Hamis tudat vagy korlátozott kollektív racionalitás?
Scheiring Gábor vitaindító cikkében így fogalmaz a Fidesz-rendszer felívelő korszakáról: „A cél a csúcsra járatott tőkefelhalmozás és az alsóbb rétegek hallgatásának megvásárlása volt.” Ez a mondat mintegy össze is foglalja Egy demokrácia halála. Az autoriter kapitalizmus és a felhalmozó állam felemelkedése Magyarországon című könyvének legfőbb tanulságait. Scheiring az alsóbb rétegek hallgatásának megvásárlása alatt azt érti, hogy a Fidesz, a felhalmozáshoz szükséges társadalmi támogatottság biztosításának céljából, nagy figyelmet fordított arra, hogy elégséges gazdaság- és társadalompolitikai eredményt tudjon felmutatni ahhoz, hogy egy racionális alsóbb osztálybeli szavazó a Fideszt válassza még a relatív értelemben vett felfelé történő redisztribúció mellett is, főleg egy baloldali alternatíva hiányában.
Egy másik, a közbeszédben és a szakirodalomban különböző formákat öltő, de lényegileg egységes olvasat szerint azonban a jobboldali populista pártok szimplán megtévesztik szavazóikat, melyet a baloldali irodalomban rendszerint a hamis tudat – a nemzeti egység hangsúlyozása az osztályérdekek elfedésére – magyarázatával egészítenek ki. A következőkben – részben éppen Scheiring munkáira, részben saját kutatásaimra támaszkodva – mutatom be az „alsóbb rétegek hallgatásának megvásárlása” narratíva utóbbi értelmezésének pontatlanságát.[i] A rendszer sikereit és bukását is jól magyarázhatjuk profán, az emberek hétköznapjait alapjaiban meghatározó, racionális viselkedésre utaló tényezőkkel: előbbit a foglalkoztatás bővülésével, utóbbit a közszolgáltatások elhanyagolásával.
Írásom tekinthető továbbá a népszerű – rendszerint politikatudományi jellegű – rendszerkarakterológiai vitákra született reakciónak is. Ezek rendszerint az Orbán-kormányok hatalomtechnikai megoldásainak megértését tűzik ki célul. Csakhogy ezen célkitűzés óhatatlanul belesodorja a szerzőket abba az alapállásba, mely szerint a Fidesz sikereinek oka végső soron a politikai machináció, ezzel mintegy implicit módon a machinációk puszta elszenvedőjeként feltételezve a választót. Ezen cikkben a rendszer szociológiai és politikai gazdasági hátterét vizsgálom, ami önmagában is állásfoglalásnak tekinthető a vitában.
Amellett érvelek, hogy a magyar választók viselkedése egyfajta korlátozott kollektív racionalitással[ii] írható le, mely jól követte a választók életminőségének változásait.
Mindebből levezethető a baloldal (és tulajdonképpen minden sikerre áhító politikai erő) legfőbb feladata: meghallgatni és megérteni a társadalom hétköznapi problémáit, és a valódi problémákra valódi alternatívákat ajánlani.
Foglalkoztatottság és politika 1990 és 2010 között
Ahhoz, hogy megértsük az Orbán-rendszer sikerének és bukásának lényegét, egészen a rendszerváltásig kell visszamennünk az időben.
A gazdaságilag is rendszert váltó kormányzatok előtt két út állt: 1. a korábbi szocialista ipar és mezőgazdaság gyors privatizálása, bízván abban, hogy a piacgazdaság képes lesz gyorsan egy társadalmilag és gazdaságilag is fenntartható egyensúlyi állapotba hozni önmagát, illetve 2. fokozatos, államilag menedzselt átmenet, időt hagyva a társadalomnak arra, hogy alkalmazkodjon az új feltételekhez.
