Scheiring Gábor vitasorozata a baloldal egyik legkényesebb kérdését feszegeti. Milyen helyzetben van ma a baloldal, és hogyan lehet ebben a helyzetben baloldali politikát folytatni? Ez elsőre stratégiai kérdésnek tűnik. Mit kell mondani? Kikhez kell beszélni? Milyen mozgalmat kell építeni? Hogyan lehet visszaszerezni a munkásosztályt? Kell-e új párt, új média, új szakszervezet, új zöldpolitika, új osztálypolitikai nyelv vagy – amit Kapelner Zsolt is említ – új eszme?

Ezek fontos kérdések. De lehet, hogy későn kezdjük a kérdezést.

Mi van, ha nem a stratégiát nem találjuk, hanem azt a társadalmi helyzetet veszítettük el, amelyben egy stratégia egyáltalán működhetne?

Ha nem az a baj, hogy nem találtuk meg a helyes cselekvési receptet vagy eszmét, hanem az, hogy olyan helyzetben beszélünk cselekvésről, ahol nincs elég életidő, nincs tér, nincs intézmény, nincs figyelem, nincs bizalom, és nincs olyan politikai közeg, amely a szétszórt osztálytapasztalatokat hordozni tudná? Tehát ez az írás nem a vitasorozat eddigi cselekvési javaslataival szemben, hanem azok elé írja magát.

Nem szeretnék mozgalomtörténeti nosztalgiát írni. Nem azt szeretném elmondani, hogy régen is szerveződni kellett, most is szerveződni kell, és akkor majd minden megoldódik. Szerveződni persze kellene. De miből? Kivel? Mikor? Milyen életidőből? Milyen társadalmi bázissal, milyen figyelmi térben, milyen geopolitikai és ökológiai környezetben? Tehát nem magát a szerveződés fontosságát vitatom, hanem azt, amikor a feltételeinek megteremtése helyett az elszigetelt ember kapja meg feladatként, hogy egyszerűen szerveződjön.

Ezért nem mindegy, hogyan tesszük fel a kérdést, mert az autentikusság nem ott vész el, ahol az ember nem tud kész megoldást adni, hanem ott, ahol úgy tesz, mintha lenne kész megoldása. Ahol a mondat éppen annál a pontnál szakad meg, ahol a valóság kellemetlenné válik. A baloldal ma sokszor itt akad el. Nem azért, mert túl radikális, hanem mert nem mondja végig a saját mondatait.

A baloldal – legalábbis abban az antikapitalista értelemben, amelyben itt használom – „a kapitalizmust meghaladni, túlszárnyalni, transzcendálni hivatott mozgalom”.^[1]

Ennek a mikéntjén gondolkodunk, és ennek érdekében próbálunk cselekedni. Ez jelenleg sokszor abban merül ki, hogy írunk egy cikket, publicisztikát, esszét, kritikát, levelet, kiáltványt, pastiche-t, rapszódiát vagy szatírát^[2]; esetleg szervezünk egy olvasókört, pártot, tüntetést, eseményt. Mindenki a saját lehetőségei, kreativitása és életideje mértékében próbálja előrébb vinni azt, ami még mozgatható. Tesszük jól-rosszul, amit lehet, és ez sem kevés. De éppen ezért kell megkérdezni, miért ilyen kevés az, ami jelenleg lehetséges?

Elmélet és elakadás

„Az áruk hatalmas gyűjteménye vakít el minket, s szemünkre érmét helyez az osztálytudat hiánya.”^[3]

A huszadik század közepétől a baloldali kritikai elmélet egyik meghatározó kérdése az lett, hogy a kapitalizmus miért nem vezet automatikusan felszabadító politikához.^[4] Miért nem lesz a szenvedésből szolidaritás és osztálytudat? Miért nem lesz az osztálytudatból szervezet? Miért nem lesz a szervezetből hatalom? Miért nem lesz felszabadulás?

