A 2001. szeptember 11-i New York-i és washingtoni támadások, ahogy a mondás tartja, „mindent megváltoztattak”. Miután a Szovjetunió 1991-ben összeomlott, az 1940-es években a kommunizmus elleni küzdelemre létrehozott globális amerikai birodalom létjogosultsága elveszett . Míg a külpolitikai döntéshozók az 1990-es éveket azzal töltötték, hogy ilyet találtak, a legjobb, amit elő tudtak állítani – az Egyesült Államok katonai erejének felhasználása a külföldi humanitárius visszaélések megállítására – legjobb esetben is donkixotikus, legrosszabb esetben katasztrofális volt. Egy ideig a birodalom elvesztette a lényegét.
A támadások mindent megváltoztattak. A 2001. szeptember 11-i események után az Egyesült Államok új globális küldetést határozott meg: harcolni a „dzsihádista terrorizmus” ellen, bárhol is legyen. Mindannyian tudjuk, hogyan végződött ez. Az Egyesült Államok katasztrófáról katasztrófára zuhant, külföldön emberek millióit ölte meg és fosztotta meg a vérvonalától. Belföldön pedig az úgynevezett globális terrorizmus elleni háború (GWOT) rendőrségi militarizációt, polarizációt és cinizmust eredményezett.
Ma már kevés amerikai tagadja, hogy egy birodalomban élünk. De miért van ilyen kevés ellenállás ezzel szemben?
A kérdés megválaszolásához írtam egy könyvet , melynek címe: Imperialista realizmus: Politika és kultúra az amerikai század végén . Ennek egy részlete alább olvasható. Mark Fisher „kapitalista realizmus” koncepciójára építve bemutatom az „imperialista realizmus” fogalmát – azt a felfogást, hogy könnyebb elképzelni a világvégét, mint az amerikai birodalom végét.
Az amerikaiak elidegenedtek a birodalmunktól. Úgy érezzük, mintha kívül esne az irányításunkon, még akkor is, ha befolyását, pénzét és fegyvereit külföldön vetjük be. Birodalmunk látszólag makacs jellege az elsődleges oka annak, hogy az amerikaiak elfogadják azt.
A 2001. szeptember 11-i terrortámadás huszonötödik évfordulójára adott visszafogott reakció csak egy jel arra, hogy az amerikaiak elvesztették a birodalom iránti lelkesedésüket. De közönyünk lehetőséget is kínál: legyőzhetjük az imperialista realizmust, és végre véget vethetünk a 2001. szeptember 11-e által teremtett világnak.
De ehhez először meg kell értenünk, hogyan jött létre az imperialista realizmus.
A tömegpolitika vége és a terrorizmus elleni globális háború kudarca
énAz imperialista realizmus számos strukturáló feltétel függvénye. Ezek közül a legalapvetőbb az a tény, hogy az 1940-es évek eleje óta az amerikai elit globális katonai és gazdasági elsőbbségre törekszik. Mindazonáltal az elsőbbségre való törekvés szükséges, de nem elégséges feltétele az imperialista realizmus megjelenésének. Az imperialista realizmus két másik tényező eredményeként vált egy korszak közismert eszévé: először is, a tömegpolitika vége, másodszor pedig a terrorizmus elleni globális háború kudarca.
A valódi tömegpolitika viszonylag új keletű jelenség. A tizenkilencedik századtól kezdődően és a huszadik századig tartó, összefonódó urbanizációs, iparosodási és technológiai fejlődési folyamatok átalakították a politikát az egész észak-atlanti világban, nagyobb hatalmat adva a hétköznapi embereknek, mint valaha. Lényegében, ahogy az emberek vidékről városokba költöztek, ipari bérmunkásokká váltak, és szakszervezetekbe szerveződtek, és ahogy az olyan új technológiák, mint a távíró és a rádió, lehetővé tették a vezetők számára, hogy közvetlenül kommunikáljanak a polgárok nagy csoportjaival, egy új típusú politikai formáció jelent meg – a „tömegközösség”, amelyet úgy tekintettek, hogy „véleménnyel” rendelkezik.
Ma már kevés amerikai tagadja, hogy egy birodalomban élünk. De miért van ilyen kevés ellenállás ezzel szemben?
