Szokatlan érzés a visszaszerzett lehetőséggel állni, hogy optimistán, a jogállami minimumokat feltételezve tervezhessük a jövőnket. Az Orbán-rendszer összeomlása tágas horizontokat nyitott ki, szinte már szédülünk: kompetens és autonóm emberek kapnak fontos pozíciókat, vége a Metro újságnak, Lázár János fejére pedig—ki gondolta volna!—öröm ránézni. Azonban van még itt a horizonton egy egészen más jellegű összeomlás, nevezetesen az éghajlatunk, és a rá épülő társadalmi és gazdasági rendszereink felbomlása.

Szerintem csak az tud jól a magyar demokrácia és baloldal jövőjéről gondolkodni, aki ezt a tényt annak teljes jelentőségében érti, aki ezt tekinti tervei alapjának.

Ma a tudomány világában teljesen világos, atombiztos konszenzus van arról, hogy

1. az éghajlat gyorsuló ütemben omlik össze,
2. ezzel pedig radikális gyorsasággal szűnnek meg azok a feltételek, melyeknek köszönhetően a jelenlegi bőségben és biztonságban tudott ennyi ember a Földön élni,
3. mindez sokkal több háborút és éhinséget jelent, és sokkal erősebb társadalmi feszültségeket ott is, ahol ezek esetleg nem lesznek közvetlenül érezhetőek.

Demokrácia és baloldal

A fentiekre jön még több olyan tényező, amikről csak annyit tudunk, hogy nagyok és veszélyesek, de a részletek csak akkor derülnek majd ki, ha már késő lesz. Az egyik a mesterséges intelligencia, amiről csak az Elon Musk és Sam Altman szerű figurák mondják, hogy jó lesz, ami önmagában elég ok a pánikra. A mesterséges intelligencia társadalomra való hatására nézve rendelkezünk egy referencia munkával: tíz éve néhány közösségi médiában utazó cég megbízta az algoritmusait, hogy a felhasználókat vonja be jobban az oldalaik használatába.

Az algoritmusok rájöttek, hogy ehhez a differenciálatlan üzenetek és az azokkal kiváltott düh és félelem a legjobb eszköz, az eredmény pedig közismert.

A másik ilyen tényező a társadalmi-gazdasági rendszereink radikális sérülékenysége. 2021-ben hat napra elakadt egy túlméretes teherhajó a Szuezi-csatornába, és hetekre tartó válságot okozott a világkereskedelemben, a helyzet pedig azóta nem lett jobb. Ha valamelyik orosz tengeralattjáró vagy Észak-Koreai hackercsapat nem csak tapogat, hanem tényleg levágja az internet egy részét, vagy csak az online fizetési rendszereket borítja meg, akkor az ilyesmihez nem szokott nyugati világban nagyon gyorsan gyakorlati problémává válik a „hány étkezésnyire is van az emberiség a káosztól” felvetése.

Mindeközben a hatékony háborúzás korábbinál demokratikusabbá vált. Pár ezer euróba kerülnek azok a csomagtartóba férő drónok, amikkel egy ügyesebb műszakis egyetemista is tud háborús csapást mérni Pakson, vagy a hamburgi kikötőben, vagy bárhol. Ha összekötjük ezeket a pontokat, elég határozott képünk lesz arról, hogy mire készülhetünk. De nem nagyon kötjük őket össze. Hogyan és miként tud a legtöbb ember úgy élni—vagy éppen esetünkben a magyar demokrácia és baloldal jövőjéről gondolkodni, hogy bármennyire is fontos volna, nem köti össze ezeket a pontokat?

Az elfojtás érthető: nagyon nehéz felfogni és elfogadni, hogy az elmúlt tíz-húsz évben kialakult, viszonylag jó életminőségünknek lassan vége, és néhány éven, egy-két évtizeden belül olyan rendszeres válsághelyzetek fogják az életünket megnehezíteni, amiket Európában generációk óta csak elvétve láttunk.