A baloldali gondolkodás jelentős része hosszú ideje nem a kapitalizmus meghaladásának közvetlen útját, hanem ennek akadályait elemzi. Azt, hogy a kapitalizmus nemcsak kizsákmányol, hanem integrál, fegyelmez, szórakoztat, elválaszt, formálja a vágyakat, a figyelmet, az időt, a nyelvet, az intézményeket, valamint önmagunkhoz és egymáshoz való viszonyunkat is.

Ezért kevés azt mondani, hogy a baloldal csak rosszul kommunikál, vagy nem találta meg a jó szervezeti formát. Hiszen a kapitalizmus olyan mélyen szervezi át az életet, hogy már az ellenállás feltételei is kérdésessé válnak. Nem elég elmondani az igazságot, mert sokszor tudják, érzik a bőrükön. Nem elég azt mondani, hogy „legyen szervezet”, mert a szerveződéshez is idő, bizalom, tér, pénz, figyelem és tartós jelenlét kell. És nem elég azt mondani, hogy „legyen baloldali program”, ha nincs olyan társadalmi erő, amely azt hordozni tudná.

Metapolitika és történeti tapasztalatok

Bár nagyrészt egyetértek Éber Márk Joyful Militancy (Örömteli küzdelem) gramsciánus értelmezésével, a metapolitikai cselekvést mégsem tartom nélkülözhetőnek. A magyar politikai helyzetnek vannak metapolitikai sajátosságai.

Magyarországon a fiatal ellenzékiség jelentős része ma nem antikapitalista nyelven artikulálódik.

Nem baloldali pártokhoz, nem szociáldemokrata vagy zöld-baloldali intézményekhez kapcsolódik, hanem sokkal inkább egy nyugatos, korrupcióellenes, EU-kompatibilis centrumhoz. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden magyar fiatal ugyanúgy gondolkodik, hanem azt, hogy a legerősebb ellenzéki/kormánypárti csatorna ma nem a kapitalizmus ellen szervezi ezt az elégedetlenséget.^[5]

A brit fiatalok például olyan politikatörténeti térben nőttek fel, ahol a privatizáció, a megszorítás, a lakhatási válság, az elszálló diákhitelek, a vasúti káosz, a vízszolgáltatók botrányai és az állami egészségügy válsága miatt^[6] a piacosítás nyelve a Thatcher–Blair–Cameron-féle neoliberális korszak folytatásának tűnik. Itt a piac nem feltétlenül a szabadság ígérete, hanem nagyon sokak számára a szétesett közszolgáltatás, az elérhetetlen lakhatás, a céges önkény és a társadalmi egyenlőtlenség szinonimája.

Magyarországon viszont a „nyugatos piacgazdaság” sok fiatalnak nem Thatcher, hanem az Orbán-rendszer ellentéte.

Nem a neoliberalizmus történelmi kudarca, hanem korrupcióellenesség, Európa, modernizáció, kompetencia, szakértői kormány, jogállam, nyugati normalitás. A magyar politikai képzeletben a kapitalizmus kritikája ezért nem magától értetődő, mert a piacos, nyugatos, európai nyelv sokszor még mindig felszabadító ellenképként jelenik meg a NER-rel szemben.

Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a magyar fiatalok egyszerűen jobboldaliak lennének. Inkább azt, hogy a magyar és a brit fiatalok más politikai tapasztalatokból indulnak ki.

Ami Nyugat-Európában sokaknak már neoliberális romhalmaz, az Magyarországon sokaknak még mindig kijáratnak látszik az autoriter félperifériás kapitalizmusból.

Csakhogy ebből nem antikapitalista baloldal lesz, hanem nyugatos rendszerkritika, amely elsősorban nem a kapitalizmust, hanem annak magyar, korrupt, illiberális változatát akarja leváltani. Ez bizonyos mértékben meg is történt, hiszen a NER ellenképe nem egy baloldali társadalom, hanem egy kompetens, nyugatos, korrupcióellenes kapitalizmus lett.

