Losoncz Alpár filozófus az elemzésében az április magyarországi választások jelentőségéről és az Orbán-rendszer jellemzőiről ír. Nézete szerint a 2008-as válság és a tőkeakkumuláció felgyorsult dinamikájának megértése, valamint a nemzetközi gazdasági-politikai folyamatok feltárása nélkül nem érthető a NER. Orbán Viktor kormányzása nem tér el az Európában tapasztalható folyamatoktól, éppen azok képezték a talaját, azokból hajtott ki. A választás a jobboldal belső gyürkőzése-összecsapása volt.
Elolvastam Alexander Levebfre – egy nem akármilyen liberális filozófus – okfejtéseit, aki Magyarországra, a forrásozó illiberalizmus országába látogatott. Nem engedte meg magának a naivitás fényűzését, bizonyos ismeretek birtokában lépett magyar földre. Tudott mindarról, ami az eszmetárs-liberális vádlista szokott elemeit jelenti. Így kellő információkkal rendelkezett a Fidesz által vezérelt tőkefelhalmozás folyamatairól, amelyből gátlástalan klientúrák birtokbavételi-vagyonszaporítási mechanizmusai származtak, az önkényes/önelégült gesztusokról, amelyek a magyar nemzeti lényeg vélt tudásából adódtak, a korrumpálódás/élősdiség futószalagjáról, vagy éppenséggel a CEU ravaszkodó kiebrudálásáról – sorolhatnám nyilván tovább. Különben is ismerjük mindezt.
Mégis, Lefebvre meg akarta haladni a rutinszerű Orbán-démonológiát, amely még a fogalmi magyarázat lehetőségét is elveti.
Nem is kívánja bepiszkítani a kezét, nehogy hozzáérjen egy mérgezett tartalomhoz. Lefevbre viszont az iránt érdeklődött, hogyan volt képes a rezsim túlélni a viharcsapásokat, azaz hogyan védte ki a kor, az ellenfelek különféle támadásait. Hiszen szitkozódhatunk ítéletnapig sorolva buzgón a Fidesz-árnyoldalokat, ám akkor is ránk hárul az értés/magyarázat kötelessége.
A megszokott reflexió megkülönbözteti egy rezsim aktív és a passzív elfogadását, de itt mintha az villódzna, hogy van a két elfogadásfajta között egy nehezen megragadható rés. Ezt kellene megragadni, még ha félre is toljuk a kérdések kérdését, hogy miért is szoktunk engedelmesek lenni: vajon rajtunk múlik-e, azaz, egy rezsim továbbélése a gyengeségünktől, vagy a túlerőtől függ-e?
A Sidney-ben előadó filozófus egy vérbő/tradicionális politikafilozófiai témát rántott elő, amely révén azt fejtegette, hogy a Fidesz nem-liberális módon a „jó élet” tartalmi jelentéseit értelmezgette egy ideológiailag fabrikált keresztény szemszögből. Tette volt ezt egy olyan világban, amelyben – mondom ezt már én – a tőkés világ térhódítása majdhogynem az aszkézisig taszítja azt, akit még mélyre ható spirituális igények és a keresztény hittételek mozgatnak.
Mindenesetre, az ár ellen úszva, Lefevbre kísérletezik a megértéssel. De magyarázata mégsem mélyen szántó. A Fidesz kapcsán ugyanis, másokhoz hasonlóan, legfeljebb valamifajta pszichologizáló alantasság túltengését sejteti: messze vagyunk itt attól, hogy számba vegyük a tőkés világ szerkezeti meghatározottságait, a tőkefelhalmozás parancsait, azt, ahogy Magyarország belesimul a tőkés világrendbe!
