Christine Lagarde, a Nemzetközi Valutaalap régóta ügyvezető igazgatója, az Ebola hatásairól beszélget Donald Kaberukával, az Afrikai Fejlesztési Bank elnökével a Világbankban, Washingtonban, 2014. október 9-én. IMAGO/Xinhua
A gyarmatosítás nem egy lezárt történelmi korszak, hanem továbbra is a kortárs kapitalizmus alapjaként működik – érvel Robin Jaspert új könyvében, a Brumaire Verlag által kiadott Neocolonial Capitalism címűben. Jaspert szerint a neokolonializmus a fejlett kapitalista államok és az úgynevezett globális Dél országaiban található korábbi gyarmataik közötti kapcsolat. Ezt a kapcsolatot intézményesen biztosítják a nemzetközi adósságrendszerek.
Az SDS nyár eleji „vegyük vissza a jövőt” kongresszusán Jaspert a Jacobin-szerkesztőjével Bafta Sarbo-val beszélgetett arról, hogyan mélyülnek és stabilizálódnak a gazdasági függőségek, valamint arról, hogy szükség van egy olyan internacionalizmusra, amely elismeri a globális hatalmi viszonyokat.
Az utóbbi években a gyarmatosításról sokkal gyakrabban esik szó. Ebben az összefüggésben a neokolonializmus kifejezés is egyre gyakrabban jelenik meg. Hogyan látja jelenleg ezt a vitát? És mi motiválta Önt ennek a könyvnek a megírására?
Németországban, sőt, Európában általában véve is, az elmúlt tíz-tizenöt évben jelentősen megnőtt a gyarmatosításról szóló vita. Ez elsősorban pozitív fejlemény, különösen tekintve az AfD egyre növekvő erőfeszítéseit az ilyen viták elnyomására és a nyilvános szférából való kiszorítására. A vita lebonyolításának azonban vannak problémás aspektusai. Végső soron pontosan ez motivált arra, hogy megírjam ezt a könyvet, amely beavatkozást jelent ebbe a vitába.
Két fő pont van. Az első az, hogy a vita egy része a gyarmatosítást elsősorban történelmi epizódként értelmezi: olyasvalamiként, ami akkoriban probléma volt, de ma már nem játszik döntő szerepet a globális ügyekben, sem a gazdasági rendszerben, sem társadalmaink szerveződésében. Úgy vélem, ez téves.
Először is, a közvetlen gyarmati kapcsolatok a mai napig fennállnak. Rámutathatunk például Nyugat-Szaharára, Palesztinára vagy a Chagos-szigetcsoportra, amely csak 2025 májusában szabadult fel a brit uralom alól. Másodszor, számos folytonosság van a gyarmati korszakból, amelyekkel sürgősen foglalkoznunk kell.
„A gyarmati rendszer nem a múlté – a mai kapitalizmus alapját képezi.”
Sok szerző már megteszi ezt, különösen a posztkoloniális és dekoloniális elméleti nézőpontból érkezők. Elsősorban arra mutatnak rá, hogy erős folytonosságok figyelhetők meg a tudásrendszerek és ideológiák szintjén. A transzatlanti rabszolga-kereskedelem és gyarmatosítás során kialakult és intézményesült rendszerszintű rasszizmus ma is formálja társadalmainkat. Teljes mértékben egyetértek.
Ebben a vitában azonban egy fontos szempontot gyakran figyelmen kívül hagynak: sokat beszélnek az ideológiai folytonosságokról, de lényegesen kevesebbet a gazdaságiakról. Pedig már számos kiváló egyéni tanulmány létezik ebben a témában – különösen a gazdaság- és gyarmati történelemben. Amit hiányoltam, az egy olyan perspektíva, amely szintetizálja ezeket a megállapításokat, és bemutatja, hogy a gyarmatosítás nemcsak ideológiai szinten, hanem anyagi és gazdasági szinten is fennmarad.
A könyv központi tézise: A gyarmatosítás nem a múlté – a kortárs kapitalizmus alapját képezi. Ezért elsősorban egy közgazdasági érvelésre törekszem ebben a könyvben. Nem állítom, hogy az ideológiák vagy a tudásrendszerek lényegtelenek lennének. Inkább azt kérdezem: Milyen gazdaságpolitikák jellemezték a gyarmatosítást? Hogyan szerveződtek a gyarmati termelési rendszerek? Milyen gazdasági logika támasztotta alá őket? És milyen folytonosságok vezethetők vissza a mai globális kapitalizmusban? Ezeket a kapcsolatokat egyetlen könyvben szerettem volna szisztematikusan bemutatni.
El tudná magyarázni, mit értesz neokolonializmus alatt – szemben a klasszikus gyarmatosítással?
A neokolonializmus kifejezésnek többféle értelmezése létezik. Kwame Nkrumah-ra, a független Ghána első elnökére utalok, aki pánafrikanista és marxista volt. A neokolonializmus elmélete az imperializmus egyik elmélete. Nem mond ellent az imperializmus más elméleteinek, és nem is helyettesíti azokat. Nkrumah a neokolonializmust az imperializmus egyik szakaszaként írja le.
Nem maga Nkrumah találta fel a kifejezést. A marokkói szocialista, Mehdi Ben Barka például már használta. Nkrumah átvette, továbbfejlesztette, és az imperializmusról szóló elemzésének központi elemévé tette.
Történelmileg először létezett a gyarmatosítás – vagyis külföldi területi uralom a mai Globális Délnek nevezett területek nagy részei felett. Ezzel egy időben a kapitalizmus tovább fejlődött. Többek között profitált a gyarmatok erőforrásainak és többletértékének elsajátításából. Ez vezetett azokhoz a fejleményekhez, amelyeket Lenin és mások később imperializmusként írtak le: a termelés magas koncentrációja, monopóliumok megjelenése, a pénztőke növekvő jelentősége, és végső soron a tőke túlzott felhalmozódása az imperialista központokban.
Ez a túlzott felhalmozás rivalizálást szül az imperialista hatalmak között, amelyek kifelé nyomulnak. Ez kezdetben területileg történik – például Afrika felosztásakor az imperializmus csúcspontján. A gyarmatosítás természetesen korábban is létezett, például Dél- és Közép-Amerikában. Ez nem sorolható egyszerűen a kapitalista imperializmus ernyője alá.
