Az év eleji rajna-frankföldi és baden-württembergi tartományi választásokon az Alternatíva Németországért (AfD) szerezte meg a legnagyobb szavazati arányt a munkások körében^{1, 2}.

Az AfD (nyugaton) eddig csak Hessenben ért el hasonló sikert. Nyugat-Németországban eddig az SPD számított a munkások körében domináns pártnak, most azonban a szociáldemokraták mindkét választáson elvesztették szavazataik felét.

A választások után a politikában és a médiában az AfD új munkáspártként betöltött szerepéről folyt a vita. A szociáldemokraták eközben máris feladták a harcot. „Már nem vagyunk munkáspárt (…)” ³ – így összegezte a nyugati választási vereségeket Maier, Türingia belügyminisztere. Az SPD-politikus szavaiból a beletörődés szűrődik ki, hiszen Kelet-Németországban az AfD sikere a munkásnők körében már a normának számít. Türingiában, Brandenburgban és Szászországban már két évvel ezelőtt is szinte minden második munkás az AfD-re szavazott ^{4, 5}.

De miért éppen a munkásnők szavaznak egy olyan pártra, amelynek programja aligha lehetne munkásellenesebb? Végül is az Alternatíva Németországért (AfD) rasszista politikája mellett többek között a sztrájkjog korlátozását, a kollektív szerződések betartásának elutasítását és az alacsony jövedelmek magasabb adóztatását támogatja.

A közvélemény-kutatások szerint a népi-nacionalista pártot nem szociális vagy gazdaságpolitikája miatt választják – a szavazók figyelmének középpontjában migrációs és biztonságpolitikai álláspontja áll ^{1, 2}. Az, hogy egy ilyen nagy népszerűségnek örvendő pártot a munkások nem annak ellenére, hanem éppen nyíltan rasszista migrációs politikája miatt választanak, összefüggésben áll az osztálykonfliktus sikeres etnikai alapokra helyezésével.

Osztályharc

Ennek magyarázata a 1990-es évek végétől kezdődő osztálykonfliktus feloldódásában keresendő. A „beteg emberként” ismert Német Szövetségi Köztársaságot a gazdasági növekedés stagnálása és a nemzetközi versenyképesség elvesztése fenyegeti. A válság kezelése érdekében a vörös-zöld koalíció átfogó reformokat vezetett be – ezzel olyan alapot fektetett le, amely tartósan rontotta a munkásosztály helyzetét. A progresszív szociális reformok helyett a tőke védelme mellett döntöttek: a közinfrastruktúrát privatizálták, a szervezett osztályharc egyes részeit szétzúzták, a szociális államot pedig kiüresítették. Konkrétan ez az alacsony bérű szektor kiterjedésében, a munkaerőpiac deregulációjában és a kollektív szerződések kötelező érvényének gyengülésében nyilvánult meg. A munkásmozgalmi politikai megközelítések helyébe piacorientált politika lépett – ez ugyan fékezni tudta a növekvő munkanélküliséget, de a jövedelmi szegénység tovább nőtt ⁶. A neoliberális átszervezés azonban nem nyújtott hosszú távú megoldást a kapitalizmus központi ígéretére – a kimaradt jólét és a társadalmi felemelkedés a munkásosztály becsületvesztéséhez vezetett ⁷. Ez nem csupán a munkásosztály anyagi veszteségét írja le, hanem a társadalmi elismerés és a politikai képviselet elvesztését is.

A jobboldali populista pártok éppen erre a becsületvesztésre apellálnak; empatikus ellenzéknek tűnnek azokhoz a pártokhoz képest, amelyek évtizedeken át megalázták a keményen dolgozó osztályt. Eközben a jobboldal a „nép hangjaként” tünteti fel magát, anélkül azonban, hogy a tulajdonviszonyokat megkérdőjelezné.

A munkásnőket és munkásokat a társadalmi lecsúszástól való félelem és a politikai otthon hiánya gyötri. Amikor reggel idejük van elvinni gyermekeiket a leromlott állapotú iskolákba, tönkrement utcákat és hajléktalan embereket látnak. És tudják, hogy fizetésük már régóta nem elegendő ahhoz, hogy jobb életet éljenek.

Ezt leginkább azok a generációk érzik meg, akik a 2000-es évek végén léptek be a munka világába. Különösen a millenniumi generációt érintik a bizonytalan munkaviszonyok, a határozott idejű szerződések és a növekvő megélhetési költségek. Nem látnak többé anyagi előrelépést teljesítményükért cserébe. Nem csoda, hogy az AfD támogatottsága ebben a korcsoportban (35–44 év) a legnagyobb ^{1, 2}. A stagnáló haladásérzetről egy volt kőműves beszél egy WDR-riportban: évekig az SPD-re szavazott, és azt mondja: „Rosszabb nem is lehetne a helyzetem, még az AfD alatt sem!” ⁸. A Mönchengladbach-i férfi szavaiból a lemondás érződik – és egy mély érzés, hogy elárulták azok a pártok, amelyek egykor az ő érdekeit kellett volna képviselniük. Mert az egyre élesebbé váló osztályellentétek ellenére a baloldali pártok elmulasztották hitelesen felvetni a szociális kérdést. Ezzel szociálpolitikai űrt hagytak maguk után, amelyet az euróválság után és a tömeges migráció nyomán a jobboldal rasszista narratívái tudtak kitölteni.

Etnikai államosztály

Ebben az eltolódásban rejlik az osztálypolitika fordulópontja. Az elégedetlenség anyagi okai, azaz a stagnáló bérek, a bizonytalan foglalkoztatás és a romló infrastruktúra nem tűnnek el, csupán új értelmet kapnak. A gazdasági hatalmi viszonyok kritikája helyébe egy kulturálisan túlfűtött narratíva lép, amelyben a „belül-kívül” felváltja a „fent-lent” tényleges konfliktusmintáját. A bérszintet lenyomja. A társadalmi egyenlőtlenség eredeti élményét így a hovatartozás kérdésévé értelmezik át és érzelmi töltettel ruházzák fel. Ennek során a keményen dolgozó népesség már nem hátrányos helyzetű osztályként jelenik meg, hanem egy konstruált nemzeti közösségen belüli, állítólagosan fenyegetett többségként. Következésképpen frusztrációjuk már nem azok ellen irányul, akik ténylegesen profitálnak a fennálló viszonyokból, mint például a nagy vagyonúak vagy a saját munkaadójuk, hanem azok ellen, akiket a „másik” jelöl. A származás így a társadalmi konfliktusok központi vetítőfelületévé válik. A jobboldali érvelési minták így a tőkefrakciók segédeszközeivé válnak, mivel a figyelmet a strukturális egyenlőtlenségről a migrációs vitákra terelik, és gyengítik a munkásmozgalmat.

Ez a narratíva nemcsak azért sikeres, mert idővel a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták is magukévá tették, hanem azért is, mert a leírt tapasztalatok konkrétak és mindennapi életben is érezhetők. A valós társadalmi lecsúszástól való félelemnek most már van egy kézzelfogható oka, egy bűnös. Sok ember számára a válságok elvont következményei közvetlen tapasztalatokká sűrűsödnek: például túlzsúfolt osztálytermekben, feszült lakáspiacon, bizonytalan munkaviszonyokban vagy túlterhelt hatóságoknál. Ugyanakkor a konzervatív média összekapcsolja ezeket a mindennapi problémákat a migrációval: aránytalanul sokat tudósít a szociális csalásokról, az úgynevezett klánbűnözésről és a zavargásokról, amelyek valójában a szélesebb körű bűnözés részét képezik. Az egyes látványos eseményeket általánosítják, és a mindennapi politikai vitákban látszólagos bizonyítékként szolgálnak a „belül-kívül” narratívához. Ezáltal megerősödik a migráció és a társadalmi problémák közötti közvetlen összefüggés benyomása, amely empirikusan nem tartható fenn, de politikailag hatékony. Így egy rendszerből fakadó osztálykonfliktus kulturálisan feltöltött identitáskonfliktussá alakul át.

Egy összekapcsolt perspektívához

Egyre gyakrabban rajzolnak az AfD-ről olyan képet, amely a reménytelenséget és a pesszimizmust táplálja – a legutóbbi tartományi választásokról szóló tudósításokban is. Míg a polgári média fokozatosan átveszi a munkásosztályról szóló jobboldali diskurzust, a baloldalról egyértelmű válaszokra van szükség. Gyakran úgy tűnik, mintha a munkásosztályért folytatott küzdelem már elveszett lenne, miközben az AfD-t továbbra is nagyobbnak állítják be, mint amilyen valójában. Magától értetődik, hogy a népnacionalista párt felülről fogja folytatni és élesíteni az osztályharcot, de a munkásosztály nem veszett el.