Mindezt ugye úgy, hogy a tudomány és a zöld szervezetek megmondták előre, pontosan, cuki jegesmedvékkel és vastag tanulmányokkal, elfoglalt szénerőművekkel és hegyekben álló infografikákkal, már réges rég. Ezt, a hozzá tartozó személyes, generációs felelősséggel együtt tudomásul venni kevesen tudják—sokkal egyszerűbb a struccpolitikát, a tagadást választani.

Az elfojtás nagy kincs: megvéd minket attól, amihez túl gyengék vagyunk. Ilyenformán az egyén túlélésében nélkülözhetetlen a szerepe, társadalmi szinten viszont azért felelős, hogy nem akarjuk lelassítani a falnak rohanó autót. Az elfojtás olyan kis hazugságokkal operál, mint hogy krízisnek hívja az összeomlást (az előbbi kibekkelhető, elmúlik, az utóbbi emberi léptékkel pedig nyilvánvalóan nem), vagy hogy az igazi bajt mindig valahova máshova képzeli: Afrikában és a Közel-Keleten mindig is szar volt, itt pedig még mindig volt valahogy. És valóban: eddig minden évben látszólag mindig csak kicsit több ember halt meg a hőségben, csak kicsit lett drágább az élelmiszer, csak kicsit nőtt az erőszak jelenléte az életünkben, csak kicsit több menekült fulladt meg a Földközi-tengeren.

Nem fújták meg a trombitákat a végítélet angyalai, nem írták fel az égre lángoló CAPS LOCK-kal az apokalipszis lovasai, hogy “Végetek van kis pondrók, LOL”.

Bizonyára ezért van, hogy még az okos és felelős tájékoztatásért felelős médiumok is csak odáig mennek, hogy a klímakrízis kisebb fordulatairól számolnak be időnként, és hogy a baloldali vezető értelmiség sem megy annál nagyon tovább, minthogy a zöld szót a baloldalihoz növekvő gyakorisággal tegye hozzá, majd rátérjen a szakszervezetekre és strukturális narratívaépítés-keretek kihívásaira. Az ismert, biztonságos, hazai terep.

A sorozat eddigi cikkei közül Csillag Gáboré volt az egyetlen, amelyik komoly teret adott a zöld tematikának. Mégis hiába foglalkozott lényegében csak ezzel, mert ő is a hagyományos baloldali modernizációs optimizmussal dolgozik: legyen egy jó ökoszociális program, álljon össze a mozgalom, jöjjön létre az alternatíva, és akkor biztos jó lesz.

A fenntarthatóság eléréséről gondolkodni húsz éve még érdemes volt, ma már önámítás: az ökológiai rendszerek felbomlásának legtöbb “point of no return” szakaszán túl vagyunk. Most már azzal kell foglalkoznunk, hogy miként lehet az összeomlásra felkészülni, a rosszabb körülményekhez alkalmazkodni, mi az, amit menteni lehet és mi az, amit el kell engedni.

Mire is kéne készülnünk?

A lényeg az, hogy pontosan nem tudjuk. A rendszerek felbomlása halad a maga kiszámíthatatlan útján. Jelen állás szerint annak az esélye, hogy az Észak- és Nyugat-Európát melegen tartó AMOC-áramlatok (melynek része a Golf-áramlat) a következő évtizedekben leállnak sokkal valószínűbb, mint ahogy az 2021-es korábbi mérésekkor tűnt. Az áramlatok leállása mindössze egy-két évtizedig tarthat, és még nem tudni, hogy 10 vagy 50 múlva kezdődik.

Ha bekövetkezik, telente a sarki jégtakaró egészen Skóciáig lehúzódhat, és Európa nagyrészének mezőgazdasága a jelenlegi formájában ellehetetlenül, ráadásul nem is úgy, hogy eddig gondoltuk. Európa irigyelt, középtávon is biztonságosabbnak gondolt fele akkora túlélési harcra kényszerül, mint most a Száhel-övezet. Mindez öt-tíz éve egy joggal elméleti lehetőségnek tekintett horror-szcenárió volt, és jelenleg Trump Grönlandos tervei, Putyin és Kína sarkvidéki izomzásai mind arra épülnek, hogy ott el fog olvadni minden.