A liberalizmus, amely iránt az ausztrál oly elkötelezett, hagyományosan zavarba jön, ha a konfliktus jelenségével néz szembe. Konfliktus, vagy ne adj’ isten antagonizmus a társadalomban bizonyos csoportok között? Hiszen ott van mondjuk a piac jelensége, a kereskedelem békítő-együttműködő szelleme: ennélfogva nincs helye semmilyen mélyszerkezeti összeütközésnek. Ezt sugallja a liberalizmus. A konfliktust szító pedig vagy gazember, vagy a maradiság bajnoka, vagy, hogy Magyar Bálint közismert könyvének állítását idézzem, egy maffiaállam főkolomposa – mindezt a IV.-V. században élő Szent Ágoston is előlegezte, amikor úgy vélekedett, hogy üdvös lenne megkülönböztetni az államot az elvetemült rablóbanda ténykedésétől.[1]
Ily mód a liberalizmus filozófiailag a front egyik oldalán áll, amikor a kapitalizmusban fogant konfliktusokat méregeti (noha pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy önvakító módon piacot szeretne látni a kapitalizmus szükségszerűségei helyett). A másik oldalon pedig olyan disszidensek, mondjuk, mint a marxizmus. Bárhogy is legyen azonban, az bizonyos, hogy Orbán Viktor, a folytonos ellenségkereső/találó, már eleve itt antiliberális helyzetbe jut. A terekre az elrettentés céljából kirakott Soros-, Weber-, Zelenszkij- stb. plakátok, a képekkel elárasztott utcák nem is egyebek, mint az ellenségigénylés képi megnyilvánulásai, az ellenség-jelenség spektákulumai.
Nehezen feloldható dilemma, hogy lehetséges-e politika az ellenség azonosítása, a „mi” és „ők” közötti határvonal kemény-harcias-feszes-ideologikus meghúzása nélkül. Van-e valami eredendően jobboldali gesztus az ellenség kutatásában, a cezúrák vágyában, amely kijelöli azokat, akik hozzánk tartoznak, és azokat, akik eltérnek tőlünk – függőben marad ez a kérdés itt. A konfliktust tagadó liberalizmus, ahogy erre a harmincas években a rettenetesen kompromittálódott, egyúttal ördögien okos, jogász-filozófus, Carl Schmitt figyelmeztetett, úgy oldotta fel a kínt, hogy kriminalizálta az ellenfelet. Arra, aki kívül került a liberális kereteken, a kriminális elfajzás stigmáját ragasztják. Megfosztják méltóságától. És e logikát követve exportálták a liberális/demokrata szabadságot az elmúlt évtizedekben, így az amerikai elnökök, halálösvényeket létrehozva és áldozatok millióit teremtve – valamint hozzájárulva a liberalizmus további hanyatlásához.
Viszont nem felejthető a tény, hogy az ellenségkeresés függő szerkezeteket teremt, és sok hamis pillantást eredményez: amikor Orbán Viktor/Fidesz arra tart igényt, hogy monopóliummal bírjon a nemzeti függetlenség értelmezésében, azaz megszerezve integratív erejét, kisajátítani igyekszik a nemzet projektált lényegét, akkor egyszersmind függővé is válik az állandóan áhított ellenségtől.
Akik az Orbán-jelenséget afféle különc magyar kísértetjárásnak ábrázolják, letesznek arról, hogy beillesszék a kor szerkezetébe.
Ez a baj az általam már említett Magyar Bálint-féle maffiaállam-gondolattal is, amely nagyot markol, ám keveset ragad meg. Úgy is tekinthetünk rá, mint Charles Tilly nevezetes, vélhetően ismert, elemzésének itt liberális szempontokkal aládúcolt magyar változatára: az eszmefuttatásban az állam létrejötte abból hüvelyeződik ki, hogy valakik a történelem erőszakforgataga okán erősebb védelmet nyújtanak más fegyveres alakulatoknál, miközben rendszeresen bezsebelik a kereskedőtől a védőpénzt. Ez az okfejtés aztán alkalmazható a létrehozandó nemzeti burzsoázia gazdagságirányulását-vagyongyűjtését elősegítő Fidesz-uralom fellépésre is, amelynek úgyszintén stabil érdeke fűződött ahhoz, hogy biztosítsa magának a védőpénz folyósítását.
Voltaképpen Tamás Gáspár Miklós, akire, írásainak elmeéle okán, még itt-ott támaszkodni fogok, szétzúzta ezt az érvelést – amely valójában egy liberális meggyőződés alapján gondolkodik, miszerint meg kell állítani azt a jelenséget, hogy valaki politikai hatalommal segíti világra a gazdasági uralmat birtokló osztályt. A politika ne legyen bábája a gazdasági hatalomnak, ezt mondja. Hagyjuk békén a gazdaságot, hogy bontsa ki önmagából és terjessze az észszerűséget.
