„Klímakockázat és ellenálló képesség: A régió jövőjének biztosítása. Pakisztánban, Thata külvárosában a 2010-es árvíz által elűzött nők sorban állnak vízért.” A fotó 2010. szeptember 23-án készült, az Ázsiai Fejlesztési Bank tette közzé a Flickren. Licenc: CC-BY-NC-SA

A klímamenekültek kérdésére adott válasz még hosszú utat jelent, és a klímaváltozás miatt lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberek konkrét védelmének témája alig szerepelt a Mongóliában megrendezett COP17 konferencia napirendjén.

„A környezeti változásokra adott válaszként bekövetkező migráció az emberiség történelmében állandó jelenség volt, és racionális alkalmazkodási stratégiát képvisel” – mondta egyszer António Guterres, az ENSZ főtitkára, miközben még az ENSZ menekültügyi főbiztosa volt. Mindazonáltal a mongóliai elsivatagosodás elleni küzdelemről szóló, idén nyáron megrendezett COP17 ENSZ-konferencián a COP napirendje ismét kevés figyelmet fordított a közismert „klímamenekültként” emlegetett személyek védelmi kérdésének kidolgozására. Az egyetlen felsorolt ​​pont: egy magas szintű találkozó, amelyet a „biztonságnak és a migrációnak” szenteltek, miközben – ezzel szembetűnő ellentétben – a pásztorkodást is ünnepelték és népszerűsítették¹ – a nomád életmód egy olyan formáját, amely hajlamos figyelmen kívül hagyni a nemzeti határok által előírt közigazgatási megosztottságot.

Ez nem meglepő. Bármilyen megdöbbentőek is az IPCC globális felmelegedés hatásainak értékelései – és bármennyire is pusztítóak az idei nyáron bekövetkező katasztrófák (hőhullámok, aszályok, hatalmas tűzvészek, árvizek, tornádók, a Himalájában történt földcsuszamlás); bármennyire is riasztóak az előrejelzések arról, hogy hány ember kényszerülhet migrációra az éghajlatváltozással összefüggő környezetkárosodás következtében – és bármennyire is tarthatatlanok az éghajlati viszonyok azokban a régiókban, ahol gyakran menekülttáborok találhatók; végül, bármennyire is gyakran hangzanak el szándéknyilatkozatok a nagyobb nemzetközi konferenciákon... a „klímamenekültek” kérdése eddig nem valósult meg konkrét és összehangolt nemzetközi mechanizmusokban, nemhogy megfelelő jogi védelemben.

Az egyes államok, amelyek védik szuverén funkcióikat és vonakodnak megnyitni határaikat, vonakodnak további engedményeket tenni a nemzetközi jognak, amit a kisajátítás egy formájának tekintenek. Ezenkívül a klímaváltozás miatt lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberek megsegítésére és védelmére szolgáló nemzetközi mechanizmusok közös kidolgozása – különösen olyan kereteken belül, mint a COP-ok – a nemzetek közötti költségmegosztás állandó kérdésébe is belebotlana: a legkiszolgáltatottabb országok a „klímaigazságosságra” hivatkozva azzal érvelnek, hogy a legszegényebb nemzeteket sújtja a legjobban, annak ellenére, hogy történelmileg ők járultak hozzá a legkevésbé a globális felmelegedéshez; a fejlett országok először ragaszkodnak ahhoz, hogy Kína vegye ki a részét; Kína pedig cserébe a világ feldolgozóipari központjaként betöltött státuszára hivatkozva igazolja a fejlődő országok között elfoglalt helyét. Úgy tűnik, hogy a száműzetésbe vezető utak pora gyorsan lepereg a diplomáciai szőnyegekről. Eközben az óceánok szintjének emelkedésével járó lakható területek csökkenése tartós képet fest a lehetséges cselekvési területek lassú bezárulásáról. A nemzeti vezetők úgy viselkednek, mint a merev mintákhoz kötött földbirtokosok. Kevés látható előrelépés történt.

