A második világháború kirobbantása korántsem az „elmeháborodott Führer” kezdeményezése volt, aki, állítólag, a sors különös szeszélyéből találta magát Németország irányító hatalmi pozíciójában. A második világháború a nemzetközi pénzügyi oligarchiának, a pénz angol-amerikai gazdáinak volt a projektje. Pontosan ők voltak azok, akik – olyan intézményekre támaszkodva, mint az USA Federal Reserve Systemje, vagy mint az Angol Bank – mindjárt az első világháború befejezésekor hozzáfogtak az újabb világméretű fegyveres összeütközés előkészítéséhez. A tervekben szereplő új háború éle pedig a Szovjetunió ellen irányult.

Az új háború előkészítésének fontos állomásai voltak: a Dowes és a Young terv; a Nemzetközi Elszámolások Bankjának létrehozása; Németország bejelentése arról, hogy beszünteti a párizsi békeszerződés által előírt jóvátételek fizetését – illetve hogy Oroszország korábbi szövetségeseiⁱ hallgatólagosan elfogadták ezt a döntést; a Harmadik Birodalom gazdaságába áramló óriási külföldi beruházások és hitelek; a német gazdaságnak a párizsi békeszerződés előírásait megsértő militarizálása.

A pénz angol-amerikai gazdái által folytatott titkos művelet kulcsfigurái voltak: a Rockefeller és a Morgan család, Montague Norman (az Angol Bank igazgatója), Hjalmar Schacht, (a Reichsbank igazgatója, majd a Harmadik Birodalom gazdasági minisztere). A Rockefellereknek és a Morganoknak az volt a stratégiai elgondolásuk, hogy gazdaságilag alárendeljék maguknak Európát, a Németországba pumpált külföldi hitelek és beruházások révén megsemmisítő csapást mérjenek Szovjet-Oroszországra, gyarmatként térítve vissza azt a kapitalista világrendszer kebelébe.

Montague Norman (1871-1950) fontos közvetítő szerepet játszott az amerikai finánctőke, illetve a vezető német politikai és üzleti körök között. Hjalmar Schachtra hárult utóbb a fasiszta Németország hadigazdasága megszervezőjének a szerepe. Az olyan politikusokra pedig, mint Franklin Roosevelt, Neville Chamberlain és Winston Churchill hárult pedig az a szerep, hogy fedezzék a pénz gazdáinak titkos üzelmeit. Németországban, Schachttal együtt, e tervek fő kivitelezője maga Hitler volt. Figyelemre méltó, hogy egyes történészek nagyobb szerepet tulajdonítanak Schachtnak a háborús Németország irányításában, mint magának Hitlernek. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az előző személyiség nem szerepelt a nyilvánosság előtt.

Angol és amerikai bankárok kezdeményezésére 1924-ben elfogadták a Dowes-tervet. Ez előirányozta Németország jóvátételi terheinek csökkentését (ami igen érzékenyen érintette Franciaországot, amely e jóvátételek több mint felét kapta), illetve azt, hogy Németország – hitelek formájában, állítólag abból a célból, hogy helyreállítsák a német gazdaságot, ezzel együtt pedig felújuljon a jóvátételek teljes összegének kifizetése – pénzügyi segítséget kap az Egyesült Államoktól és Angliától. A Dowes-terv alapján, 1924 és 1929 között Németország az USA-tól 2,5 milliárd, Angliától 1,5 milliárd dollárt kapott. Mai árfolyamon számolva ez egy csillagászati összeggel – 1 trillió dollárral – egyenlő. Hjalmar Schacht – aki a Dowes-terv egyik társszerzője és végrehajtója volt – 1929-ben, összegezve a terv végrehajtását – elégedetten állapította meg: „Németország ennek az öt esztendőnek a folyamán annyi külföldi kölcsönt kapott, amennyit Amerika összesen kapott az első világháborút megelőző negyven esztendő során.” [1] Ennek eredményeként, ipari termelését tekintve, Németország már 1929-re a világ második helyére jött fel, megelőzve Angliát.