Ahogyan a posztszocialista halálozási válságról szóló könyvfejezetünkben Scheiringgel bemutattuk, Magyarország egy harmadik utat választott.[iii] Habár a privatizáció és az ezzel együtt járó dezindusztrializáció és deagrarizáció gyors volt, mindezt igyekezett az állam nagyvonalú szociális juttatásokkal – korai nyugdíjazásokkal, rokkantnyugdíjakkal, munkanélküli segélyezéssel – ellensúlyozni. Ezzel rövid távon sikerült elkerülni a társadalmi katasztrófát, amellyel sok régióbeli társunk szembe kellett, hogy nézzen. Noha 1995-re 1,3 millió fő vesztette el az állását hazánkban, és 43%-kal csökkent az ipari foglalkoztatottság egész megyéket taszítva többgenerációs kilátástalanságba, más, hasonlóan gyors és mély foglalkoztatottsági összeomlást mutató országokhoz képest a társadalmi összeomlás elmaradt. A halálozási válság a posztszocialista térség egészéhez viszonyítva érzékelhető, de mérsékelt volt, a választások pedig rendre a jobbközép és a balközép pártok közt dőltek el, a szélsőségeket – mint például Torgyán Józsefnek az Orbán Viktor bármelyik ünnepi beszédével párhuzamba állítható féregirtós beszédét – a választók szigorúan büntették.
Csakhogy a nagyvonalú, helytelenül fókuszált szociálpolitikának ára volt. Természetesen magyar életek százezrei megmentésének és a viszonylagos társadalmi kohézió megőrzésének önértéke felbecsülhetetlen.
Azonban a munkaképes korú lakosságon belüli foglalkoztatottság megrekedt az európai országok közül az utolsó helyen (lásd 1. ábra).
A társadalom mindezt sokáig viszonylagos türelemmel viselte.
A 2000-es években azonban, először a MIÉP, majd egyre inkább a Jobbik rasszizált gazdasági nacionalista szólamaival képes volt megszólítani a rendszerváltás veszteseinek széles tömegeit. Ehhez nyújt adalékot az MSZP bukásáról és a populista jobb áttöréséről szóló, Don Kalb és Walden Bello által szerkesztett open access kötetben megjelent Scheiringgel közös könyvfejezetünk.[iv]
Ebben a tanulmányban pártprogramok elemzése alapján bemutatjuk, hogy a baloldali és liberális erők jóval nagyobb hangsúlyt fektettek szimbolikus politikai-kulturális kérdésekre, mint például a demokrácia védelme, alkotmányosság, vagy éppen a nemzetköziesedés, míg a Jobbik materiális témákkal tematizált, piacszabályozást sürgetett, és a privatizáció visszásságait kritizálta (lásd 2. ábra).
Nem kérdés természetesen, hogy az erre felkínált válasza, a cigányellenesség, tartalmilag helytelen, morálisan elfogadhatatlan volt, ugyanakkor empirikus bizonyítékaink szerint mindez nem működött volna a gazdasági kontextus hiányában.
A Jobbik felemelkedése rámutatott: a türelemnek és az optimizmusnak vége, a választók a két ciklus óta regnáló, egyre inkább neoliberális, megszorító politikát folytató balközép kormánytól tömegesen fordultak el.
Ahogyan könyvfejezetünkben robusztus statisztikai bizonyítékokkal is alátámasztottuk, ennek az elfordulásnak a motorjai a hátrahagyott vidékek lakói voltak. Figyelemre méltó módon ugyanis erős összefüggéseket találtunk az 1990 és 1994 között lejátszódó dezindusztrializáció, valamint a halálozási válság mértéke és az MSZP összeomlása, valamint a Jobbik felemelkedése között a 2006–2010-es periódusban (lásd 3. ábra).
Modelljeink eredményei szerint minél inkább csökkent az ipari foglalkoztatottság és nőtt a halálozás a rendszerváltás első éveiben, annál nagyobb mértékben fordultak el a szavazók a baloldaltól, és szavaztak át a jobboldali populista erőkre – elsősorban a radikálisabb hangvételű Jobbikra – 2010-ben.
Ez az összefüggés ráadásul számos lehetséges alternatív magyarázó változó, köztük a 2010-es foglalkoztatási és jövedelmi adatok hatásának kiszűrése esetén is megmarad.
Foglalkoztatottság és politika 2010 után
A 2010-es kritikus választást követően a Fidesz csak részben valósította meg saját programját, legalább ugyanennyire támaszkodott a Jobbikéra is. Retorikájában erősödött az antiglobalizmus, majd a menekültválságot követően a rasszizált kisebbséggel szembeni gyűlöletkeltés is megérkezett, kiszorítva így a Jobbikot a populista jobboldali szerepből.
Mindez azonban csupán retorikai támogatást nyújtott a Fidesz társadalom-/gazdaságpolitikájának két legfontosabb eleméhez: a tőkésosztály megerősítéséhez és a foglalkoztatás bővítéséhez.
