Április 12. óta lelkesedés és kétségek között telnek napjaim. Az ebből származó feszültség oldásának vágya is késztet arra, hogy kísérletet tegyek országunk új helyzetének és rövidtávú perspektíváinak legalább vázlatos elemzésére – nem könnyű feladat, hiszen a helyzet állandóan változik, az események rohamtempóban követik egymást. Jelen elemzés és prognózis egy része ezért főként csak kérdések megfogalmazására szorítkozik. Ezek közül van olyan, amelyikre kísérletet teszek válaszolni, és van olyan, amelyiket csak megfogalmazni tudok. Nézzük!
A Tisza Párt győzelme fölötti elsöprő erejű öröm és felszabadultság miben különbözik az 1989-es eufóriától? Mert többekkel együtt úgy vélem, hogy bár a mostani fordulat nem rendszerváltás – ahogy Csányi Gergely is megfogalmazta, a formálódó új rendszer kapitalista marad – az emberek lelkesedése az 1989-esnél mélyebb rétegeket érintő, katartikusabb és jóval szélesebb körű. Milyen tényezőknek tulajdonítható ez a földcsuszamlásszerű győzelem? És milyen – előre bocsátom, nagyon összetett – dilemmákat, kérdéseket vet fel, kiemelten a baloldal lehetőségeivel és feladataival kapcsolatosan? Menjünk sorjában!
Időutazás
Bár a létezett magyar szocializmus gazdasági hanyatlása, a középrétegek lefelé tartása, és az ezzel járó biztonságvesztés már a ‘80-as évek elejétől érzékelhető volt az emberek számára, egzisztenciális helyzetük még nem volt kilátástalan. Ezért a rendszerváltásra úgy tekinthettek, mint ami majd előre, felfelé emeli őket. Ezzel szemben a mostani korszakváltást döntően a középrétegek helyzetének az utóbbi öt-hat évben a NER gazdasági modelljének kimerülése, a Covid és a háborúk okozta gazdasági válság miatti zuhanásszerű romlása katalizálta (mint azt Tóth Csaba Tibor Kovách Imre és Szabó Andrea empirikus kutatásai alapján megfogalmazta, az értelmiség egy része proletarizálódott). Az adott körülmények között
az embereknek szinte már nincs erejük előre tekinteni, vágyuk ennél sokkal szerényebb: az egyszerű megkapaszkodás, a zuhanás megállítása.
Ez pedig jóval erősebb motivációként hat, jóval több lázadó potenciált mozgósít, mint amit 1989-ben megtapasztalhattunk: a félelem nagyobb úr, mint a vágyakozás. Öregek, középkorúak és fiatalok most felálltak a karosszékből és kimentek az utcára. A Tisza támogatottsága a ‘89-es a rendszerváltáshoz hasonlítva is rekordmagasságú. Az emberek hatalmas energiákat fektettek Orbán Viktor elzavarásába, ezért van az, hogy amikor az bekövetkezett, eufóriás állapotba kerültek – és sokan abban vannak talán még ma is.
Mindazonáltal nem csak a gazdasági, hanem a politikai körülmények is eltérőek a két időszakban. Az 1956-os forradalom után, az azt követő represszió légkörében nem jöhetett létre olyan tömegmozgalom, mely egyfelől nyomást gyakorolhatott volna a hatalmi szerkezetre, másrészt ezzel összefüggésben képes lett volna kitermelni egy olyan vezérfigurát, aki megfellebbezhetetlen tekintélyével apafiguraként, ezzel pedig a mozgalom szimbólumaként funkcionálhatott volna. Munkásmozgalom nem volt, a kritikus értelmiség középerős ellenzéki csoportosulásokba szerveződődött, melyek közül a két legfontosabb a demokratikus ellenzék és a népi írók tábora volt. Eme csoportok rivalizáltak egymással, másrészt a tekintélyelvűség erős elutasítása – mely a Kádár-kultuszra adott ellenreakció is – következtében sem emelkedhetett ki egy olyan karizmatikus tekintélyszemély, aki e szerep felmutatásával képes lett volna dinamizálni a tömegeket. Kölcsönkapcsolatról van szó: átfogó társadalmi mozgalom hiányában nem termelődhetett ki egy vitathatatlan vezérfigura – ezért nem lehetett olyan személy, aki a mozgalom követeléseinek jelképévé válhatott volna, ezzel adva nyomatékot a mozgalom követeléseinek. Márpedig egy öröklötten paternalista társadalomban ez különösen fontos feltétel.[1]
A 2020-as évek első harmadától kialakuló társadalmi-politikai viszonyok ettől alapvetően térnek el. Lényege ennek a politikai kultúra, a politikai lehetőségek, szokások különbözősége: bár a Magyarországon létező, vagyis autokrata vonások által uralt demokráciában a szabadságjogok szükségképpen csak korlátozottan működhetnek, az egyének és csoportok politikai véleménynyilvánításának tere, a politikai szabadságjogok gyakorlásának szférája jóval szélesebb, mint a létezett szocializmusban volt.