A baloldalnak ezért Magyarországon nincs automatikus generációs bázisa. Nem teszi a fiatalokat baloldalivá a lakhatási válság, a klímaválság, a kizsákmányolás vagy az, hogy mennyire kevés joguk van munkavállalóként és albérlőként. Ehelyett fiatalos, nyugatos és trendi módon vezeti meg őket egy techno-populista kormány, kéz a kézben az egykor ellenzéki, ma már kifejezetten kormánypárti médiával. Megkapják megoldásként a meritokráciát, a szelektív korrupcióellenességet és a szelektív jogállamot, a technokrata modernizáció ígéretét és a vállalkozókultuszt, de nem beszélnek nekik arról, hogy milyen jogaik vannak a munkavállalóknak és az albérlőknek Nyugat-Európában.

Nyilvánosság, figyelem, spektákulum

Közben maga a nyilvánosság is átalakult. A média nemcsak bemutatja a politikát, hanem a nézettség, a kattintás és a saját műfajai szerint át is alakítja. A politika egyre inkább szappanoperává, Mónika Show-vá, Love Islanddé, karakterdrámává, botránysorozattá, morális performansszá válik. Ki vallotta be, ki szólt be kinek, ki volt a „chad” (alfahím), ki üvöltött, ki alázott, ki győzött a kommentmezőben, ki kapott több like-ot?

Ebben a térben a baloldali magyarázat eleve hátrányból indul. A strukturális elemzés lassú.

A tőke–munka viszonyt nehéz eltáncolni TikTokon.

A lakhatási válság nem egyetlen gonosz szereplőből áll. A klímaválság nem olyan konfliktus, amelyet egy jól eltalált beszólással meg lehet állítani. A munkaidő, az egyenlőtlenség, a szakszervezeti infrastruktúra, a világrendszer, a foglyul ejtett állam, az AI-geopolitika vagy az osztályszerkezet nem illeszkedik jól a politikai bulvár formátumába.

Ez nem azt jelenti, hogy a baloldalnak le kell mondania a TikTokról, a podcastról vagy a mémről. Ezekre szükség is lehet, mert sokaknak ezek fogyasztása a szolidaritás egyetlen megtapasztalása: hogy valaki megért minket. Én magam is sokszor TGM-publicisztikák olvasásával vészeltem át a hosszú és nehéz éjszakás műszakokat, vagy Fáber Ágostonnak a toxikus pozitivitással vagy a pozitív pszichológiával kapcsolatos kritikái nyugtattak meg, amikor már szétfrusztrált a „bármi lehetsz, csak akarni kell”. Ez nem pusztán tartalomfogyasztás, hanem minimális szolidaritásélmény.

Természetesen a baloldal is könnyen spektákulummá válik: poszttá, eseménnyé, képpé, vitává, megszólalássá, branddé, morális önábrázolássá. A rendszer nemcsak elnyomja az ellenállást, hanem integrálja, láthatóvá, fogyaszthatóvá és ártalmatlanná is tudja tenni. De ebből nem az következik, hogy ne lenne értelme megszólalni, eseményt szervezni, médiát csinálni vagy kísérletezni. Egy posztból nem lesz mozgalom, de lehet belőle kapcsolódás. Egy eseményből nem lesz intézmény, de lehet belőle találkozás.

Egy vita nem változtatja meg az erőviszonyokat, de tisztázhat fogalmakat, továbbviheti a közös gondolkodást, és összeköthet olyan embereket, akik addig elszigetelten gondolkodtak ugyanarról.

Mikro – életidő, figyelem, bizalom

Ha a forradalmi és reformista utak elzáródtak, talán marad a baloldali cselekvés mikroszintje, az egyes ember mindennapi politikai önvédelme.

