Az ember kutatni kezd. Feltételez valamit; mi lenne ha? vagy, mi van, ha? - kérdezi magától. Ezután választ keres. Ezen az úton igénybe veszi a már meglévő ismereteit, és próbál új ismeretekhez jutni.

A gondolkodásunknak ez a folyamata semmit sem változott az évezredek alatt. A különbség  nem a gondolkodás módjában, hanem abban a tényben van, hogy a kezdetekben még kevés ismerettel rendelkezett az  ember. Annyival, amennyi a túléléshez elegendö volt.

Egy példa:  a régi idők embere is feltette, feltehette magának a kérdést, hogy mi lenne, ha az ember repülni tudna. A kérdésre adott válaszkeresés során az elsö lépés a valóságból indul ki.

Tehát azt kérdezi: tud az ember repülni?

A válasz: az ember nem tud repülni!

Ezután megfogalmazódhat a következő kérdés; mi lenne ha? Hogyan tudnánk mégiscsak repülni?

A megfelelő törvényszerűségek ismerete nélkül hosszú ideig lezárhatta ezt a kérdést azzal a válasszal, hogy ez lehetetlen!

Tehát a kérdés nem csak akkor merül fel, amikor az ember már elég ismerettel rendelkezik ahhoz, hogy a kérdésre más válasz is szóba jöhessen, mint a „lehetetlen“.

Nemcsak ez a kérdés, de minden hasonló kérdés is örök érvényű, független az ember technikai ismereteitöl. A kérdés örök, a válasz viszont a kortól függ. A válasz a korban felhalmozott ismeretek függvénye.

Tehát a „Mi  lenne, ha az ember repülni tudna?“ kérdésre, hosszú ideig az a kategórikus válasz volt a helyes, hogy „ilyen nincs“ és még hozzáfűzhették, hogy „ilyen nem is lesz soha!“

Valamikor azonban eljött az az idö, amikor éppen a fentebb adott válasz számított elvetendőnek, mert az ismeretek olyan tömegére tettünk szert, amely lehetövé tette, hogy egy hipotézist, realitássá transzformáljunk.

Ez mindennel így történt az emberiség történelmében.

A legegyszerübb fegyver elkészítése is, megfelelő ismeretek híján, a hipotézisek kategóriájába  tartozott.

Az ősvadásznak az a  gondolata, hogy egy állatot egy bizonyos távolságból is meg lehet ölni, egy olyan hipotézis, feltevés volt, amelyet minden bizonnyal elöször elvetettek és  lehetetlenségnek tartottak. Később, különböző megfigyelések alapján azonban mégiscsak elkészült az első dárda és nyíl.

A szükséglet szült egy hipotézist, a hipotézisből pedig megszületett a szükségletet kielégítő gyakorlat.

Gyakran használjuk azt a kifejezést, hogy XY feltalált valamit. A valóságban azonban senki nem talált fel semmit! A Földünkön létezik egy rendszer, melyekben törvényszerűségek érvényesülnek.

Az az ember, akiről azt állítjuk, hogy felfedezett valamit, nem tett mást, mint kifejtette az anyagból, a természetből az örökösen ott lappangó törvényt és ezután azt alkalmazhattuk mindannyian. 

A tudomány tehát állandóan hipotézisekkel dolgozik. A hipotézisek, ha megállják a gyakorlat próbáját, akkor realizálódnak. Voltak olyan találmányok az emberiség történelmében, amelyek  ezer és ezer feltételezés után, tehát ezer és ezer „Mi lenne ha…? - után váltak realitássá. A legnagyobb tudósokat még az sem tudta elrettenteni az újabb és újabb, „Mi lenne, ha…? kérdés újrafogalmazásától, ha ezer és ezer  negatív válasz érkezett a kérdéseikre.

Nem minden hipotézis vált, válhat valósággá. Ez azonban nem kudarc. Ez a tudás végtelenségének az alapja. Előbb-utóbb megtaláljuk a módját, hogy kihúzzuk az újabb és újabb törvényszerűségeket a természet rejtekhelyeiröl. A folyamat végtelen.

A hipotézisekből kellő ismeretek híján létrejön a hit és a mese-, regevilág. Talán azért, mert az emberi elme képtelen beletörődni a vereségbe, hogy egy kérdésre nem tud adekvát választ adni. Az átmeneti kudarcok a tudomány fejlődését mutatják, az örök kudarcok a vallások körébe tartoznak. A mese és rege világa a kudarcnélküliség területe.

A tudományokban tulajdonképpen nem történik más, minthogy egy hipotézisre egy hipotézissel felelünk, mert egy a realitásokhoz kötődő választ képtelenek vagyunk kihámozni a természetböl, a valóságból. A tudományban a hipotézis  kérdésként fogalmazódik meg, de a kérdésben egyúttal egy tagadás is megfogalmazódik.