Bár a szociáldemokraták veszélyes vákuumot hagytak maguk után, az AfD sem tudta még betömni ezt a rést. Míg a régi hegemónia haldoklik, az új még nem született meg – ezen a ponton be kell avatkoznia a szocialista baloldalnak. A munkásosztály nagy része még mindig nem az AfD-re szavaz. Ehhez hozzátartozik, hogy a polgári sajtó gyakran elhallgatja, hogy hány választójoggal nem rendelkező és nem szavazó ember tartozik a munkásosztályhoz. Közöttük elsősorban azok vannak, akik keményen dolgoznak ennek az államnak, de nem rendelkeznek útlevéllel. A statisztikákból kimarad az a 25 százalék felnőtt nő is, akik nem dolgoznak, és gyakran fizetetlen gondozási munkát végeznek ¹⁰. Ez a szisztematikus láthatatlanná tétel nemcsak a választási elemzéseket torzítja, hanem az osztályviszonyok megértését is gyengíti összességében.

Ehhez hozzátartozik, hogy a jobboldal sem a munkahelyeken, sem a szakszervezetekben nem tudta megvetni a lábát. Eddig az Alternatíva Németországért párt és a hozzá kapcsolódó szervezetek is kudarcot vallottak minden olyan kísérletükben, amikor saját munkásszövetségeket akartak létrehozni. A jelenlegi üzemi tanácsi választásokon is feltételezhető, hogy a jobboldali listák az országszerte mintegy 70 000 mandátumból alig többet fognak elérni, mint egy alacsony kétszámjegyű számot. Ez azt mutatja, hogy a munkahelyi valóságot továbbra is a kollektív érdekek határozzák meg, és nem a nacionalista politika. A szakszervezetek is felkészültek egy belső jobbra tolódásra. Megpróbálják felvilágosítani a munkavállalókat az AfD munkásellenességéről, és egy eddig alternatívája nélküli intézményt kínálnak a szervezett munkásosztály számára.

A reprezentáció jelenlegi válsága az átalakulás kifejeződése. Ahol a régi kötelékek megszakadnak, újak alakulhatnak ki, amelyek alapját képezik egy megújult, alulról jövő osztálypolitika kialakulásának. A szocialista perspektívának pontosan itt kell kezdődnie: az emberek konkrét életkörülményeinél. Láthatóvá kell tennie e válság anyagi okait, és gyakorlati válaszokat kell adnia – mégpedig ott, ahol az emberek közösen lépnek fel érdekeikért: a munkahelyen, a városrészben vagy a szakszervezetben.

Források

1 Infratest dimap (2026): Ki szavazott az AfD-re – és miért?, Tagesschauban: Grafikák a 2026-os rajna-pfalzi tartományi választásokról.

2 Infratest dimap (2026): Ki szavazott az AfD-re – és miért?, Tagesschauban: Grafikák a 2026-os baden-württembergi választásokról.

3 Deutschlandfunk (2026): A szociáldemokraták a munkások bizalmáért küzdenek.

4 Statista (2024): Szavazási magatartás a 2024. szeptember 1-jei töringiai tartományi választásokon foglalkoztatási státusz szerint.

5 Statista (2024): Szavazási magatartás a 2024. szeptember 1-jei szászországi tartományi választásokon foglalkoztatási státusz szerint.

6 Gazdasági és Társadalomtudományi Intézet (2023): Szegénységi ráták Kelet- és Nyugat-Németországban, in: Hans-Böckler Alapítvány.

7 Dörre, Klaus: Perspektívaváltás a „faschizáció” vitájában, in: Sozialismus.de 2026. évi 2. szám.

8 Das Erste (2026): A munkásosztály: Úton a szélsőjobb felé?, in: Monitor, 2025.03.06.

9 Mediendienst Integration (2025): Bűnözés és migráció: A kép a német médiában.

10 Szövetségi Statisztikai Hivatal (2020): Németországban a nők négyötöde dolgozik.

Forrás: https://lowerclassmag.com/2026/04/11/arbeiterpartei-afd-warum-immer-mehr-arbeiterinnen-afd-waehlen/ 2026. április 

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó