Donald Trump vissza akarja állítani a hazai ipart, miközben megvédi a multinacionális vállalatok privilégiumait. Annak megértése, hogy miért nem egyeztethető össze ez a két cél, kulcsfontosságú ahhoz, hogy megértsük az amerikai kapitalizmus mai gyengeségeit.

**********************                    

Az imperializmus ismét a világpolitika élvonalába került. A nagyszabású háborúk a jelen korszak állandó jellemzőjévé váltak, Ukrajnától Gázáig. Donald Trump második ciklusa vámháborút, Grönland annektálásával való fenyegetést, Venezuela elnökének elrablását, és Izraellel együtt egy Irán elleni, kiprovokálatlan háborút is eredményezett. Ez nem egyetlen ember szeszélye, hiszen a Kínával való konfrontáció Trump első ciklusa alatt kezdődött, és Joe Biden alatt mélyült el.

Ugyanakkor a fejlett kapitalista országok politikája mély zűrzavarban van. Az Egyesült Államokban a baloldal a tömegpolitika meghatározó erejévé vált, New York polgármestere egy demokrata szocialista, és széles körben ellenzik a Bevándorlási és Vámügyi Hivatalt (ICE), Izrael palesztin népirtását és az iráni háborút. Franciaországban sorra buknak meg kormányok, és terjed a társadalmi nyugtalanság. De a szélsőjobboldal is erőteljesen felemelkedik, a francia Rassemblement Nationaltól és a német Alternative für Deutschlandtól kezdve a Reform UK-n és az osztrák FreiheitlicheParteiÖsterreichs-en át, a Trump-féle Fehér Ház mellett.

A baloldal és a jobboldal ugyanazon valóságból merít ihletet: stagnáló bérekből, ipari hanyatlásból és leromlott közszolgáltatásokból. Ha a baloldal hiteles politikai programot kíván kínálni a munkásosztálynak és a szegényeknek, meg kell értenie, mi köti össze az újjáéledő imperializmust a kapitalista felhalmozás hanyatlásával a világgazdaság történelmi magjában. Miközben emberek milliói keresik a válaszokat, ez az osztályszakadás politikáját jelenti.

Az amerikai paradoxon

A kiindulópont az amerikai kapitalizmus szívében rejlő paradoxon, amely egyben a kortárs imperializmus központi paradoxona is. 1945-ben az Egyesült Államok a világ feldolgozóipari termelésének körülbelül felét termelte; ma pedig nagyjából egyhatodát. A termelékenység növekedése gyenge a 2007–9-es nagy pénzügyi válság óta, a beruházások gyengék maradtak, a reálbérek pedig több mint egy generáció óta stagnálnak. A dollár hivatalos tartalékokban elfoglalt részesedése mégis csak alig csúszott 60 százalék alá. Az USA termelési fölénye csökkent, de a monetáris hierarchia megkeményedett.

Az Egyesült Államok egyedül rendezi nemzetközi kötelezettségeit a saját forrásaiban. Mindenki másnak dollárt kell vásárolnia, kezelnie kell a dollárkitettségét, és alkalmazkodnia kell a Federal Reserve politikájához. A külföldi befektetők körülbelül 9 billió dollár értékű amerikai államkötvényt birtokolnak, ami a forgalomképes részvények körülbelül egyharmada, és a világ központi bankjai tele vannak amerikai állampapírokkal.

Az amerikai hegemónia anyagi alapja így a hazai ipari erőről a globális termelést, a pénzügyeket és a pénzt szervező szabályok meghatározásának és érvényesítésének képességére helyeződött át. Itt rejlik valójában a birodalmi hatalma is.

Az amerikai vállalatok virágoztak ebben a struktúrában. A legnagyobb globálisan aktív vállalatok közül az amerikai vállalatok a profit körülbelül 44 százalékát és a szellemi tulajdon 34 százalékát birtokolják, szemben a kínai társaik 11, illetve 14 százalékával. Az amerikai multinacionális vállalatok az 1980-as évektől kezdve vezették a termelés globalizációját, termelő tőkét exportálva és globális láncokat építve, amelyek külföldre helyezték át az ipari kapacitást, miközben a működésükhöz a dollárra támaszkodtak.

