunth-Kommission a bevándorlás helyzetéről írt szakértői jelentésében megállapította: „Németország ténylegesen bevándorló ország”. Ezzel a politika az évtizedes tagadás után megérkezett a valóságba. A migránsok részéről – és más nem domináns csoportok részéről is – kifejtett nyomásgyakorlás megnövekedett. Ez idő óta legitim szereplői a politikai térnek nem csupán morális értelemben, mint korábban. Röviden: a Süssmuth-Kommission kinyilvánította és világossá tette, hogy a migránsok és utódaik jogai minden más polgárokéval azonosak. A posztmigrációs társadalmak egyeztető - egyezkedő társadalmak, amelyben pozíciókért és privilégiumokért szállnak síkra, ezek többé nem olyan társadalmak, amelyben az egyik oldal megmondja a másiknak, hogy hogyan kell viselkednie. A korábbi másik oldal megérkezett, itt van középen, és ide akar tartozni.

De ők egy demokráciában éltek, ami egyébként úgy tett, mintha ők nem léteznének

Most, miután létezésüket elismerték, egyre több migráns az egyenlőség és a részvétel demokratikus ígérete helyett kirekesztéssel és egyenlőtlenséggel szembesül.

Vagyis az ígéret és a gyakorlat közötti feszültséggel?

Ehhez hozzá kell tenni, hogy a demokrácia, amely egyenlőséget és szabadságot ígér, ellentmondásos. Az egyenlőséget érvényesíteni kell. Gyakran olyan szabadságokkal szemben, amelyeket egyes személyek vagy csoportok már kivívtak maguknak.

Mi a teendő?

Itt nem egy megcélzandó végeredményről van szó, hanem egy folyamatról, amelyben különböző társadalmi csoportok új és új szövetségek megkötésének segítségével újabb és újabb kompromisszumokat alkotnak. Amennyire fontos kihangsúlyozni, hogy demokrácia csak akkor lehetséges, ha egymást elismerjük, ugyanannyira fontos azt is világossá tenni, hogy a demokratikus folyamatok az elismerésről és az elismerés el nem fogadásáról egyaránt szólnak, mindig és ismételten. Illúzió az az elképzelés, hogy a társadalom elér egy pontot, ami után már nincs visszakozás. Minden kompromisszum revideálható, megváltoztatható. Másként nem megvalósítható a részvétel kiterjesztése.  Ezért annyira fárasztó és egyúttal, tendenciáiban, veszélyeztetett is a demokrácia. Ezt ismerjük fel pont az AfD példáján, amelyik nagyon sok olyan dolgot támad, amelyeket mi viszont törvényként ismerünk el.

Ön nem migránsokról beszél?

Szerintem túl sokat is beszélünk a migránsokról. Nem értettük meg, hogy itt tulajdonképpen a demokráciáról van szó, arról, mit értünk demokrácia alatt. A posztmigrációs társadalom központi konfliktusa csak a felszínen szól a migrációról! Valójában az elismerésről, az esélyegyenlőségről, a mindenki számára fontos javakban való részvételről szóló egyezkedésről van szó, amelyeket most a migránsok és utódaik is igénybe akarnak venni. De miközben mi hangosan ezen veszekszünk, rá kell jönnünk, hogy ezek a központi javak a társadalomban sokak számára elérhetetlenek: ugyanis a munkásgyerekeknek, csak amiatt, mert szüleik nem részesei a magasabb fokú képzésnek, alapvetően kevesebb esélyük van arra, hogy felsőbb társadalmi rétegekbe megérkezzenek. Hasonló a helyzet a gyerekeiket egyedül nevelő nőknél is. Azért mondom ezt, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy a posztmigrációs társadalomban nem csak a migráció körül zajlanak a dolgok, a migráció rejtjele alatt számtalan más dologról van szó, amit tudomásul kell vennünk. A részesedés problémája is tálcán kínálja magát: hogy lehet az, hogy miközben az ország polgárainak 25%-a rendelkezik migrációs háttérrel, addig a parlamenti képviselők csupán 8%-a reprezentálja ezt az életrajzot? Hogy van az, hogy az iskoláskorú gyerekek 40%-a migrációs életrajzzal rendelkezik, de ennek az oktatásban alig találjuk nyomát?

Akkor most mégis csak a migrációról beszél!

Azért, hogy tovább kérdezzen. A parlament például csak 30%-ban áll nőkből, egyetlen egy keletnémet sem vezet akár egyet a 81 keletnémet egyetemből. Egyesek számára ugyanis a demokrácia egy meghatározott nép uralmát jelenti – ez egy identitárius demokráciafogalom. Mások számára viszont a demokrácia egy kísérlet arra, hogy mindig több egyenlőséget és mindig több szabadságot tegyünk lehetővé. Erről az alapelvről ugyanakkor úgy tárgyalunk, mintha elsősorban a migránsainkat érintené.  Valóságban itt azonban a nemek és a generációk közötti viszonyokról is szó van.