 „Mi lenne, ha tudnánk repülni?“

Ez a kérdés egy tagadás következménye: nem tudunk repülni! A kérdésben benne rejlik a tagadás.    Valamikor eljön az idő, amikor a tudós, a kutató már nem fogadhatja el a tagadást válaszként, mert a felhalmozott ismeretei azt sugallják, hogy tagadja a tagadást. Más szóval, adott időben a hipotézis  helyére lép a hipotetikus dialektika, és amennyiben sikerrel jár, úgy a tagadás tagadásaként létrejön egy minőségi ugrás, ami annyit tesz, hogy a természet megismert törvényszerűségeit szolgálatba állítva, megváltozik a hipotézis tagadása igenlésre. Az eredmény: ma már tudunk repülni!

Korunkra az élet szinte minden területére, sőt még a legvadabb fantáziálásokra is általában az a válasz, hogy meg lehet oldani, meg fogjuk oldani. Nincs lehetetlen. Ha nem most, akkor száz vagy ezer év múlva. (Ha lesz még annyi időnk!)

Ez a pozitív hozzáállás nem minden korra volt jellemzö.  A hipotétikus állítások tagadó szubsztanciája, az ismeretek hiányában sem riasztott el mindenkit attól,  hogy a tagadást tagadja és egy igennel válszoljon. A társadalom azonban gyakran olyan álláspontra helyezkedett, ami a tudományok fejlődését gátolta. Ennek általában az volt az oka, hogy a tagadás tagadása és feloldása, ártott a tagadás feloldhatatlanságát állító és védelmezö hitnek. (Mint például a katolikus hit, de ez nem minden hitre igaz.) A társadalmakban a hit gyorsabban terjed, mint a tudás és gyorsabban talál szövetségesre a társadalmat uraló osztályoknál.

Korunkra ez megváltozott. (Legalábbis a legtöbb helyen.) Az egyházra ma már az uralkodó osztálynak nincs közvetlen szüksége az elnyomás gyakorlásában. Hogy az egyházat az elnyomó állam mégis életben tartja az azért van, mert az osztálytársadalomban az egyház besegít az uralkodó osztálynak, a tömegek manipulálásában.  A kapitalizmusban az egyház szerepe tehát a hasznos idióta szerepére redukálódott és ez sokat megér az uralkodók számára. A hit lehet, hogy túl fogja élni az osztálytársadalmakat, és jelen lesz az osztályok nélküli társadalmakban is. Az egyház azonban nem fogja tudni túlélni ezt a változást  Ezért és ebben mutatkozik ki elsősorban a konzervatív reakciós magatartása, a haladásellenessége.

Megállapíthatjuk, hogy a társadalmi evolució során az egyre halmozódó ismeretek, hogyan darabolták fel a tudásunkat szakterületekre. Továbbá azt is meg kell vizsgálnunk, hogy szakterütekre szakadt tudásnak milyen kapcsolata van a társadalommal.

A társadalom elemzésének, annak működési elveinek a feltárása csakis dialektikus módon vezethet eredményre. Az elemzések nélkülözhetetlen alapanyaga maga a történelem. A történelemtudomány viszont abban különbözik a többi tudománytól, hogy az analizisek, az elemzési kisérletek soha nem vezetnek egy egyértelmü válaszhoz, amely azután, mint törvényszerüség kristályosodik ki.

Igaz ez a kijelentés, vagy téves?

A válasz is-is. Miért?

Vegyük elöször azt az esetet, amikor azt állítom, hogy a történelem tanulmányozása és dialektikus analizálása után fel tudunk állítani olyan törvényszerüségeket, amelyek koroktól függetlenül érvényesek és így felhasználhatóak lesznek egy jövőkép reális megfogalmazásához is. Például, hogy az emberiség eddigi történelme az osztálytársadalmak és ossztályharcok története. Ebből az állításból további törvényszerűségeket lehet levezetni, például az osztályharcok kimenetelét illetően.

Vegyük most a második esetet, amikor a történészek maguk vonják kétségbe egy-egy törvényszerűség érvényességét. Hogyan következhet be ilyesmi?

A válasz erre a kérdésre nem más, mint az előbb felvázolt tézisben rejtőző  lehetőség a tagadásra és valami más feltételezésére. Nem a tény lesz megkérdöjelezve - az csak ritkán - hanem az okok, amelyek a tény létrejöttéhez vezettek, továbbá a tényekből különböző következtetéseket lehet levonni.

De miért van az, hogy a természettudományokban egy felfedezett törvény mindaddig érvényes, amíg azt tudományos feltételek szigorú betartása mellett meg nem cáfolják, mindaddig a társadalomtudomány minden úgynevezett törvényszerűségét folyamatosan kétségbe lehet vonni?