Előbbi cél elsősorban az ellenzéki közvéleménynek volt közkedvelt témája, és legtöbbször mint korrupció jelent meg a közbeszédben. Nem elvitatva ezen narratíva kétségtelen jogosságát, Scheiring meggyőzően érvel amellett, hogy a felhalmozás jóval szélesebb kört érintett, mint a „rokonok és haverok”, és a korrupción messze túlmutató társadalompolitikai célok vezérelték – még ha e célokkal, a puszta felhalmozással, szemben éppoly kritikusak lehetünk is, mint a korrupcióval. Részben azért, mert Scheiring mindent elmondott már erről a témáról, amit érdemes, részben pedig azért, mert a politikai viselkedés szempontjából közvetlenül viszonylag keveseket érintett, a következőkben ezzel nem fogok foglalkozni.
A foglalkoztatás bővítése azonban jelentősen alultárgyalt eleme az Orbán-kormányok politikai sikereinek (a kevés kivételek közé tartozik Szombati Kristóf, a radikális jobboldal vidéki sikereit taglaló etnográfiai könyve a témában).[v] A Fidesz, ismert módon, a foglalkoztatásbővítés céljához a munkaalapú társadalom jelszót rendelte. A munkaalapú társadalom – Orbán Viktor elmondása alapján – valójában negatív fogalom, a jóléti társadalommal szembeni meghatározás. E szerint, az Orbán-kormányok a gazdaság-, kül-, de még a szociálpolitikát is a foglalkoztatásbővítés céljának rendelték alá, először önkormányzati, majd piaci munkahelyek létesültek, a korábbi segélyezési gyakorlatot pedig felváltotta az adókedvezményeken keresztül nyújtott támogatás.
A törekvések sikeresek voltak, a válságból kikecmeregve gyors ütemben nőtt a foglalkoztatottság, amely statisztikai értelemben két tényezőből adódott össze: egyrészt azok, akik korábban is a munkaerőpiacon voltak, könnyebben találtak állást maguknak, másrészt, a korábban inaktívak aránya jelentősen csökkent, vagyis sokan be/visszakerültek a munkaerőpiacra. Ez a bővülés ráadásul együtt járt a bérek növekedésével és a szegénység csökkenésével, főleg 2013 és 2019 között.
A foglalkoztatás bővülésének, érthető módon, politikai következményei lettek: a Fidesz 2014-ben, 2018-ban és 2022-ben is könnyedén nyert a választásokon.
A foglalkoztatás bővülésének hatása statisztikai módszerekkel is kimutatható. Számításaim szerint a Fidesz 2010 és 2022 között azokban a járásokban tudta növelni előnyét, ahol 1990 és 1994 között nagyobb volt a foglalkoztatottság összeomlása, és ahol 2010 és 2022 között nagyobb mértékben nőtt a foglalkoztatottság (lásd 4. ábra). Mindez akkor is igaz, ha kiszűrjük számos alternatív demográfiai, gazdasági és kulturális változó hatását.
A propaganda szerepe
Természetesen az, hogy a választók korlátozott kollektív racionális választói magatartást tanúsítottak, nem jelenti azt, hogy a korábbi rendszernek ne lettek volna elfogadhatatlan autokratikus törekvései, és hogy a propagandának ne lett volna szerepe a Fidesz sikereiben (majd aztán bukásában is). Ugyanakkor a kép sokkal árnyaltabb, mint azt a „megtévesztés” narratíva sugallja.
A kormányzati propaganda ugyanis azért tudott sikeres lenni, mert nem nélkülözte a gazdasági alapokat.
A munkaalapú társadalom jelszavát – mely, mint láthattuk, valódi eredményeket is jelentett – kiegészítette a rezsicsökkentés mint kampányeszköz. Mindez annak ellenére is együtt járt a szegénység csökkenésével és a társadalom széles rétegei élethelyzetének javulásával, hogy a kormány a legalacsonyabb jövedelmű csoportok adóit emelte, és a rezsicsökkentés is a jobb anyagi helyzetűeket támogatta nagyobb mértékben.
Ráadásul, az „aki nem dolgozik, ne is egyék” sikeresen szolgált morális alapul a rendszerben – a foglalkoztatottság bővülésével egyre inkább.
Ahogyan a 5. ábrából is látszik, amelyben egyes témák gyakoriságait mutatom be Orbán Viktor beszédeiben, a 2010–2014 közti ciklusban a később megismert és a hergelésig csúcsra járatott kulturális témák, mint a migráció vagy épp Soros György, még nem jelentek meg.
A család fontosságának hangsúlyozása, valamint a nyugati országokkal való harc is inkább csak kontextusként szolgáltak a gazdasági témák alátámasztására. 2015-től ugyanakkor hirtelen robbanásszerű változás állt be, ami, ha változó formában is, egészen 2026-ig kitartott: a kormány harcot hirdetett a liberális világrend ellen, és ennek olyan – meglehetősen lazán kapcsolódó – témákat rendelt alá, mint az egyetemi szabadság kérdése, az LMBT+ jogok, vagy éppen az orosz–ukrán háború. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy mindeközben a kulturális témák keretezéséhez továbbra is stabil alapot biztosítottak a gazdasági témák mind a kommunikációs térben, mind a gyakorlatban.
Látványos volt ugyanakkor a közszolgáltatások elhanyagolása. A beszédekben elenyésző módon jelent meg, és már a kormányzati struktúrából is látszott, hogy sem az oktatás, sem az egészségügy nem kap kiemelt szerepet a kormányzásban.
Az 5. ábra ugyan csak a 2018-as választásokig mutatja az egyes témák gyakorisági pontszámait, ugyanakkor mind a tapasztalataink, mind előzetes számításaim azt mutatják, hasonlóak voltak az arányok a későbbi időszakokban is. Ráadásul a foglalkoztatottság bővülése a legutóbbi ciklusban leállt, így a sokasodó gazdasági nehézségek mellett, melynek leglátványosabb eleme a rekordmagas infláció volt, egyre inkább nyilvánvalóvá váltak a rendszer hiányosságai. Egyrészt az extenzív növekedési szakaszt nem sikerült fölváltani intenzív, innovációra épülő növekedéssel, így a foglalkoztatásbővülés kifulladása egyben a gazdaság bővülésének kifulladását is jelentette. Másrészt a növekedés hiányában a felhalmozás egyre hevesebb politikai indulatokat váltott ki. Harmadrészt egyre inkább beérett a közszolgáltatások fejlesztésének hiánya: a Policy Solutions 2024-es felmérése szerint az állampolgárok legnagyobb része az egészségügy fejlesztését jelölte meg a kormány legfőbb feladatának mind kormánypárti, mind ellenzéki oldalon.
A pangó gazdasági környezetben az új politikai erő számára tehát adottak voltak a feltételek, hogy a közszolgáltatások hiányosságainak átpolitizálásával egészítse ki a jó ideje létező korrupciós kritikákat, amellyel meglepően könnyedén semlegesítette a propaganda korábban legyőzhetetlennek hitt erejét.
A propaganda tehát csak addig tudott sikeres lenni, amíg lényegi tartalma nem ütött el jelentősen a választók által érzékelt hétköznapi valóságtól.
A korlátozott kollektív racionalitás és a választó
A választók tehát, érvelésem szerint, racionálisan viselkedtek az elmúlt évtizedekben.
Ezt a megállapítást támasztja alá Huszár Ákos kutatása is, aki kimutatta, hogy a felfelé való mobilitás jelentősen növelte a Fideszre szavazás valószínűségét.[vi] Ez a racionalitás sokszor nem egyéni szinten jelent meg: az interneten terjedő videók sokasága bizonyítja, hogy széles tömegek gondolkodnak politikai kérdésekben meglehetősen inkoherens módon. Hogy egy parabolisztikus példát említsek, egy munkanélküli kormánypárti választópolgár azt jelölte meg politikai preferenciájának egyik okaként, hogy van lehetősége kéregetni. Ugyanakkor, a fent bemutatott adatokból azt látjuk, hogy a választók 2010-ben joggal büntették a rendszerváltás óta leghosszabb ideig hatalmon lévő MSZP-t, hiszen milliók életkilátástalanságát hanyagolta el mind szakpolitikai, mind kommunikációs szinten.
Ezt követően a Fidesz a valóban tarthatatlanul alacsony népességarányos foglalkoztatottságot sikeresen orvosolta, amellyel a 2022-es választásokig többé-kevésbé folyamatos életszínvonal-növekedést biztosított a társadalom különböző rétegeinek, de különösen a rendszerváltás veszteseinek.