Eddig az volt a veszély, hogy a sarkvidék elolvad, most kiderült, hogy legalábbis az Atlanti-óceán felé eső része még jobban is befagyhat, és csak az van kizárva, hogy minden a nagyjából normális keretek között marad.

És ez ugye csak az éghajlatunk egyik összetevője, nem néztük az atomhatalmak demens diktátorait és a nagyon is okos Közel-Keleti háborúfüggőket, az elszabaduló mesterséges intelligenciát, nem néztük, hogy Afrika és a Közel-Kelet negyede, harmada, vagy kétharmada akar majd Európában túlélni. Mindezek újabb, szerencsés esetben csupán összeadódó és nem össze szorzandó kríziseket jelentenek.

Nem tudhatjuk, hogy egy ilyen instabil, összetett és nagyon gyorsan változó rendszerben pontosan mire kell készülni. Felbomlik az Európai Unió vagy jobbra tolódik, vagy feláll a belső és a külső EU rendszere? Trendforduló kezdete volt-e a jobboldali populizmus hazai veresége? Felbomlanak a nemzetállamok vagy fasizálódnak?

Szerintem azzal biztosan lehet számolni, hogy a növekvő bizonytalanságok és fenyegetettség erősíteni fogja az autoriter, nyíltan erőből és hierarchiából dolgozó válaszok népszerűségét, mert ez egyszerűen evolúciós mélységben van belénk programozva.

Nekem az is meggyőződésem, hogy az elmúlt évek autoriter trendje is már nagy mértékben a felbomlásra adott válasz—ami azért különösen aggasztó, mert ezeknek a rendpárti, macsósági kultuszban szenvedő politikai erőknek épp a tovább mélyülő válság és káosz a legjobb táptalaj, tehát eszük ágában sem lesz az így kapott hatalmat a problémák megoldására fordítani. Na, ez az egyik kevés konkrétum, amiről tudhatjuk, hogy a baloldal jövőjéről gondolkodva készülni kell.

Hogyan tovább?

Először is: el kell végezni azt a gyászmunkát, ami lehetővé teszi, hogy az összeomlás tényével szembenézve, immáron valós alapokon állva tudjunk tájékozódni.

Azt gondolom, én már valóban elengedtem sok, az összeomlás folyamata miatt irreálissá vált elvárást a jövővel kapcsolatban, és valóban tudomásul vettem, hogy a következő évtizedeinket egyre szűkülő keretek között, saját életkörülményeink fölött egyre kevesebb kontrollal fogjuk végigcsinálni. Ez nem pusztán egy “aha, értem” volt, hanem komoly gyászmunka, amiben nehezen megkerülhető bőséges teret adni olyan érzéseknek, mint a düh, kétségbeesés, a tanácstalanság.

El kell gyászolnunk a jövőképünket, aminek alapjait a világ remélt igazságossága, a lassú, de biztos előrejutás jelentette.

A nyomasztó realitások gondolatával eltöltött idő mindenképp szükséges ahhoz, hogy aztán a gondolkodásunk és a cselekedeteink már valóban a realitásokkal összhangban álljanak. Ezen érzelmi munka nélkül egyszerűen nem fogjuk tudni az információk információ értékét megérteni, és nem fogják a hatásukat kifejteni, gondolkodásunkba beépülni. Olyanok leszünk, mint a fideszes nagybácsi, aki egy pillanatra úgy tesz, mint aki elhiszi a Nyugat-Európában élő lányának, hogy nem erőszakolják meg hetente a migránsok, elismeri, hogy az oktatás és az egészségügy nincs rendben, majd perceken belül helyreáll az agy “normális működése”, és tolja tovább a fideszes baromságokat.

Nem várt mellékhatása lett ennek a gyászmunkának, hogy sokkal boldogabb vagyok, mint előtte. A jelenség amúgy nem ismeretlen: mint a halálos betegséggel diagnosztizált betegek, amikor az ember azzal szembesül, hogy a boldogságra nincs tágas tere és meghatározatlan ideje, hirtelen elkezdi megtalálni a boldogságot sokkal közelebb, sokkal kisebb és elérhető dolgokban.