Politizált kérdés

Bár a jelenlegi időszak egyre feszültebb és megosztottabb, mind nemzeti, mind nemzetközi szinten, a klímamenekültekre vonatkozó konkrét jogi védelemnek elvileg konszenzust kellene eredményeznie – mind a szolidaritás és az emberi méltóság nevében egy bolygóméretű és rendszerszintű klímaválsággal szemben, mind pedig a törvénynek a lakóhelyüket elhagyni kényszerülők okához való normális és nélkülözhetetlen alkalmazkodása révén, amelynek kezelésére a meglévő eszközök soha nem voltak hivatottak. Gondoljunk itt a menekülteknek az 1951-es Genfi Egyezmény és az ahhoz tartozó 1967-es New York-i Jegyzőkönyv által biztosított védelemmel kapcsolatos széleskörű nemzetközi konszenzusra, amelyet az államok a második világháború borzalmai után és a hidegháború ellenére tömegesen fogadtak el.

Franciaországban 2024-ben, az európai parlamenti választásokat követő előrehozott törvényhozási választások kampánya során a Nouveau Front Populaire koalíció (NFP, amely a francia baloldalt, köztük a La France Insoumise – LFI-t, a kommunistákat, a szocialistákat és a zöldeket egyesíti) programjában egy külön státusz létrehozását szorgalmazta a „klímamenekültek” számára – ez elsőként volt jellemző Franciaországban. Egy hónappal korábban Manon Aubry, az Európai Parlament baloldali csoportjának társelnöke hasonló követelést fogalmazott meg az európai kampány során, ehelyett a „klímamenekültek” kifejezést használta. Más zöld és baloldali politikusok is hasonló javaslatokat fogalmaztak meg az Európai Parlamentben még korábban.

Ez a 2024-es választási javaslat, amelyet az egyesült francia baloldal terjesztett elő, akkoriban valószínűleg több kommentárt váltott ki a jobboldalról, mint a baloldalról.

„Néhány megfigyelő a migrációs áramlatok felgyorsulásától tart” – állt a konzervatív Le Figaro napilap szalagcímében. A szélsőjobboldalon a Valeurs actuelles magazin elítélte azt a javaslatot, amelyet „önkényesnek”, „tudományos alapok nélkülinek” és „egyre agresszívabb legalizmus által támogatott banális környezetvédő aktivizmusnak” tartott. A tágabb vita néhány körvonala már itt is kirajzolódik: a numerikus előrejelzésekkel és a befogadási kérdésekkel kapcsolatos bizonytalanság; magának az „éghajlatváltozás miatt lakóhelyüket elhagyni kényszerült személynek” a fogalmának még mindig hiányzó meghatározása; valamint a jogi fejlemények és a kollektív politikai akarat közötti avatkozás körüli megosztó feszültségek. A listát azonban tovább kell bővíteni: Milyen legyen egy új státusz jogi formája, és mely jogágak lennének relevánsak? Hogyan kellene ezt a kérdést artikulálni a COP-okon keresztül folytatott nemzetközi „klímadiplomáciával”? És végül, a válasznak nemzetinek, nemzetközinek kell lennie, vagy elsősorban regionális szintű kollektív mechanizmusokban kell gyökereznie?

A 2024-es NFP kezdeményezésnek közvetlen előzményei vannak Európában, beleértve az Európai Parlament szövegeit is – nevezetesen egy 2016-os, „az emberi jogokról és a migrációról harmadik országokban” szóló állásfoglalást, amelyet 339 szavazattal 333 ellenében fogadtak el, és amely ünnepélyesen azzal a kéréssel zárult, hogy az Európai Unió (EU) „aktívan vegyen részt a „klímamenekült” kifejezésről szóló vitában ”. Valójában az eredeti, a Parlament Külügyi Bizottsága által kidolgozott állásfoglalás-tervezet kidolgozottabb és konkrétabb volt, és felszólította az EU-t, hogy vegyen részt „a nemzetközi jogi definíció esetleges megfogalmazásában”. Ennek a részletnek az eltávolítása a végül elfogadott állásfoglalásból, valamint a szűk végső szavazás rávilágít a konszenzus korlátaira: az elvi kérdésben megállapodás születhet, de a gyakorlati megvalósítása továbbra is tabu.

