NÉHÁNY SZEMLÉLTETŐ PÉLDA

A Spartacus féle rabszolgalázadás a kezdeti sikerei hatására óriásira duzzadt. A többi rabszolga felkelésektöl az különbözteti meg, hogy eljutott a végső győzelem küszöbéig.

Itt lép be a történetbe a hipotétikus dialektika; a rabszolgáknak, illetve a vezéreiknek reálisan foglalkozniuk kellett a gondolattal - hipotézissel -, hogy miként tovább, a győzelem után?

A kérdés a következö volt; létre tudnak-e majd hozni egy társadalmat, amelyikben a termelés nem a rabszolgák kizsákmányolásán nyugszik?

A kérdésre egy tagadó választ adtak; NEM, olyan társadalmat nem ismernek. A tagadást, ha meg is próbálták tagadni, vagyis hipotétikusan IGEN-nel válaszoltak volna, a tagadás tagadása nem hozott létre szintézist, vagyis egy olyan hipotézist, amely valós eséllyel átcsaphatott volna a realitásba. Az eredmény, a felkelés bukása volt. A Spartacus féle vezetés, amely közvetlenül Rómát fenyegette, hirtelen irányt változtatott és a felkelés céljaként a birodalomból való szökést jelölte meg. Hogy ez sem sikerült, az más kérdés.

Tény, hogy a rabszolgatartó társadalmon képtelen lett volna változtatni. Az összes hipotézis, csak mint hipotézis élhetett tovább, csak mint álom.

A rabszolgatartótársadalmat, éppen amiatt, hogy a rendszeren belül nem alakultak ki a nem a rabszolga munkán alapuló termelés feltételei, nem forradalom döntötte meg. A Rómán kivüli fejlődés vetett véget Ròma uralmának és a rabszolgatartó társadalomnak, ahol a termelés döntö többsége nem a rabszolgák munkáján nyugodott,. ( Ez nem jelenti azt, hogy az új termelési viszonyok között nem voltak rabszolgák.)

Ez egy újabb bizonyíték a hipotétikus dialektika fontosságára, hiszen az új társadalom gyökerei is visszavezethetök ugyanazokba a történelem előtti időkbe, amelyikből a rabszolgatartó társadalom kifejlődött, mégsem az nőtt ki belőle, aminek egy determinált fejlődés esetén ki kellett volna nőnie. Tehát a lehetőségek megnyitották az utat egy másfajta fejlődés előtt is.

A feudalizmusban is az összes parasztfelkelés ugyanaz elé a dilemma elé nézett, mint Spartacus, vagyis, a hogyan tovább egy győzelem esetén.

Ìgy jutunk el a XX. századig, amikoris az emberiség történelmében először jelenik meg, hogy egy elnyomott osztály immár nem minden cél nélkül, mindössze az elviselhetetlenség kényszere miatt lázad. Az új lázadóknak először került egy olyan ideológiai fegyver a kezükbe, amelyik választ adhatott, a “mi lesz a győzelem után“ kérdésre. A tőkés társadalom létrehozta azt a tömeget, mely az elégedetlensége miatt a lázadás szellemével rendelkezett, ismerte a lázadás célját, egy új, a termelőerők társadalmasításán alapuló rendszer megvalósítását. Az új társadalom alappillérei csak az elméletben jelentek meg és nem a gyakorlatban. Az orosz szocialista forradalomnak, pontosan ezzel a körülménnyel kellett megküzdenie. A fegyveres harcot megnyerhette, mert az elnyomottak tömege ehhez hozzásegítette, de a hogyan tovább kérdésre a történelem nem kínált egyértelmű választ. A felkelés folyamán felmerült a hipotézis, hogy meg lehet-e ezt a harcot nyerni? A NEM válasz itt már nem volt egyértelmü, hiszen ismerték a kitüzött célt és emiatt a vereség nem lehetett kódolt, mint a korábbiakban. A nem lehet megnyerni tagadása, realitássá vált, és egy új társadalom megalkotásának a lehetőségét jelentette. Mivel a győzelem utáni hogyan tovább kérdésre azonban csak hipotézisek álltak rendelkezésre, a kérdés ezután az volt, hogy a hipotézisek sorában lesz-e legalább egy, amelyik realitássá transzformálódhat, amely majd egy új társadalom térhódítását hozza magával és nem egy elszigetelt kisérletté redukálja a hipotézist. Az első szocialista kísérletek megbuktak, de éppen a hipotétikus dialektika bizonyítja, hogy ennek nem törvényszerűen kellett bekövetkeznie. A lehetőségek tárháza nyitott és a kérdést éppen úgy, mint bármelyik más tudományos kérdést nem szabad lezárnunk egy kategórikus nemmel, az első kisérletek kudarca miatt. A múltban „elmulasztott“ lehetöségek nem bizonyítékok semmire. A hipotétikus dialektika arra hívja fel a figyelmünket, hogy a szocializmust el lehet képzelni másképpen is, mint ahogy az a sztálini elképzelések alapján diszkreditálódott.