A tüntetéseken való részvétel jórész már nem jelent egzisztenciális kockázatot az egyének számára, sokuknak politikai viselkedésük természetes alkotóelemévé válik. És az erre az időszakra különösen nyomottá váló gazdasági helyzetben, valamint a személyes szabadság visszavételére utaló jelek szaporodása közepette (a hatalom erősödő beavatkozása mindennapi életünkbe: kit szerethetünk, legyen-e gyerekünk és hány, mivel és mit vásároljunk stb.) az elégedetlenség kirobbanásához elég egy szikra – ez a szikra pedig nem más, mint Magyar Péter megjelenése.
Magyar a viszonyok a radikális változtatásának kezdetben egyedülálló jelképévé vált és innentől karizmájának szélsebes növekedése és a mozgalom felfelé ívelése egymást erősítő folyamatokként működnek. A változás ígéretének egyetlen személyben való megtestesülése azonban csak úgy mehetett végbe, hogy a mozgalomban résztvevő egyének és csoportjaik legalábbis egy időre eltekintettek konkrét politikai és ideológiai nézeteik különbözésétől. És Magyar pont azt a három jelszót tűzi zászlajára, mely képes egymásba fűzni a heterogén tömeg akaratát: mindnyájan magyarok vagyunk, a közös helyünk Európában van, de legelsősorban is: le Orbán Viktorral, pártjával és kormányával.
A tüntetések különösen lelkes és nagy erejű csoportját jelentik a Z generáció (kamaszok és fiatal felnőttek) tagjai. Míg Magyar a szikra, ők reprezentálják a gyújtózsinórt (a kegyelmi botrány kirobbanásakor a Hősök terei gigatüntetéssel), majd a mozgalom csúcspontját is (a Rendszerbontó Nagykoncerten, szintén a Hősök terén, a választások előtt két nappal). Az is elmondható, hogy ebben az időszakban tetőzik korosztályból generációvá szerveződésük folyamata – és ennek az elkövetkező években majd nagy jelentősége lehet[2].
Mindezek következtében, miközben a hajdani ellenzéknek nem volt ereje teljes elitváltást és elszámoltatást követelni, Magyar mozgalma az uralkodó pártállam teljes lebontását, valamint a bűnösök megnevezését és megbüntetését ígérheti. A másik lényeges különbség az, hogy a volt ellenzék vezérei igazából nem is akarták a népet mozgósítani: tartottak attól hogy a társadalom indulatai olyan artikulátlan formában és erővel törnének felszínre, mely veszélyeztetheti az átalakulás békés jellegét[3]. Ezzel szemben Magyar nem fél – és tüntetésein a népet is erre bíztatja. (Mindazonáltal arra óvatosan vigyáz, olyan ügyekben kerülje az emberek mozgósítását, mely felszínre hozná értékrendjük, világnézetük különbözőségét, éket verve ezzel közéjük.)
A hajdani ellenzék rendszerváltás helyett kezdetben inkább reformokat ígért
– nem véletlenül nevezte Kis János, az általuk elindított tárgyalásos, „koordinált átmenetet” refolúciónak (reform és forradalom elegyének). Ezzel a letompított céllal indult tehát a folyamat – de az adott geopolitikai térben, valamint az állampárton, pártállamon belüli szövetségesük, a késő-kádári technokrácia nyomására rendszerváltás – a tulajdonviszonyok kapitalista átalakítása – lett belőle.