Ez részben megfeleltethető annak, amit Kiss Viktor autonomista stratégiának nevez. Vagyis azoknak az egyéni életvezetési stratégiáknak, amelyek nem a kapitalizmus egészéből való kilépést jelentik, hanem csak a kulturális kapitalizmus egy-egy elnyomási formája alóli kibújást.

Ezek sem morális, sem politikai, sem logikai értelemben nem „tiszta” vagy konzekvens akciók és praxisok. Sokszor moralizálóak, megjelenhet bennük kapuőrködés vagy rigid radikalizmus, lehetnek helyhez és privilégiumokhoz kötöttek, sőt visszásak és nevetségesek is. A kiváltó okuk és céljuk mégis a kulturális kapitalizmus elleni lázadás.

Ez megjelenhet abban, hogy valaki inkább szerényebben él, de nem túlórázik; nem vállalja el a csapatvezetői pozíciót; unalmasabb vagy könnyebb munkát választ; esetleg irodai munka helyett fizikai munkát vállal, hogy ha a biopolitikai elnyomástól nem is, a pszichopolitikai elvárások egy részétől megszabadulhasson – vagyis attól a kényszertől, hogy az ember önmagát is folyamatosan menedzselendő projektként élje meg, hogy elvárják, hogyan gondoljon a munkájára.

Ugyanez kisebb, hétköznapibb döntésekben is megjelenik: például online tevékenységek helyett társasjátékozni megy, minimumra korlátozza a közösségimédia-jelenlétét és -fogyasztását, morális vagy politikai megfontolásból Magyarországon turkálóból, az Egyesült Királyságban charity shopból öltözik, vagy mosódióval mos. Ide sorolható a virális Gen Z-sztereotípia munkához való hozzáállása is, amely a kapitalista munkafegyelem hasonló ösztönös elutasításaként értelmezhető, de tulajdonképpen ilyen lehet a quiet quitting vagy a Buy Nothing mozgalom is.

Ezek nem feltétlenül politikailag tudatos döntések eredményei, és az érintettek nem biztos, hogy baloldali nyelven írják le őket. Lehet, hogy egyszerűen csak kevesebbet akarnak dolgozni, több időt akarnak visszavenni, nem akarnak teljesen azonosulni a munkahelyi szerepükkel, vagy nem akarnak minden élethelyzetből önoptimalizálási feladatot csinálni. A baloldal feladata az lehetne, hogy ezeket ne egyéni életmódvizsgaként kezelje, hanem segítsen az érintetteknek felismerni a közös tapasztalatot és kapcsolatba kerülni egymással. Persze ezek önmagukban még nem politikai programok, de jelzik, hogy sokan keresik a kulturális kapitalizmusból való részleges kilépés lehetőségét. Életmód rovatot az Új Egyenlőségre!

Itt is az életidő hiánya az egyik legnagyobb akadály. Aki dolgozik, utazik, alszik, ügyeket intéz, takarít, túlórázik, gyereket nevel, beteg családtagot segít, vagy egyszerűen csak próbálja mentálisan túlélni a hetet, annak a szabadideje nem automatikusan politikai nyersanyag.

Az életidő nem feltétlenül szerveződésre, tanulásra, vitára vagy mozgalmi részvételre fordítható felszabadult idő, hanem regenerációs idő: felkészülés a következő munkanapra.

A figyelemért pedig a baloldal ma nem egyenlő feltételek között versenyez. A gyári munkás, a prekár dolgozó vagy a túlterhelt fiatal a szabadidejében sokszor nem politikai képzést akar, hanem kikapcsolódást. TikTokot görget, Facebookon veszekszik, híreket fogyaszt, szórakoztató politikai műsorokat néz, kommentel, mémeket küld, sorozatot indít el, vagy egyszerűen csak tompítja magát. Ezt nem érdemes morálisan nézni. A közösségi média nem külső zaj, hanem annak a közegnek a része, amelyben ma az emberek a hírekkel és a politikával találkoznak; az üzenet mégis éppen itt esik szét a legkönnyebben ingerre, dühre, iróniára, cinizmusra, mémre vagy magánpanaszra.