A döntő szakasz ezután a formális függetlenség. A globális Dél államai felszabadítják magukat Nagy-Britannia, Franciaország és más gyarmati hatalmak közvetlen területi uralma alól.
A politikai függetlenséggel azonban az imperializmus nem tűnik el; csupán megváltoztatja a formáját. A közvetlen területi ellenőrzést gazdasági mechanizmusok váltják fel. Pontosan itt jön képbe Nkrumah neokolonializmus-koncepciója. Azt állítja, hogy a gyarmati időszakban kialakított termelési és gazdasági rendszerek bizonyos függőségeket tartanak fenn a függetlenség után is. Ezek a függőségek három fő területre oszthatók.
Az első az exportfüggőség. A gyarmati korszakban a termelési rendszerek szinte kizárólag arra irányultak, hogy a lehető legtöbb nyersanyagot biztosítsák a gyarmati hatalmak számára. A cél nem a helyi gazdaságok kiépítése volt, hanem az ipari termelés fenntartása Európában. Ez szisztematikusan kiszorította a hazai piacra irányuló termelést. Amikor gyakorlatilag az összes mezőgazdasági vagy nyersanyagtermelés az exportra irányul, az élelmiszertermelés és a helyi lakosság ellátására szolgáló egyéb áruk elkerülhetetlenül hiányt szenvednek.
„A neokolonializmus nem egyetlen projekt, hanem egy rendszerszintű kapcsolat. Nem egy konkrét intézkedés neokolonialista, hanem az a mód, ahogyan a globális Dél számos állama integrálódik a globális kapitalizmus egészébe.”
Ez egy második függőséghez vezetett: az importfüggőséghez. A globális Dél számos országa az élelmiszerek és más alapvető árucikkek importjára szorult, annak ellenére, hogy korábban gyakran képesek voltak ellátni magukat.
A harmadik szint a nemzetközi pénzügyi és tőkepiacoktól való függőségre vonatkozik.
Központi érvem az, hogy a függőség e három formája – az exportfüggőség, az importfüggőség és a pénzügyi függőség – történelmileg fejlődött ki. A gyarmatosítás kulcsszerepet játszik abban, hogy ezek a struktúrák a mai napig fennmaradtak. Ezért a neokolonializmus kifejezést találónak tartom: egyértelművé teszi, hogy a gyarmati uralom nem egyszerűen eltűnt a politikai függetlenséggel, hanem módosult formában folytatódik.
Gyakran mondják, hogy az infrastruktúrát – vasutakat, utakat vagy kikötőket – a gyarmatosítás idején építették ki, és hogy a gyarmatosítás ezért fejlesztette a gyarmatokat is. De ezt az infrastruktúrát elsősorban a nyersanyagok gyarmatokról való lehető leghatékonyabb szállítására tervezték. Például egy bányát építettek, majd egy vasútvonalat vagy utat közvetlenül a legközelebbi kikötőbe.
Ez az infrastruktúra aligha szolgálta az országokon belüli gazdasági fejlődést vagy az afrikai államok közötti kereskedelmet, hanem szinte kizárólag a kapitalista központokba irányuló exportot. A gyarmatosítás során létrehozott struktúrákat ezért a kapitalista központok szinte zökkenőmentesen használhatták a neokolonializmus idején.
Az infrastruktúra kérdése egyértelműen demonstrálja ezeket a folytonosságokat. Például, ha a Világbank hitelezésének első tizenöt évét – nagyjából az 1944 és 1958 közötti időszakot – nézzük, szinte az összes hitelt exportorientált infrastruktúrára nyújtották.
Ezen kölcsönök jelentős része közvetlenül a gyarmati kormányzatokhoz vagy a gyarmati hatalmakhoz került. Elsősorban utakat, kikötőket és vasútvonalakat finanszíroztak, kizárólag a nyersanyagok globális Dél országaiból történő szállításának felgyorsítását szolgálva. A Világbank így pontosan azt a gazdasági struktúrát fejlesztette tovább, amely a gyarmatosítás során már kialakult. A gazdasági önellátás előmozdítása helyett a meglévő függőségeket stabilizálta és elmélyítette.
Hol figyelhető meg ma a neokolonializmus?
Először is, egy fogalmi különbséget kell tenni. Gyakran mondják: Ez egy neokolonialista projekt. A neokolonializmus nem egyetlen projekt, hanem egy rendszerszintű kapcsolat. Nem egy konkrét intézkedés neokolonialista, hanem inkább az a mód, ahogyan a globális Dél számos állama integrálódik a globális kapitalizmusba.
Egy konkrét példa világítja meg ezt. Vegyük az afrikai kontinenst. Akkor először is feltehetjük a kérdést: Kik a tulajdonképpeni vállalatok tulajdonosai? Sok olyan vállalat, amely már a gyarmati korszakban is gazdaságilag domináns volt, a formális függetlenség után is megtartotta hatalmát.
Manapság ezek a vállalatok gyakran nyilvánosan kereskednek a tőzsdén. Ez azt jelenti, hogy a tulajdonosi részesedéseket világszerte pénzügyi intézmények birtokolhatják. Ezért, ha megvizsgáljuk, hogy kik birtokolják ezeket a részvényeket, azt is megtudjuk, hogy végső soron ki profitál az ott folyó termelésből.
Ezt nyolc afrikai ország esetében vizsgáltam meg, amelyekről jó adatok állnak rendelkezésre: Zambia, Ghána, Dél-Afrika, Egyiptom, Nigéria, Botswana, Kenya és Marokkó. Átlagosan az egyes országok legnagyobb tőzsdén jegyzett vállalatai részvényeinek 54 százaléka külföldön van. Ez azt jelenti, hogy az ott létrehozott gazdasági érték több mint fele végül ezeken az országokon kívüli tulajdonosokhoz áramlik.
„Még a politikai függetlenség elérésével sem ér véget a gyarmatosítás elleni küzdelem. Inkább egy új szinten kezdődik. Ettől a ponttól kezdve a gazdasági önrendelkezésről van szó.”