Mi lett volna, ha a Szovjetunió nem maradt volna magára, mint szocialista ország, hanem más országokban is gyözött volna a szocialista forradalom?

Mi lett volna, ha Lenin nem hal meg és Sztálin nem kerül hatalomra?

Mi lett volna, ha az Egyesült Àllamok nem lép be az európai hadszíntéren a második világháborúba?

Mi lett volna, ha a Szovjetunió egyedül tisztítja meg Európát a fasizmustól egészen az Atlanti óceánig?

Mi lett volna, ha a szocialista tábor vezetöi a feladás helyett megreformálják a rendszert?

Mindezek a kérdések csak akkor irrelevánsak, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a történelemben nincs helye a „ha“- nak, vagy a „mi lett volna, ha“- nak, és kijelentjük, hogy azek a feltevések nem tudományos megfontolások.

Lehet, hogy első látásra nem tünnek azoknak, viszont, hogy tudatformáló erejük van, ahhoz nem férhet kétség, mert a hipotétikus dialektika nem egy egyszerű elméleti játék a gondolkodó ember számára,  hanem azt kérdezi, hogy amennyiben belátjuk, hogy a gondolkodásunk alapvetö sémája mindig a hipotétikes dialektika követése, akkor miért űzzük ki ezt a módszert a társadalomtudományokból, a történelemböl?  A tudományok bármilyen osztálytársadalomban képesek fejlődni, - hol lassabban, hol gyorsabban, - de az ember csak úgy képes túlélni az osztálytársadalmakat, ha a hipotétikus dialektikát nemcsak a természettudományokban, hanem a társadalomtudományban is alkalmazza. Ha a társadalomtudományból ez a módszer kizárattatik, akkor ez csakis az uralkodó osztály ideológiájának kedvez, mert a hipotétikus dialektika nélkül könnyen juthatunk olyan eredményre, hogy a szocialista kisérlet örökre megbukott és az emberiség történelme ezzel végetért. Ezért minden antikapitalista gondolkodót arra kellene ösztökélni, hogy a „mi volna, ha“ vagy a „mi lett volna, ha“ kérdésekkel komolyan, tudományosan foglalkozzon!

Az ember mindezideig csak szenvedő alanya volt saját történelmének. Ezáltal a történelem követte a gazdasági fejlődés által kikényszerített utat. A történelmünknek ezt a szakaszát társadalmi evolúcióként is felfoghatjuk.

A tàrsadalomtudomány a tudományok között egy speciális helyet foglal el azáltal, hogy az ember és az emberi társadalom az alapanyaga. A kialakult osztálytársadalmak folyamatosan megakadályozták a emberiséget abban, hogy a történelmét saját maga alakítsa. Az uralkodó osztályok mindig megpróbálták feltartóztatni a haladást, de megakadályozni képtelenek voltak.

A marxi történelem felfogás, a marxi ideológia célja, hogy felvilágosítsa az embereket arról, hogy kezükbe vehetik a sorsukat, többé nem muszáj a vak gazdasági törvényszerüségeknek alárendelten élniük.