Ez öt évvel később, 2021-ben megerősítést nyert, amikor az Európai Parlament rendkívül tanulságos vitát tartott „az éghajlatváltozásnak a fejlődő országok kiszolgáltatott lakosságára gyakorolt ​​hatásairól” szóló jelentésről, amely többek között egy „klímavízumokra” vonatkozó javaslatot is tartalmazott.

A Fejlesztési Bizottság által ezúttal bemutatott jelentés a következőket szorgalmazta: 1) az EU külpolitikájának erősebb orientálása az éghajlati igazságosság kifejezett elvei köré; 2) a „földrajzi sebezhetőségekre” és a veszélyeztetett területekre irányuló megerősített külső humanitárius politika; és 3) az éghajlati menekültekkel kapcsolatban „felszólította a Bizottságot és a tagállamokat, hogy az éghajlatváltozás okozta megélhetési lehetőségek pusztulását tekintsék a humanitárius védelem jogosultsági kritériumának, felszólította az EU-t és a tagállamokat, hogy nyújtsanak védelmet azoknak a személyeknek, akik menekülni kényszerülnek egy olyan országból, amely részben vagy egészben lakhatatlanná válik vagy vált az éghajlatváltozás miatt, nevezetesen humanitárius vízumok kiadása, ideiglenes vagy hosszú távú befogadás és a hontalanság elkerülését célzó intézkedések révén; felkérte a Bizottságot és a tagállamokat, hogy vitassák meg ezeket a javaslatokat nemzetközi fórumokon, más uniós kezdeményezésekkel párhuzamosan.” ²

Az Európai Parlament 2021. május 17-i plenáris ülésén lezajlott vita azonban egyértelműen feltárta mind a konszenzusos, mind a megosztott pontokat, valamint az egyes politikai álláspontokat. A Zöldek/EFA csoport (Caroline Roose), a jelentéssel egyetértve, szintén kiemelte a kisbirtokos gazdálkodás, a legeltetés és az agroökológia támogatásának szükségességét mindenhol, és a szabadkereskedelmi megállapodások alapos reformját szorgalmazta. Hasonlóképpen, a Baloldali csoport (Miguel Urbán Crespo) ragaszkodott „a nagy multinacionális vállalatok ökocid politikája” kifejezéshez, szintén a modell radikális megváltoztatását követelve. A centrista liberális Renew csoport egyetértett a jogi fejlődés szükségességével, és bejelentette, hogy a jelentés mellett fog szavazni. A konzervatív EPP csoport, miközben saját módosító javaslatát szorgalmazta, azt követelte, hogy az Európai Parlament képviselői (EP-képviselők) a külső segélyek növelésére összpontosítsanak, de hagyják el a migránsok kérdését – a csoport egyik európai parlamenti képviselője a segélyek jövőképét a „klímaigazságosság” és a „történelmi és erkölcsi felelősség” elvén belül fogalmazta meg. Ami a radikális jobboldali európai parlamenti képviselők megjegyzéseit illeti, azok a polemikus, klímaszkeptikus, bevándorlóellenes és ébrenlét-ellenes hangvételtől – beleértve az afrikai születési rátákra vonatkozó panaszt is – a migráció többszörös okainak emlékeztetéséig és a veszélyeztetett országok állami kudarcainak elítéléséig terjedtek. Végül az Európai Bizottság képviselője azzal zárta a vitát, hogy kizárólag az EU külső segélyeire összpontosított, egyetlen megjegyzést sem téve a vízumok kérdésére vagy a klímamenekültek védelmére. Két nappal később a parlamenti zárószavazás eltemette a jelentést.