Az amerikai hegemónia anyagi alapja a hazai ipari erőről a globális termelést, a pénzügyeket és a pénzt szervező szabályok meghatározásának és érvényesítésének képességére helyeződött át.

Ez diadal volt az amerikai magántőke számára, de kiüresítette az Egyesült Államok ipart, és létrehozta azt a társadalmi roncsot, amely Trump politikai nyersanyagává vált. A globális monetáris, pénzügyi és vállalati dominancia a belső hanyatlással járt együtt.

Ez az oka annak, hogy a két fő amerikai párt egyike sem tudta megfordítani az ipari hanyatlást. Trump 2018-as vámtarifái kevés visszatelepítést eredményeztek, mivel sok vállalat egyszerűen áthelyezte ellátási láncait Vietnamba és Mexikóba. Biden megtartotta a vámokat, és hozzáadta az inflációcsökkentési törvény és a CHIPS törvény támogatásait, de az amerikai tőke globális stratégiáját érintetlenül hagyta.

Trump most a hazai ipart akarja helyreállítani, miközben megvédi a multinacionális vállalatok privilégiumait. Hivatalba való visszatérése utáni első lépései között szerepelt, hogy kilépett a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) adóalap-erózió és profitátcsoportosítás elleni keretrendszeréből , amelyet több mint 130 ország írt alá, köztük a Biden-korszakbeli Egyesült Államok is. Ez lehetővé tette volna az államok számára, hogy megadóztassák a multinacionális vállalatok által a határaikon belül termelt nyereség egy részét, és legalább 15 százalékos adót vessenek ki, korlátozva a nyereség adóparadicsomokba történő átutalását a külföldön birtokolt szellemi tulajdonon keresztül.

De Trump céljai nem egyeztethetők össze. Hogy megértsük, miért, meg kell vizsgálnunk, hogyan szerveződik a termelés és a pénzügyek ma világszerte.

Lenin, a dollár és az F-35

Vladimir Lenin 1916-ban ragaszkodott ahhoz, hogy az imperializmust korának domináns felhalmozási mechanizmusain keresztül kell megragadni. Elsősorban Rudolf Hilferdingre támaszkodva ezeket a banki és ipari tőke finánctőkévé való fúziójaként, a tőkekivitelként és a világ területi felosztásaként a rivális hatalmak között azonosította. Módszere továbbra is nélkülözhetetlen, de az imperializmus konkrét formái mélyrehatóan megváltoztak.

A kortárs kapitalizmusra alkalmazva Lenin módszere az imperializmus két strukturális alapját tárja fel: először is, a globalizált termelő tőke és a nemzetköziesített pénzügyi tőke párosítását; másodszor, a dollárt mint világpénzt, ami ezt a párosítást egy olyan hierarchiává alakítja, amelyet végső soron az Egyesült Államok katonai ereje kényszerít ki. A világpénz a mai imperializmus kulcsfontosságú eleme, de olyan szempont, amelyet a klasszikus marxista elmélet soha nem dolgozott ki.

A kortárs termelést globális láncok szervezik, amelyeket multinacionális vállalatok – főként amerikai, európai és japán vállalatok – koordinálnak, és amelyek ellenőrzik a tervezést, a szellemi tulajdont, a logisztikát és a piacokhoz való hozzáférést. A pénzügyek a termeléssel együtt globálissá váltak, de a kettő nem olvadt össze, mint Hilferding idejében. Olyan párosítást alkotnak, amelyben egyik fél sem egyszerűen parancsol a másiknak. A termelő tőke értéket és többletértéket teremt; a pénzügyi tőke biztosítja a hitelt, a likviditást és a fizetési eszközöket, amelyek nélkül a globális termelés nem működhetne. Az amerikai tőke mindkét oldalon vezető szerepet játszott a párosításban: multinacionális vállalatai építették a láncokat, bankjai és vagyonkezelői pedig globalizálták a pénzügyeket.

A tőkepárosítás egy olyan világpiacon működik, amelynek nincs világállama, nincs világ központi bankja és nincs világbírósága. Ami összetartja, az a világpénz, amelynek különálló joghatóságokon átívelően elszámolási egységként, fizetési eszközként és értéktartalékként kell szolgálnia, különösen válság idején. Ezeket a funkciókat csak a dollár látja el.

Egy vietnami vagy mexikói gyártó beszállító ma szállít alkatrészeket, és hatvan-kilencven napot vár a fizetésre, de a béreket és a ráfordításokat most kell kifizetni. A hiányt finanszírozni kell, és mivel a láncban vezető cég dollárban számláz, azt dollárban finanszírozzák, a dollár referenciaértékeihez igazított árfolyamokon. Ez nem gazdasági döntés, hanem a láncba való belépés ára. 1999 és 2019 között az ázsiai-csendes-óceáni térség exportjának körülbelül háromnegyedét, Amerika pedig gyakorlatilag az összes exportját dollárban számlázták . Ezeken a láncokon keresztül a Federal Reserve monetáris politikája közvetlenül eléri a világ másik felén lévő műhelyeket.

Az állam, amely kibocsátja a szükséges dollárokat, nem csupán egy újabb hatalom, amely külföldön érvényesíti érdekeit. Ez az a hatóság, amely végső soron garantálja a globálisan mozgó tőke elszámolását, likviditását és végrehajthatóságát, eldöntve, hogy kinek a kötelezettségei számítanak pénznek, és kinek a mérlegét kell kiigazítani. A termelés továbbra is az alap, de a hegemónnak a világpénz feletti uralma a birodalmi hatalom sarokköve, az a pont, ahol a tőkék párosítását világszerte fegyelmezik.

A hierarchia válság idején válik teljes mértékben láthatóvá. 2008-ban, majd 2020-ban is a Fed dollárswap-kereteket nyitott tizennégy központi bankból álló kiválasztott kör számára . A bent lévők napok alatt stabilizálták pénzügyi rendszerüket. A kívülállók, köztük India, Indonézia és Dél-Afrika, valutaérték-csökkenéssel, tartalékvesztéssel és megszorításokkal szembesültek. A szankciók és a fizetési rendszerekből való kizárás teszi teljessé a kényszerítő apparátust, amint azt az orosz központi bankok mintegy 300 milliárd dolláros eszközeinek 2022-es befagyasztása is mutatta. A tizennégy bank az amerikai import nagyjából 55 százalékát és az amerikai export 60 százalékát teszi ki. Emellett az amerikai külföldön állomásozó katonai személyzet több mint 90 százalékát is itt állomásozik. A monetáris privilégiumok térképe és az amerikai katonai hatalom térképe nagyrészt egybeesik.

Az amerikai birodalomnak nem kell zászlót tűznie egy területre, vagy drága gyarmati közigazgatást létrehoznia.

A dollár és az F-35 egyetlen dominációs struktúra két mozzanata, az amerikai légi és haditengerészeti hatalom pedig azokat a szűk pontokat őrzi, amelyeken keresztül a világkereskedelem mozog. Ez az imperializmus a cégek, bankok és államok mérlegein fut keresztül, katonai hatalommal támogatva. Nem kell zászlót tűznie egy területre, vagy drága gyarmati közigazgatást létrehoznia.

Pénzügyiesítés II. jegy

Különösen a párosítás pénzügyi oldala alakult át a 2007–2009-es nagy pénzügyi válság óta. A válság előtt létezett az I. finanszírozási korszak, amelynek középpontjában a globálisan aktív kereskedelmi bankok álltak, és amely a munkások otthonait a jelzáloghitelek és a fogyasztói adósságok révén a kizsákmányolás elsődleges terepévé tette. Csúcspontján az Egyesült Államokban a bankok profitja megközelítette az összes vállalati profit 40 százalékát. A válság véget vetett ennek a rezsimnek.