A hipotétikus dialektika nem változtathat a múlton, de bebizonyítja, hogy alakulhatott volna minden másképpen is. Ma már rendelkezünk egy elmélettel,- egy hipotézissel,- amely felkínál egy lehetöséget számunkra, hogy tudatosan haladjunk elöre. Ezeket a lehetőségeket a hipotétikus dialektika tárja fel előttünk. Az uralkodó osztálynak nem érdeke a lehetöségek közül választani. A tökéseket csak egyetlen lehetőség foglalkoztatja folyamatosan, a profitjuk növelése. Csakis ezen a kereten belül hajlandók feltevésekkel foglalkozni. Ezen csak egy forradalom útján tudnánk változtatni. A forradalmi szellemet azonban a konzuméhes társadalom elűzi a tárházából.

Amennyiben viszont - egy előre nem látható ok miatt - megváltozna a helyzet, akkor a történelmünk egészen más alapokra helyeződne. Felborulna, felbomlana az összes törvényszerűség, amelyek az osztálytársadalmakra érvényesek. Semmi sem volna lehetetlen, mert szabadon dönthetnénk a felmerülő lehetőségek közül. Megszünne minden kényszer. Az emberiség legyőzhetné a szegénységet, a háborúkat, a környezetrombolást, mert a történelem is azon az úton volna képes haladni, mint az összes többi tudomány, nevezetesen, hogy a felismert problémákra hipotéziseket épít fel, majd a lehetetlenség fogalmát kiiktatva a hipotézisek közül, vagyis a tagadás tagadásáig fejleszthetné a hipotéziseit, mindaddig amíg, valamelyik realitássá volna képes transzformálódni.

Ha elfogadjuk a hipotétikus dialektikát, mint a tudományos gondolkodás sémáját, akkor ezt mindenre érvényessé kell tennünk. Emiatt fel kell adnunk azt az elképzelést, hogy a kapitalizmus bukása, tehát a vége, az valamiféle törvényszerüség miatt be fog következni. Ilyen törvényszerűség nem létezik. Ez nem azt jelenti, hogy ez nem fog bekövetkezni, csak ez nem törvényszerüség, hanem mindössze egy lehetőség. Èppenúgy, mint ahogy az sem volt törvényszerűség, hogy a szocialista tábor összeomlott - holott egy ilyen törvényszerüséget nagyon sokan próbálnak „felfedezni“. Nem! Az is csak egy lehetőség volt, semmi több, amivel a szocializmus ellenségei élni tudtak. Ennek okai nem tartoznak ebbe a témakörbe.

Az új történelem, amit majd az emberiség uralkodó osztályok nélkül ír, is  csak egy,  a hipotétikus dialektika által felkínált utak közül. Lehetséges, de nem törvényszerű, mint ahogyan a végsö apokalipszis is lehetséges, de nem törvényszerű. Ha tudományosan gondolkodva haladunk előre, akkor egyáltalán nem törvényszerű.

Ismerjük tehát a marxi társadalomtudományelméletet, ismerjük a szorosan hozzá tartozó hipotétikus dialektikát, - azt a hipotétikus dialektikát, aminek köszönhetöen a társadalomtudományt leszámítva, az összes többi tudomány hihetetlen eredményekre lett képes, ezért a végsö kérdés az, hogy a tudományok sorából még meddig tudja az uralkodó osztály kitaszítani a társadalomtudományt?

UTÓSZÓ

- Köszönöm, hogy meghallgatott. Igazán rendes volt öntől.

- Ne köszönje, ez a dolgom. Elfogadom a beszámolóját és mint vizsgaanyagot megőrzöm. Nem mindig az író hibája, ha nem talál meghallgatásra. Van úgy, hogy egyszerüen nem a korához ír.

- Köszönöm, hogy ilyen kedves. Ne haragudjon, hogy megkérdezem, tulajdonképpen ki maga.

- Èn az Èlet vagyok. Nem mondták meg önnek azok, akik ideküldték?