Amióta tudomásul vettem, hogy “ebből kell főzni”, sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagyok.

Akit a téma mentális fele érdekel bővebben, annak Csapó Krisztina munkáit ajánlom a Klimapszichológia oldalon, akit a rendszerek felbomlására adható válaszok, annak a Postcarbon Institute magyar nyelvű anyagát.

Ha már politikáról és jövőtervezésről van szó, szót kell ejteni a reményről. Hogy lehet remény nélkül élni, baloldali politikát szervezni?

Aki ragaszkodik a remény koncepciójához, annak azt tudom javasolni, hogy tudatosítsuk: a remény egy teljesen szubjektív dolog, továbbra is lehet önbecsapás és hazugságok nélkül reménykedni és a remény által adott húzóerőre támaszkodni.

Az a reményem régóta halott, hogy az Orbán-rendszert a Tuti Fasza Zöldpárt fogja feltakarítani, de az a reményem beteljesült, hogy legalább egy jogállami, európai elkötelezettségű mérsékelt jobboldali párt megteszi. Ez a kettősség jellemezte Scheiring Gábornak a magyar demokrácia jövőjéről szóló írását is: valami van, de nem az igazi, és sokszor ez épp elég.

Ha kutyát fogadunk örökbe, reméljük, hogy nincs semmi komoly, rejtett problémája, amikor pedig kiderül, hogy mégis súlyosan beteg, akkor azt reméljük, hogy meggyógyul. Ha a betegség maradandó károkat okozott, akkor azt reméljük, hogy a kutyánk ettől még boldog velünk.
A kutya beszerzésekor sem élt bennünk olyan remény, hogy soha semmi baja nem lesz, vagy hogy majd nem kell majd eltemetnünk. Mert tudjuk, hogy olyan dolgokban nem érdemes reménykedni, amiket a világ nem tesz lehetővé.

Attól még, hogy tudatában vagyunk a jelenlegi bőségre és biztonságra épülő életünk elkerülhetetlennek látszó összeomlásának, élhet bennünk a megalapozott remény arra, hogy a számunkra igazán fontos értékeket meg tudjuk menteni, és hogy a számunkra igazán fontos emberekkel ott leszünk egymásnak. Tudhatjuk továbbá, hogy mindennek ellenére a világban így is fogunk találni elég szépséget.

Érdemes még szétszálazni a remény fontosságát a remény életünkben betöltött funkciójától. Aki azt mondja, hogy “nem lehet elvenni az emberektől a reményt, remény nélkül nem lehet élni”, az általában arra gondol, hogy a remény mágnesére kis iránytűnknek szüksége van, a remény adja az élethez és a mindennapokhoz nélkülözhetetlen húzóerőt.

Ez utóbbi funkciót azonban más is elláthatja. Az önazonosság, és a tudat, hogy az értékeimet követve, azt fogom tenni, amit helyesnek tartok: legalább olyan erőt, tartást és segítséget adhat, mint a remény—nem beszélve az önbecsapáson és a szemellenző napi szintű karbantartásán alapuló reményről.

Amikor Kapelner Zsolt filozófus ugyanebben a sorozatban az értékeink “viharban való” megtartó erejéről írt, szerintem hasonló érzések és gondolatok mozgatták, és nagyon remélem sok olvasó fogja érteni jelentőségüket.

Azért írok erről itt, mert meggyőződésem, hogy ezzel a gyászmunkával nem csak magánemberként, hanem baloldaliként is bőven van dolgunk.

Amire a magánembernek szüksége van, az nagyonis közel van ahhoz, ami a hosszú távon is sikeres, működő zöld baloldali politika feltétele: közösségépítés, együttműködés, egymásra odafigyelés, szolidáris kapcsolatok és hálózatok.

Erről, kevéssé meglepő módon itt is többen írtak: bővebben Szombati Kristóf, konkrétan Mayer Lili, és az általa bemutatott lakásszövetkezetek nagyon, nagyon jó összetevői lehetnek, egy, az összeomlással szemben ellenállóbb társadalom építésének.