A történelem során először a kormánytisztviselők arra a következtetésre jutottak, hogy politikájuknak valamilyen kapcsolatban kell állnia a tömegközvélemény kívánságaival. Ahogy az várható volt, a tömegközvélemény politikai erőként való megjelenése jelentős vitát váltott ki az értelmiségiek körében arról, hogy milyen szerepet kellene a „közvéleménynek” játszania a politikaalkotásban. Az 1920-as évek Egyesült Államokban két kiemelkedő gondolkodó, Walter Lippmann újságíró és John Dewey filozófus vitába bocsátkozott, amely a mai napig meghatározza, hogyan értelmezik az amerikai elit a közvélemény politikai funkcióját.
Egyrészt Lippmann azzal érvelt, hogy a hétköznapi emberek egyszerűen túl tudatlanok és túl könnyen manipulálhatók ahhoz, hogy a közpolitika irányítását rájuk bízzák. A nyilvánosság helyett Lippmann azt állította, hogy a társadalomtudósoknak olyan intézményekhez kell csatlakozniuk, amelyek közvetlenül látják el tanácsokkal a kormányt. Lippmann így a technikai szakértelmet mutatta be a tömegpolitika problémájának megoldásaként. Másrészt Dewey azt állította, hogy bár Lippmannnak igaza volt, amikor kételkedett a nyilvánosság bölcsességében, az elitnek nem szabad figyelmen kívül hagynia a tömegeket, hanem ehelyett oktatnia kell őket. Az oktatás révén, állította Dewey, a hétköznapi emberek végül megszerezhetik a szükséges tudást ahhoz, hogy bölcs politikai döntéseket hozhassanak.
Kezdetben a legtöbb amerikai értelmiségi Dewey álláspontját fogadta el Lippmann álláspontjával szemben: azt állították, hogy a demokrácia a művelt tömegközönségre támaszkodik. Mindazonáltal az 1930-as évek végére az Egyesült Államokban és külföldön történt történelmi események sok gondolkodót arra késztettek, hogy megváltoztassák a véleményüket, és Lippmannt támogassák Dewey helyett. Először is, a nagy gazdasági világválság, amely bankrohamoknak, munkásmozgalmaknak és más „irracionális” tömegmagatartásoknak volt tanúja, sok értelmiségi számára azt sugallta, hogy a közvélemény eredendően ésszerűtlen. Másodszor, és ami még fontosabb, a náci párt – amelynek hatalma, az amerikaiak hitték, a tömegeken nyugszik – németországi felemelkedése sok megfigyelő számára bebizonyította, hogy a hétköznapi embereket könnyen be lehet rávenni, hogy olyan destruktív diktátorokat támogassanak, mint Adolf Hitler.
A nagy gazdasági világválságra és a nácizmus térnyerésére adott belpolitikai válaszok együttesen meggyőzték az amerikai elit felemelkedő többségét arról, hogy a tömegekben nem lehet megbízni. A tömegpolitika és a közvélemény inkább megszelídítendő és manipulálható dologgá vált, mintsem javítandó. A közvéleményről szóló vita tétje különösen magasra nőtt a második világháború alatt és után. Franciaország 1940 nyarán történt bukását követően az amerikai elitek arra a következtetésre jutottak, hogy nemzetük, a „nyugati civilizáció” és az egész emberiség jövője az Egyesült Államok náci Németország feletti győzelmétől függ, egy olyan országétól, amelynek fasiszta politikája illiberális kísérletet jelentett a tömeges ipari társadalom problémáinak kezelésére.
Lényegében az amerikai elit a nemzetközi kapcsolatokat az élet egy olyan szférájaként kezdte tekinteni, amelyet a manicheus ellenségek közötti zéró összegű küzdelem határoz meg, amelynek győztese eldönti a világ sorsát. Szerencsére azok számára, akik ezt az álláspontot támogatták, a japánok 1941 decemberi támadása Pearl Harbor és más, az Egyesült Államok által ellenőrzött területek ellen megkönnyítette az Egyesült Államok számára a háborúba lépést; a támadást követő napokban az amerikaiak 97 százaléka jóváhagyta a Kongresszus Japán elleni hadüzenetét, és 91 százalékuk szerint Franklin Delano Roosevelt elnöknek is fel kellett volna kérnie a Kongresszust, hogy üzenjen hadat Németországnak. A második világháború hátralévő részében a legtöbb amerikai elfogadta, hogy országuknak le kell győznie a tengelyhatalmakat.
Az USA globális elsőbbségre való törekvése kezdettől fogva belföldi demokratikus deficittel járt.