A polarizáció közben nemcsak a nagypolitikát alakítja át, hanem a hétköznapi kapcsolatokat is. Egyre nehezebb úgy beszélni közös ügyekről, hogy azok ne váljanak azonnal morális azonosításokká. Ki hová tartozik? Kire szavaz? Mit gondol erről vagy arról a kulturális kérdésről? Elég radikális-e? Mielőtt kiderülne, hogy ugyanazokkal a munkahelyi vagy lakhatási gondokkal küzdünk, már gyanakodva nézünk egymásra a politikai címkéink miatt.

Ehhez jön a negatív szolidaritás, ami nem puszta rosszindulat, hanem túlélési logika: ha nekem nem jutott mozgástér, ne tűnjön igazságosnak, hogy másnak jusson.

Ha nekem rossz volt, ne legyen másnak könnyebb. Ha én kibírtam, bírja ki ő is. Így a közös szenvedésből nem közös követelés lesz, hanem egymás fegyelmezése.

Mezo – a hiányzó közvetítő terek

Itt látszik igazán, mi hiányzik középről. Ez volna az a szint, ahol az emberek felismerhetnék, hogy magánpanaszaik közös okokra vezethetők vissza, majd ezek körül tartósan szerveződni kezdhetnének. Ilyen közvetítő tér lehetne a szakszervezet, a munkásklub, a helyi közösségi tér, a jogsegély, a baloldali média vagy egy tartós politikai műhely. A vitasorozatban Mayer Lili Georgina által bemutatott lakásszövetkezeti kísérlet éppen ilyen köztes intézmény, hiszen nem a társadalom egészét alakítja át, de a mindennapi élet egy részében lehetővé teszi a közös döntést és az együttműködést.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ilyen közvetítő intézmények sehol sem léteznének. A brit zöld párt megerősödése, a Demokratikus Szocialisták amerikai szerveződései, a grazi kommunista városvezetés vagy több közép-európai baloldali mozgalom azt mutatja, hogy kedvezőbb történeti és intézményi feltételek között ismét felépülhetnek olyan helyi és köztes intézmények, amelyek tartós szerveződést tesznek lehetővé. Ezek önmagukban természetesen nem jelentik a kapitalizmus meghaladását, de azt igen, hogy a jelenlegi magyar helyzet a baloldal történeti vereségeinek és intézményi gyengeségének következménye, nem pedig szükségszerű állapot.

Magyarországon éppen ez a középső réteg hiányzik a legjobban, vagy olyan gyenge, hogy alig bír tartós formát adni bárminek: a mikroszint magánügy marad, a makroszint pedig absztrakció.

A baloldali lapokat, közösségeket, szakszervezeteket és szerveződéseket működtető embereknek sincs elég pénzük, idejük és munkatársuk. A szerkesztők túlterheltek, a kis baloldali médiumok a túlélésért küzdenek, az aktivisták kiégnek, a szakszervezetek gyengék. Vagyis sokszor azoknak sincs kapacitásuk, akikhez segítségért fordulnánk.

Így marad a jó szöveg jó szöveg. A találkozó jó beszélgetés. A diagnózis közös bólogatás. És nem lesz belőle intézmény. A baloldali nyilvánosság hiába ismeri fel a problémát, ha nem tud belőle tartós intézményt vagy közös cselekvést létrehozni. Ez a tetszés vagy egyetértés politikai határa.