A  válasz egyszerű; mindadig, amíg a természettudományok felfedezései hasznot hoznak a társadalmaknak, viszont csak közvetett szerepet játszanak, játszhatnak a társadalmi osztályharcokban, addig a társadalomtudomány az osztályharcok egyik eszköze. Az osztályharc tehát a társadalomban a tudomány beavatkozása nélkül is zajlik. A társadalomtudomány  mindössze egy eszköz, egy harci eszköz, szerepére redukálódik. Azt mondom, hogy redukálódik - és ez tudományos szempontból igaz - viszont más szempontból meg óriásira nö a jelentősége, mert az osztályharcban fontos a tömegek manipulálása a siker érdekében. A mindenkori uralkodó osztálynak tehát ebbe a tudományba – bár nem kivánatos - de mégis jelentős a beleszólása, belekontárkodása. Ettöl a belekontárkodástól függetlenül fejlődik a társadalomtudomány, csak a valós eredményei nem juthatnak mindig el a széles tömegekhez.

Történészek elősszeretettel hangoztatják, hogy a történelemben nem játszik szerepet, a „ mi lett volna, ha“ vagy csak egész egyszerüen, a „ha“  feltételezés. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy a történelmi válaszokat ismerjük, tehát el kell fogadnunk a tényeket és így semmi értelme nincs az ilyenfajta feltételezésekkel foglalkozni.

Èn ennek ellenére azt állítom, hogy a történelemben is szerepet játszhat a hipotétikus dialektika. Természetesen a valóságot nem tudjuk átírni, megváltoztatni, azonban a történelemszemléletben, az ember és a társadalom viszonyának tisztázásában és megértésében szerepe kellene, hogy legyen a hipotétikus dialektikának.

Ha a történelem oktatásába bevonjuk a „mi lett volna, ha..“- látszólag értelmetlen területét, akkor könnyebb lenne megértetni a tanítványokkal, az emberekkel, hogy az egyáltalán nem törvényszerű, és determinált, hogy ma az adott társadalomban élünk és ebből azonnal következik, hogy a jövőnk sem determinált.

Az emberiség történelme a kapitalizmus kifejődésének időpontjáig egy társadalmi evoluciót követett, mely az osztályharcok tudatlanul megvívott történeteinek a terméke. A kapitalizmus kifejlödése véget vetett, illetve véget vethet ennek a társadalmi evolúciónak, mert létrejöttek azok a viszonyok, amelyek az emberiséget arra ösztönzik, hogy a tudattalan cselekvést váltsa fel a tudatos cselekvéssel, azaz vegye végre kezébe a sorsát és uralkodjon a viszonyai felett, ne pedig tehetetlen szemlélője legyen sorsának, esetleges kipusztulásának.

Amikor az ember kilépett a természetből, akkor még nem léteztek termelési eszközök, mivel termelés sem létezett. A Föld, a földi környezet – logikusan – kínált fel mindent az ember megélhetéséhez. A természetes környezet „birtokolta“ a termelőeszközöket, melyeket aztán az emberiség fokozatosan kifejtett belőle és eltulajdonította őket. Sokan beszélnek az ember és a természet harcáról. Ilyen azonban nem létezett és ma sem létezik. A harchoz két harcoló fél szükséges. A természet azonban nem harcol, hanem mindent önként átenged az embereknek, igy mindössze az embereken múlik, hogy ez a viszony mikor jelent beavatkozást a természet egyensúlyába és teszi azt tönkre, vagy képes harmónikus összhangban maradni vele és csak annyit vesz el belőle, amennyit a természet folyamatosan pótolni képes.

A kezdeti időkről sokat tudhatunk, de azt, hogy mi miért következett be, csak feltételezni tudjuk. Azt viszont nem feltételezzük, hanem tudjuk, hogy az emberiség nagyon hosszú időn át úgy élt - annak ellenére, hogy már kialakultak az osztálytársadalmak, hogy nem avatkozott bele a természet körforgásába károkat okozó módon. Erre csak az úgynevezett ipari forradalom kezdete nyitott lehetőséget, mely lehetőséggel az emberiség élt és él és egyre inkább romboló hatással volt és van a természet körforgására, magára a természetre. Mivel a természet „rendjét“ az emberiség felborította és felborítja ma is, ezekre a beavatkozásokra a természet válaszol. Ezek a válaszok lehetnek olyanok is, amelyek az emberiség kipusztulását eredményezik. Ennek ellenére itt szó sincs harcról, az emberiség és a természet között, mindössze egy viszonyról, amelyet a mai termelési módunkban képtelenség a józan ész szerint szabályozni.