Polányi Károly főműve, A nagy átalakulás újból megjelent magyar kiadásban a Napvilág Kiadó jóvoltából. A szerző ebben azt akarta elmagyarázni, hogy a 20. század kataklizmája: a világháború, a tőkés gazdaság válsága és a fasizmus hatalomra kerülése mennyiben magyarázható a 19. századi rend belső ellentmondásaival, és végül összeomlásával. A 19. századi béke Polányi-féle értelmezése önmagában is érdekes; rögtön a mű első fejezetében szembesülünk vele. Más, a 19. század nemzetközi kapcsolatait és a világháború okait feltáró szerzőkhöz képest nagyobb hangsúlyt fektet a pénzügyi rendszer működésére és következményeire. Módszere és megállapításai útmutatást adnak a jelenkor globális pénzügyi folyamatainak megértéséhez is.
A nagy átalakulás és az aranystandard
Polányi Károly szerint 1914-ben nem egyszerűen egy nagy háború kezdődött, hanem a 19. századi civilizáció omlott össze. A nagy átalakulást (1944) – a mű megírása során már Angliában élő – Polányi az összeomlás okainak taglalásával kezdi. Ez a civilizáció, amely egyszersmind a hosszú béke korszaka volt, szerinte négy pilléren nyugodott, úgymint: 1./ az európai nagyhatalmak közötti egyensúly 1814-ben kidolgozott rendszere, 2./ az aranyalapú valutarendszer (Gold Standard), 3./ az önszabályozó piac, valamint 4./ a liberális állam.
Polányi az 1920-as években közgazdasági szerkesztőként dolgozott Bécsben, az ottani „neoliberális” osztrák iskolával polemizálva lett a szabadpiaci gondolkodásmód kritikusa. Nem egyszerűen bírálta az önszabályozó piac koncepcióját, mint közgazdasági tézist, hanem azt állította:
a „szabad” piacra építő rendszer volt felelős a 20. század nagy tragédiáiért (vagyis az első világháborúért, amelyet húsz év után a második is követett). A piacgazdaság nemzetköziesedését pedig a 19. században a sajátosan kialakított nemzetközi pénzügyi rendszer tette lehetővé.
Az aranystandard konkrétan azt jelentette, hogy a nemzeti valuták értékét az aranytartalommal határozzák meg, és ezt a paritást igyekeztek is hosszú távon fenntartani. A jegybankok bármikor készen álltak arra, hogy jegybanki papírpénzt a paritásnak megfelelően aranyra váltsanak, ennek következtében pedig papírpénzt csak korlátozott mennyiségben, a tartalékolt arannyal arányban bocsátottak ki. Az arany nemzetközi forgalma szabad volt, ez jelentette a garanciát arra, hogy a nemzeti bankok (és kormányok) mindent megtesznek a kibocsátott papírpénz értékvesztése ellen.
Az aranystandard mint nemzetközi rendszer bevezetésével (közvetve) rögzített devizaárfolyamokról lehetett beszélni, ez pedig kedvezett a világkereskedelem bővülésének, hiszen a hosszú távú befektetések kalkulálhatóvá, kis kockázatúvá váltak. Az ellentmondás, amire Polányi felhívja a figyelmet, az, hogy hosszú távon viszont az aranystandard destabilizált, mert a fenntartásáért (a rögzített árfolyamokhoz való ragaszkodás miatt) sok mindent fel kellett áldozni. Így a szabad kereskedelmet is, amikor az egyensúlyteremtés, az iparfejlesztés, a belső piacok védelme érdekében az egyes országok vámfalakat emeltek.
A hiányok és egyensúlytalanságok korrigálásának eszköze leginkább a defláció (a pénzmennyiség szűkítése) volt, ami pedig a belső társadalmi békét, a tőkés államok liberális jellegét sodorta veszélybe. Végeredményben tehát az aranystandard harmónia helyett válságokat generált: deflációt és munkanélküliséget. Válságok, háborúk esetén pedig a rendszert egyszerűen felfüggesztették. Polányi szerint a liberális közgazdászok, akikkel ő a húszas években Bécsben (aztán pedig egész hátra levő életében) vitatkozott, nem látták át az aranystandard ilyetén következményeit, azt tisztán gazdasági intézménynek gondolták, és még csak megfontolni sem voltak hajlandók, hogy itt egy társadalmi mechanizmusról volt szó.