Helyét a Financialization Mark II vette át, amely árnyékbankokra – mindenekelőtt olyan vagyonkezelőkre – támaszkodott, mint a BlackRock, a Vanguard és a State Street. A kollégáimmal nemrégiben 426 nagy vagyonkezelőn végzett kutatásunk azt mutatja, hogy az általuk kezelt saját tőke 2013-ban 13 billió dollárról 2025 közepére 46 billió dollárra emelkedett. Ez a világ összes milliárd dolláros tőzsdén jegyzett vállalatának saját tőkéjének nagyjából 40 százaléka. Észak-Amerikán kívüli minden régióban az amerikai vagyonkezelők alkotják a külföldi befektetők legnagyobb csoportját. Ők képviselik a birodalmi hatalmat, amelyet a mérlegeken, nem pedig a területi alapon gyakorolnak.

A kereskedelmi bankokkal ellentétben, amelyek profitjukat nagyrészt a hitel- és hitelfelvételi kamatlábak közötti különbözetből nyerik, a vagyonkezelők a profitráta és a kamatláb közötti különbségre támaszkodnak – amit Hilferding alapítói profitnak nevezett. Ez a profit elsősorban az eszközárak emelkedése révén realizálódik. A tőzsdei infláció így a pénzügyi felhalmozás egyik fő csatornájává vált.

A Mark II építménye teljes egészében az államon nyugszik. Az Egyesült Államok bruttó államadóssága a GDP alig több mint 60 százalékáról (2007) 2025-re több mint 120 százalékra emelkedett. Ugyanakkor a Federal Reserve (Fed) történelmi mértékben szívta fel az államadósság-értékpapírokat, hatalmas mennyiségű új dollárt hozott létre a mérlegében, és az árnyékbankok és a pénzpiacok más szereplőinek végső mentsvár-kereskedőjévé vált. Bármit is mondjon a szabad piacok neoliberális retorikája, a kortárs kapitalizmus az állami hiperintervencionizmus révén marad fenn, de a pénzügyek nevében, nem pedig a termelés újjáépítése érdekében.

A világgazdaság történelmi magja így továbbra is egy interregnumban sodródik. A régi rend elvesztette dinamizmusát, de új nem alakult ki.

Ennek következtében a beruházások és a termelékenység egy szűk szektorcsoporton kívül továbbra is gyenge maradt. A hatalmas mesterséges intelligencia-boom nem változtat ezen a képen, hanem megerősíti. Az adatközpontokra és chipekre fordított kiadások néhány óriásvállalatnál koncentrálódnak, amelyeket hatalmas készpénzállományukból és egyre inkább tetemes adósságból finanszíroznak, miközben a vagyonkezelők tőkét öntenek ugyanabba a néhány részvénybe. Az ígért termelékenységnövekedés nagyrészt a várakozások kérdése, amelyeket már jóval a termelésben való megjelenésük előtt beáraztak a részvényekbe. Ez még mindig elsősorban az eszközárak inflációján keresztüli felhalmozás, és még nem a termelés valódi átalakulása.

A világgazdaság történelmi magja így továbbra is egy interregnumban sodródik. A régi rend elvesztette dinamizmusát, de új nem alakult ki.

Alárendelt finanszírozás

SA Fed hatóköre messze túlmutat az Egyesült Államok határain, mivel az általa létrehozott dollárok világpénzt alkotnak. A globális termelési láncok által létrehozott dollárfüggőség nemzeti nyomássá halmozódik fel: törlesztendő dolláradósságok, repatriálandó profitok, külföldre áramló technológiai kifizetések. A teher a legsúlyosabban a globális Délre hárul, és az eredmény az alárendelt financializáció. Ez nem az Egyesült Államok vagy Nagy-Britannia financializációjának éretlen változata, hanem egy különálló forma, amelyet mind a termelésben, mind a pénzügyekben az alárendeltség hoz létre.