Számok és félelmek

A közvélemény döbbentnek tűnik, de egy dolog biztos: az emberek ismerik a kifejezést. Franciaország „első klímamenekültjei”: ezt a kifejezést használta júliusban Cécile Duflot, az Oxfam France ügyvezető igazgatója (a francia Zöldek korábbi országos titkára és volt lakásügyi miniszter), amikor újságíróknak beszélt az erdőtüzek miatt otthonaik elhagyására kényszerült emberekről (azon a nyáron Bordeaux környékén körülbelül 200.000 embert evakuáltak). Miközben Duflot megragadta az alkalmat, hogy fokozott tudatosságra intsen a környezeti és humanitárius vészhelyzetek kereszteződésében, a média is megragadta a lehetőséget – hogy visszhangozzon egy jól ismert narratívát, amely az 1990-es évekből származik, nevezetesen a menekültek hirtelen beáramlásától való félelmet, amelyek a világ lakhatatlanná vált régióit hagyják el.

Valójában az elmúlt három évtizedben felhozott és a kutatók által rendszeresen vitatott számok több tíz- vagy százmillió migránsra vonatkoznak, ³ akiket szélsőséges környezeti degradáció kényszerített száműzetésbe – ezek a számok attól függően változnak, hogy ki beszél, milyen definíciókat használnak és milyen forgatókönyveket választanak. Ha az éghajlatváltozás mérséklése (a Párizsi Megállapodással összhangban) kudarcot vall, és gyors és ambiciózus nemzeti alkalmazkodás hiányában a lakosság csapdába esik vagy fog esni az emelkedő tengerszint és a szélsőséges szárazság (fokozatos jelenségek, más néven lassan kialakuló események), vagy olyan katasztrófák, mint a ciklonok és árvizek (gyorsan kialakuló események, más néven szélsőséges események) miatt. Ezért kénytelenek lehetnek a biztonságosabbnak vélt régiók felé vándorolni– feltéve, hogy rendelkeznek az utazáshoz szükséges eszközökkel – , beleértve a megfelelő munkalehetőségeket kínáló országok felé, például a globális Észak felé. Hollywood eközben egy sikeres új „klíma” alműfajt, a katasztrófafilmet hozta létre ebből a valós forgatókönyvből, amelyben a szolidaritás ütközik az önzéssel, a hősiesség a gyávasággal, vagy a fatalizmus az akaraterővel, mint oly sok kitalált, állítólag katartikus eszköz. A kormányok a maguk részéről megfelelően megrendelték saját jelentéseiket, lényegében adminisztratív, biztonsági és geopolitikai szempontból. Ezekben a jelentésekben kiemelték a legsúlyosabban érintett államok növekvő sebezhetőségét, olyannyira, hogy ezek az államok már nem tudták garantálni az emberi biztonságot – élelmezést, egészségügyet, alapvető szolgáltatásokat, működő gazdaságot, az igazságszolgáltatáshoz való méltányos hozzáférést stb. –, és ezért már nem tudták megfékezni a polgárháborúkat, sem megakadályozni a transznacionális bűnözői hálózatok felemelkedését, ezáltal az egész világot instabilabbá téve.

Ami a békés egymás mellett élést és integrációt illeti, még ha csak átmenetileg is, a menekültek befogadó országaiban, ez egy konkrét kihívás, amelyet a nemzetközi szervezetek folyamatosan felvetnek, amelyek azonban nehezen tudnak meghallgatásra találni egy olyan időszakban, amikor a helyszíni migrációs politikák egyre inkább sértik az emberi jogokat, miközben mind a szavazási eredmények, mind az idegengyűlölő erőszak kitörései – Észak-Írországban, Dél-Afrikában és másutt – a lakosság egyes részei körében a bevándorlókkal szembeni különböző fokú ellenségeskedésre utalnak. Bár „az érintett lakosság védelméért és jólétéért elsősorban az érintett államok a felelősek”, ahogy Guterres 2012-ben az UNHCR nevében figyelmeztetett, a katasztrófákra és a lakóhelyüket elhagyni kényszerültekre való hagyományos reagálási megközelítést, „vészhelyzeti üzemmódban, táborok létrehozásával”, újra kell gondolni, hangsúlyozta.„Az elmúlt évtizedekben segélyekre költött dollármilliárdok” – magyarázta Guterres – „nyilvánvalóan nem vezettek a nemzeti és helyi kapacitások fenntartható megerősítéséhez”. „(…) Ezért fejlesztésorientált és területi szintű megközelítésre van szükség, amely biztosítja, hogy a társadalom legkiszolgáltatottabb és legszegényebb tagjai élvezhessék az őket megillető emberi biztonságot és emberi jogokat.” Ezzel összefüggésben Guterres ideiglenes védelmi megoldásokat említett és konkrét „tervezett áthelyezést” szorgalmazott azok számára, akiknek lakóterülete véglegesen lakhatatlanná vált. Guterres itt elsősorban a klímaváltozás által sújtott belső és regionális menekültekre utalt, de megfigyelése tágabb értelemben is érvényes: ha nem tudunk előre látni, sem nemzetek közösségeként, sem egyes államokként, akkor csak további táborokat fogunk építeni. Felfelé kell néznünk, nem pedig elfordítani a tekintetünket. 

