A nyugati információs térben eluralkodott az a kommunikáció, miszerint a frontok állítólagos megmerevedése, valamint az orosz energetikai infrastruktúrát és a logisztikát érő egyre gyakoribb csapások megfordították a háború menetét, és az idő immár Ukrajnának kedvez. 

E narratíva felerősítésével a cél, hogy végképp eltántorítsák Donald Trumpot az anchorage-i megállapodástól, valamint a Kreml ellen hangolják az orosz társadalmat, és az európai-ukrán feltételek alapján zárják le a háborút. Tényleg megfordult volna a háború menete? Ukrajna mellé áll-e Trump? Mivel jár a diplomáciai megoldás háttérbe szorulása? A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.

A háború menetének megfordításáról szóló narratíva uralja már egy ideje a nyugati fősodor médiát. Ennek a lényege, hogy Ukrajna átvette a kezdeményezést, Oroszország nagyon nehéz helyzetbe került, és ha a Nyugat kitart Kijev támogatása mellett, akkor siker koronázhatja az erőfeszítéseit. A minap egy lengyelországi konferencián már a NATO főtitkár-helyettese is arról beszélt, hogy Ukrajna már megfordította a háborút, a Moszkva és Szentpétervár elleni dróncsapások az orosz fél gyengeségét és az ukránok stratégia fölényét bizonyítják. Radmila Sekerinska szerint az ukrán mélységi támadások súlyos károkat okoztak az orosz olajfinomítókban és növelik a költségvetés hiányát. Mások közben azt prognosztizálják, hogy Ukrajna a szárazföldi összeköttetés tűz alatt tartásával teljesen elszigetelheti, sőt akár vissza is szerezheti a Krímet. Egyre többet halljuk azt is, hogy az ukránok állítólag hónapok óta több területet vennének vissza, mint amennyit elveszítenek.

„Ezt a narratívát látványosan demonstrálják a nyugati fősodorban megjelenő írások, amelyek erősen felnagyítják az ukrán sikereket, és úgy állítják be a helyzetet, mintha Oroszország az összeomlás szélén állna”

Jó példa erre Martin Sandbu elemzése a Financial Times-ban. A szerző alaptétele, hogy a háború mérlege fokozatosan Ukrajna javára tolódhat el, miközben Oroszország gazdasági mozgástere egyre szűkül. Sandbu szerint az ukrán hadsereg az elmúlt időszakban jelentős technológiai előnyre tett szert, különösen a drónok és más korszerű fegyverrendszerek alkalmazásában, ami érzékelhető változást hozott a harctéri helyzetben. Az elemzés ezzel párhuzamosan megismétli megalapozatlan, havi 30–40 ezer fős orosz veszteségekről szóló állításokat. A lap kiemeli, hogy az orosz olajfinomítók és más stratégiai létesítmények elleni egyre nagyobb ukrán csapások nyomást helyeznek Moszkvára. Az elemző szerint az ország költségvetési hiánya növekszik, miközben az infláció a hivatalos adatoknál is magasabb lehet. Meglehetős optimizmussal írják le eközben az ukrán gazdaság állapotát, amely az FT állítása szerint a folyamatos orosz támadások ellenére fokozatos stabilizálódást mutat. A lap megjegyzi, hogy az ország ugyan továbbra is jelentős nemzetközi pénzügyi támogatásra szorul, ugyanakkor az elemzés szerint az Egyesült Államok visszafogottabb szerepvállalását egyre inkább pótolja Európa. Ráadásul – teszi hozzá a lap – az Európai Unió által jóváhagyott pénzügyi csomagok egy része már az ukrán hadiipar fejlesztését szolgálja.

„Elvitathatatlan, hogy a Starlink elvesztése és a viszonylag olcsó, a fejlett mesterséges intelligencia révén pedig nagy pontosságú amerikai Hornet csapásmérő drón kifejlesztése érzékenyen érintette az oroszok erőket, amelyek ezen a két területen átmenetileg hátrányba kerültek”

Az ukrán oldal most a drónok terén folyó technológiai versenyben némi előnyt szerzett, ennek következtében az orosz logisztika most éppúgy szenved, mint anno a HIMARS elterjedése idején. Az is tény, hogy több régióban – a legrosszabb a helyzet a Krímben – korlátozni kellett a benzin és a dízel lakossági vásárlását, de a finomítói kapacitások átmeneti kiesése hatással van az árakra is. Moszkva azonban ura a helyzetnek, és egyebek mellett a belarusz, valamint a kazah, sőt az indiai import felfuttatásával igyekszik stabilizálni az ellátást. Arról a nyugati információs buborékban kevés szó esik, hogy a helyi sajátosságok miatt a benzinkutakra fókuszálva Moszkva is szisztematikusan rombolja az hálózatot, így már Ukrajnában is akadozik az üzemanyag ellátás.