Magyar Péterék ezzel szemben már a kezdetektől rendszerváltást ígérnek, és bár külső jegyeit tekintve forradalom megy végbe,
várhatóan csak korszakváltásra fog sor kerülni: a kapitalista tulajdonviszonyok megváltoztatása nem szerepel céljaik között,
és erre az adott globális hatalmi viszonyok, valamint a NER-en belüli szövetségeseik sem inspirálják őket.
Szereplők és körülmények
Utóbbi félmondat már utalás arra, hogy Magyar Péter hirtelen kiugrása a NER hatalmi gépezetéből, majd népvezérré válása nem pusztán egy bátor ember egyéni cselekedete volt – rendelkezett külső és belső hatalmi háttérrel is. Egyfelől a brüsszeli adminisztráció, másfelől Orbán-kritikus itthoni technokraták és vállalkozók is támogatták, valamint konzervatív és liberális értelmiségiek is álltak mögötte, legalábbis látensen, a szimbolika szintjén. Egy részük azért, mert korábban kimaradt az állami pozíciók vagy javak újraelosztásából, vagy az EU-s források beszűkülésével bevételeik az utóbbi időszakban megcsappantak. Másik részüket pedig azok alkották, akiknek csendes vagy hangosabb pálfordulása egyszerű, primér erkölcsi felháborodásból fakadt.
Arra a kérdésre, hogy ezek közül kik, vagy mely csoportok juthatnak be majd a most formálódó új hatalmon lévő rendbe[4] (amelynek állandó részei a mai kapitalizmusban: politikai elit, technokrácia, nagyvállalkozók, a tőke oldal és a munka oldal közötti térben elhelyezkedő köztes-közvetítő rétegek[5] felső csoportjai, ezen belül a csúcsértelmiségiek), a mai tudásunk szerint még nem lehet válaszolni. Egyetlen dolog azonban már ma is érzékelhető: az Orbán-kritikus technokraták nagy számban lesznek jelen a most felálló új kormányban, vagyis a hatalmi rend szívében – különös tekintettel az erősen piacpárti, üzleti szférát is megjárt szakemberekre[6].
No, de akkor mire vállalkozhatunk, hogyan tudjuk tovább fűzni a gondolatmenetet? Nos, számba vehetjük azokat a külső és belső hatalmi tényezőket, melyek szerepet játszhatnak majd a hatalmon lévő rend (döntően e rend egésze) viszonyrendszerének, mozgásainak alakulásában.
Kezdjük a külső tényezőkkel, tehát a geopolitikai, geogazdasági és geokulturális viszonyok és azok várható alakulásának felvázolásával! Nos, többekkel együtt úgy vélem, hogy a jelenlegi globális válság rendhagyó: olyan mély, mint talán a múlt század ‘30-as éveiben volt. Háborúk egymás után, szinte egymásba érve, a növekedés szinte teljes leállása, a globális termelési láncok meglazulása vagy szétszakadása, növekvő kizsákmányolás és egyenlőtlenségek, a klímakatasztrófa megkezdődése, perspektívavesztés, erősödő elidegenedés, a lelki megbetegedések számának exponenciális növekedése, stb. Leginkább pedig a viszonyok nagyfokú labilitása, a mindent átható bizonytalanság.
A nemzetállamokat sajátos struktúraként értelmezve, ebben a helyzetben szinte szükségszerű, hogy védekezésképpen eme struktúrák „összerántják”, vagyis centralizálják magukat – alapvetően erről szól a szélsőjobboldali, autoriter rezsimek utóbbi évtizedekben tapasztalható térhódítása. A vezérszerepre aspirálók szükséghelyzetre hivatkozhatnak, az emberek pedig növekvő arányban a biztonságos kapaszkodót ígérő, stabil nemzetállamra, a stabilitást érzetét keltő hierarchiára és az erős, karizmatikus vezérre adják le szavazataikat. Nos, bár a magyar választók most, a hasonlóságok ellenére nem tisztán ennek az ideáltípusnak megfelelő modellre szavaztak, a globális körülmények további romlása – ami valószínű – ilyen, vagyis autoriter irányba tolhatja vagy térítheti el a magyarországi hatalmi viszonyokat is.
Továbbá, mivel Orbán Viktor uralma alatt jórészt kimerültek a nagyhatalmak közötti lavírozás lehetőségei[7], most az Európai Únió melletti lecövekelés várható, ami tovább erősítheti az autoriter tendenciákat: nagyon úgy néz ki, hogy az adott háborús körülmények között lassabban vagy gyorsabban hadigazdálkodásra kell átállnunk (szinte ez már meg is kezdődött), ami szükségképpen mély állami beavatkozást igényel majd a gazdasági hatalmi viszonyokba, és ennek eszköze döntően csak egy erőskezű iparpolitika lehet.
Nézzük most azt, hogy a hatalmi modell belsejében milyen hajlamosító tényezők húzódnak meg!
Kiindulásképpen idézem Scheiring Gábor legújabb írásának egy fontos gondolatát: az a fajta „mágikus gondolkodás, amely abból indul ki, hogy visszatérhetünk a 90-es évek liberális demokráciájához, egy újabb illiberális ciklusba torkollhat.” Elsősorban azért, mert az illiberális fordulatot éppen az idézett szerző által liberális demokráciának nevezett korszak ellentmondásainak, feszültségeinek belső energiái motorizálták. Nos, a Tisza párt programja nem rabja ennek az illúziónak. A program egy kicsit jobbra és egy kicsit balra egyaránt kilengő centrista, néppárti jellegű alkotás, mely, mint szűkszavú ideológiája is jelzi („magyarságunk mindenekelőtt”), azt az üzenetet hordozza, hogy a társadalom minden vágya, igénye egyaránt jogos és fontos, és ezek harmóniába is hozhatóak egymással[8]. Nem értékeli felül a versenyképességet és a piaci hatékonyságot a dolgozók, a munkások és más állampolgárok igényeihez képest – gazdasági programja egy balközép program[9].
Itt azonban egy súlyos akna van elrejtve – már rövid távon is: a felsorolt programcélok megvalósításához szükséges források sorsa bizonytalan[10]. Ha pedig a mézeshetek, hónapok várakozásteli hangulata előbb eloszlik, mintsem eme források rendelkezésre állnának, nos, akkor feszültségteli idők következnek[11]: először is, a programban szereplő célokat szigorú hierarchiába kell rendezni, és ezt döntően a piacpárti technokraták fogják végrehajtani – ez már önmagában is vezethet önkényes döntésekhez. Másrészt a hátrább sorolt, ki nem elégített, vagy csak részben kielégített társadalmi csoportok valószínű elégedetlenségét, esetleges lázadását „kezelni” kell majd, és kérdés hogy erre elegendőek lesznek e a demokratikus eszközök. Vagyis ezen a szálon is fennáll az öröklött-új hatalmon lévő rend autokratikus visszarendeződésének lehetősége, hozzáadódva, megsokszorozódva a kívülről érkező, szintén autoriter irányba lökő impulzusokat.
És előre lehet sejteni, hogy a hátrébb soroltak, a vesztesek megint a dolgozók, a munkások és más kiszolgáltatott csoportok tagjai lesznek.
Ez pedig az adott gazdasági-politikai helyzeten és a piacpárti technokraták kormányzaton belüli kulcspozícióján túl, a néppártosságból már önmagából is fakad: virágkorában, a jóléti kapitalizmus korszakában, a háború utáni helyreállítási periódus körülményei között, amikor az elosztható források jelentősen bővültek, még lehetett win-win játszmát rendezni tőke és munka között, ám egy súlyos válságban lévő, forráshiányos gazdaságban szükségképpen a tőke érdekei kerekednek majd felül a munkáéval, a társadaloméval szemben.[12]
Mindez azonban még nem fátum. Amikor egy társadalmon belül strukturális változás megy végbe, akkor az átmenet teremtette időleges vákuumban felértékelődhetnek az erős, iránymutató pozícióban lévő társadalmi szereplők személyes, habituális tulajdonságai – ilyenkor ezek a tulajdonságok struktúraformáló erővel képesek hatni a jövőre. Magyar Péter személyiségének, személyisége belső dinamikájának ezért jelentős hatása lehet a további történetünkre.
Magyar a magam megközelítésében messianisztikus technokrata, személyisége így kettős: egyfelől szenvedélyesen hívő, sőt küldetéses demokrata, másfelől hideg-autoriter hatalomtechnikus. Hogy miként hozhatóak eme tulajdonságok egyensúlyba, vagy személyiségének mikor melyik oldala lesz az erősebb, az befolyással fog bírni a mostani strukturális változások irányára – sorsunk alakulására.