Egy periférikus központi bank nem bővítheti tetszés szerint mérlegét, és nem hagyhatja figyelmen kívül az árfolyamot a monetáris politika kialakításakor, mivel a kölcsönözhető tőke be- és kiáramlásának rendkívül bizonytalan környezetében működik. E tőke nagy részét ugyanazok az amerikai vagyonkezelők kezelik, amelyek a Mark II-t is uralják.

2025 októberében Brazíliában, Indiában, Indonéziában, Mexikóban és Dél-Afrikában az átlagos irányadó kamatláb 4 százalékponttal magasabb volt a Fedénél. Ez egy likviditási adó, amelyet maga a monetáris hierarchia vet ki. A magas kamatlábak elfojtják a hazai beruházásokat, vonzzák a spekulatív beáramlásokat, felhajtják az árfolyamot és aláássák a hazai feldolgozóipart. A periférikus államok kénytelenek dollárt felhalmozni önbiztosításként, és azt amerikai államkötvényekben tartani, miközben saját kormányaik és vállalataik sokkal magasabb kamatlábak mellett vesznek fel hiteleket. Azokat az erőforrásokat, amelyek gyárakat, vasutakat és kórházakat lehetne építeni, valójában Washingtonnak kölcsönzik.

Az ilyen mértékű adózás helyi kedvezményezetteket igényel. A periférikus országokban működő nagyvállalatok olcsón vesznek fel dollárban kölcsönt, és magas hozamú hazai pénzügyi eszközökbe fektetnek be; a bankok profitálnak a beáramlások elnyelésére kibocsátott államadósságból; a középosztály egyes részei pedig olcsó importot élveznek. Egy periférikus országban az árfolyam ugyanúgy osztályfegyver, mint gazdasági változó. Az Egyesült Államoknak pedig nincs szüksége alkirályra a vám beszedéséhez, mivel az a világpiac megszokott működésén keresztül áramlik.

Hegemónia nélküli birodalom

Kína ezzel ellentétes képet mutat az Egyesült Államokhoz képest. A világ feldolgozóipari hozzáadott értékének közel 30 százalékát, a világ áruexportjának pedig körülbelül 15 százalékát adja. Stratégiai ágazatait állami tulajdonú vállalatok uralják, és olyan intézményeket épített ki, amelyek részben megkerülik az USA által vezetett rendet, mint például az Egy övezet, egy út kezdeményezés és az Ázsiai Infrastruktúra-befektetési Bank.

Kína azonban nem egy különálló birodalmi blokk létrehozására vagy területek megszerzésére törekszik. Meghatározó hangot szeretne gyakorolni a kereskedelmet, a technológiát és a beruházásokat szabályozó szabályokban, és hosszú távon a világpénzügyek új rendszereiben.

Itt a leggyengébb. A renminbi a globális tartalékok és a nemzetközi fizetések kevesebb mint 3 százalékát teszi ki , és a világkereskedelem kevesebb mint 5 százalékát számlázzák benne, szemben a dollárban lebonyolított nagyjából felével. A kínai államadósság nem szolgál globális fedezetként, a Kínai Népi Bank nem kínál likviditási fedezetet a világpiacnak, és Kína saját fizetési rendszere a Society for Worldwide Interbank Financial Telecommunication által kezelt dollárforgalom alig több mint 12 százalékát dolgozza fel.

Az Egyesült Államok felhagyott a hegemón szerepével, azaz azzal a hatalommal, amely saját érdekeit általános érdekként tünteti fel.

Az akadály strukturális, nem akarat kérdése. A világpénzhez mély, biztonságos köztartozáspiacokra, a külföldi hitelezők jogi védelmére és nyitott tőkemérlegre van szükség. A tőkekorlátozások és a pénzügyek feletti állami parancs, amelyek védték Kína iparosodását, pontosan azok, amelyek megakadályozzák, hogy a jüan világpénzzé váljon. Kína egy produktív szuperhatalom, amely köteles olyan valutában rendezni kötelezettségeit, amelyet nem ő bocsát ki, és tartalékait riválisa adósságában tartani.

A kínai belföldi felhalmozás sem mentes az ellentmondásoktól. 2007–2009 óta a növekedés és a jövedelmezőség „ új normális ” szintre esett vissza. Kína továbbra is nagyjából kétszer annyit fektet be a GDP-ből, mint az USA, de ezeknek a befektetéseknek a hozama meredeken csökkent. A racionális megoldás az lenne, ha csökkentenénk a beruházásokat, és szisztematikusan növelnénk a kínai munkavállalók jövedelmét és fogyasztását, de ennek gazdasági, társadalmi és politikai kockázatai óriásiak.

Az eredmény egy patthelyzet. A hegemón nem tudja visszanyerni termelési alapjait, és a kihívó nem tud világpénzt kibocsátani. Egyik sem tud megoldást kikényszeríteni, és egyik sem fogadja el az állandó alárendeltséget. Nincs rendezett utódlási út egy olyan monetáris hierarchián belül, amely egyedülálló, kényszerítő és egyre vitatottabb, és ebben rejlik a világ veszélye.

Az Egyesült Államok felhagyott a hegemón szerepével, azaz azzal, hogy saját érdekeit általános érdekként mutassa be. Ehelyett a legnagyobb és legagresszívabb versenyzőként lép fel egy egyre nyíltabb mezőnyben, még szövetségeseit is alárendeltként kezelve. Amikor Washington 2022 után szankciókat követelt az orosz energiatermelésre, Németország ezeket a saját ipari bázisának súlyos ára ellenére elfogadta. Az Egyesült Államok katonai dominanciája azonban már nem vitathatatlan, és az Irán elleni háború megmutatta, hogy még a gyengébb ellenfeleket sem lehet egyszerűen behódolásra kényszeríteni. A helyzet az 1914 előtti rivalizálásokat idézi. A világháború nem elkerülhetetlen, de a proxy háborúk, a tartalékok lefoglalása, a fizetések kizárása és a technológiai embargók a világpolitika beágyazott jellemzőjévé váltak.

Vajon a baloldalnak akkor a dollármentesedést és a BRICS-országokat kellene éltetnie? A dollár monopóliumának gyengítése egy kulcsfontosságú uralmi mechanizmust lazítana fel. De a feltételezett kihívók nem egy szocialista blokk, és nem is egy új antikoloniális mozgalom. Olyan államok, amelyek a világpiacon versenyeznek, és a dollár körüli utakat keresik, nem pedig egy igazságosabb világpénzt. A multipolaritás nem osztálykategória. A baloldalnak elleneznie kellene a szankciókat, a likviditási adót és a tartalékok kényszerű felhalmozását anélkül, hogy bárki táborához csatlakozna.

Az osztálytörés politikája

Ebben a komor helyzetben az egyik legbiztatóbb politikai fejlemény az, hogy az amerikai baloldal komolyan vitatkozik arról, hogyan nyerjen és használja ki a kormányzó hatalmát. Max Elbaum helyesen érvelt itt amellett, hogy nem korlátozhatja pozitív programját a belpolitikai kérdésekre, miközben csak azt mondja, amit külpolitikában ellenez.

A fenti elemzés rámutat, hogy miért. A belpolitika és a birodalmi hatalom ugyanazon struktúra két oldala, és egy baloldali kormányzat az első naptól kezdve szembeszállna ezzel a struktúrával. A siker nem lehetséges a társadalmi, gazdasági és politikai hatalom uralkodó kapitalista mechanizmusainak megdöntése nélkül. Pontosan ezt az osztályszakadás politikáját kellene a baloldalnak kínálnia a változást kereső millióknak.

2015-ben Görögországban testközelből láttam, mit jelent ez. A Sziriza választási győzelmének önmagában kevés jelentősége volt – legjobb esetben is csak a kezdet volt. Egy baloldali kormánynak, amely valóban meg akarta menteni Görögországot a mentőcsomagok katasztrófájától, meg kellett volna törnie a hatalmi mechanizmusokat. Ez csak az állam gépezetének a tömegmozgalommal együtt történő felhasználásával valósítható meg. Ahhoz, hogy eredményeket érjen el, egy baloldali kormánynak át kellene alakítania az államot.