Vegyük például Ghánát: A ghánai tőzsdén jegyzett harminc legnagyobb vállalat részvényeinek 81 százaléka külföldi tulajdonban van. Csak 2024-ben ez körülbelül 540 millió USD osztalékot eredményezett külföldön – adózás után. Ehhez jön még a részvényesek tőkenyeresége. Ha birtoklok egy részvényt, és annak értéke növekszik, az eszközeim értéke is növekszik. 2025-re ez körülbelül 30 milliárd USD tőkenyereséget eredményez, amely a külföldi pénzügyi szereplőknek kedvez. Ez olyan gazdasági növekedés, amely Ghánából ered, de amelynek hozamai túlnyomórészt Ghánán kívül realizálódnak.
Ez a példa azt mutatja, hogy az ott létrehozott hozzáadott érték jelentős része tartósan kiáramlik a szóban forgó gazdaságokból.
Ezek az összefüggések általánosabb szinten is vizsgálhatók. A Világbank osztályozása szerint jelenleg 95 országot tekintenek exportfüggőnek. Ez azt jelenti, hogy gazdaságuk nagymértékben támaszkodik nyersanyagok vagy néhány exportcikk exportjára. Ugyanakkor a világ összes országának egyharmada – elsősorban Afrikában, és különösen Dél-Afrikában – az élelmiszerimporttól függ. Ez ismét a korábban tárgyalt importfüggőségre utal. Ezenkívül ott van a pénzügyi szempont is: Jelenleg 55 ország van akut vagy kritikus adóssághelyzetben.
A történelmi perspektíva is érdekes. Kwame Nkrumah az 1960-as évek közepén publikálta a Neocolonialism: The Last Stage of Imperialism - Neokolonializmus: Az imperializmus utolsó szakasza című könyvét. Abban az időben sok afrikai gyarmat még nem volt független. Mindazonáltal már kidolgozott egy olyan elemzést, amely a mai struktúrák közül sokat megdöbbentő pontossággal ír le.
Igen, és pontosan ez az, amit annyira lenyűgözőnek találok. Amikor Nkrumah-t olvassuk, világosan láthatjuk, hogyan fejlődött ki az elemzése saját politikai gyakorlatából. A Neocolonializmus 1965-ben jelent meg. Abban az időben Ghána már nyolc éve független volt. Nkrumah tehát már széleskörű kormányzati tapasztalattal rendelkezett. Központi politikai célja az volt, hogy a formális politikai függetlenséget gazdasági önrendelkezéssé alakítsa.
Tudna mondani valamit arról a politikai kontextusról, amelyben ezek a viták felmerültek? Mert a neokolonializmus fogalma nem csak úgy az égből pottyant, hanem az akkori antikolonialista küzdelmek közepette bukkant fel.
Ghána 1957-ben nyerte el függetlenségét, ezzel az afrikai kontinensen elsőként szabadult fel a közvetlen gyarmati uralom alól. Fontos megjegyezni, hogy Nkrumah már jóval Ghána függetlensége előtt is része volt a nemzetközi gyarmatiellenes hálózatoknak.
Már 1945-ben részt vett a manchesteri Pánafrikai Kongresszuson olyan személyiségekkel együtt, mint George Padmore és W.E.B. Du Bois. Ezek a nemzetközi hálózatok nem az 1950-es években alakultak ki. Az antikolonialista mozgalmak és a különböző kommunista internacionálék közötti szoros kapcsolatok már az 1920-as évek óta kialakultak. Ez a történelem politikai hátteret képez a háború utáni időszak antikolonialista küzdelmeinek.
Sorsdöntő pillanat volt az 1955-ös Bandungi Konferencia. Sukarno indonéz elnök meghívására számos újonnan függetlenné vált állam és különféle felszabadító mozgalmak képviselői gyűltek össze. A cél a nemzetközi koordináció volt – mind a gyarmatosítás, mind a globális kapitalizmus elleni küzdelemben. Nkrumah is kulcsszerepet játszott itt.
Ezt követően 1958-ban Accrában tartották az Összafrikai Népek Konferenciáját. Célja a gyarmatosítás elleni küzdelem kontinentális szintű összehangolása és a megmaradt gyarmatbirodalmak közös visszaszorítása volt.
A neokolonializmus koncepciója közvetlenül ezen mozgalmak politikai tapasztalataiból fejlődött ki. Még a politikai függetlenség elérésével sem ér véget az antikolonialista küzdelem. Inkább egy új szinten kezdődik. Ettől a ponttól kezdve a hangsúly a gazdasági önrendelkezésre helyeződik át. Ez a felismerés döntően formálta az 1960-as és 1970-es évek antikolonialista mozgalmait.
A következő években ez figyelemre méltó internacionalizmushoz vezetett. Az El Nem Kötelezettek Mozgalma egyre nagyobb jelentőségre tett szert. Az Egyesült Nemzetek Szervezetén belül ezek közül az országok közül sok később a 77-ek Csoportjába (G77) szerveződött. Az OPEC-országokkal együtt ez először hozott létre egy olyan politikai konstellációt, amely komoly kihívást jelentett a globális kapitalizmus számára. Az egyik eredmény az Új Nemzetközi Gazdasági Rend iránti igény volt.
„Nem hiszem, hogy a neokolonializmus működhetne helyi kapitalista osztály nélkül. Ez a helyi burzsoázia közvetít a nemzetközi tőke és saját gazdasága között, ezáltal hozzájárulva a meglévő függőségek fenntartásához.”
Az ENSZ Közgyűlésén a globális Dél államainak sikerült elfogadniuk egy erre vonatkozó határozatot. Mai szemmel nézve gyakran elfelejtődik, hogy valójában mennyire messzire ható program volt. A globális gazdaság alapvető reformjáról szólt. Többek között a nemzetközi monetáris rendszer új szabályairól, az adósságrendszer igazságosabb kialakításáról, valamint a nemzetközi nyersanyag- és élelmiszertartalékokról tárgyaltak.
