Néhányan azt mondják, hogy a marxizmus csak a munkásosztályról szól, de akkor hová kerülnek más elnyomott csoportok küzdelmei?

A marxizmust gyakran kritizálják amiatt, hogy a munkásosztályra összpontosít, és figyelmen kívül hagyja azon csoportok küzdelmeit, amelyek kizáródnak a bérből élő munkavégzésből.

A szocialisták azonban mindig is üdvözölték az elnyomottak felkeléseit. Karl Marxot is Spartacus inspirálta, aki rabszolgákat szervezett a Római Birodalom ellen.

Még alapvetőbb, hogy a sajátos elnyomással szembesülők – rabszolgák, gyarmatosítottak, nők, LMBTQ+-emberek, rasszizált csoportok – felkelései mindig is részei voltak a munkásosztály küzdelmeinek.

A fizetett foglalkoztatásban állók és a gyarmatosítottként vagy rasszizált csoportokként elnyomottak közötti szolidaritás mindig is nyilvánvaló volt. Ezt azonban megkérdőjelezték a rasszizmus és az imperializmus támogatásának erői.

Az elnyomottak maguk is vitatták ezt. Frantz Fanon A föld rabjai és az Új nemzedék című művében amellett érvelt, hogy a gyarmatosított országokban élő munkásosztály hasznot húzott a fennálló hierarchiákból.

Fanon az algériai városi munkásokat „elkényeztetett társadalmi rétegnek” nevezte. Azt állította, hogy a városi munkások szövetkeztek a középosztállyal, akik le akarták váltani a gyarmati uralkodókat, de a rendszerszintű egyenlőtlenségeket érintetlenül kívánták hagyni.

Fanon a vidéki parasztságot tekintette az egyetlen forradalmi osztálynak, mert annak „nincs vesztenivalója, és mindent nyerhet”.

Más aktivisták is hasonló nézeteket vallottak. Szerintük a biztos, tisztességesen fizetett állásban lévők azonosulni fognak a rendszerrel, mert anyagi hasznuk származik belőle.

Olyan stratégiákat dolgoznak ki, amelyek a bizonytalan munkaviszonyban vagy az informális gazdaságban dolgozókra, a migráns munkavállalókra és a munkához hozzáférni nem tudókra összpontosítanak – akikről úgy vélik, hogy nagyobb valószínűséggel vezeti őket a kétségbeesés a visszavágásra.

De a nélkülözés önmagában nem okoz forradalmat. A szenvedés inkább demoralizálhatja az embereket. Azok, akiknek a túlélésért kell küzdeniük, nem mindig tudják kialakítani a kollektív erő tudatát.

Az ellenállás attól a reménytől függ, hogy a dolgok másként is lehetnek. A tartós ellenálláshoz pedig szervezettségre és összefüggő, közös célokra van szükség.

Nincs olyan, hogy „alsó osztály”, amely elkülönülten élne és dolgozna a munkásosztály egészétől. A bizonytalan munkakörülmények között dolgozók többsége olyan családokban és közösségekben él, ahol a biztosabb munkahelyen dolgozók is jelen vannak. Sokan életük során különböző típusú munkákat végeznek.

A közelmúltbeli indiai Csótány-lázadás (Cockroach rebellion) megmutatta, hogy a szegények áldozatokat hoznak, hogy gyermekeiket főiskolára küldjék, hogy szakemberekké váljanak.

A mainstream történetírás gyakran figyelmen kívül hagyja a rabszolgák erejét. A rabszolgafelkelések azonban ugyanúgy formálták a történelmet, mint a 18. századi tőkés forradalmak.

Az 1791-es haiti forradalom meghatározó pillanat volt a történelemben – írja Susan Buck Morss történész.

A filozófus Georg Hegel a szabadságról alkotott nézeteit abban az időben fejlesztette ki, amikor Haiti rabszolgái a „Szabadság vagy halál” jelszava alatt demonstrálták forradalmi cselekvőképességüket.

A forradalmárok 1804-ben kikiáltották függetlenségüket Franciaországtól. Hegel nagy műve, A szellem fenomenológiája 1807-ben jelent meg.

Ebben szerepel Hegel elemzése az úr-szolga dialektikáról. Hegel úgy vélte, hogy a rabszolgák munkájuk során tudatosíthatják munkájuk erejét. A magasabb tudatosságot a rabszolgák érik el, nem az urak.

Hegel dialektikája ihlette a radikális gondolkodókat, és központi szerepet kapott a marxista elméletben.

A „munkásosztály” nem korlátozódik a gyárakban dolgozókra. Magában foglal mindenkit, aki alkalmi munkákból és a gazdagok kiszolgálásából él.

És amikor a munkások sztrájkolnak, az minden munkás és elnyomott önbizalmát növeli, hogy többet követeljenek.

Az elnyomottak felkelései képesek megváltoztatni a történelmet – kivívni a szabadságot, a polgári jogokat és az elismerést.

Az ilyen felkelések inspirálhatják a munkásokat az ellenállásra – de a legnagyobb hatalmunk a munkahelyeken van. Forradalom lehetetlen az elnyomás elleni felkelések nélkül. De sikerük attól függ, hogy a munkások képesek-e megdönteni és lecserélni az egész rendszert.

forrás: Socialist Worker