Mikor azonban a korábbi növekedési modell kifulladt, a társadalom egy minimális türelmi időszak után kérlelhetetlenül leváltotta a gazdasági sikereket felmutatni képtelen, egyre inkább a kulturális kérdésekbe beleragadó, már-már önmaga paródiáját játszó Fidesz-kormányt.
Szintén fontos megjegyezni, hogy a kollektív racionalitás semmiképpen sem tekinthető korlátlannak. A korlátlanul racionálisnak feltételezett választó ugyanis nemzetközi összehasonlításokat végezne Magyarország és a régiós versenytársak között különböző mutatók szerint, a programok alapján gondolatkísérletekkel összehasonlítaná más potenciális jelöltek egyes területeken nyújtandó lehetséges teljesítményeit, majd súlyozná a számára legfontosabb szempontokat, s kiválasztaná azt, aki az így felállított szempontrendszer szerint számára a legelőnyösebb alternatívát kínálja. Nyilvánvaló, hogy a választó döntései nem így születnek.
Ennek praktikusan a legnagyobb jelentősége abban lelhető fel, hogy a Fidesz sikereit kétségkívül jelentősen támogatta a nemzetközi környezet: a 2013 és 2019 között lejátszódó nemzetközi konjunktúra, valamint a befolyó EU-s pénzek. Éppen ezért nehéz elválasztani, hogy a gazdasági részsikerek mennyiben a kormány és mennyiben a szerencsés nemzetközi környezet eredményei. Természetesen az is jogos kritika, hogy a gazdaság szerkezetében nem történtek meg a szükséges, hosszú távú növekedést alátámasztó változások, ami a korlátlanul racionális választó esetében fontos szerepet játszana döntésében.
A racionalitás tehát jórészt arra korlátozódott, hogy a választó azt tapasztalta-e, hogy foglalkoznak-e az ő és a hozzá hasonló helyzetűek problémáival, és hogy saját és környezete hétköznapi életszínvonala javul-e. Amíg erre a válaszra igennel tudott válaszolni, a választó a regnáló politikai elitekben megtartotta bizalmát, amikor azonban nem, megvonta azt.
Tanulságok a baloldal számára
A TISZA földcsuszamlásszerű győzelmével látszólag politikailag egy időre minden lapot leosztottak, egy új baloldali erőre jelenleg kevés igény mutatkozik. Mindez részben annak köszönhető, hogy Magyar Péter megsüvegelendő erősfeszítéseket tett a magyar társadalom különböző csoportjainak problématérképének mély megértése érdekében, amely mind a párt programján, mind a miniszterelnök kommunikációján nyomot hagyott. Leegyszerűsítőnek tartom Szombati azon állítását, mely szerint egyfajta centrista restauráció várható az új kormányzattól, sokkal inkább tartom a szociálliberális korszak tézisére és a populista jobboldal antitézisére reagáló szintézisnek, amelyben az ökoszociális szempontok éppúgy szerepet kaphatnak, mint a globális piac észszerű kritikája – és ebből akár még valami egész jó is kisülhet.
Ezzel együtt egyetértek abban, hogy a Tisza kormányzásának meglehetnek a maga buktatói, ha más nem, az egyre aggasztóbb európai – főleg német – gazdaságstrukturális válság, amely még a legjobb kormányzás mellett is mélyen érintheti a magyar gazdaságot, s ezen keresztül a társadalmat. Valós baloldali alternatíva hiányában a kiábrándult szavazókat a radikális jobboldal fogja elszívni, amely, mint láthattuk, szintén megtette a szükséges lépéseket a társadalom jelentős csoportjai hétköznapi problémáinak megértésére – még ha az erre adott válaszaik helytelenek is.