Ám az, amit a liberalizmus nagy hévvel ostoroz, nem más, mint a kapitalizmus kiiktathatatlan kísérőjelensége – beleértve a reálszocializmus 1989-es történelmi bukását, amely kapcsán a létrejövő tőkeviszonyok hajtóerejét is gazdaságon kívüli tényezőkben lehetett keresni. Nincs ebben orbáni különút. Egy olyan szerző, mint Marx arról beszélt, hogy a tőkés univerzumban a gazdasági kényszer lesz az elsődleges, mert a személytelen-gazdasági meghatározottságok megújhodása elegendőnek bizonyul, hogy a tőke mozgásrendje biztosítva legyen.
A bőséges tudással rendelkező, aprólékos ténygyűjtő ember, a Tőke szerzője tudna arról, hogy Magyarországon a Shell alelnöke jut majd politikai szerephez, akinek vállalatának nigériai ügyleteiről gazdaságetikai tankönyvek írnak élesen feddő modorban, és tudna arról, hogy a Black Rock vagy a Rheinmetall megtelepedtek ugyanitt, még a leendő kormány előtt, de legyintene: mindannyian a tőke parancsait követik, személyiségük mellőzhető. És nem kell az érett kapitalizmushoz a politikai hatalom beavatkozó ereje, mondaná – bírálják is ez miatt.[2]
A Fidesz-rezsim többlethatalma azonban megközelíthetetlen, amennyiben kiszakítjuk az elmúlt évtized világ-meghatározottságaiból. Inkább a jelenlegi világállapot meghasonlottságának a tünete, mintsem valamilyen különút megtestesülése. Specifikussága pedig csak az általánosságon belül képzelhető el.
Kezdjük azzal, hogy az orbáni érett éra, a NER fundamentumainak kialakítása, mindaz, amit ma még – alkonyatkor – szemügyre vehetünk, a Fidesz második hatalmi ciklusával veszi kezdetét. Tehát még a 2007-es világválság présében. Kizökkent az idő, harsogták sokan akkortájt – és csalódás vett erőt rajtuk. Először is azért, mert minden előzetes híreszteléssel szemben, semmit sem kímélve, ismét egy válság jutott felszínre. Hamisnak bizonyult a tőkés rendszer sziklaszilárdságára vonatkozó orákulum, amely már sokadszorra jósolta azt, hogy a tőkés világ maga mögött hagyta a kínzó válságokat. Aztán azért, mert az idő ugyan múlt, ám a válság nem szűnt meg válságnak lenni. Ráadásul a 2008-ban megtapasztalt pénzügyi perpatvar összekuszálódott egyéb válsággócokkal – ebből lett a pótfogalom: polikrízis.
Nézzünk körül röviden nemzetközi viszonylatokban, annak érdekében, hogy lássuk az Orbán által vezérelt Fidesz milyen tájékozódási pontok alapján faraghatott stratégiát! 2011-ben vagyunk a Fidesz-uralom elején. Barack Obama, aki korai elnöki fázisában még olyan szuggesztív-sodró beszédet tartott Kairóban, hogy a liberális remények is felszárnyalhattak, a jelzett évben már egy tőről metszett imperialista hadjáratot indított el Líbiában. Szokványosan véres polgárháborút szítva, szétverve az emberi egzisztencia támasztékait. Nem beszélve arról, hogy a jóléti ígéretei is szertefoszlottak a kizsákmányoltak számára.
Az európaiak, akik a válság kétségbeesett orvoslásán fáradoztak, maguk is ott foglalatoskodtak az imperializmus gócpontjában, azaz Észak-Afrikában. Például Sarkozy azt hangoztatta hevesen, hogy Líbia letarolásával/kifosztásával kellene megőrizni a megrendült eurót, és ott is támasztott igényt az erőforrások elosztásában való részvételre. Kritikus írók arról számoltak be, hogy az európaiak igencsak hozzájárultak a jogsértések szaporításához, a halálgépezet működéséhez – Líbia amúgy is megkerülhetetlen vonatkoztatási pont volt az európai imperialista ambíciók számára.[3]
Mindeközben kibomlott valamilyen tétova, és főleg kevés sikert elkönyvelő antikapitalista mozgalom is, amely a jövőre való tradicionális figyelem helyett, a térben rögzült hatalom jelentéseit óhajtotta megváltoztatni. Így született meg a Foglaljuk el a Wall Streetet! mozgalom – régi térhatalmi jelentéseket idézve. A mozgalom fellépése egybeesett a Közel-Keleten kibontakozó, demokráciára, cselekvésre áhítozó mozgalmak nyugtalanságával, a kilátások nélküli fiatalok lázadásával, különös tekintettel Egyiptomra és Tunéziára. De szaporodtak a lázadások az egész világon.