Az orosz hátország is egyre inkább megérzi tehát a háborút, az elmúlt több mint négy év tapasztalata alapján azonban biztosak lehetünk abban, hogy Moszkvának erre is lesz válasza. Csodafegyver pedig nincs, és ebben az anyagháborúban a két háborúzó fél, és a mögöttük álló erők összképessége számít. Abban minden fegyver csak egy elem, és minden újdonság elmúlik. Ami pedig a területeket illeti, a drón technológia fejlődésével a feleket a fronton elválasztó halálos terület akár 50 kilométerre is kiszélesedett, így a szürke zónával könnyebb játszani annak igazolására, hogy megfordult a háború menete. Az orosz előretörés az év első hónapjaiban valóban lelassult, a nyár elejére azonban ismét felgyorsult. Különösen a Moszkva számára legfontosabb Donbasszban. Az ukrán védelem jelentősen meggyengült Konsztantyinovkánál és Limannál, és az orosz erők tehát törnek előre Szlovjanszk és Kramatorszk felé. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy az év első felében sűrűsödő ellentámadások ukrán oldalon jelentősen megnövelték a veszteségeket.

„Az oroszok egyre nagyobb árat fizetnek a háborúért, a stratégiai kezdeményezés azonban továbbra is az ő kezükben van. Az ukránok jobban állnak, mint egy éve, jobban és szervezettebben védekeznek, ezzel párhuzamosan pedig látványos mélységi csapásokra képesek az orosz területeken. Közben persze azt se felejtsük el, hogy az ukrán hátországot érintő orosz csapások kevésbé látványosak, ám sokkal pusztítóbbak”

Csak a Nyugat ábrándja tehát, hogy Ukrajna fordított az erőviszonyokon. Ha még pontosabbak akarunk lenni, akkor messze nem csak ábrándról van szó, hanem tudatos narratíva építésről, amelynek célja Trump elbizonytalanítása, jó esetben átállítása. Az persze már nem illik bele a fordulatról felépített képbe, hogy a négy maradék erődvárosból elesett a harmadik legnagyobb.

Az alaszkai csúcstalálkozó óta eltelt egy évben Oroszország elfoglalta a hosszú ideje nyomás alatt állt Pokrovszkot, Mirnohradot, Szeverszket, Huljajpolét, és immár lényegében Konsztantyinovkát. A Dnyipropetrovszki és Szumi területen lassú, de érezhető az előrehaladás. Oroszország eközben 2025 ősze óta leállította Ukrajna energiatermelésének a felét. Ukrajna óránkénti kiesésekkel töltötte a telet, a januári támadások pedig áram és fűtés nélkül hagyták Dnyipropetrovszkot. De említhetnénk azt is, hogy Oroszország egyre hatékonyabban bénítja az ukrán kikötőket, ezzel az exportot, amit visszaigazolnak Kijev mind hangosabb segélykérései a fekete-tengeri kereskedelmi útvonalak sorsát illetően.

„A mélységi orosz területek elleni látványos dróncsapásokkal alátámasztott, a háborúban beállt fordulatot sulykoló nyugati-ukrán narratíva elsődleges célja tehát Ukrajna támogatásának a megerősítése”

Közben ugyanis nemcsak az ukrán, hanem a nyugati társadalmakban is egyre kézzelfoghatóbbá válik a háborús fáradtság, miközben az Iránnal szembeni kudarc után a novemberi félidős választások közeledtével Trump politikai fáradtsága is egyre erősödik. Az Ukrajna sikereit, a háborúban beállt állítólagos fordulatot kidomborítani hivatott kommunikáció a G7-ek eviani találkozójára csúcsosodott ki, Kijev és európai támogatóinak egyértelmű célja ugyanis az volt, hogy az amerikai félidős választások közeledtével egyre inkább időzavarban lévő, és az egész közvetítésbe siker híján belefáradt Donald Trumpot maguk mellé állítsák.

Ebben a kontextusban értelmezhetők az olyan erősen felerősített kijelentések, miszerint Trump – megint csak állítólag – magánjelleggel azt tanácsolta Zelenszkijnek, hogy merészebben lépjen fel Oroszországgal szemben. Az európai-ukrán narratíva ezt úgy értelmezi, hogy a felerősödött ukrán aktivitást – dróncsapások Moszkvára és a Krím-félszigetre – eleve az magyarázza, hogy a Fehér Ház zöld utat adott a háború kiterjesztésére orosz területre. Méghozzá annak érdekében, hogy nyomást gyakoroljanak Moszkvára, és így a több mint négy évnyi kimerítő és nagyrészt patthelyzetben lévő konfliktust végre kimozdítsák a holtpontról. Pedig jó eséllyel mindez fordítva van.