Makro – intézmények, mozgástér, hatalom

A makroszinten látszólag könnyebb beszélni. Itt már lehetne konkrét dolgokat mondani: rövidebb munkaidő, megfizetett túlóra, bérlakásprogram, erősebb munkaügyi ellenőrzés, szakszervezeti jogok. Ezek nem azt várnák el az egyes munkástól, hogy legyen bátrabb, tudatosabb és ügyesebb. Magát a pályát rendeznék át. Vagyis ezek nem pusztán szakpolitikai „jó ötletek”, hanem olyan intézmények, amelyek időt, biztonságot és mozgásteret teremtenek ahhoz, hogy az ember egyáltalán politikai szereplővé válhasson. Csakhogy ehhez a szinthez nincs közvetlen hozzáférésünk. Ehhez politikai hatalom kellene, állami kapacitás, párt, társadalmi bázis, intézményrendszer, nyilvánosság, pénz és idő.

Tehát háromszorosan van elakadva a baloldal. A mikroszint azért gyenge, mert az egyéni munkásnak kevés a mozgástere. A mezoszint azért, mert hiányoznak vagy gyengék azok az intézmények, amelyek az egyéni tapasztalatot kollektív cselekvéssé alakíthatnák. A makroszint pedig azért elérhetetlen, mert politikai, állami és intézményi hatalom kellene hozzá, amelynek jelenleg nincs baloldali hordozója. Ez nem stratégiaellenesség, de egy stratégia csak akkor lehet végrehajtható, ha számol az emberek idejével, anyagi helyzetével és a rendelkezésre álló intézményekkel.

Világrendszer – a nemzeti politika korlátai

És itt még mindig nincs vége. A makroszint fölött ott van a világrendszer.

A baloldal ma nem tiszta nemzeti politikai térben mozog, hanem geopolitikai konfliktusok, háborúk, energiafüggőség, klímaválság, AI-függőség, amerikai technológiai dominancia, ellátási láncok és polikrízis közepette.

A Szovjetunió összeomlása után a kapitalizmus hosszú időre rivális nélkül maradt. Fukuyamánál ez a történelem végeként, a liberális kapitalizmus győzelmi elbeszéléseként jelent meg, Fishernél pedig a baloldal vereségtapasztalataként, azaz kapitalista realizmusként, vagyis annak az érzéseként, hogy nincs koherens alternatíva, és hogy könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét.

De a probléma nem pusztán ideológiai. A kapitalizmus globális világrendszer, amelyben a tőke, a technológia, az energia és a katonai erő nemzeti határokon át köti össze az országokat, miközben azok nem azonos mozgástérrel, hanem centrumbeli, félperifériás vagy perifériás pozícióból cselekszenek. Ebből egy ország nem sétál ki csak úgy.

Egy darabig lehet baloldalibb gazdaságpolitikát folytatni, lehet újraelosztani, államosítani, szabályozni, jóléti intézményeket építeni, de a teljes kiválás egyetlen európai ország számára szinte elképzelhetetlen.

Magyarország nem tud csak úgy egyedül szocialista lenni. De valószínűleg még az Egyesült Királyság sem tudna önmagában, globális konfliktusok nélkül kisétálni a kapitalista világrendszerből.

Az AI ezt a kiszolgáltatottságot csak látványosabbá teszi. Ha a legfontosabb modellek, felhőinfrastruktúrák, chipek, platformok és vállalati ökoszisztémák amerikai vagy amerikai ellenőrzés alatt álló szereplőkhöz kötődnek, akkor Európa nem egyszerűen technológiai versenyhátrányban van, hanem politikailag is kiszolgáltatott. Egy exportkontroll, egy nemzetbiztonsági döntés, egy vállalati hozzáférés-korlátozás vagy egy modellhez való hozzáférés akár ideiglenes korlátozása megmutathatja, hogy a parlamenti döntések önmagukban keveset érnek, ha az alapvető technológiákhoz való hozzáférést magáncégek és más államok szabályozzák.

A munka, a lakhatás, az egészségügy, az oktatás, a migráció, az energia és a technológiai függés ma nem külön fejezetek. Egymásba csúsznak.