Polányi Károly: A nagy átalakulás. Napvilág kiadó.
Pénz, háború, béke
A könyvben – amelynek fókuszában nem annyira a pénz, mint a piac kérdése áll – Polányi viszonylag keveset foglalkozik az arannyal kapcsolatos konkrét műveletek bemutatásával, annál több szó esik viszont az államok közötti pénzügyi kapcsolatokról, és hogy milyen szerepet játszanak a pénzvilág aktorai. A koncentrált hitelezést végző pénzvilág (franciából átvett kifejezéssel: haute finance) a gazdasági hatalom fő birtokosaként jelenik meg, és sokszor nagyobb hatalommal rendelkezik, mint az államok és kormányok formális vezetői. A sokszor láthatatlanul működő pénzarisztokrácia pedig a hosszú 19. század során – annak is főleg a második felében – mint békefenntartó intézmény működik (bár az is igaz, hogy a vagyonfelhalmozásuk forrása gyakran a háború volt).
Mindazonáltal, azt hogy az aranystandard „pillére” lehetett a 19. századi békének vagy civilizációnak, árnyalja az a tény, hogy az aranystandardhoz való csatlakozás fokozatos volt, nem pedig egyszeri döntés. Főként nem történt egyeztetés az államok között, ami alkalmat adott volna közös elhatározásra, a nemzetközi kereskedelem pénzügyi alapjainak lefektetésére. Legelőször Anglia vezette be a font sterling aranyalapját, mégpedig a napóleoni háborúk lezárulása után (1817), amikor a nemzetközi rendszerben betöltött hegemón szerepe megszilárdult. Ez tehát nem egy nemzetközi pénzügyi rendszer megalkotásáról szólt, hanem Anglia kiemelkedő szerepének anyagi viszonyokban történő megjelenítéséről.
A Német Birodalom a megalakulása után a nemzeti egység és erő kifejezése céljából állt az aranyalapra, vagyis azután, hogy vereséget mért Franciaországra, és magával vitte az állam aranykészletének egy részét (1871). Ezt követte a Latin Monetáris Unió megalakulása (1873) Franciaország vezetésével, Belgium, Olaszország és Svájc részvételével (később Görögország is csatlakozott). Ezzel nagyjából egy időben lépett az USA (1873), ahol az Aranystandard Törvény még ennél is később született meg (1900). A 19. század utolsó évtizedében zárkózott fel Ausztria–Magyarország (1892) és Oroszország (1897).
A lényeg, hogy az aranyalapú valutarendszer nem úgy működött, ahogy sokan feltételezték. Polányi szerint
„az aranystandardba vetett hit a 19. század vallása volt”.
A hit lényegi eleme , hogy az arany természeténél fogva tölti be a pénz szerepét a modern gazdaságban. Polányi okkal állítja, hogy az aranystandard a hosszú béke egyik pillére volt, de ez a szó szoros értelmében inkább csak 1871-től elmondható. Mint ahogy a másik fő pillér, a hatalmi egyensúly (amelynek részleteit az 1814-es Bécsi Kongresszuson dolgozták ki) az eredeti koncepció szerint csak 1848-ig tudott működni.
A „hosszú 19. század” – ahogy azt Eric Hobsbawm nyomán is emlegetni szoktuk – értelmes fogalom, de ha jobban megnézzük, ez a korszak három részre osztható. A békés évtizedek közé beékelődik harminc év a Népek Tavasza (1848) és a Berlini Békeszerződés (1878) között, amikor is létrejön az olasz, a német és a román egység, és a két és fél éven át tartó krími háborút (1853–56) követi még egy orosz-török háború (1877-78). A bankárok békeösztönét rendre fölülírták a nacionalista törekvések és a hatalmi egyensúlyt folyton-folyvást próbára tevő imperialista rivalizálás.
Polányi Károly és Duczynska Ilona. (Ismeretlen forrás.)