Az egyik lehetséges kimenetel az, hogy miközben a demokrácia, a fékek és ellensúlyok rendszere nem csak helyreáll, de egyre kifinomultabb elemekkel, intézményekkel bővül, aközben a miniszterelnök önkényes , egyedi beavatkozásainak gyakorisága és jelentősége növekszik.
Summa summárum: miközben a hatalmon lévő rend intézményeit jelenleg a felszabadulás szellői járják át, mutatkozik tendencia az autoriter struktúrák fennmaradására – vagy visszaépülésére is.
A baloldal dilemmái és alternatívái
2023 második felében tanulmányom jelent meg a Replika folyóiratban a magyar dolgozók, a munkásság helyzetéről, különös tekintettel a NER időszakára (Szalai Erzsébet: Szorításban, Replika 2023). Fő megállapításom itt az volt, hogy az adott időintervallumban különösen gyorsan nőtt a dolgozók, a munkások kizsákmányolása[13], ennek következtében fizikai és mentális állapotuk kritikus szintre süllyedt. Az azóta eltelt időszakot illetően szemléletesen alátámasztják eme tendencia töretlenségét a Mércén megjelent ilyen témájú helyzetjelentések és riportok. Huszár Ákos kutatásai szerint pedig a kizsákmányolási viszonyokon, vagyis a tőke-munka viszony egyenlőtlenségén túl – de attól nem függetlenül – más szempontok szerint vizsgálva is növekedtek az egyenlőtlenségek és csökkent a társadalmi mobilitás az adott időszak alatt.[14]
Az eddig elmondottak alapján, és változatlan szervezeti-intézményi feltételek mellett a Tisza-kormány alatt sem várható a helyzet lényeges javulása – sőt inkább romlására számíthatunk. Mint arra legutóbbi cikkében Szombati Kristóf is felhívja a figyelmet, vannak arra utaló jelek, hogy a Tisza vezetése és most felálló új kormánya a munkával szemben elődeihez hasonlóan a tőke oldalára áll.[15]
Ami a szakszervezetek illeti, az utóbbi évek kihívásaira válaszul sokat léptek előre az érdekképviseletben, mindazonáltal még nem elég erősek ahhoz, hogy kikényszerítsék, hogy a „munkaadók” egyenlő partnerként tekintsenek rájuk és így is kezeljék őket.
A parlamenti baloldal megszűnt létezni. Pontosabban sosem létezett.
A magukat baloldalinak mondó pártok szinte regnálásuk teljes időszakában neoliberális vezetés alatt álltak, vagy az „összefogás” jegyében olyan kompromisszumokat kötöttek, melyekkel még meglévő, csekély hitelességüket és szavazótáborukat is eltávolították maguktól. A kapitalizmuskritikus baloldal a 2010-es évek fellendülése után jelenleg szintén belső válsággal küzd.
A baloldal helye üresen tátong. Ennek legmélyebb oka pedig az, hogy eszméinek képviselői képtelenek élő kapcsolatot teremteni legtermészetesebb szövetségeseikkel, a dolgozókkal, a munkásokkal, és az alávetettek más csoportjaival. (A liberálisokat, illetve a konzervatívokat, pontosabban szabadságeszményüket illetve értékhűségüket az is érvényessé teszi, ha képviselőik csak a saját egyéni életükben valósítják meg azokat. A baloldali embereket és csoportjaikat azonban csakis az alávetettek élő mozgalmai legitimálhatják, ez az eszme immanens természetéből adódik.)
Az üres helyre pedig máris vannak jelentkezők: számos jel szerint a két szélsőjobboldali politikai erő, mely már korábban hozzákezdett a képviselet nélkül maradt dolgozók és más alávetett csoportok megkörnyékezéséhez, mostantól élénkíteni fogja eme tevékenységét.[16] Ennek részeként pedig kísérletet fognak tenni a még létező kapitalizmuskritikus civil baloldal bekebelezésére – ez már folyamatban van.