Egy olyan társadalomban, ahol a biztonságot és jóllétet támogató rendszerek bizonytalanná válnak vagy felbomlanak, ezek helyét a legnagyobb eséllyel a szolidáris közösségek vehetik át. Nagyon leegyszerűsítve: ha a szomszédnak időnként átviszek egy kis tányér süteményt, ha átjár locsolni a virágaimat távollétemben, ha évente kétszer grillezünk és sütizünk a társasház udvarában, sokkal kisebb valószínűséggel fogja beverni a fejem annak reményében, hogy nálam még vannak babkonzervek. Különösen, ha vigyázunk egymás gyerekeire, teszünk a lakókörnyezetünk zöldítéséért, megszervezzük, hogy legyen egészséges bio élelmiszer ellátás, közvetlenül a gazdáktól. Mediációt, konfliktus menedzsmentet és erőszakmentes kommunikációt érdemes tanulni.

Nőknek önvédelmet, a férfiaknak pedig feminizmust

Meglepett, hogy a feminizmust egyedül Csillag Gábor említette. Annyiban nem, hogy a (magyar) baloldalon a férfiak dominanciája továbbra is egyértelmű és természetes, nem tűnik fel, nem számít cikinek. Nemrég az ország újjáépítéséhez írt, Felforgatók című könyvet is hat férfi mutatta be, – nyilván mindent azért kár volna felforgatni. Nagyon szívesen venném le a pórázról szarkazmusom háromfejű, vörös tekintetű kutyáját, és átkozódnék hosszan a patriarchátusról, de most szigorúan szempontjainknál és kontextusunknál maradva:

a rendszerek összeomlásának további kibontakozása minden bizonnyal tovább fogja erősíteni az emberek alfa hímek iránti bizalmát.

Ez nem csak politikai, de kulturális probléma is, a férfiak, és különösen a fiatal férfiak mind gyakrabban támaszkodnak a toxikus macsósági mintákra, ami a magánéletünk legtöbb szegmensében is mérgező.

Meggyőződésem, hogy a feminizmus már visszaszorulóban van, és nincs sok okunk feltételezni, hogy a nők szabadsága és egyenjogúsága a jelenlegi trendek mellett valaha újra erősödni fog, és a férfiuralomra épülő világban nem csak az elnyomottakra, de az elnyomókra is több magány és elszigeteltség és boldogtalanság vár.

Meg kell tanulnunk odafigyelni arra, hogy amit építünk, azt nem dominálhatja le a “general masculinum”.

Meg kell tanulnunk önmagunkat megtartani, sokkal torokszorítóbb körülmények között. Minden hippiskedés nélkül: az erő és a hierarchia helyett az együttműködést kereső csoportok sokkal ellenállóbbak, egyébként nem csak az online fizetési rendszerek zavaraival, leálló közszolgáltatásokkal, hanem a jobboldali populizmus machinációival szemben is.
Nem ragozom, értjük.

Nagyon nagy szükségünk van olyan emberekre, közösségi vezetőkre, akik hazugságok nélkül, tiszta fejjel, hitelesen tudnak erőt mutatni és erőt adni. Enélkül bizonyára lehet jól egy kölyökcsapat mellett edzősködni, de az együttélésről, igazságosságról, újraelosztásról, közös ügyeinkről gondolkodni, közösséget építeni egészen biztosan nem lehet.

A szembenézésen túlesett és magukat a reálisabb alapokon újra felépítő emberek tudnak a környezetüknek megfelelő kapcsolódási pontot jelenteni, ők azok, akik nehezebben esnek pánikba és nehezebben manipulálhatóak.

Csak azok a közösségek és csoportok lehetnek elég erősek és tudják megtalálni a legjobb válaszokat az előttünk álló, még csak nagyjából ismert probléma halomra, akik szembenéztek a helyzet súlyosságával és megerősödött lélekkel végezték el az újratervezést. Rájuk és velük lehet építeni jó politikát.

Címkép: Showyourstripes