A kihívás egyetlen kérdésben kristályosodott ki – ahogy az általában lenni szokott egy radikális felfordulás idején. Ez az volt, hogy maradjunk-e az Európai Monetáris Unióban (EMU), vagy kilépjünk? Az euróval való szakításhoz tőkekorlátozásokra, a bankok és a pénz feletti nyilvános irányításra, valamint a gazdaság messzemenő átszervezésére lett volna szükség, amely a hatalmat a munkások és a szegények felé terelhette volna. Elkerülhetetlenül mély szakadás következett volna be a Görögországot fojtogató, berögzült osztály- és birodalmi érdekekkel, amelyek mindkettőjük súlyával az EMU-ban maradás politikája mögött álltak. Már a puszta gondolat is elég volt ahhoz, hogy a félénk Sziriza vezetés gerincén végigfusson a hideg. Ezt a szánalmas megadás követte.

Van itt egy tanulság az amerikai baloldal számára – és azon túl is –, a kiemelkedő birodalmi hatalom és egy kis európai hatalom közötti hatalmas különbség ellenére. Ha olyan szakító politikát kíván kínálni, amely döntően a munkások és a szegények javára billenti a mérleget, akkor fel kell használnia és át kell alakítania az állam gépezetét, miközben a tömegmozgalom erejére támaszkodik. Az is világos, hogy minden szinten heves és erőszakos ellenállásra számíthatunk. A siker nem jön el anélkül, hogy döntően megdöntenénk az osztályhatalom belső és birodalmi konfigurációját az Egyesült Államokban. Ebben nem lehet kétség. Szinte felesleges azt mondani, hogy a feladat világtörténelmi jelentőségű.

Népi szuverenitás a birodalom ellen

Azonban rengeteg történelmi tapasztalat áll rendelkezésre, amelyre az amerikai baloldal támaszkodhat, miközben egy olyan osztálypolitikát keres, amely sikerre viheti a lakosságot. Az első lépés egy olyan program kidolgozása, amely az amerikai termelési hanyatlás megfordítását célozza, a munkásosztály vezetésével, ahogyan azt más fejlett kapitalista országok esetében már korábban is megállapították .

Ez generációk óta nem látott mértékű közberuházást, a termelésbe hitelező állami bankokat, valamint egy demokratikus gazdasági tervbe beépített központi bankot jelent a BlackRock végső mentsváraként való működése helyett. Ez azt is jelenti, hogy vissza kell állítani a tőkekorlátozásokat, mint a politika normális eszközét, és ki kell terjeszteni a köztulajdont az energia, az infrastruktúra és a lakhatás területén, ahol a társadalmi szükséglet és a magánprofit élesen eltér egymástól. Továbbá a vállalatok demokratikus, munkavállalói alapú ellenőrzését jelenti, mivel egy a tőke prioritásai alapján működő bürokratikus állami vállalat semmi lényegeset nem változtat.

Az amerikai munkások semmi tartósat nem nyernek a dollárrendszerrel. Minél inkább Washington a birodalmi primátusra törekszik, annál inkább kiüresíti a hazai gazdaságot.

Egy ilyen program megfordítaná az amerikai tőke globális felhalmozási stratégiáját, a multinacionális és pénzügyi tőkét demokratikusan meghatározott prioritásoknak rendelve alá. Röviden, az amerikai gazdaság deglobalizációját és definancializációját célozná. Ez se nem elszigetelődés, se nem autarkia. A cél egy olyan nyitott gazdaság, amely továbbra is kereskedik, befektet és együttműködik a határokon átnyúlóan, de demokratikusan, nem pedig a multinacionális vállalatok és a szabad kezet adó pénzügyi tőke által meghatározott feltételek mellett. A nyitottságnak a hazai termelés újjáépítését és a külföldi valódi együttműködést kellene szolgálnia, nem pedig az amerikai tőke globális stratégiáját.