Elsietett restauráció
Az első világháború utáni évtizedben a legtöbb ország megpróbált visszatérni a megelőző korszak pénzügyi rendszeréhez, feltételezve, hogy a normalitás helyreállítását ugyanazok a technikai megoldások biztosítják majd. Polányi úgy fogalmaz: az európai valuták túl korai stabilizációjára tettek kísérletet – tekintet nélkül arra, hogy ez a művelet milyen társadalmi áldozatokat követelt. A genfi székhelyű Népszövetség az első kísérlet volt a nemzetközi rend multilaterális alapokra helyezésére, és a kor legtöbb, a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szereplője úgy vélte, hogy az aranystandardhoz való visszatérés ezzel a törekvéssel összhangban áll, mi több: a globális szolidaritás szimbólumának tekinthető.
Hogy az aranystandard restaurációja nagy társadalmi áldozatokat kívánt, azt mindennél jobban példázza Anglia, ahol a háború előtti pénzrendszer helyreállítása az ország történetének egyetlen általános sztrájkjához vezetett – pontosan száz évvel ezelőtt. A Konzervatív Pártba nem sokkal korábban visszatérő Winston Churchill volt a pénzügyminiszter, akinek tanácsadói a világ legtermészetesebb dolgának tartották, hogy restaurálják a 19. század pénzrendszerét. Ezt a döntést kritizálta élesen a liberális John Maynard Keynes, aki kis könyvet adott ki The Economic Consequences of Mr. Churchill (Churchill úr gazdasági következményei) címmel. Ebben összefoglalta, miért hibázik a konvencióra építő logika, és hová fog vezetni annak erőltetése.
Keynes a megváltozott világgazdasági viszonyokra hivatkozva ágált amellett, hogy nem kellene visszatérni az aranyhoz. Vagy ha ehhez a miniszter ragaszkodik, akkor nem a háború előtti árfolyamon kell azt megtenni. A korábbi árfolyam (4.86 $/£) helyreállításához ugyanis föl kellett értékelni a fontot, ami a brit termelők versenyképességének romlását eredményezte. Következésképpen a sterling fölértékelése a nominális bérek csökkentését és a munkakörülmények rontására tett javaslatokat vonta maga után. Ez ellen a szakszervezetek föllázadtak, és 1926 május 3-dikán általános sztrájkot hirdettek.
A sztrájk előzményeihez tartozott még, hogy 1924-ben az amerikaiak kísérletet tettek a hiperinflációtól sújtott német gazdaság stabilizálására, ez volt az ún. Dawes-terv. A németek jóvátételi kötelezettségeit (amiről Keynes 1919-ben írt örökbecsű művében: A békeszerződés gazdasági következményei) újratárgyalták, és az új konstrukció keretében német szenet kezdtek ömleszteni Franciaországba és Olaszországba. A szén ára esni kezdett, de ezt Churchill nem vette figyelembe. A brit döntés példa arra a tévhitre, miszerint a devizaárfolyam egyszerűen csak árazási kérdés, miközben a valóságban komoly reálgazdasági hatásai vannak.
Az 1926-os általános sztrájk kilenc napig tartott, és a csúcspontján másfél millió dolgozó vett benne részt.
A szakszervezeti vezetőket a kormánnyal folytatott jogi viták elbizonytalanították, a visszavonuló után a tőkések szava érvényesült, sokan váltak munkanélkülivé, és 1927-ben a Parlament még meg is szigorította a sztrájkjogot. Hosszú távon azonban a sztrájk nem volt teljesen eredménytelen. A szakszervezetek és a Munkáspárt nem adták fel céljaikat. A Munkáspárt a második világháború idején csatlakozott a nemzeti egységkormányhoz, az 1945-ös választások után önállóan kormányt alakított, a szénbányákat államosították, és a munkakörülmények javítását célzó követelések nagy részét törvénybe iktatták.
Tiltakozó bányászok 1926-ban. (Forrás: Wikipédia)
Az arany trónfosztása
Amikor A nagy átalakulás 1944 áprilisában megjelent, már javában szervezte az amerikai és a brit kormány a világháború utáni pénzügyi világrendet előkészítő konferenciát, amelyet összesen 44 ország képviselőivel rendeztek a New Hampshire állambeli Bretton Woodsban, 1944 júliusában. Ennek döntései igazolták Polányit annyiban, hogy a résztvevők már nem törekedtek a korábbi pénzügyi rendszer helyreállítására, bár az is tény, hogy nem iktatták ki az aranyat teljes egészében. Beköszöntött a „beágyazott liberalizmus” kora, ami azt jelentette, hogy a piacgazdaság működését a képviseleti demokrácia és társadalmi érdekegyeztetés kontrollja alá helyezték (legalábbis Nyugat-Európában és Észak-Amerikában), a megelőző időszak nagy válságainak elkerülése érdekében.