A klímaválság nemcsak környezetvédelmi téma, hanem nemzetbiztonság, élelmiszerár, lakhatás, munka, migráció, állami kapacitás, energia, geopolitika, egészség, infrastruktúra és osztályviszony. Az AI nemcsak technológiai téma, hanem munkaszervezés, hadászat, oktatás, munkaerőpiac, felügyelet, termelékenység, tulajdon, függés és hatalom. Ebben a történelmi helyzetben baloldali politikát folytatni nem egyszerűen nehéz. Sokszor szinte lehetetlennek tűnik. Nem azért, mert ne lenne igaza a baloldalnak, hanem mert a problémák mérete össze sem mérhető a baloldal jelenlegi erejével.

A demobilizáció elemzése

Ez nem azt jelenti, hogy semmit sem lehet tenni, gondolni vagy mondani. Csak azt jelenti, hogy a stratégia nem hazudhatja el a saját feltételeinek hiányát. A baloldal egyik első feladata ma talán nem a mobilizáció meghirdetése, hanem a demobilizáció elemzése, annak feltárása, hogy milyen munkarend, lakhatási kényszer, figyelmi kimerülés, anyagi bizonytalanság, médiazaj és intézményi gyengeség termeli újra nap mint nap a mozdulatlanságot.

Itt válik fontossá Kiss Viktor képe a baloldal túlélőiről, hajótörötteiről.

Lehet, hogy a baloldal ma nem nagy történelmi mozgalomként létezik, hanem szétszórt emberek, kis közösségek, olvasókörök, szerkesztőségek, szakszervezeti maradékok, helyi küzdelmek, baráti körök, félkész intézmények, el nem küldött cikkek, félbehagyott projektek, megmaradt intuíciók és sérült remények formájában.

Erre lehet azt mondani, hogy ez csak szubkultúra. És talán részben igaz is. De ha a baloldal ma sokszor csak szubkultúraként létezik, akkor legalább legyen olyan közeg, amely összeköti azokat, akik a mindennapi életükben már most próbálnak távolságot tartani a kapitalizmus kényszereitől.

Ez nem a történelmi áttörés pótléka, hanem annak megőrzése, hogy legyenek még helyek, lapok és közösségek, amelyekhez csatlakozni lehet, amikor a nagyobb cselekvési terek zárva vannak.

Ne szégyenkező, egymást vizsgáztató, önmagát folyton felszámoló maradék legyen, hanem olyan tér, ahol a megmaradt emberek tudnak egymásról, olvasnak, vitáznak, segítik egymást, nem hazudnak győzelmet, de nem is adják fel annak lehetőségét, hogy egyszer ebből több legyen.

Nem az a cél, hogy a baloldal egy kényelmes kulturális klubként élje túl saját történelmi vereségét. De amíg nincs tömegbázis, nincs intézményi erő, nincs országos politikai szervezet vagy társadalmi erő, és nincs nemzetközi mozgástér, addig legalább azokat kellene összekötni, akik nem így szeretnének élni. Akik még ki merik mondani, hogy ez a világ se nem szabad, se nem egyenlő, se nem szolidáris. Akik nem békültek ki a kapitalizmussal morzsákért cserébe, de már nem hisznek az olcsó baloldali önáltatásban sem.

„Nincs alternatíva” – de most nem a kapitalizmusnak, hanem azoknak, akiknek a kapitalizmus nem elég. Akiknek nem elég a kapitalizmus, azoknak ma alig maradt politikai otthonuk a baloldalon kívül. Nem azért, mert a baloldal ma kész válasz volna, hanem mert még mindig ez az a hagyomány, amely legalább elvileg nem a szocioökonómiai státusz alapján méri az embert, és amelyben az osztály, a nem, az etnikai helyzet, a lakhatás, a munka és a test kiszolgáltatottsága nem külön ügyek, hanem ugyanannak a felszabadítási kísérletnek a részei.