Ezen javaslatok közül sok meglepően relevánsnak tűnik ma. Ha például az élelmezésbiztonságról vagy az energiaellátásról szóló jelenlegi vitákat nézzük, rájövünk, hogy e problémák közül sokat már akkoriban is nagyon pontosan leírtak.
Az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének azonban nem volt eszköze arra, hogy jogilag kötelező érvényűvé tegye ezeket a határozatokat. Az 1980-as évektől kezdve zajlott az, amit gyakran neoliberális ellenforradalomként emlegetnek. Míg az antikolonialista mozgalmak megpróbálták alapvetően átalakítani a globális gazdaságot, a főbb kapitalista iparosodott nemzetek egyre inkább a G7-be szerveződtek. Minden bizonnyal elmondható, hogy a G7 a G77 ellenprojektjeként is megjelent. A cél az volt, hogy a nemzetközi pénzügyi intézményeknek – különösen a Nemzetközi Valutaalapnak – megadják azt a szerepet, amelyet ma is betöltenek. Azóta a neoliberális program alakította a nemzetközi gazdasági rendet. És ez a fejlemény képezi a történelmi hátteret annak, amit ma neokolonializmusnak nevezek.
Ez a történet azt mutatja, hogy a neokolonializmus nem pusztán egy elméleti fogalom. A kifejezés az antikolonialista mozgalmak tapasztalataiból ered, amelyek megfigyelik, hogy bár politikailag függetlenné váltunk, gazdaságilag semmiképpen sem vagyunk szuverének.
Ez megnyitja a lehetőséget az osztályviszonyok megvitatására a volt gyarmatokon belül. Végső soron a neokolonializmus nem működhet helyi elitek nélkül – vagyis azok nélkül, akik e rendszer közvetítőiként működnek az adott országokban.
Walter Rodney az 1970-es években azt írta, hogy Nkrumah olyan sokáig tagadta az osztályok létezését Afrikában, hogy végül maga a kispolgárság buktatta meg. Későbbi műveiben Nkrumah ezután megpróbálja elméletileg megragadni ezeket az osztályviszonyokat. Hogyan viszonyul a neokolonializmus a globális Dél országain belüli osztályviszonyokhoz?
1966-ban Nkrumah-t katonai puccs buktatta meg – röviddel a Neocolonializmus című könyv megjelenése után. Egyes kritikusok azzal vádolják Nkrumah-t, hogy hivatali ideje alatt kezdetben alábecsülte a Ghánán belüli osztályharcokat. Későbbi műveinek olvasása azonban azt mutatja, hogy jelentősen fejlesztette elemzését ezen a téren. Később többek között megjelent az Osztályharc Afrikában című műve, amelyben sokkal részletesebben vizsgálja az osztályviszonyokat.
Későbbi munkáiba Nkrumah számos, hivatali idejéből származó tapasztalatát beépíti. Világosabban leírja az osztályviszonyok szerepét a neokolonializmus stabilitásában vagy változékonyságában.
Ezért nem hiszem, hogy a neokolonializmus működhetne helyi kapitalista osztály nélkül. Ez a helyi burzsoázia közvetít a nemzetközi tőke és saját gazdasága között, ezáltal hozzájárulva a meglévő függőségi viszonyok fenntartásához.
Itt rejlik a kifejezés egyik leggyakoribb félreértése. Újra és újra hallom az ellenvetést: „De mi a helyzet a helyi elitekkel? Nem játszanak ők is szerepet?” Természetesen játszanak. Valójában nélkülözhetetlenek a rendszer működéséhez. Ez a félreértés abból fakad, hogy a neokolonializmus kifejezést gyakran nagyon homályosan használják.
Néha szinte úgy tűnik, mintha az osztályviszonyok egyszerűen globalizálódtak volna. Aztán azt halljuk: Kizsákmányolás zajlik Észak és Dél között. De a neokolonializmus kifejezés nem ezt jelenti. Inkább a kapitalista világpiac szerkezetét írja le. Az osztályviszonyok továbbra is léteznek ezen a struktúrán belül.
És ez egyértelműen megfigyelhető a jelenlegi intézményekben. Vegyük például a Nemzetközi Valutaalapot. Az IMF csak azért cselekedhet úgy, ahogy, mert politikája sok esetben összhangban van az adott országok uralkodó osztályainak érdekeivel.
„A függetlenség után valami figyelemre méltó dolog történt: a gyarmati közigazgatás adósságait átruházták az újonnan alapított indiai államra. Más szóval, egy független állam olyan adósságokkal kezdte meg létezését, amelyeket eredetileg egy gyarmati magánvállalat halmozott fel.”
Ez világosan illusztrálható Ghána példájával. Nana Akufo-Addo elnök utolsó, piacliberális kormánya többször is nyilvánosan kijelentette: „Az IMF az ellenségünk. El akarjuk utasítani a programjait.” Zárt ajtók mögött azonban sok kormányzati felelősséggel rendelkező személy azt mondja: „Valójában az IMF pontosan azokat a politikákat követi, amelyeket mi amúgy is követni szeretnénk. Az egyetlen előnye, hogy nem kell politikai felelősséget vállalnunk értük.”
A kormányzat a népszerűtlen intézkedéseket nemzetközi szabályozásokkal igazolhatja, annak ellenére, hogy tartalmukban gyakran egyetért velük.
A volt gyarmatok politikai szuverenitását tehát több szinten korlátozzák. Először is, az államoknak úgy kell megszervezniük gazdaságukat, hogy vonzóak maradjanak a nemzetközi tőke számára. Másodszor, ha fizetési nehézségekbe ütköznek, függővé válnak a Nemzetközi Valutaalaptól. A strukturális kiigazítási programokon keresztül az Alap végső soron közvetlenül beavatkozik a gazdaságpolitikába.
Továbbá a helyi elitek, akikről az előbb beszéltünk, nem véletlenül vannak hatalmon. A nemzetközi intézményeknek és a nyugati államoknak is megvannak a módjuk bizonyos politikai erők támogatására. Ugyanakkor mindig vannak olyan kormányok, amelyek valóban megpróbálnak kiszabadulni ezekből a függőségekből. Ez azonban rendkívül nehéznek tűnik számukra.
Ez felveti a kérdést, hogy mennyire lehetnek szuverének ezek az államok gazdasági fejlődésük alakításában.
És ezen a ponton fontos megvizsgálni, hogyan fejlődött a nemzetközi adósságrendszer történelmileg. A globális Dél számos országa a függetlenség elnyerése után kölcsönöket vett fel gazdasági fejlődésük előmozdítása érdekében. Különösen sok szocialista kormány akart befektetni az oktatásba, az egészségügybe, az iparba vagy az infrastruktúrába.
Gyakran hiányzott a szükséges tőke. E tekintetben a kölcsönök kezdetben nem voltak szokatlanok. Fontos azonban megjegyezni, hogy ezek közül az államok közül sok már jelentős adóssággal megterhelve vált függetlenné. Ennek az adósságnak a nagy része nem maguktól az új kormányoktól, hanem a gyarmati adminisztrációktól származott. India különösen szembetűnő példa. Még a gyarmati korszakban is hatalmas kölcsönöket vett fel a Brit Kelet-indiai Társaság.
Ez eredetileg egy magánvállalat volt, amely India nagy részeit ellenőrizte a brit állam nevében, és szisztematikusan kiaknázta a vagyont. Amikor a Brit Korona később átvette a közvetlen irányítást, a magánvállalat adósságait a gyarmati kormányzathoz ruházták át.
A függetlenség után pedig valami figyelemre méltó dolog történt: a gyarmati közigazgatás adósságait átruházták az újonnan alapított indiai államra. Más szóval, egy független állam eredetileg egy gyarmati magánvállalat által felhalmozott adósságokkal kezdte meg létezését. Hasonló fejlemények figyelhetők meg más országokban is.
Számos gyarmatiellenes mozgalom ezért a függetlenség kikiáltásakor követelte ezen adósságok teljes eltörlését. Az ő szempontjukból ez magától értetődő volt. Azt állították: Miért kellene fizetnünk a gyarmati uralom finanszírozására felvett kölcsönökért? Mindazonáltal a nemzetközi pénzügyi intézményeknek és a gazdasági elitnek mind a globális Északon, mind a globális Délen gyakran sikerült pontosan ezeket az adósságokat átutalnia az újonnan alapított államokra.
Egy másik strukturális probléma, hogy az államadósságot ma már túlnyomórészt nem a megfelelő nemzeti valutában, hanem amerikai dollárban bocsátják ki. Ez azért van, mert a nemzetközi pénzügyi szereplők vonakodnak attól, hogy hosszú távú követeléseket tartsanak fenn a globális Dél valutáiban. Ezeket a valutákat instabilnak tartják. Ezért a nemzetközi államadósság-rendszer nagyrészt a dolláron alapul. Az érintett országok számára ez azt jelenti, hogy állandó hozzáféréssel kell rendelkezniük az amerikai dollárhoz. Ellenkező esetben nem tudják törleszteni a külföldi adósságukat.
Ez azonnal felveti a kérdést: Hogyan jutnak az államok ezekhez a dollárokhoz? Lényegében három lehetőség van. Először is, nyersanyagok exportján keresztül. Az exportbevételek biztosítják a deviza beáramlását.
Másodszor, a külföldi közvetlen befektetéseken keresztül. Ahhoz azonban, hogy ez működjön, az adott gazdaságoknak vonzónak kell maradniuk a nemzetközi tőke számára. Ehhez szintén bizonyos gazdaságpolitikai keretekre van szükség.
A harmadik lehetőség a migránsok pénzátutalása. Sok család a globális Délen ma már rászorul arra a pénzre, amelyet rokonaik küldenek haza Európából, Észak-Amerikából vagy az Öböl-államokból. Ezek az átutalások számos ország számára fontos devizaforrást is jelentenek.
Ha mindez nem elegendő, és egy ország már nem tudja törleszteni az adósságait, a Nemzetközi Valutaalap lép közbe. Az IMF ekkor sürgősségi kölcsönöket kínál. Első pillantásra ez hasznosnak tűnik. A valóságban azonban ezek a kölcsönök szinte mindig gazdaságpolitikai feltételekhez kötöttek.
„A progresszív kormányok számára rendelkezésre álló mozgástér valós. De lényegesen kisebb, mint azt gyakran feltételezik.”
Pontosan itt kezdődnek az úgynevezett strukturális kiigazítási programok. Ezek jellemzően privatizációt, liberalizációt és a gazdaság jelentős megnyitását igénylik a nemzetközi tőke előtt. Továbbá gyakran követelik a közkiadások csökkentését és az állami tulajdonú vállalatok eladását. Ennek eredményeként sok kormány elveszíti gazdaságpolitikai lehetőségeinek jelentős részét.
Mivel az IMF-ben a szavazati jogok a tőkehozzájárulások nagysága szerint oszlanak meg, a tőkében gazdag iparosodott országok továbbra is uralják az intézmény döntéseit. Ebben az értelemben az IMF semmiképpen sem semleges nemzetközi szervezet. A meglévő globális hatalmi struktúrákat tükrözi.
Ez azt jelenti, hogy a gazdasági függőség intézményesen biztosított. Ennek eredményeként a globális Dél államai újra és újra olyan helyzetbe kerülnek, ahol olyan gazdaságpolitikai döntéseket kell hozniuk, amelyeket egyébként nem tennének meg.
És ezért mondanám: Amikor ma a neokolonializmusról beszélünk, nem csak az egyes befektetési projekteket vagy az egyes vállalatokat kell néznünk. Figyelembe kell vennünk a nemzetközi intézményeket is. Mert ők hozzák létre azt a strukturális keretet, amelyen belül a gazdasági függőségek folyamatosan újratermelődnek.
Ezzel a háttérrel felmerül a kérdés, hogy mekkora mozgástér marad. Ha egy baloldali kormány hatalomra kerül, és megpróbál kiszabadulni ezekből a függőségekből, úgy tűnik, nagyon gyorsan strukturális korlátokba ütközik. Hol is húzódnak pontosan ezek a korlátok?