A harmincas években folytatódott a beruházásoknak és hiteleknek a német gazdaságba való pumpálásának folyamata. E célból, összhangban az 1930-ban elfogadott Young-tervvel, Svájcban (baseli székhellyel) létrehozták a Nemzetközi Elszámolások Bankját (NEB). A NEB hivatalos célja az volt, hogy a német jóvátételi kifizetéseket átutalja a győztes hatalmaknak. Valójában azonban, a NEB-en keresztül a pénz pontosan a fordított irányban áramlott: az USA-ból és Angliából Németországba. A 30-as évek elejére a stratégiailag fontos német vállalatok nagy része már vagy az amerikai tőke birtokában volt, vagy legalábbis részben ellenőrizte azokat. A tőke egy része angol befektetőké volt. Így a német kőolaj-feldolgozó ipar, illetve a szénből előállított műbenzin gyártása az amerikai „Standart Oil” vállalat (Rockefeller-csoport) tulajdonában volt. A német vegyipar zászlóshajója, az „I.G. Farbenindustrie” a Morgan-bankház tulajdonába ment át. A német távbeszélő hálózat 40 %-a, illetve a „Fokke-Wulf” repülőgépgyártó cég részvényeinek 30 %-a az ITT amerikai társaságé volt. A német rádió-elektronikai ipar olyan vezető konszernjeinek tulajdonjoga, mint az „AEG”, a „Siemens”, az „Osram” az amerikai „General Electric” vállalatra szállt át. Mind az ITT, mind pedig a General Electric a Morgan-bankház pénzügyi birodalmához tartozott. Végül pedig a „Volkswagen” konszern részvényeinek teljes 100 %-át a „Ford” amerikai autókonszern tartotta kézben.

Mikorra Hitler hatalomra került, az amerikai finánctőke már megszerezte a német ipar valamennyi fontos stratégiai ágazata – kőolaj-feldolgozás, szintetikus üzemanyagok gyártása, vegyipar, gépkocsi- és repülőgépgyártás, elektronikai ipar és rádióműszer-gyártás, a gépgyártás jelentős része (összesen 278 cég és konszern) – fölötti teljes ellenőrzést. Ezen kívül az amerikai tőke ellenőrzése alá kerültek a legnagyobb német bankok is: „Deutsche Bank”, „Dresdner Bank”, „Donat Bank”, és egy sor más pénzintézet [2].

***

1933. január 30-án Hitlerből birodalmi kancellár lett. Ezt megelőzően jelöltségét amerikai bankárok figyelmesen megvizsgálták. Hjalmar Schacht, a Reichsbank elnöke 1930 őszén a tengerentúlra látogatott. Útjának célja az volt, hogy amerikai kollégáival megvitassa Hitler hatalomra juttatásának a részleteit. Majd azt követően, hogy az Egyesült Államokban a bankárok titkos megbeszélésein jóváhagyták Hitler személyét, illetve politikai karrierjének egyengetését, Schacht visszatért Németországba. A bankvezér az egész 1932-es évet annak szentelte, hogy megdolgozza a német bankárokat és gyáriparosokat, elfogadtatva velük Hitler teljes támogatását. E támogatást sikerült is elnyernie. 1932. november közepén a 17 legnagyobb bankár és gyáriparos levélben követelte Hindenburg elnöktől, hogy nevezze ki Hitlert birodalmi kancellárrá. A német pénzügyi élet vezető mágnásainak a választások előtti utolsó megbeszélésére 1933. január 4-én a híres német bankár, Schröder Köln közelében lévő villájában került sor.