Ha a baloldali emberek nem alkotnak ezzel szemben védvonalat, akkor fennáll a Tisza pártban a mézeshetek-hónapok múltán felébredő, csalódott embertömegek jobboldali radikalizálódásának veszélye. A mozgósítás jelszavai pedig a baloldaltól elcsent eszmények, értékek lesznek.
Mindezért megközelítésem szerint két baloldali szervezetet, mozgalmat kellene – lehetne? – létrehozni a belátható jövőben.[17]Közös lenne bennük, hogy mindkettő elhelyezné magát a tőke-munka viszony tengelyén, mint a baloldal legevidensebb, legreflektáltabb viszonyrendszerének mentén. (Az elesettekkel való szolidaritás a magam megközelítésében a baloldaliság szükséges, de nem elégséges feltétele: azt is meg kell tudni mondani, hogy melyek az alávetettség kialakulásának okai, mechanizmusai – és kik a haszonélvezői). Az egyik egy szociáldemokrata párt, amely a tőke-munka viszonyon belül maradva küzdene a dolgozók, a munkások helyzetének javításáért (magasabb bér, jobb munkakörülmények, jobb lakhatás stb). A másik a részben a már létező kapitalizmuskritikus baloldalból szerveződő intézményesített civil mozgalom lenne, mely a tőke-munka viszony meghaladásának alternatíváit célozná felvázolni és tevékenységével megalapozni – a globális térben és globális szövetségesekkel: az adott viszonyon való túllépés nem lehetséges egy-egy nemzetállam keretei között maradva. A párt aspirálna parlamenti helyekre, sőt kormányzati hatalomra is, a civil mozgalom viszont szigorúan nem. Mert az első szervezet céljai rövid-középtávúak, a másodiké pedig szükségképpen hosszútávúak, parlamenti ciklusokon átívelőek. Másrészt, bár mindkét szerveződés tevékenységének lennének mind célracionális, mind értékracionális mozzanatai, ezek hangsúlya a két esetet illetően eltérő lenne: míg a kompromisszum egy párt életében szükségszerűség, addig egy civil mozgalom természetéből adódóan jobban ellen tud állni az ilyen kényszereknek.
Lehet hogy túl merész vagyok?
Epilógus
Bár közelednek felénk viharfelhők, április 12. és az azt követő hetek története Magyarország történetének könyvébe nagybetűkkel lesznek feljegyezve. Mint a demokrácia ünnepnapjai. Olyan napok, amelyek a világnak is üzennek: az autokrata rezsimek adott esetben erőszak nélkül is meghaladhatóak. Hazánknak mindig volt egy ilyen szerepe: 2022-ben azt írtam, hogy itt minden előbb kezdődik és minden előbb fejeződik be. Ez a magyarországi újkapitalizmus különössége – írtam akkor országunk paradigmatikus szerepéről.[18] A nemzetközi sajtóban ezekben hetekben sokan prognosztizálták azt, hogy faltörő kos lehetünk: példánk nyomán megindulhat az autokrata rezsimek dominószerű összeomlása. Ebben a magam részéről nem hiszek – az autoriter hajlam a mai kapitalizmus immanens sajátossága. Viszont, bár az ellenkező történetek csak egyedi esetek, erkölcsi üzenetük a jövőre nézve maradandó lehet.
Neked mennyit ér a szabad sajtó? És az, hogy a valóban fontos, közös ügyeinkről szóljon?
Már 1000 forinttal is segíthetsz, hogy a Mérce megmaradjon és jobb legyen! Állj mellénk!
[1] – A létezett szocializmuson belüli ellenzéki mozgalmak történetét legárnyaltabban, legrészletesebben Csizmadia Ervin és Bozóki András monográfiái mutatják be. (lsd. Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék I-II.T-Twins Kiadó, Budapest, 1995., és Bozóki András: Gördülő rendszerváltás. Az értelmiség politikai szerepe Magyarországon. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2019.)
[2] – A generáció és a korosztály megkülönböztetéséről a Z-sek esetében lásd ezt a cikkem: https://merce.hu/2025/12/13/z-generacio-es-mi-lesz-a-sorsa/
[3] – Kis János: Reform és forradalom közt – I. In: Kritika, 97/6, 32-41., Szalai Erzsébet: Gazdaság és hatalom. Aula Kiadó, Budapest, 1990.