De mik a „valódi” számok?

Riasztáskeltők vagy szkeptikusak – ezekkel a kifejezésekkel írja le François Gemenne kutató a „Hogyan váltak az éghajlatváltozás emberi arcává” című cikkében, hogy a téma valójában hogyan épült fel az 1980-as évek óta két pólus köré: egy első, humanitárius és kormányzati pólus köré, amely riasztó adatokkal kapcsolódik össze, és a korai előrejelzésre, az előrejelzésre és az operatív képességre irányul; majd egy másik pólus köré, amelyet Gemenne „szkeptikusnak” nevez, és amely főként a migrációra szakosodott kutatókból áll (és akiknek az eredményeit valójában az első pólus is felhasználja). Ezek a kutatók megkérdőjelezik a riasztó számokat, hangsúlyozzák a migrációs mozgások több ok-okozati összefüggését, valamint ragaszkodnak ahhoz a tényhez, hogy a belső menekültek (szomszédos terület felé, vagy vidéki elvándorlás, majd bizonytalan urbanizáció révén) sokkal többen vannak. Részletezik a mélyszegénység csapdáját is, amelyet az éghajlatváltozás tovább erősít, odáig, hogy a háztartások néha egyszerűen maradásra kényszerülnek. Végül, ezek a kutatók, akárcsak a nemzetközi szervezetek és maguk a veszélyeztetett népességcsoportok, újra és újra emlékeztetnek minket az érintett emberek mélyen gyökerező vágyára, hogy örökölt földjükön maradjanak. Ami a folyamatban lévő alkalmazkodási és mérséklési politikák jövőbeli hatásait illeti, azokat is figyelembe kell venni az egyenletben... Más szóval, egyetlen numerikus előrejelzés sem megbízható: ebben legalábbis mindenki egyetért.

A kitelepítettek elnevezése

A migráció ezen belső többokozati oksága, a tanulmányi területek és szereplők sokfélesége, valamint a nemzetközi definíció hiánya miatt maga a „klímamenekültek” megnevezése is változó: „migránsok”, „menekültek” vagy „lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek”, ahol vagy a „környezeti”, vagy az „éghajlati” a minősítő jelző. Olyan kifejezésekkel is találkozunk, mint a „kényszerben lévő (im)mobilitás”, amelyek arra emlékeztetnek, hogy az éghajlatváltozás legsúlyosabb áldozatai esetleg egyáltalán nem tudnak migrálni. Az UNHCR a maga részéről a magyarázó megfogalmazást részesíti előnyben: „kényszeres lakóhelyelhagyás az éghajlatváltozás és a konfliktusok káros hatásainak összefüggésében”.⁴

A „lakóhelyüket elhagyni kényszerült személy” kifejezésnek tagadhatatlan előnye van a többi versengő kifejezéssel szemben: magában foglalja a belső elvándorlást (a nemzeti határokon belüli elvándorlást) – míg a „menekült” kifejezés definíció szerint transznacionális mozgást jelent. A „lakóhelyüket elhagyni kényszerült” kifejezés emellett világosabban közvetíti az önkéntelen mozgás gondolatát – akárcsak a „menekült”.