A helyzet azonban nem volt ilyen egyszerű a korai hidegháborúban. Míg a második világháború után az amerikai elit sokrétű rétege gyorsan átvitte Hitlerrel és a nácizmussal kapcsolatos aggodalmait Joszif Sztálinra, a bolsevizmusra és a tágabb értelemben vett „nemzetközi kommunizmusra”, nem bíztak abban, hogy a közvélemény – amely, aggódva aggódtak, a múltban tudatlannak és szeszélyesnek bizonyult – szükségszerűen ugyanezt fogja tenni. Valójában még 1947 májusában is az amerikaiak 35 százaléka mondta azt, hogy „barátságos” „érzéseket” táplál Oroszország (azaz a Szovjetunió) iránt.
Ez problémát jelentett az elit számára: Hogyan biztosíthatták, hogy az irracionális tömegközvélemény lehetővé tegye vezetői számára egy potenciálisan évtizedekig tartó „hidegháború” folytatását a Szovjetunió ellen, egy olyan nemzet ellen, amely csak nemrégiben volt szövetséges? Az amerikai elit okos megoldást dolgozott ki a dilemmára: annak garantálása érdekében, hogy a hétköznapi emberek ne álljanak a hidegháború útjába, egy olyan kormányzati apparátust hoztak létre, amelynek célja a nyilvánosság külpolitikára gyakorolt befolyásának korlátozása volt. Az olyan végrehajtó hatalmi csoportok, mint a Nemzetbiztonsági Tanács, a Központi Hírszerző Ügynökség és a Védelmi Minisztérium, valamint az olyan félállami szervezetek, mint a RAND Corporation és más nemzetbiztonságra összpontosító agytrösztök és tudományos központok létrehozása intézményesített egy olyan rendszert, amelyben az elitek, és nem a tömegek hozták meg a fontos külpolitikai döntéseket.
Másképp fogalmazva, az 1940-es évek végén az Egyesült Államok két különböző „megszorítási” politikát folytatott. Nemzetközi szinten az amerikai elit a Szovjetunió megfékezésére törekedett azáltal, hogy megakadályozta globális hatalmi pozíciójának javítását; belföldön pedig az amerikai közvélemény megfékezésére törekedett azáltal, hogy megakadályozta az amerikai külpolitika alakításában. Az Egyesült Államok globális elsőbbségre való törekvése kezdettől fogva belföldi demokratikus deficittel járt együtt.
A második világháború óta a közvélemény legfeljebb csekély befolyással bírt az amerikai külpolitika kialakítására és végrehajtására. Az amerikai elit által 1945 után hozott összes jelentős stratégiai döntés – hatalmas összegek költése hadseregre; egy globális bázisbirodalom kiépítése; több százezer katona külföldi telepítése; más országok politikájába és gazdaságába való ismételt beavatkozás – csak felületesen figyelembe véve született meg a közvélemény.
Ez nem azt jelenti, hogy az amerikai politikusok és tisztviselők mindig is figyelmen kívül hagyták a közvéleményt; gyakran figyeltek rá, és megpróbálták manipulálni. A közvélemény azonban ritkán, ha egyáltalán volt az amerikai külpolitika mozgatórugója. Még a Kongresszus, a nép akaratának intézményes képviselője is másodlagos szereplő volt az amerikai külpolitikában és a háborúskodásban. Valójában a Kongresszus utoljára 1942. június 4-én üzent hadat Bulgária, Magyarország és Románia ellen, annak ellenére, hogy – ahogy Monica DuffyToft és SiditaKushi politológusok felfedezték – az Egyesült Államok 1946 és 2019 között 216 alkalommal avatkozott be külföldre „erővel való fenyegetéssel, bemutatással vagy közvetlen erőszakkal”. Bár a tömegpolitika nyelve továbbra is áthatja az amerikai diskurzust, és befolyásolja, hogy az amerikaiak hogyan képzelik el politikai szerepüket, a külpolitika terén nem tömegdemokráciában élünk, és már majdnem egy évszázada nem is élünk.