Miután a nemzeti szocialisták hatalomra kerültek, a Németország és az angolszász világ közötti pénzügyi és hitel-, illetve gazdasági, kereskedelmi kapcsolatok minőségileg új szintre emelkedtek. Hitler rögtön a kezdetekkor nagy garral bejelentette, hogy nem hajlandó tovább fizetni a jóvátételeket. Ezzel, persze, mindjárt megkérdőjeleződött, hogy Anglia és Franciaország képes lesz-e továbbra is törleszteni az Egyesült Államokkal szemben fennálló, első világháborús adósságaikat – ám a tengeren túl Hitler bejelentését különösebb ellenvélemény nélkül fogadták. 1933 májusában Hjalmar Schacht újabb látogatást tett az Egyesült Államokban. Ennek során találkozott Roosevelt elnökkel és az USA legnagyobb bankáraival – és megállapodást írt alá. Ennek alapján Németország összesen 1 milliárd dollár értékben amerikai hitelekhez jutott. Ugyanazon év júniusában Schacht Londonba utazott, ahol tárgyalt Normannal. Minden úgy zajlott, ahogy a mesében: az angolok készségesen nyújtottak a Harmadik Birodalomnak egy 2 milliárd dollár értékű kölcsönt, és még abba is belementek, hogy Németország felfüggessze a korábban kapott angol kölcsönökkel kapcsolatos kifizetéseket és törlesztéseket. Némely történészek úgy vélik: az amerikai és angol bankárok ilyesfajta engedékenysége mögött az rejlett, hogy a Szovjetunió 1932-re végrehajtotta első ötéves tervét. A Nyugat számára teljesen váratlan módon, az ötéves terv teljesítésével ugrásszerűen megszilárdultak a szovjetország gazdasági pozíciói. Több ezer új vállalat létesült és kezdett termelni, főként a nehézipar területén. Így néhány év leforgása alatt alaposan visszaesett a Szovjetuniónak a gépek és berendezések importjától való függősége. Ezért gyakorlatilag semmivé váltak a Szovjetunió gazdasági megfojtásával kapcsolatos távlatok. Ezért a Nyugat innentől kezdve a háborúra tett: és megkezdődött Németország féktelen militarizálása.

Az, hogy ilyen könnyen sikerült amerikai hitelekhez jutni, magyarázható azzal is, hogy – csaknem egyidejűleg Hitler hatalomra jutásával Németországban – az Egyesült Államoknak is új elnöke lett Franklin Roosevelt személyében. Rooseveltet ugyanazok az amerikai bankárok támogatták, akik 1931 őszén Hitlert is. Így az újonnan hivatalba lépő elnök nem tudott nem megtenni egy bőséges hitelajánlatot az új berlini rezsim javára. Amúgy sokan felhívják a figyelmet arra, hogy mennyire hasonló volt Roosevelt „New Deal”-je a Harmadik Birodalom gazdaságpolitikájával. Nincs ebben semmi különös. Mindkét országban egy és ugyanazon személyek – főként az amerikai pénzügyi körökből – voltak a gazdaságpolitika konzultánsai és kidolgozói.

Roosevelt „New Deal”-je azonban hamarosan akadozni kezdett. 1937-re az Egyesült Államok ismét válságban találta magát. 1939-ben az amerikai ipari potenciálnak csupán 33 (az 1929-33-as válság mélypontján 19) százalékát hasznosították. Roosevelt egyik legközvetlenebb munkatársa, P. Tagwell 1939-ben így értékelte az ország helyzetét: „1939-ben a kormánynak semmi sem sikerült. A nyílt tengeren hánykolódtunk – egészen addig a napig, amíg Hitler betört Lengyelországba. Csak a háború viharos szele oszlathatta föl a ködöt. Semmi olyan egyéb eszköz, aminek Roosevelt a birtokában volt, sem hozott volna semmilyen eredményt” [3].

Ilyen körülmények között az amerikai kapitalizmus számára az egyetlen mentőöv csak egy világháború lehetett. 1939 során a pénz urai, bevetve minden, rendelkezésükre álló eszközt, igyekeztek nyomást gyakorolni Hitlerre, követelve tőle, hogy haladéktalan kezdjen el egy nagy háborút Keleten.