A kifejezésben szereplő „éghajlat” kifejezés azonban kategorikus, szemantikai és politikai nehézségeket vet fel. A kényszerű lakóhelyelhagyás (legyen az átmeneti, hosszú távú vagy akár állandó, visszatérés lehetősége nélkül) kizárólagos okának tulajdonítása valóban több szempontból is problematikus. Vajon az „éghajlat” csak a hirtelen bekövetkező katasztrófákra, például árvizekre és ciklonokra vonatkozik – vagy magában foglalja a lassan kialakuló folyamatokat is, mint például a tengerszint emelkedése, a fokozatos elsivatagosodás és a fokozódó földerózió –, ami aztán felveti a „küszöb” meghatározásának problémáját ezekre a lassan kialakuló eseményekre? És vajon ezeket az eseményeket nem annyira a hatóságok felkészületlensége – röviden a politikai „éghajlat-tétlenség” – okozza, mint inkább maga az éghajlatváltozás? Ezzel szemben az „éghajlat” kifejezés a jogfejlődés elrettentőjévé válhat, tekintve, hogy ez ütközhet az éghajlat-szkeptikus államokkal és bírákkal? Ami más környezeti katasztrófákat (például a szélsőséges ipari szennyezési baleseteket) illeti, azokat is figyelembe kell-e venni, ebben az esetben inkább „környezeti menekültekről” kellene beszélni? Hasonlóképpen, egy földrengés, egy nem éghajlattal kapcsolatos katasztrófa, ebbe a keretrendszerbe tartozik?

E kérdések közül kettővel – nevezetesen a határértékkel és a „küszöbértékkel” (a „fordulóponttal”) – részben már foglalkoztak nemzetközi bírák.

A Teitiota kontra Új-Zéland (2020) ügyben az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága tisztázta, hogy a menedékkérők esetében figyelembe veendő éghajlattal kapcsolatos károk nemcsak hirtelen bekövetkező, hanem lassan bekövetkező eseményekből is eredhetnek (lásd az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosának Hivatalának elemzését). A küszöbérték saját konkrét értelmezése mindazonáltal minimalista volt a benyújtott ügyben, és a bírák elutasították a lakóhely-elvándorlás elleni védelem iránti kérelmet. Ami a „katasztrófa” áldozatainak az éghajlatra való bármilyen hivatkozástól való független kezelésének lehetőségét illeti, úgy tűnik, hogy ez egy olyan út, amelyet már feltártak – a Katasztrófa-elvándorlás Elleni Platform, amely az európai születésű Nansen-kezdeményezésből született, valamint a „Személyek katasztrófa esetén történő védelméről” szóló, kötelező érvényű, többoldalú ENSZ-egyezmény évtizedes kidolgozása révén, amelynek elfogadását az ENSZ Közgyűlésének 2027-es ülésszakán tervezték.