„Ukrajna és az európaiak e látványos és részben hatékony támadásokkal próbálja elhitetni Trumppal azt, hogy közelebb a háború vége, ha Ukrajna akarata érvényesül, és most itt a pillanat, hogy az állítólag megrendült Putyint tárgyalásokra lehet kényszeríteni”

Persze, egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy az egész közvetítésbe érezhetően belefáradt Trump éppen azt mondja, amit a vele szemben ülő hallani szeretne, hiszen néhány nappal korábban éppen Putyint biztosította arról, hogy a G7-es csúcson majd nyomást gyakorol az európaiakra. Az amerikai elnök fásultságát jól mutatja, hogy amikor arról kérdezték, miként lehetne visszacsalogatni a háborúzó feleket a tárgyalóasztalhoz, csak annyit mondott: „Nem bánom! Úgy értem, hadd egyezzenek meg.”

Persze, a nyugati narratíva továbbra azt sugallja, hogy Trump megváltoztatta a véleményét Ukrajnáról. Erre azonban ne vegyünk mérget. Az európai narratíva sulykolásában élen járó Financial Times szerint például az amerikai elnököt lenyűgözték Kijev legutóbbi katonai eredményei, és állítólag beleegyezett az orosz energiaszektor elleni szankciók szigorításába. Azt tudjuk, hogy Ukrajna Oroszország elleni nagy hatótávolságú csapásait az amerikai hírszerzés támogatja, és ettől Washingtonnak nincs szándékában elállni. A Fehér Háznak sincs ugyanis ellenére, hogy nyomás alatt tartsák Moszkvát, és így kompromisszumokra kényszerítsék nemcsak a háború lezárását illetően, de egyengessék az amerikai tőke visszatérését is Oroszországba. Trump tehát akár rá is bólinthatott arra, hogy amennyiben erőteljesebben támogatják és ellátják Ukrajnát, akkor az képes valódi operatív eredményeket elérni, hiszen Oroszország védelmi vonalai nem áthatolhatatlanok. De azt se felejtsük el, nem is olyan régen még az amerikai hírszerzés is úgy vélte, hogy Oroszországnak van fölénye a háborúban, és Ukrajna nem nyerhet. Néhány sikeres ukrán támadás után aligha elképzelhető tehát, hogy ez a véleménye megváltozott volna. Elképzelhető, hogy Trump elbizonytalanodott, ám inkább a politikai kommunikáció részének tekinthető, hogy Macron szerint az amerikai elnök feladta a semlegességét, és az európaiak – és természetesen Ukrajna – oldalára állt.

„Trump pálfordulásában azonban a nyugati oldalon is sokan kételkednek – ezen a véleményen van a volt ukrán külügyminiszter, Dmitro Kuleba is -, és nem hiszik, hogy valóban lép is Ukrajna egyértelmű támogatásának az irányába”

Már csak azért sem, mert az amerikai elnök általában nem áll be mások vélemény mögé, hanem mindenről saját és nem egyszer sajátos álláspontja van. Ráadásul az elemzők egy része azt is kétségbe vonja, hogy az Ukrajna által fokozott csapások valódi lendületet adhatnak a béketárgyalásoknak. Véleményük szerint ugyanis nagy a valószínűsége annak, hogy a helyzet éppen ellentétes hatást vált ki, és megerősítheti az orosz közvéleményben azt a meggyőződést, Ukrajnát le kell győzni.

A Kreml természetesen az amerikai álláspont tisztázását követeli, illúziói azonban nincsenek Trump megbízhatóságát illetően. Moszkva kezdettől tisztában van azzal, hogy az amerikai elnök koránt sem tudja rákényszeríteni az akaratát a szövetségeseire, ám nem akarta elengedni a háború lezárásának diplomáciai lehetőségét sem. Erre az Alaszkában kialakított keretek között bele is ment volna.

„Anchorage tehát létezett, csak Trumpnak nem volt elegendő ereje a megállapodás érvényesítésére. Anchorage szelleme így szép lassan elpárolgott, és ezzel egyúttal eltűnt a feleket a katonai megoldás mindenhatóságától visszatartó erő is”

Amíg lehetett hinni ebben a megoldásban, addig minden érintett fél igyekezett a körülményekhez képest jól viselkedni, így óvakodott attól, hogy magára haragítsa Trumpot. Most azonban már nincs más választás. Moszkva már nem bízik a tárgyalásos rendezésben, és a kommunikációjával ellentétben Ukrajna is a frontokon képzeli el a pozíciói javítását. A diplomáciát felváltotta a tiszta anyagháború, ami egyben a végjáték eldurvulásával is jár.

(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)