***

A második világháború idején a pénz gazdái által folytatott politikának fontos eszköze lett a Nemzetközi Elszámolások Bankja (NEB). A NEB az amerikai tőke európai védőbástyájaként jött létre, és összekötő kapocsként szolgált az angolszász, illetve a német tőke között. A bank emellett a kozmopolita tőke sajátos off-shore-jaként is üzemelt, amely védelmet nyújtott e tőke számára a különböző politikai széljárásokkal, háborúkkal, szankciókkal, stb. szemben. És noha a NEB publikus kereskedelmi bankként jött létre, egy, Hágában 1930-ban aláírt nemzetközi szerződés szavatolta, hogy a bank – mind béke-, mind háborús időkben – mentesül az állami beavatkozásoktól, sőt az adóztatástól is.

A NEB megalapításának kezdeményezői között voltak a New York-i Federal Reserve Bank Morgan közvetlen környezetéhez tartozó bankárai, Montague Norman, az Angol Bank igazgatója, illetve német pénzügyi guruk: Hjalmar Schacht, Walter Funk (aki idővel felváltotta Schachtot a Reichsbank elnöki posztján), és Emil Puhl.

A NEB alapítói – a bank alapszabályát aláírók – között voltak Anglia, Franciaország, Olaszország, Németország központi bankjai, illetve egy sor magánbank. A NEB létrehozásában aktívan munkálkodó New York-i Federal Reserve Bank, politikai megfontolásokból, nem szerepel a bank alapítói között. Az Egyesült Államok nevében a NEB alapszabályát magánbankok – a First National Bank of New York, a D.P. Morgan & Co., valamint a First National Bank of Chicago – írták alá. Egyes magánbankjai révén Japán is képviselve volt a NEB-ben. 1931-­32 folyamán 19 európai központi bank is csatlakozott a Nemzetközi Elszámolások Bankjához. A NEB első elnöke a Rockefeller-klánhoz tartozó bankár, Gates McGarra lett. Ő 1933-ban távozott posztjáról. Őt egy másik amerikai – a Morgan-csoport embere – Leon Fraser váltotta fel. A második világháború éveiben a bank elnöke megint csak egy amerikai, Thomas Harrington MacKintrick lett.

Arról elég sokan írtak már, hogy a NEB hogyan munkálkodott a Harmadik Birodalom érdekében [4]. A háborús években a NEB intézte Németországnak az áruk szállításával kapcsolatos elszámolásait különböző országokkal – többek között olyan országokkal is, amelyek számára Németország háborús ellenfél volt. A teljes háborús időszak során – Pearl Harbor után is – a NEB változatlanul úgy szerepelt a különféle kézikönyvekben is, mint a Federal Reserve Bank of New York társult bankja. A háború alatt a NEB a nácik ellenőrzése alatt állt, de a bank elnöke az amerikai Thomas Harrington MacKintrick volt. És amíg a frontokon katonák estek el, Baselben folytak a NEB vezetőségének tanácskozásai – német, japán, olasz, belga, angol és amerikai bankárok részvételével. Itt, ebben a svájci „bank off-shore-ban” teljes egyetértés uralkodott: az egymással egyébként hadat viselő országok képviselői megfeszített együttes munkát végeztek.