Keletnémetek?

Hogyan viszonyulunk a nem-domináns csoportokhoz? Hogyan viselkedünk akkor, amikor nem-domináns csoportok a demokrácia ígéreteit komolyan veszik, és bejelentik részvételi-részesedési igényeiket? Ezek azok a kérdések, amelyekkel időközben Németországban mindenütt dolgunk van.

Veszélyeztetett a demokrácia?

Az adataink nem ezt mutatják. A megkérdezettek 98,8 százalékának az a véleménye, hogy mindenkinek rendelkeznie kell azzal a joggal, hogy véleményét szabadon nyilvánítsa. 94,7 százalék szerint senkit sem szabad származása miatt előnyben részesíteni vagy hátrányos helyzetbe hozni. A lakosság 82 százaléka szerint biztosítani kell a zavartalan vallásgyakorlást. Amikor azonban az általános alapelvek szintjét elhagyjuk, és konkrét kérdéseket teszünk fel, ambivalens képet kapunk. Ugyanis a lakosság egyharmadának az a véleménye, hogy az iszlám vallás gyakorlását Németországban korlátozni kellene.

Akkor mihez tartsuk magunkat?

Nehéz erre válaszolni. Társadalmunkban a török bevándorlók unokái között vannak olyanok, akiket ha megkérdezünk, milyen nemzethez tartozónak érzik magukat, az válaszolják, hogy ők törökök. Szüleik ugyanakkor mindig kihangsúlyozzák, hogy ők németek. Néhányan közülük magát a származásukra vonatkozó kérdésfeltevést is rasszista megnyilvánulásnak tekintik, miközben mások közülük éppen „külföldi” voltukat akarják láthatóvá tenni – annak jeleként, hogy az asszimilációs kényszer ideje már a múlté, és ebben az országban külsőleg is olyanok lehetünk, amilyenek vagyunk: török vagy német. Vagy éppen a helyzettől függően egyik vagy másik, egészben vagy részben. Teljes kavalkád. Mit tekintünk „politikailag korrektnek”? Az útlevélre és az állampolgárságra való kissé morcos utalást vagy éppen a kérdésben rejlő előítéletekkel való dacos játékot? Vajon az unokák éppen amiatt, mert olyan biztosak németségükben, hogy ezt nem szükséges különösebben hangsúlyozniuk, most a másik „pluszt” emelik ki? Ezek a különböző magatartások gyakran egy ugyanazon családon belül is össze-vissza keverednek, sőt, néha egy ugyanazon személy esetében is. Ez az egyre növekvő „hibriditás” – különböző magatartások egymással való keveredése – elbizonytalanítja a társadalmat. Vannak, akik ezt jól tudják kezelni és a hibriditás elvét alkalmazzák saját identitás-egyeztetésükben: a keleti-identitások, transz-identitások, stb., éppen most alakulnak ki, a maguk ellentmondásosságában, játékosságában vagy éppen összeszorított fogakkal. Ezt nevezem posztmigrációs fejlődéseknek – amelyek nemcsak migránsokat érintenek.

Aki nem úgy néz ki, mint ahogy a németség identitárius fogalmának hívei ezt elképzelik, annak támadásokkal kell számolnia?

Minél több ilyen támadás történik, annál jobban veszélyeztetik közös együttélésünket, de annál szükségszerűbb a tárgyalás, a vita is. Az integrációnál első a jogi egyenlőség megteremtése, ezt tudták már az 1848-sok is. Az elmúlt évek vitái azonban az „integrációt” úgy mutatták be, mint a bevándorlók kötelességét, mintha az integráció elsősorban a bevándorlók felelőssége, „tartozása” lenne.  Valójában az „integráció” egy társadalom folyamatos munkája, olyan társadalomé, amelyik rá van utalva arra, hogy lehetőleg minél többen az integrációt sajátjuknak tekintsék. Az „Integráció” a 20-as évek német államtudományának fogalma és semmiképpen sem egy olyan fogalom, amelyet migrációkutatók találtak ki.

 

Naika Foroutan a berlini Empirikus Integráció-és Migrációkutató Intézet igazgatónője. Az interjút készítette Arno Widmann és a Berliner Zeitungban jelent meg 2019.december 7-én. Németül itt olvasható: https://www.berliner-zeitung.de/politik-gesellschaft/wer-deutschland-bewohnt-ist-deutscher-li.2792?utm_source=pocket-newtab

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó

Naika Foroutan életrajzi adatai:

 

                   

Submit to FacebookSubmit to Google PlusSubmit to Twitter

2020-01-14  Berliner Zeitung