[4] – A definíció fő vonásairól lásd többek között Hatalom és értelmiség a globális térben című könyvemet, (Kalligram Kiadó, Budapest, 2018.)
[5] – A fogalom Éber Márk Áron alkotása, többek között A csepp. A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete (Napvilág Kiadó. Budapest, 2020) című könyve tárgyalja. Éber itt közes-közvetítő osztályokról beszél, magam különböző szempontok okán írok inkább rétegekről és nem osztályokról, de ezeket most nem taglalom.
[6] – Ez a szituáció nagyban hasonlatos lehet majd a 89’-es rendszerváltás hatalmi konstellációjához: a különböző „eredetű” hatalmi szereplők közül befolyásukat tekintve kiemelkedtek az erősen piacpárti késő –kádári technokraták. Lásd A hatalom átváltozása című könyvemet (Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1996.)
[7] – Részletesen lásd Lélek és profitráta című könyvem epilógusát. (Napvilág Kiadó, Budapest, 2022.)
[8] – Hozzáteszem, az elmúlt 36 évben majd minden programot alkotó párt ezt a stratégiát követte, ez a világban még mindig erős pozícióban lévő néppártiság egyik fő jellegzetessége.
[9] – Ezt itt és most sajnálatomra nem tudom részletesen kifejteni.
[10] – Jelenleg még nem látni tisztán sem a költségvetés aktuális helyzetét (az már látszik, hogy az előző kormány választási osztogatása nagyon kisíbolta, sőt ma már tudható, hogy költségvetési csalás is történt), sem azt hogy az uniós források mikor, milyen ütemezésben fognak Magyarországra érkezni. És azt sem lehet tudni, hogy milyen nagyságrendű lesz az elszámoltatásból visszavehető vagyon. Mindazonáltal az új kormány első kormányülésén már említésre kerültek megszorításszerű intézkedések. Ilyen irányba hathat az is, hogy több neves, tekintélyes gazdasági szakember – közöttük Surányi György is – már a költségvetési „kiigazítások” elkerülhetetlenségéről nyilatkozik.
[11] – Radnai Márk, a Tisza párt alelnőke csütörtökön már nyíltan is megfogalmazza ennek lehetőségét.
[12] – Részletesen lásd Mi a munka és mi a kapitalizmus? És mi jöhet utánuk? című könyvemet.
[13] – Kvantitatíve: növekvő foglalkoztatás mellett jelentősen csökkent a bérköltségeknek a GDP-hez viszonyított aránya.
[14] – Huszár Ákos: Az osztály hosszú árnyéka. Napvilág Kiadó, Budapest, 2025.
[15] – A választások előtti hónapokban a Magyar Szakszervezeti Szövetség vezetése meghívta magához a legfontosabb pártok vezetését, hogy tájékoztassa azokat a dolgozók helyzetéről, és az megválasztandó új kormánnyal szemben támasztott igényeiről. Nos, minden párt ott volt, kivéve a Fideszt és a Tiszát. Mindeközben a Tisza leendő gazdasági minisztere a már az év elejétől kereste a kapcsolatot az üzleti élet főszereplőivel. Szombati Kristóf hívja fel a figyelmet arra, hogy a Tisza most felálló kormányában a munkaügy nem kap önálló tárcát.
[16] – Orbán Viktor Magyar Nemzetnek adott interjújában a volt miniszterelnök felvázolja politikai közösségének a mostani helyzettel adekvát, általa kívánatosnak tartott stratégiáját. Idézem: „Mindig a szélen kell kezdeni az ujjáépítést: a kurucoknál, a radikálisok világában”. Egy radikális pedig hol máshol kezdhetne, mint a munkásság körében, vagyis a baloldal természetes terepén. És Böcskei Balázsék kutatásai szerint a mai fiatal kékgalléros munkások között akár gyújtó hatásúak is lehetnek a szélsőjobboldali jelszavak: kapitalizmusképük egy bizonytalan szociáldemokratáé, legfőbb vágyuk viszont a biztonság és a rend.
[17] – Emlékezetem szerint korábban hasonlóakat javasolt Tamás Gáspár Miklós is, de ő nem egy pártról és egy civil mozgalomról, hanem két pártról beszélt. A különbség lényeges.
[18] – Lásd már idézett 2022-es könyvemet.