Először is meg kell jegyezni, hogy ezek a korlátok empirikusan nagyon világosan megfigyelhetők. Amikor egy kormány hivatalba lép a globális Dél egy olyan országában, amely komoly konfrontációt folytat a meglévő nemzetközi gazdasági rendszerrel, szinte mindig ugyanaz történik:
Az ország finanszírozási költségei emelkednek. Az államkötvények kamatlábai emelkednek. Sok esetben ez pontosan nyomon követhető. A pénzügyi piacok számára egy olyan kormány, amely megkérdőjelezi a meglévő tulajdonosi vagy hatalmi struktúrákat, nagyobb kockázatot jelent. Ez a kockázat azonnal beárazódik. Az eredmény az, hogy az adósságszolgálat drágábbá válik.
Ennek nagyon is gyakorlati következményei vannak. Minden egyes további dollár, amit kamatfizetésre kell költeni, egy máshol hiányzó dollár. Hiányzik az állami egészségügyből. Hiányzik az oktatásból. Hiányzik az infrastruktúrából. Hiányzik az iparosításból. Röviden: minél magasabbak az adósságszolgálat költségei, annál kisebb egy kormány mozgástere a gazdaságpolitikában. És pontosan ez teszi olyan nehézzé az alternatív fejlesztési stratégiák kidolgozását.
Továbbá ott van a nemzetközi pénzügyi intézmények történelmi szerepe. Mind a Nemzetközi Valutaalap, mind a Világbank évtizedek óta együttműködik autoriter rezsimekkel. A témában ma már kiterjedt kutatások folynak.
Egy könyv, amit ebben az összefüggésben nagyon ajánlok, Éric Toussaint * The World Bank: A Critical History - A Világbank: Kritikus történelem* című könyve. Aprólékosan részletezi, hogy a Világbank és az IMF milyen szorosan működött együtt a diktatúrákkal számos esetben, feltéve, hogy ezek a rezsimek a kívánt gazdaságpolitikát folytatták. Ez ismét hangsúlyozza, hogy ezek az intézmények nem járnak el semlegesen. Bizonyos politikai formákat támogatnak – másokat pedig akadályoznak.
Ezért azt mondanám, hogy a progresszív kormányoknak van mozgásterük. De ez a mozgástér lényegesen kisebb, mint azt gyakran feltételezik. Ez nem jelenti azt, hogy a változás lehetetlen. Valóban vannak olyan kormányok, amelyek kiharcolták és elnyerték a mozgásteret.
De ne legyenek illúzióink. A meglévő nemzetközi hatalmi struktúrák rendkívül stabilak. Aki meg akarja változtatni őket, jelentős ellenállásra számíthat.
Aztán persze felmerül az ellenkérdés: Hol volt valójában sikeres ez az ellenállás? Vannak-e példák arra, hogy az államok hogyan próbáltak megszabadulni ezektől a függőségektől?
Talán a legnagyobb kihívás e rendszer számára az 1960-as és 1970-es években merült fel. Különösen Latin-Amerikában, de Afrika egyes részein is számos baloldali kormány került hatalomra akkoriban.
Sokan közülük olyan gazdaságpolitikai stratégiákat követtek, amelyeket ma importhelyettesítésnek nevezünk. A cél a hazai termelés olyan mértékű bővítése volt, hogy kevesebb árut kelljen importálni.
Ugyanakkor a nemzetgazdaságoknak kevésbé kellene függeniük a nyersanyag-exporttól és a nemzetközi pénzügyi piacoktól. E politika másik fontos eleme a tőkekorlátozás volt. A nemzetközi tőkeáramlásokat szabályozni kellene, hogy növeljék az államok gazdaságpolitikai mozgásterét.
„Jelenleg az anyagi egyenlőtlenségek hatalmas mértékű fokozódását tapasztaljuk a globális Dél számos országában.”
Ez a fejlődési modell meglehetősen sikeres volt. Semmi esetre sem a kapitalizmus legyőzése volt. Inkább baloldali szociáldemokrata fejlesztési programként írható le. De komoly kísérlet volt a gazdasági önellátás kiépítésére.
Ez a fejlődés azonban nagyrészt meghiúsult az 1980-as években. A kiváltó ok a jelentős latin-amerikai adósságválság volt. Ez többek között az amerikai Federal Reserve kamatpolitikájának eredményeként alakult ki. Hirtelen sok ország már nem tudta törleszteni külföldi adósságait, és pontosan ebben a pillanatban tett szert hatalmas befolyásra a Nemzetközi Valutaalap.
Az IMF hitelezőként lépett fel – de csak átfogó strukturális kiigazítási programok feltételével. Ez azt jelentette, hogy a korábban végrehajtott gazdaságpolitikai intézkedések közül sokat mindössze néhány éven belül visszavontak. A privatizáció, a liberalizáció és a piacnyitás váltotta fel a korábbi fejlesztési stratégiákat. Ez volt az egyik döntő pillanat a neoliberális globális gazdasági rend létrehozásában.
Ez azt jelenti, hogy pontosan abban a pillanatban, amikor az alternatívák megjelentek, egyidejűleg létrejött egy intézményi mechanizmus, amely visszaszoríthatta ezeket az alternatívákat.
A mai napról szólva: Hol látja jelenleg a neokolonializmussal szembeni ellenállás legfontosabb formáit? Vannak-e olyan fejlemények, amelyek reményt adnak?
Jelenleg az anyagi egyenlőtlenségek hatalmas mértékű fokozódását tapasztaljuk a globális Dél számos országában.
A 2007/08-as pénzügyi válság óta a globális Dél számos országának államadóssága drámaian megnőtt. Ezzel egy időben a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hitelei is megsokszorozódtak. Minden további IMF-hitel általában nagyobb gazdaságpolitikai befolyással jár. Ennek eredményeként az IMF ma már sokkal nagyobb mértékben tud beavatkozni sok ország politikai döntéseibe, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt.
A közszolgáltatásokat leépítik. Az állami juttatásokat csökkentik. Ugyanakkor a piacokat tovább liberalizálják és megnyitják a nemzetközi tőke előtt. Ez a fejlemény elkerülhetetlenül társadalmi ellenállást vált ki.