Végül, maga a „(klíma)menekült” kifejezés – bár valószínűleg itt is marad a köznyelvben – túl gyorsan tereli a vitát a korlátozott normatív terepre: a „menekült” jogi státusza szinte kizárólag az 1951. évi Genfi Egyezmény által létrehozott státuszon alapul, amely az üldöztetés áldozataira utal – ezt a státuszt regionális megállapodások,⁵ és néha párhuzamos nemzeti rendelkezések (például a francia „alkotmányos menekült” státusz a „szabadságharcosok” számára, amelyet valójában ritkán alkalmaznak) egészítik ki és marginálisan, de jelentősen kiterjesztik. Továbbá a nemzeti közigazgatási gyakorlatok és szabályozások, amelyek viszont az 1951. évi státuszt szabályozzák, változó mértékű korlátozással vagy rugalmassággal alkalmazzák e státusz megadását: az értelmezés és a politikai orientáció egyaránt számít. Röviden, ha egy klímamenekült státuszt érvényesíteni kellene – feltételezve, hogy megállapodás születik a definíciójáról –, akkor ezt először a következő szintek egyikén kellene kezelni: az eredeti Genfi Egyezmény, amelyet aztán esetleg újra kell tárgyalni; regionális megállapodások, amelyeknek következésképpen át kell ültetni őket a nemzeti politikába és joggyakorlatba; vagy különféle nemzeti védelmi rendszerek, ami mégis nehézkesnek bizonyul, ha figyelembe vesszük néhány észak-európai ország tapasztalatait.⁶ Az eredeti, szigorú genfi ​​definíció, amely üldöztetést von maga után, ezt technikailag megnehezíti, de nem teszilehetetlenné: az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának Bírósága a „Teitiota” ügyben „meghatározta”, hogy nem állnak fenn az alkalmazhatatlanság vélelmei (2.8. nézet). Ennek ellenére alternatívaként más, már létező (kiegészítő vagy ideiglenes) védelmi formák is szóba jöhetnek. Az EU ideiglenes védelmi státuszát – amelyet 2001-ben hoztak létre „harmadik országokból származó, lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek tömeges beáramlása esetén, akik nem tudnak visszatérni származási országukba” (2001/55/EK irányelv, 1. cikk), a volt Jugoszláviában zajló korábbi háborúkra gondolva, 2022-ben alkalmazták először ukrán menekültek esetében, de elméletileg ezek közé tartozik. Ami a veszélyességre hivatkozva történő visszaküldés tilalmának puszta lehetőségét illeti, ez önmagában is kihívást jelent, és jelenleg a nemzeti bíróságok előtt is vizsgált kérdés, akárcsak az előzőek. Ez mindenesetre megmagyarázza, hogy a jogtudósok miért ellenzik továbbra is a „menekült” kifejezés használatát ebben a vitában, annak szimbolikus ereje ellenére.

Az UNHCR által támogatott hosszú megfogalmazás, a „kényszeres lakóhelyelhagyás az éghajlatváltozás és a konfliktusok káros hatásaival összefüggésben ”, másképp is magyarázható: a katasztrófák (áradások, tájfunok stb.) utáni kollektív menekülés vészhelyzetein kívül a migráció – ahogy azt már említettük, és ahogy azt minden jelentés megerősíti (IOM, UNHCR, Világbank, nem kormányzati szervezetek és mások) – nagyon gyakran több ok-okozati összefüggésű: a migránstörténetek mögött álló jelenlegi indítékok között szerepel a jobb társadalmi-gazdasági körülmények keresése az életkörülmények lassú leromlását követően, a növekvő politikai instabilitás elől menekülés, végül pedig az állami intézmények azon képességébe vetett bizalom hiánya, hogy kezelni tudják ezeket a folyamatos leromlási tényezőket. Végső soron az éghajlat így egyszerre jelenik meg egyik ok-okozati tényezőként a többi között, és olyan tényezőként, amely felerősíti a többi okot: konfliktusok (beleértve a földviták), elszegényedés és az állam képtelensége az erőforrások szűkösségének kezelésére, valamint a lakosság alapvető szükségleteinek kielégítésére: élelmiszer, egészségügy, oktatás és egyéb szolgáltatások, beleértve a biztonságot, valamint az intézményi stabilitás. A kibontakozó klímaválság tehát már most is okozza a migrációt, bár nem ez az egyetlen azonosítható oka. Ez a bonyolult helyzet megbízható mutatók nélkül hagy minket – ami, ahogy azt Dina Ionesco (HCR) áprilisi francia szenátusi meghallgatásán kijelentette, tovább akadályozza a nemzetközi döntéshozatalt.