A tömegek külpolitikai tehetetlensége az imperialista realizmus lehetségessé tevő két kulcsfontosságú strukturáló feltétel egyike. Míg a tömegpolitika korának szervezetei és gyakorlatai továbbra is fennmaradtak – az amerikaiak továbbra is tömegpártokra szavaznak; továbbra is a tömegmédián keresztül veszünk részt a politikában; továbbra is részt veszünk tömegtüntetéseken –, ezek nem hatékony eszközök a démosz akaratának érvényesítésére. A miénk egy individualista, atomizált és elidegenedett korszak, amelyet atavisztikus intézmények borítanak, amelyek képtelenek befolyásolni a hatalmi elitet. Valójában a kutatások azt sugallják, hogy a gazdag kapitalisták az egyetlenek, akik képesek a politika alakítására. Martin Gilens és Benjamin I. Page politológusok szerint „a többváltozós elemzés azt mutatja, hogy a gazdasági elit és az üzleti érdekeket képviselő szervezett csoportok jelentős független hatással vannak az amerikai kormányzati politikára, míg az átlagpolgárok és a tömegalapú érdekcsoportok kevés vagy semmilyen független befolyással nem rendelkeznek.”
A miénk egy individualista, atomizált és elidegenedett korszak, amelyet atavisztikus intézmények borítanak, amelyek képtelenek befolyásolni a hatalmi elitet.
Meglepő, hogy az amerikaiak cinikussá váltak a politikával kapcsolatban? Valójában a Chicagói Egyetem NORC által készített friss jelentésből kiderült, hogy a felmérések szerint „az amerikaiak alig tizede gondolta úgy, hogy a kormány jól képviseli őket”; 70 százalékuk „úgy gondolta, hogy a politikusok csak magukért vannak”; és mindössze 19 százalékuk „mondta, hogy a kormányban lévő emberekben megbízhatunk, hogy azt teszik, ami helyes”.
Az imperialista realizmus megjelenésének másik szükséges feltétele közelebbi: a terrorizmus elleni globális háború kudarca. Azok számára, akik nem emlékeznek a 2000-es évek elejére, nehéz eléggé hangsúlyozni, mennyire hazafiasak, soviniszták és – ami fontos – reménykedőek lettek az amerikaiak, miután a George W. Bush-kormányzat elkötelezte az Egyesült Államokat a „terror” elleni háború mellett. 2002 januárjában például az amerikaiak 93 százaléka vélte úgy, hogy az Egyesült Államok helyesen döntött, amikor katonai erőket küldött Afganisztánba, és 66 százalékuk szerint az Egyesült Államok „nyereményjátékban áll a terrorizmus ellen”.
Sok amerikai számára a GWOT egy világtörténelmi projekt volt, amely egyesítette az országot egy olyan pillanatban, amikor az Egyesült Államoknak hiányzott egy egzisztenciális ellenség, és így hiányzott egy szervezőelv sem a belpolitikájához, sem az amerikai külpolitikához. Ezt a meggyőződést talán legjobban Bush 2002-es, az Unió helyzetéről szóló beszéde tükrözte, amelyben az elnök kijelentette, hogy a 2000-es évek „döntő évtized lesz a szabadság történetében”, mert az amerikaiakat „egyedülálló szerepre hivatották az emberiség történelmében” – hogy felszámolják a „terroristákat” és mindazokat, akik támogatták őket.
A GWOT azonban nem a tervek szerint haladt. Ahelyett, hogy diadalmenetbe kezdett volna, az Egyesült Államok katasztrófáról katasztrófára zuhant. Mindenekelőtt az amerikaiak megvívtak és elvesztettek egy húszéves afganisztáni és egy nyolcéves iraki háborút. A GWOT, amely Afganisztánon és Irakon túl Pakisztánra, Szíriára és más országokra is kiterjedt, körülbelül 8 billió dollárba került, harmincnyolcmillió ember lakóhelyének elhagyásához vezetett, legalább 940 000 közvetlen és 3,6–3,8 millió közvetett halálesetet eredményezett, több mint hétezer amerikai katona halálát okozta, és hozzájárult a rendőrség militarizálódásához, a politikai polarizációhoz és a polgári szabadságjogok erodálódásához belföldön.
Anélkül, hogy túl finoman fogalmaznék, a GWOT az amerikai külkapcsolatok történetének egyik legjelentősebb kudarca volt: a GWOT-ba vetett remények és annak kegyetlen, erőszakos és kontraproduktív valósága közötti szakadék aláásta az amerikaiak önmagukban és hazájukban való hitét. Emiatt az Egyesült Államok a legcinikusabb hely.
Közreműködők
Daniel Bessner az Anne HH és Kenneth B. Pyle docens az amerikai külpolitika tanszékén a Washingtoni Egyetem Henry M. Jackson Nemzetközi Tanulmányok Iskolájában.
Automatikus fordítás
Forrás: https://jacobin.com/2026/09/imperialist-realism-cold-war-september-11-terrorism