Címkép: Új Egyenlőség / ChatGPT

Jegyzetek

^[1] „A marxista nézet szerint a szocializmus (a kapitalizmust meghaladni, túlszárnyalni, transzcendálni hivatott mozgalom) korántsem a nép kiválósága, felsőbbrendűsége vagy erényessége miatt érdemes vállalkozás, ellenkezőleg: azért, mert a nép megfosztatott emberségétől.” TGM: Igazság és osztály, 2006.

^[2] „A nyugati marxizmus, mint az újkor kezdete óta művelt összes radikális filozófia, intézményi kereteken kívül, akadémiai diskurzusoktól és azok elvárásrendjétől (tudományos cikk, szaktanulmány, monográfia) függetlenül íródik, nem kis részben azért, hogy magát az akadémiai tudástermelést is vizsgálati tárgyává tehesse; alkalmi cikkek, kritikák, levelek, kiáltványok, tézisek, röpiratok, vádiratok, szatírák, rapszódiák (stb.) formájában terjed, filozófiai okokból a rendszeralkotás ábrándja nélkül – tudjuk, A tőke is töredék. A hagyomány szilánkossága allegorizálja a romhalmazt, amely a történelem angyala előtt Benjaminnál »az égig nő«.” Sipos Balázs, TGM: Antitézis.

^[3] A mondat első tagmondata Karl Marx A tőke I. könyvének nyitómondatát parafrazeálja („óriási árugyűjtemény”); a folytatás saját metafora. Lásd Karl Marx: A tőke. I. könyv. Budapest, Kossuth, 1967, 41.

^[4] Ezt a vonalat természetesen nem lehet néhány névvel lezárni, de tájékozódási pontként lásd Perry Anderson nyugati marxizmusról szóló tézisét, Marcuse Az egydimenziós emberét, Debord A spektákulum társadalmát, Fisher Kapitalista realizmusát, valamint TGM késői antikapitalista írásait. Közös bennük annak vizsgálata, hogy miért nem lesz a kapitalizmus válságából automatikusan felszabadító politikai erő.

^[5] A Medián 2026 márciusában a 30 év alattiaknál mérte a legerősebbnek a Tiszát; az Euronews a 2026-os választás előtt több független kutatás alapján arról írt, hogy a 30 év alattiak több mint 60%-a támogatta a Tiszát, míg a Fidesz támogatottsága ebben a korcsoportban 15% körül állt. A Reuters a Tisza kampányát a korrupcióellenesség, az EU-pénzek, valamint az EU- és NATO-kötődés felől írta le. https://median.hu/2026/03/05/a-fiatalok-kozott-ketharmados-a-diplomasok-kozott-majdnem-ketharmados-tobbsege-van-a-tiszanak/ ; https://www.euronews.com/my-europe/2026/03/30/hungarys-upcoming-election-and-the-effects-of-the-generation-gap ; https://www.reuters.com/world/hungarys-opposition-tisza-party-maintains-lead-election-nears-poll-shows-2026-03-11/

^[6] Az ONS szerint 2025-ben a cost of living, az NHS, a gazdaság és a housing a legfontosabb brit ügyek között voltak, a fiatalabb korosztályoknál a cost of living és a housing különösen erősen jelent meg; a diákhiteleknél a 2025–2026-os angliai felsőoktatási hitelállomány 294,6 milliárd font, a 2023-ban végzettek átlagos tartozása pedig 47 900 font volt a törlesztési kötelezettség kezdetén. https://www.ons.gov.uk/peoplepopulationandcommunity/wellbeing/bulletins/publicopinionsandsocialtrendsgreatbritain/september2025 ; https://www.gov.uk/government/statistics/student-loans-in-england-2025-to-2026/student-loans-in-england-financial-year-2025-26 ; https://commonslibrary.parliament.uk/research-briefings/sn01079