Eközben, ahogy azt minden egyes COP-eseményen látjuk, az európai államok igyekeznek bemutatni klímadiplomáciájukat egy olyan játékban, amelyről diszkréten remélik, hogy geopolitikai előnyökhöz juttatja őket egy gyorsan átalakuló multipoláris színtéren. De könnyen előfordulhat, hogy kettős mércével vádolják majd őket azok a partnerek, akiknek udvarolnak, ha továbbra is kitérnek az éghajlatváltozás okozta sürgető és messzemenő kihívás elől, odáig menve, hogy még a fogalom meghatározását és a szükséges konkrét és időszerű figyelmet sem hajlandók megadni neki. A klímamenekültek mindenki figyelmét megérdemlik.

Lábjegyzetek

1  Mongólia adott otthont a COP17 konferenciának az ENSZ Nemzetközi Legelői és Állattenyésztő Éve alatt, és három kezdeményezést indított a sztyeppei cselekvési programja keretében. Ezek közül a Legelők Zászlóshajó Kezdeményezése keltette a legnagyobb figyelmet, és a konferencián bejelentett finanszírozás legnagyobb részét biztosította.

2  Az előadó, Mónica Silvana González (S&D) a Parlamenthez intézett nyitóbeszédében a következőket említette: „a meglévő jogi mechanizmusok védelme a belső vagy határokon átnyúló mozgásra kényszerült emberek jogainak biztosítása érdekében, a lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek védelméről szóló Nansen-kezdeményezésre építve; hogy az éghajlatváltozás által veszélyeztetett életveszélyt kifejezetten bele kell foglalni a humanitárius védelem jogosultsági kritériumai közé, az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának Teitiota-ügyben hozott határozatát követően, ahogyan azt maga az UNHCR is kijelentette. Kulcsfontosságú javaslatként: egy klímavízum, egy humanitárius vízum ideiglenes védelmi intézkedésként, amely legális és biztonságos migrációs útvonalakat biztosít a katasztrófák áldozataiként védelemre szoruló emberek számára.” (a jelentés Európai Parlamentben folytatott vitájának szó szerinti átirata )

3 A Gazdasági és Béke Intézete által kiadott első Ökológiai Fenyegetésnyilvántartás (ETR 2020)  szerint 2050-re több mint egymilliárd embert fenyegethet a lakóhelyének elhagyása a környezeti változások, a konfliktusok és a polgári zavargások kombinációja miatt. Forrás : Geneva Center for Security Policy.

4  Dina Ionesco (HCR) meghallgatása a francia szenátus klímadiplomáciával foglalkozó információs bizottsága előtt, 2026. április

5 A regionális okmányok közül az Afrikai Egységszervezet (OAU) 1969-es, jogilag kötelező érvényű egyezménye a menekült fogalmát az afrikai kontextushoz igazította azáltal, hogy kiterjesztette az 1951-es genfi ​​egyezmény kritériumait azokra a személyekre, akiket „külső agresszió, megszállás, külföldi uralom vagy a közrendet súlyosan megzavaró események miatt” kénytelenek elhagyni országukat. Latin-Amerikában az 1984-es Cartagena-i Nyilatkozat hasonló célt követett, menekültvédelmet ajánlva azoknak a személyeknek, akik azért menekültek el országukból, mert életüket, biztonságukat vagy szabadságukat általános erőszak, belső konfliktusok, az emberi jogok tömeges megsértése vagy más, a közrendet súlyosan megzavaró körülmények fenyegették. A Cartagena-i Nyilatkozat önmagában nem jogilag kötelező érvényű; elvei azonban kötelező erőre tehetnek szert, ha az egyes államok beépítik azokat a hazai jogba. Fő forrás: Morel & Moor, (2012). „Migrations climatiques: Quel rôle pour le droit international?” Cultures & Conflits, (88), 88. cikk. https://doi.org/10.4000/conflits.18580

6  Svédország és Finnország egykor külön jogi védelmi formákat vezetett be a katasztrófák és az éghajlatváltozással összefüggő környezetkárosodás miatt lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberek számára. Ezeket az intézkedéseket azóta hatályon kívül helyezték, és a gyakorlatban a bíróságok ritkán alkalmazták őket.

Forrás: https://transform-network.net/blog/analysis/climate-refugees-the-notion-remains-largely-taboo/ 2026. szeptember 2.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó