Az elmúlt hetek híradói egyre sűrűbben számolnak be az Oroszország belsejét érő, korábban elképzelhetetlen léptékű dróntámadásokról. Finomítók lángolnak a hátországban, stratégiai radarállomások és repülőterek rongálódnak meg, és a napokban már a több hullámban összesen akár ezer drónos csapás híre borzolja a kedélyeket. Nézem ezeket a jelentéseket, és az ember agyában óhatatlanul elindul a vezérhangya. Hogyan lehetséges ez? Ki tervezi ezt valójában? És mi lesz ennek a vége?

Minél mélyebbre ásunk a technikai és jogi realitásokban, annál inkább nyilvánvalóvá válik, hogy ami a felszínen ukrán drónháborúnak tűnik, az a mélyben a harmadik világháború előszobája. Egy aszimmetrikus játszma, ahol a szereplők a NATO-pajzs mögé bújva törlik el a semlegesség fogalmát, miközben lépésről lépésre aktiválják a világ legfélelmetesebb nukleáris elrettentési doktrínáját.

Nézzük a nyers, kendőzetlen igazságot.

Hogyan képes egy saját műholdflotta és stratégiai légtérfelderítés nélküli ország hajszálpontosan navigálni az orosz légvédelem rései között, és dinamikusan változó célpontokat megsemmisíteni több száz kilométerre a frontvonal mögött?

A rideg válasz: sehogy.

Tisztán ukrán képesség erre nem létezik. A felderítési adatokat a Fekete-tenger felett és a balti légtérben keringő amerikai RQ-4 Global Hawk drónok, RC-135-ös elektronikai felderítőgépek és a nyugati műholdflotta szolgáltatják.

Ezt a gigantikus adatmennyiséget jórészt nyugati szoftverek és – közvetett vagy közvetlen módon – nyugati szakemberek alakítják repülési útvonallá.

Ukrajna adja a fizikai eszközt és a politikai felelősséget, de a szem és az agy a NATO. Katonai értelemben ez a legtöbb elemző szerint is a közvetlen hadviselői szerepvállalás határát súrolja.

Amikor a drónok a Balti-tenger felől, a balti államok vagy Lengyelország légterét érintve – esetenként onnan indítva – csapnak le Szentpétervár vagy Pszkov környékén, a nemzetközi jog betűje szerint valami végleg elszakad.

Az 1907-es Hágai Egyezmény (V. és XIII. cikkelye) kimondja: semleges állam nem engedheti meg, hogy területét hadviselő felek katonai műveletekre használják. Ha ezt tudatosan megteszi, elveszíti semlegességét, és területe – egyes nemzetközi jogászok szerint – legitim katonai célponttá válhat. (Igaz persze, hogy Lengyelország, a balti államok vagy Románia a szó klasszikus értelmében nem semleges államok, hiszen a NATO szövetségének a tagjai, ám a NATO nem hirdetett hadiállapotot Oroszországgal szemben.)

A balti államok, Lengyelország, Románia tevékenysége – fegyverszállítás, repülőterek, kikötők, légtér biztosítása – sok szakértő szerint társhadviselő féllé teszi őket. A NATO 5. cikkelyét használják politikai pajzsként, bízva abban, hogy Oroszország nem mer válaszcsapást mérni rájuk.

De sokan azt hiszik, a NATO-tagság automatikus védelmet biztosít. Pedig az USA nélkül nincs 5. cikkely. Washington pedig nem akar közvetlen, nyílt háborút Oroszországgal. Nem borítékolható, hogy az USA kockáztatná New Yorkot Vilniusért vagy Konstancáért.

Kijev elszántan fejleszti saját ballisztikus rakétáját (a Hrim-2-t), és a nyugati precíziós eszközöket is egyre mélyebben veti be. A HIMARS platformról indított ATACMS rakéták taktikai ballisztikus rakéták.

És itt jön a képbe a 2024 novemberében frissített orosz nukleáris elrettentési doktrína – a hidegháború óta a legjelentősebb orosz nukleáris stratégiai váltás.

A dokumentum ma már nem csak a ballisztikus rakétákról szól. Kimondja: ha Oroszország határát nagyarányú légi támadás éri – beleértve a stratégiai és taktikai repülőgépeket, cirkáló rakétákat, drónokat, hiperszonikus és egyéb repülő eszközöket –, az kiválthatja a nukleáris választ.

A doktrína azt is rögzíti: ha egy nem nukleáris állam (például Ukrajna) egy nukleáris állam (például az USA vagy bármely NATO-ország) támogatásával támad, az együttes támadásnak minősül.

A vörös vonalakat nem is kell átlépni – elég súrolni őket. És pontosan ezt teszi a Nyugat és Ukrajna.

Feltehetjük a kérdést: miért nem történt még meg a csapás?

A katonai helyzetet Moszkva úgy értékeli, hogy a felőrlő, konvencionális háborút a Donbászban így is megnyeri. Az ukrán élőerő fogy, a logisztika vérzik. Nincs szüksége a nukleáris tabu átlépésére – egyelőre.

Ráadásul egy atomcsapás globális politikai ára óriási lenne: Oroszország elszigetelné magát Kínától és Indiától.

De ha az orosz vezetés sarokba szorul – mert a drón- és rakétacsapások megbénítják a moszkvai államigazgatást, a korai előrejelző radarokat vagy a nukleáris triád elemeit –, a doktrína logikája szerint élhet a nukleáris válasz lehetőségével. Ilyenkor a szakértők szerint nem egy kis harctéri taktikai atomfegyverre kell számítani, hanem egy elrettentő, sokkoló erejű csapásra, amely egyetlen robbanással kényszerítené térdre az ellenfelet.

Konklúzió

A Nyugat és Ukrajna borotvaélen táncol. A NATO felderítő ereje, műveleti tervezése és az átadott eszközök olyan mély sebeket ejtenek a medvén, ami előbb-utóbb lépéskényszerbe hozza a Kremlt.

A legnagyobb veszélyt nem az jelenti, hogy valaki hirtelen, véletlenül rátenyerel a piros gombra, hanem a kúszó eszkaláció. Amikor a jogi határok és a technikai vörös vonalak lassú, módszeres átlépése hozzászoktatja a feleket a veszélyhez – egészen addig, amíg a sarokba szorított atomhatalom doktrínája papírról hirtelen átvált a pusztító valóságba.

(A szerző külügyi szakértő)