Az ún. Bretton Woods-i pénzrendszerben az USA dollár rendelkezett aranyparitással (35 dollár per uncia), ezért azt aranydeviza-rendszernek is nevezték (gold-exchange standard). Más jelentősebb valuták értékét dollárban fejezték ki. Döntöttek a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank (IBRD) felállításáról, és célul tűzték ki a szabad tőkeáramlás és a valuták konvertibilitásának helyreállítását, amire nem szabtak határidőt a tagországok számára.
Ennek az építménynek a két főmérnöke a brit J.M. Keynes és az amerikai Harry Dexter White voltak, akik sok mindenben egyetértve, bár bizonyos elemeken sokat vitatkozva haladtak a megállapodás felé. Multilaterális rendszert alakítottak ki, a résztvevő országok formális egyenlőségével, ám ami a tartalmat illeti, az amerikai hegemónia megkérdőjelezhetetlenné vált. A britek például szerették volna, ha nemcsak a deficites, hanem a kereskedelmi többlettel rendelkező országokat is kiigazításra ösztönzik, ez azonban nem tetszett az amerikaiaknak, mivel az USA gazdasága addigra globális fölénybe került, és ezt a fölényt a pénzügyi rendszerben is törekedtek érvényesíteni.
A dollárhegemóniából az USA-nak egyoldalú előnyei származtak, ezt nevezte a francia pénzügyminiszter (későbbi köztársasági elnök) Valéry Giscard d’Estaing „orbitális kiváltságnak” (exorbitant privilege). Az aranyparitásnak köszönhető bizalom tette lehetővé, hogy az USA a vietnámi háború által generált túlköltekezést a világ többi részével finanszíroztassa meg. Amikor pedig a bizalomvesztés az USA aranytartalékát fenyegette volna, Richard Nixon elnök egyszerűen felfüggesztette a dollár aranyra válthatóságát (1971), és azt a későbbiekben sem állították helyre.
Német kollégájával, Helmut Schmidttel együtt VGE lett a megálmodója az európai Gazdasági és Monetáris Uniónak (EMU), amelyhez a tagországok lépésről lépésre jutottak el. Az átmenet három évtizedet ölelt fel: számlapénzként 1999-ben, majd a készpénzforgalomban 2002 január elsejétől jelent meg az EU egységes valutája. Az euró értékének meghatározásánál az aranynak semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottak, az érdemben fel sem merült.
Az európai monetáris integráció azonban megrekedt egy kezdetleges szinten, mai formájában is egy torzónak tekinthető. Az EMU maastrichti modellje alig több, mint egy valutatábla (currency board), a tagországok között nem érvényesül pénzügyi kockázatmegosztás. A tagállamok – mint ahogy az az aranystandard idején történt – lemondanak az árfolyampolitika eszközeiről és a pénzkibocsátás nemzeti keretek közötti szabályozásáról; ha eladósodnak, az olyan, mintha egy másik ország devizájában adósodnának el.
Aranystandard ma már nincs, nem is lesz már. Az aranynak időnként megnő a jelentősége a monetáris politikában, főleg válságok idején, amikor az egyes szereplők diverzifikáció útján próbálják mérsékelni kockázataikat. Polányi nem lepődne meg annak láttán, hogy a hit és a bizalom továbbra is fontos szerepet játszik a pénzügyi folyamatok alakításában. Azon viszont biztosan megütközne, hogy az euró milyen sokat átmentett az aranystandard hátrányaiból.
Ez a szöveg a Politikatörténeti Alapítvány Társadalomelméleti Műhelye, a Polányi Károly Globális Társadalmi Tanulmányok Kutatóközpontja és a Napvilág Kiadó 2026. április 1-jén a CEU-n tartott közös konferenciáján elhangzott előadás alapján íródott.
A kiemelt kép illusztráció.