Bármiféle baloldali politika alapja tehát a társadalom megismerése a maga komplexitásában. Amilyen triviálisnak hangzik ez a feladat, annyi kérdést vet fel azonban a gyakorlatban. Ahogyan Huszár Ákos érzékletesen mutatja be nemrégiben megjelent, a magyarországi osztályviszonyokról szóló könyvében, az európai szinten kifejezetten alacsony társadalmi mobilitás ugyanis egyre inkább elkülönülő, egymással alig érintkező társadalmi osztályokat eredményez.[vii] Ez az elkülönülés éppúgy megmutatkozik személyes kapcsolatainkban, mint a munkahelyeinken. Utóbbinak ráadásul igen komoly tovagyűrűző hatásai vannak. Folyamatban lévő kutatásunk első eredményei szerint ugyanis azok a szakmák, melyek arra hivatottak, hogy saját magunkat mint társadalmat megismerjük és értelmezzük, kiemelten zártak. A művészek, egyetemi oktatók, társadalomtudósok és bölcsészek, valamint újságírok között csak elvétve találhatóak betanított, segéd- és szakmunkás származásúak, noha a teljes társadalomban ezek összesített aránya mintegy 37%. Ráadásul ezekben a szakmákban a legmagasabb a Budapesten születettek aránya is, ami tovább fokozza a bezárkózást.
A megismeréshez tehát ki kell lépni megszokott kapcsolati hálónkból, túl kell nyúlni szokásos forrásainkon, és késznek kell lennünk rögzült gondolati sémáink felülírására.
A rendiesülő osztályviszonyok közepette ki kell építeni azokat az osztályközi csatornákat (még szerencsésebb esetben közösségeket), amelyeken keresztül a tállyai napszámos egymásra találhat az ELTE Politikatudományi Doktori Iskola hallgatójával.
Mindez tudatos erőfeszítést igényel: a régóta fennálló és egyre erősödő osztályszegregáció olyan mértékű, hogy a habituális szakadékok áthidalása kifejezetten fáradságos lehet, területi vetülete ráadásul fizikailag is megnehezíti a természetes találkozási pontok kialakulását. Enélkül azonban nehéz legyőzni azokat az osztálybeidegződéseket, vagy épp előítéleteket, amelyek akadályozzák a mélységi megértést.
Az elmúlt évtized három legsikeresebb politikai formációja, ha különböző módokon is, de elvégezte ezt a feladatot. A Jobbik (illetve a Mi Hazánk), noha eredettörténete a budapesti bölcsészkarhoz köti, kezdetben rendpárti mozgalmaival, majd a szakszervezetek megszólításával kifejezetten sikeresen építette be a keményen dolgozó vidéki kisember tapasztalatait programjába. A Fideszt vezető politikusainak rendszeres országjárásai már a 2010-es győzelem előtt jóval megteremtette azt az átfogó és árnyalt társadalomismeretet, amelyre építve a Fidesz ki tudott lépni a szakkollégiumok belterjes elit közegéből. A TISZA esetében pedig Magyar Péter volt az, aki Mádl Ferenc keresztfiaként, Erőss Pál unokájaként mintegy hétszáz települést járt végig, ahol a kampányolás mellett számtalan emberi sorssal találkozhatott.
Most a baloldalra vár ugyanez a feladat. Zsa!
Címfotó: Új Egyenlőség
[i] A témában Szombati Kristóf a Mércén írt egy más műfajú de fontos cikket: https://merce.hu/2026/04/22/a-visszatero-csapda-nem-az-iskolazottsag-es-polgarosodas-hianya-magyarazza-a-ner-tartossagat/
[ii] A korlátozott racionalitás fogalma a közgazdasági Nobel-díjas Herbert Simontól származik, aki a klasszikus közgazdaságtan tökéletesen informált haszonmaximalizáló emberképének megkérdőjelezésével megnyitotta az utat a viselkedési közgazdaságtan termékeny diszciplínája előtt.
[iii] Scheiring, G., & Csathó, Á. (2026). The Postsocialist Mortality Crisis. In J. Rone, E. Tudzarovska & E. Gateva (Eds.), Comparative Politics of Central and Eastern Europe: A Handbook. London: Bloomsbury Academic, Forthcoming.
[iv] Scheiring, G., & Csathó, Á. (2026). Unraveling Liberalisms: Hungarian Insights for America and Elsewhere. In D. Kalb & W. Bello (Eds.), Backlash: The Global Rise of the Radical Right (pp. 82–106). London: Pluto.
[v] Szombati, K. (2018). The Revolt of the Provinces: Anti-Gypsyism and Right-Wing Politics in Hungary. New York and Oxford: Berghahn Books.
[vi] Huszár, Á. (2025). Class Voting in Illiberal Hungary, Europe-Asia Studies, 77(5). pp. 750-772.
[vii] Huszár, Á. (2025). Az osztály hosszú árnyéka. Budapest: Napvilág Kiadó.