Egy ilyen program végső soron a szuverenitás kérdésén alapul. A probléma az, hogy ezt a kifejezést a jobboldal kisajátította, és arra használja, hogy külföldön érvényesítse az amerikai állam korlátlan hatalmát, miközben belföldön a tőke érdekeit védi. A baloldal számára azonban a szuverenitásnak más és régebbi tartalma van, a népszuverenitásé. Ha a demokráciának valódi értelme van, a munkavállalóknak és a szegényeknek is szavukra és hatalmukra van szükségük a munkahelyen, a környéken, a városban, a kisvárosban és vidéken. A népszuverenitás nem csupán azt jelenti, hogy olyan kormányt választunk, amely többet költ szociális ellátásra, lakhatásra és infrastruktúrára, miközben adóztatja a gazdagokat, bár ez szükséges. Megköveteli a dolgozó emberek szervezett erejének kiépítését – az Egyesült Autómunkások megújult sztrájkharcosságának és a Dél nem szakszervezeti gyárainak megszervezésére irányuló törekvések csatornázását –, a közösségek és mozgalmak mellett, amelyek ellenálltak az ICE-nek, a palesztinai népirtásnak és az iráni háborúnak.

Mivel ráadásul a nemzetállam határain túl nincs demokratikus tér, az osztályszakadás programja is a nemzeti szuverenitáson alapulna. Ez egy még nehezebb kérdés a baloldal számára. Egy alárendelt országban, mint például Görögországban 2015-ben, a nemzeti szuverenitás az imperialista uralom alóli kitörést jelenti. De az Egyesült Államok az imperialista hierarchia csúcsán áll, és az amerikai állam szuverenitása egy olyan emelő, amelyen keresztül más nemzetek alárendelődnek.

Az Egyesült Államok számára tehát a nemzeti szuverenitás közvetlenül felveti azt a kérdést, hogy mi a nemzet, és melyik osztály alkotja azt. A jobboldal számára a nemzet a birodalmi állam és az általa szolgált tőke. A baloldal számára a nemzeti szuverenitás lényegében antiimperialista, és mások elnyomása elleni küzdelmet jelent. Karl Marx és Friedrich Engels , miután kijelentették, hogy a munkásoknak nincs hazájuk, világosan megfogalmazták : a proletariátusnak „a nemzet vezető osztályává kell emelkednie, meg kell alkotnia magát a nemzetet”, és ebben az értelemben „maga nemzeti, bár nem a szó polgári értelmében”.

Ez a nacionalizmus ellentéte, amely arra kéri a munkásokat, hogy sorakozzanak fel saját uralkodó osztályuk mögé. A feladat tehát világos. Az amerikai munkásosztály csak úgy alkothatja meg magát nemzetként, ha átveszi az irányítást a birodalmi hatalom eszközei – a Fed, a Pénzügyminisztérium szankciós gépezete, a katonai költségvetés – felett, és megszünteti azok más nemzetek alárendeltségére való felhasználását. Az amerikai munkások semmi tartósat nem nyernek a dollárrenddel. Minél inkább Washington a birodalmi primátusra törekszik, annál inkább kiüresíti a hazai gazdaságot.

A háborúellenes és az antikapitalista politika egyetlen küzdelem. A háborúval szembeni ellenállás, amely érintetlenül hagyja a hazai tulajdonviszonyokat, hiányos, és a birodalmi rendet figyelmen kívül hagyó hazai átalakulást ez fogja eltiporni. Az a rendszer, amely a perifériáról vonja ki az értéket, ugyanaz a rendszer, amely kiüríti a magot. Ez az, ami anyagi tartalmat ad a munkásosztály internacionalizmusának, ahelyett, hogy egy a tőke szabad mozgásával összeegyeztethető liberális jelszót hagyna meg neki. Ez az a talaj, amelyre egy valóban internacionalista szocialista politika építhető.

Ez a cikk az Osztrák Kommunista Párt (KPÖ) belső programajánlójához való hozzájáruláson alapul.

Forrás: https://jacobin.com/2026/11/us-imperialism-dollar-finance-china