Ezért láttunk az elmúlt években számos nagyszabású tiltakozó mozgalmat. Vegyük például Banglades-t, Kenyát vagy Argentínát. Bár a konkrét kiváltó okok országonként eltérőek, ezek a tiltakozások gyakran ugyanazon, a nemzetközi pénzügyi intézményekhez kapcsolódó gazdaságpolitikák ellen irányulnak. Ezért tapasztaljuk jelenleg a társadalmi konfliktusok új csúcspontját.
Emellett állami szintű fejlemények is vannak. Különösen érdekesnek találom a Száhel-övezetben bekövetkezett változásokat. 2022 óta katonai kormányok kerültek hatalomra Burkina Fasóban, Maliban és Nigerben, kifejezetten a meglévő neokolonialista struktúrákkal való szakítást célozva. Különösen a francia befolyást kérdőjelezik meg a régióban. Franciaországot katonailag nagyrészt kiűzték ezekből az országokból.
Ugyanakkor ezen kormányok számos képviselője kifejezetten az antikolonialista hagyományokra hivatkozik. Burkina Faso elnöke, Ibrahim Traoré például többször is Thomas Sankarára hivatkozik. Sankara a nemzetközi adósságrendszer elleni küzdelmet az afrikai kontinens közös küzdelmeként értelmezte. Az adósság elleni egységes front mellett foglalt állást, és 1987-ben meggyilkolták. Politikai öröksége továbbra is fontos szerepet játszik számos kortárs mozgalomban.
„Már önmagában az a tény, hogy a nyugati pénzintézeteken kívül más hitelezők is vannak, némileg elmozdítja az erőviszonyokat. Ugyanakkor mindez egy kapitalista világrendszeren belül marad.”
Eközben Burkina Faso, Mali és Niger megalapította a Száhel-övezet szövetségét. Az egyik legfontosabb projektjük a CFA franktól való eltávolodás. Erről a pénznemrendszerről még nem beszéltünk. Ez a gyarmati folytonosságok különösen érdekes példája.
A CFA frank a francia gyarmati uralom idején keletkezett, és továbbra is szorosan köt számos nyugat-afrikai államot Franciaországhoz és Európához. Ennek eredményeként ezen országok monetáris politikája továbbra is nagymértékben függ a külső döntésektől. Ezért, amikor ezek az államok bejelentik szándékukat, hogy a jövőben saját maguk határozzák meg monetáris politikájukat, az sokkal több, mint egy technikai reform. A gazdasági szuverenitásról szól.
És a nyugati államok pontosan erre nagyon élesenreagáltak. A puccsok után azonnal szankciókat vitattak meg. Az Európai Unión belül különösen Németország szorgalmazta a kemény fellépést. Ugyanakkor a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS) – a francia gyarmati adminisztráció utódja – egy ponton még katonai beavatkozással is fenyegetőzött. A CFA-frank elhagyására irányuló szándék puszta bejelentését tehát jelentős fenyegetésnek tekintették. Amikor az államok egyszerűen bejelentik szándékukat, hogy maguk határozzák meg monetáris politikájukat, ezt azonnal biztonságpolitikai kérdésként kezelik.
Egyrészt ezek olyan projektek, amelyek valóban megkérdőjelezik a meglévő neokolonialista struktúrákat. Másrészt ez nem jelenti automatikusan azt, hogy ezeken az államokon belüli összes politikai fejleményt pozitívan kell értékelni. Jelentős politikai konfliktusok is léteznek ezeken az országokon belül. Vannak fegyveres összecsapások. Vannak hatalmi harcok. És természetesen ezeket a kormányokat is kritikusan meg kell vizsgálni.
A nyugati kormányok gyakran tagadják ezeknek a fejleményeknek a politikai legitimitását. Ehelyett általában orosz befolyásként vagy puszta dezinformációként ábrázolják őket.
A geopolitika kétségtelenül szerepet játszik. De ebből arra következtetni, hogy a lakosságnak orosz propagandára van szüksége ahhoz, hogy problémát alakítson ki a volt gyarmattartó Franciaországgal, erősen megkérdőjelezhetőnek tűnik számomra. Ezen konfliktusok közül sok a régió saját történelmével magyarázható. Nincs szükség külső befolyásra.
Ez azt jelenti, hogy ezek sem tisztán felszabadító mozgalmak, sem pusztán a nagyhatalmak közötti helyettesítő konfliktusok.
És pontosan ezért érdemes közelebbről megvizsgálni. Csak így érthetjük meg, hogy mely erők próbálják valójában legyőzni a meglévő függőségeket – és hol merülnek fel egyidejűleg új ellentmondások.
Kína jelenleg jelentős hiteleket nyújt a globális Dél országainak. Ugyanakkor a nyugatiak gyakran állítják, hogy Kína úgynevezett „adósságcsapda-politikát” folytat.
Erről a politikai baloldalon belül nagyon eltérő vélemények vannak. Hogyan értékeli Kína szerepét a neokolonializmus kontextusában?
Ezt a kérdést árnyaltabban kell megvizsgálni. Először is, meglehetősen kétesnek tartom a nyugati kormányok azon állítását, miszerint Kína szisztematikusan adósságcsapdába kergeti az afrikai államokat. Miután évtizedekig az európai államok és az észak-amerikai intézmények maguk is pontosan ezt a politikát folytatták, ez a vád legalábbis figyelemre méltónak tűnik. Nem kiindulópontja egy komoly vitának.
A fontosabb kérdés az, hogy hogyan tekintenek Kínára magukban a globális Dél országaiban? Végső soron nem az európai kormányok értékeléséről van szó, hanem arról, hogy azok az országok, amelyekkel Kína ténylegesen együttműködik, hogyan értékelik a helyzetet.
Tapasztalataim szerint – különösen Nyugat-Afrikában – Kínát gyakran a nyugati intézmények dominanciájának valódi alternatívájaként tekintik ott. Ennek konkrét okai vannak.
„Mit jelent ez az elemzés az európai baloldali mozgalmak számára? Úgy vélem, mindenekelőtt meg kell értenünk, hogyan működik valójában a globális kapitalizmus.”
Kína jellemzően lényegesen kevesebb politikai feltétellel nyújt hiteleket, mint például a Nemzetközi Valutaalap. Lényegesen kevesebb feltétel van. Ezenkívül az egyes kormányok gazdaságpolitikai prioritásait gyakrabban vizsgálják.