A háborús körülmények között a NEB vált azzá a hellyé, ahová áramlott a Németország által a különböző európai országokban elrabolt arany. Miután 1938 márciusában a hitleristák bevonultak Bécsbe, az általuk elrabolt osztrák aranykészletek jó része a NEB széfjeibe vándorolt. Ugyanez lett a sorsa a Cseh Nemzeti Bank – 48 millió dollár értékűⁱⁱ – aranykészletének is. És mindez még a második világháború kitörése előtt történt. Miután a háború kitört, a Nemzetközi Elszámolások Bankjába áramlott mindaz az arany, amihez a Harmadik Birodalom a koncentrációs táborokban, illetve a megszállt országok békés lakosságának kifosztását célzó különféle rajtaütések eredményeként jutott hozzá (ékszerek, fogak aranykoronái, cigarettatárcák, edények, stb.) Ez esetben az un. „náci aranyról” van szó. Ezeket az aranytárgyakat előbb beolvasztották, majd immár a hagyományos aranytömbök formájában szállították őket a NEB-be, más svájci bankokba, illetve Európán kívülre. Pearl Harbor – vagyis az Egyesült Államok hadba lépése után – Ch. Hyam amerikai kutató adatai szerint a náciktól 378 millió dollár értékben került megőrzésre arany a Nemzetközi Elszámolások Bankjába.

Érdemes részletesebben is kitérni arra, hogy a Harmadik Birodalom – a NEB közreműködésével – miként ragadta magához a cseh aranykészleteket. E műveletre azt követően derült fény, hogy 2012-ben az Angol Bank feloldotta levéltári anyagai egy részének a titkosítását [5]. 1939 márciusában a hitleri csapatok elfoglalták Prágát. A nácik, fegyverrel fenyegetőzve követelték a Cseh Nemzeti Bank igazgatóságának tagjaitól, hogy adják ki az ország kincsét: a 48 millió dollárra rúgó aranytartalékokat. Az igazgatóság megrettent tagjai erre közölték, hogy az aranyat már átadták a Nemzetközi Elszámolások Bankjának. Mint később kiderült, az arany Baselből már az Angol Bank széfjeibe vándorolt. A továbbiakban az Angol Bank – a Berlinből (a Reichsbanktól) a NEB, majd rajta keresztül London számára érkező utasítások alapján – különféle bankműveletekbe kezdett ezzel az arannyal. Bűnszervezet jött létre, három résztvevővel: a hitleri Németország Reichsbankjával, a Nemzetközi Elszámolások Bankjával, illetve az Angol Bankkal. Amúgy Angliában, 1939-ben valóságos botrány tört ki – mivel az Angol Bank a Berlinből és Baselből érkező utasítások, és nem a cseh kormánytól érkező megbízások alapján folytatott banki műveleteket a cseh arannyal.ⁱⁱⁱ Így, egyebek mellett 1939 júniusában – három hónappal az előtt, hogy Nagy-Britannia hadat üzent volna Németországnak – az Angol Bank segítette a németeket abban, hogy a cseh aranyból felhasználjanak 440 ezer font sterlingnyit, illetve hogy a német aranytartalékok egy részét New York-ba küldjék (a németek biztosak voltak abban, hogy lengyelországi betörésük esetén az Egyesült Államok nem fog hadat üzenni). Az Angol Bank Nagy-Britanniának kormányának hallgatólagos beleegyezésével végezte törvénytelen műveleteit a cseh arannyal (az angol kormány tudott az egész ügyről). Neville Chamberlain miniszterelnök, John Simon pénzügyminiszter, más magas állású kormánytisztviselők szorgoskodtak az ügy körül, és nem riadtak vissza még a szemenszedett hazugságoktól sem (azt állítva, hogy az aranyat visszajuttatták jogos tulajdonosának, illetve hogy az aranyat egyáltalán nem is adták ki a Reichsbanknak). Az Angol Banknak a titkosítás alól csupán nemrég feloldott iratai azonban alátámasztják, hogy az ország első emberei hazudtak – fedezve önmagukat, az Angol Bankot, illetve a Nemzetközi Elszámolások Bankját. Az Angol Bank és a NEB együttes bűnös tevékenységét annál is inkább egyszerű volt koordinálni, hogy az utóbbinak – a háború egész időtartama alatt – Montague Norman, az Angol Bank elnöke állt az élén, aki nem is rejtette véka alá a fasiszták iránti rokonszenvét.