Ezzel szemben a nyugati fejlesztési intézmények gyakran saját programokat követnek, és azokat nagyrészt a helyi politikai megfontolásoktól függetlenül hajtják végre. Ebben az értelemben Kína számos kormány politikai mozgásterét bővíti. Ez azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy Kína a nemzetközi felszabadítás politikáját folytatja. Ezért nem hiszem, hogy a kínai külpolitikát elsősorban az internacionalista szolidaritás vezérli. Kína is a saját gazdasági és geopolitikai érdekeinek megfelelően cselekszik. A különbség inkább abban rejlik, hogy ez a politika milyen konkrét formát ölt.
Azt is szem előtt kell tartani, hogy Kínán belül is léteznek társadalmi konfliktusok. Természetesen vannak politikai viták és osztályharcok ott is – még ha ezek kívülről gyakran kevésbé láthatóak. Amennyiben Kína belső hatalmi egyensúlya megváltozik, az ország nemzetközi szerepe is megváltozhat. Ez azonban jelenleg nem jósolható meg.
Már az a tény, hogy a nyugati pénzintézeteken kívül más hitelezők is vannak, némileg megváltoztatja az erőviszonyokat. Ezt pozitív dolognak tartom, legalábbis kezdetben. Ugyanakkor mindez egy kapitalista világrendszeren belül marad. Ezért ez a fejlemény nem helyettesíti a kapitalizmus alapvető kritikáját.
Korábban említetted a számos tiltakozó megmozdulást a globális Délen. Ezek közül sokat itt elsősorban ifjúsági tiltakozásként vagy spontán társadalmi mozgalomként érzékelnek.
Ami gyakran hiányzik, az a szervezett politikai perspektíva – különösen a szocialista perspektíva. Ez más volt az 1950-es, 1960-as és 1970-es években.
Abban az időben erős szocialista mozgalmak léteztek, amelyek szorosan kapcsolódtak az antikolonialista küzdelmekhez. Az olyan követelések, mint Thomas Sankara egységes frontra való felhívása a nemzetközi adósságrendszerrel szemben, vagy Fidel Castro közös adósságcsökkentési ötlete, nem önmagukban jelentek meg. Egy tágabb politikai projekt részét képezték. Ma már úgy tűnik, ez a kapcsolat elveszett.
Igen. Pontosan ezen kell újra elgondolkodnunk. A döntő kérdés azonban nem az, hogy milyen szervezkedési formákat ajánlanánk a globális Dél lakóinak. Véleményem szerint ez teljesen elbizakodottság lenne. Biztosan nem fogom megmondani a ghánai elvtársaimnak, hogyan szervezkedjenek. Sokkal jobban ismerik a politikai helyzetüket, mint én. Ők maguk tudják, hogy mely stratégiák lennének értelmesek a gyakorlatban.
A fontosabb kérdés felénk irányul: Mit jelent ez az elemzés az európai baloldali mozgalmak számára? Úgy vélem, mindenekelőtt meg kell értenünk, hogyan is működik valójában a globális kapitalizmus.
A globális profit jelentős részét a globális Dél dolgozóinak kizsákmányolása generálja. Ezért a kapitalizmus elemzésekor soha nem szabad kizárólag Németországra vagy Európára összpontosítanunk. Ez egy globális rendszer, és ez a rendszer különösen súlyosan sújtja a globális Dél dolgozóit. Ez a nemek tekintetében is igaz; a nőket aránytalanul nagy mértékben érintik ezek a kizsákmányoló kapcsolatok.
„Ha nem fejlesztjük társadalmi erőnket, akkor nem tudjuk valósággá tenni a nemzetközi szolidaritást.”
Ez azonban nem vezet el a bűntudat politikájához. A bűntudatot különösen rossz kiindulópontnak tartom a politikai cselekvéshez. Inkább arról van szó, hogy felismerjük ezeket a küzdelmeket, komolyan vesszük őket, és szolidaritást vállalunk velük. Az első lépés annak megértése, hogy ezek a küzdelmek zajlanak; aztán kapcsolatokat kell építenünk. Beszélnünk kell a globális Dél politikai mozgalmaival. Figyelnünk kell rájuk, és nemzetközi kapcsolatokat kell kialakítanunk.
Csak ilyen kapcsolatokból bontakozhat ki egy új internacionalizmus. Az internacionalizmus nem nagyszabású nyilatkozatokkal kezdődik. Gyakran egészen gyakorlatiasan. Az emberek érdeklődnek a helyszíni helyzet felől. Támogatják egymást. Az együttműködés számos apró formájából hosszú távon stabil politikai kapcsolatok alakulhatnak ki.
Ugyanakkor egy dolgot nem szabad elfelejtenünk: az internacionalizmus erős baloldali mozgalom nélkül a kapitalista központokban végső soron hatástalan marad. Ha nem fejlesztünk ki ott társadalmi erőt, akkor nem tudjuk a gyakorlatba átültetni a nemzetközi szolidaritást.
Különösen akkor, amikor a nyugati államok ismét beavatkoznak – legyen szó szankciókról, gazdasági nyomásgyakorlásról vagy puccsok támogatásáról –, olyan politikai erőkre van szükség, amelyek ezt ellensúlyozni tudják.
Ezért ez a két szint elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Egyrészt erős szocialista mozgalmat kell kiépítenünk a kapitalista központokban, másrészt olyan internacionalizmusra van szükségünk, amely komolyan veszi a kapitalizmus globális jellegét, és ennek megfelelően szervezi magát. Csak akkor tudunk igazán szembeszállni a meglévő hatalmi struktúrákkal, ha a kettő egyesül.
Robin Jaspert politikai közgazdász, és a frankfurti Goethe Egyetemen doktorál. Kutatásai a közpénzügyekre, az észak-déli kapcsolatokra, valamint a fiskális és monetáris politikára összpontosítanak.
Forrás:https://jacobin.de/kolonialismus-kapitalismus-ausbeutung-imperialismus-nkrumah-jaspert-afrika/ 2026. augusztus 26
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