1944-ben az amerikai Bretton Woodsban tartották azt a nemzetközi konferenciát, amelynek témája a jövő nemzetközi pénzügyi rendszere volt. A konferencián váratlanul szóba került, hogy a NEB milyen kétes szerepet játszott a háború idején, illetve miként ügyködött a fasiszta Németország javára. Nem térve ki most sok részletre, megjegyezném csupán, hogy ezen a konferencián csak üggyel-bajjal sikerült elfogadtatni a NEB felszámolásáról szóló határozatot (az Egyesült Államok egy sor delegátusa és megfigyelője igyekezett megakadályozni egy ilyen határozat elfogadását). Ám a pénz gazdái figyelmen kívül hagyták a nemzetközi konferenciának ezt a döntését. A NEB tevékenységével kapcsolatos valamennyi kompromittáló információt pedig titkosították. [6] Ez is hozzájárul ahhoz, hogy napjainkban meghamisítsák a második világháború történetét.

Végezetül néhány szót még Hjalmar Schachtról (1877-1970), a bankárról és pénzügyi szakemberről. Schacht kulcsfigura volt, aki irányította a Harmadik Birodalom gazdaságának a gépezetét – és aki, egyszersmind, az angol-amerikai tőke rendkívüli és meghatalmazott képviselője volt Németországban. 1945-ben Schachtot megidézték a Nürnbergi Nemzetközi Törvényszék elé, ám 1946. október 1-én felmentették. Schacht éppen úgy megúszta az egész ügyet, mint ahogy Hitler is,^iv aki 1945-ben – megmagyarázhatatlan okokból – nem szerepelt a legfőbb háborús bűnösök listáján. Mi több, Schacht, mintha mi sem történt volna, visszatért a német bankéletbe, és Düsseldorfban vezetője lett a Schacht GmbH bankháznak. Első látásra ez nem igazán figyelemre méltó részlet. Ám ez a tény is újfent segít annak megértésében, hogy a második világháborút a pénz angol-amerikai gazdái és németországi teljhatalmú képviselőik készítették elő, illetve részben ők is összegezték annak eredményeit. A pénznek ezek a gazdái azok, akik manapság nem csupán át akarják írni a második világháború történetét, de át is akarják alakítani annak eredményeit.

Valentyin Kataszonov

A MGIMO^v nemzetközi pénzügyi tanszékének professzora, a közgazdaságtudományok doktora, a Közgazdaságtudományok és Vállalkozói Ismeretek Akadémiájának levelező tagja. 2001 és 2011 között (az orosz Külügyminisztérium felügyelete alá tartozó) MGIMO nemzetközi valuta- és hitelkapcsolatok tanszékének vezetője. 1991 és 1993 között az ENSZ tanácsadója (nemzetközi gazdasági és szociális problémák főosztály). 1993-tól 1996-ig az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) elnöke mellett működő Tanácsadói Testület tagja.

1995 és 2000 között a környezet egészségesebbé tételébe irányuló beruházások szervezése oroszországi programjának igazgató-helyettese (a program a Világbanknak a környezetvédelem irányításával összefüggő projektje). Szakértő az alábbi területeken: a természeti kincsek kiaknázásának közgazdasága, a nemzetközi tőkeáramlás, projektek finanszírozása, a beruházások irányítása. Tíz monográfia szerzője, közöttük az alábbiaké: „Nagyhatalom, vagy ökológiai hatalom?” (1991), „A projektek finanszírozása, mint a beruházások szervezésének új módszere a gazdaság reálszektorában” (1999), „A tőke menekülése Oroszországból” (2002), „A tőke menekülése Oroszországból: ennek makrogazdasági, pénzügyi és valutáris aspektusai” (2002) – és egyebek.

Fordította Csikós Sándor

Forrás:

Stratégiai Kultúra Alapítvány (Oroszország)