Az európaiak úgy akarták simára gereblyézni a gazdaság feldúlt földjét, hogy kényszerű takarékossági intézkedéseket működtettek. Az évtized közepén az EU más nemzetközi intézményekkel karöltve alárendeltségbe helyezte a mély válságba belebonyolódó görögöket, megbecstelenítve akár a polgári demokráciából fakadó népi döntés szentségét is.
A kioktató-rendreutasító-nádpálcás EU-s fellépést a válság után különös gazdasági hatalomra szert tevő németek egy kissé elfeledett honi eszmei irányulással igazolták. Ordoliberalizmusnak hívják ezt az orientációt,[4] amelyet valóban németek indítottak útnak, noha később nemzetközi pályákat futott be. Az ordoliberalizmus eme kései variációja elégedetlen volt a hagyományos liberalizmus piacpártiságának módozataival, és egy ősrégi fogalmat húzott elő a zsebből: a rendet. Ezt valamilyen konzervatív jelentéskörnyezet övezte, amellyel a németek lényegében mentőövet kívántak dobni a lejtmenetben lévő liberalizmusnak. De persze mindez mögött Európa gazdaságilag legpotensebb állama és nagy hatalmú kancellárnője állt.
Itt érdemes még egy megfontolást tenni. Jelen idő tájt ugyanis az a benyomás uralkodik, hogy Donald Trump nárcisztikus szeszélytárához tartozik, hogy folyton már-már szertartásszerűen megalázza az európaiakat. A helyzet azonban jóval összekuszáltabb: a távolság mindig fennállt, az amerikaiak meg alkalomadtán megvetően néztek az európaiakra. Mondjuk 2012-ben Obama elküldte pénzügyminiszterét, hogy hasznos tanáccsal lássa el a megszorító politika útvesztőiben eltévelyedett európaiakat. Timothy Geithner meg is látogatta az Európa-kritika későbbi kiváltképpeni tárgyát, kollégáját, a görög eset egyik negatív főszereplőjét, Wolfgang Schäuble-t, és elhűlt annak okán, hogy az öreg kontinensen milyen mereven gondolkodnak gazdaságról és politikáról.[5] (Történetesen Geithner úgy hitte – műveletlenséggel megáldva – hogy a németeknek, Európa vezérlőinek, a hitelvisszafizetéshez való doktrináris ragaszkodásában a Bibliához való hűség nyilatkozik meg. Nem.) Hovatovább még olyan magas rangú, a demokratákhoz kapcsolódó kommentátorok véleményét is említhetem, akik az európai válság utáni gondolkodás- és magatartásmódot, minden teketóriázás nélkül, egyszerűen perverznek minősítették.[6]
Aztán még a válság kontextusában radikálisnak nem nevezhető értelmezők is arról kezdtek értekezni, hogy a tőkés gazdaság fogaskerekei csikorognak, a sodró lendület elmarad: a stagnáció, vagy, hogy szakzsargont idézzek, a szekuláris stagnáció jutott uralomra. Méghozzá hosszú távon.
Eszerint nem a pandémia, vagy a háborúk kezdték ki a kapitalizmus szerkezetét és legexponáltabb részét, mármint a növekedést.
Kizökkent az idő, idéztem feljebb. De a radikális értelmezés, amely a gyökerekig akar lehatolni, nem így fogalmaz.[7] Hiszen ily mód előfeltételezni kellene, hogy előzetesen létezik valamilyen normalitás, amely megtörést szenved el. Holott a radikális észjárás magát a normalitás fogalmát teszi kritikája tárgyává, jelesül a tőkés mintázatokat követő normalitást. És nem tekinti idegennek a normalitástól a válság megnyilatkozását. Ellenkezőleg, magát a normalitást minősíti problematikusnak, és annak bensejébe helyezi a válságot.
Egyszóval, ily történelmi helyzetben forr ki a NER, amely irányt határozott meg, és elosztási mintákat szabott, valamint tőketámogatási képleteket formált.
Ha összegezni kívánunk, úgy azt mondhatjuk, Orbánék azt vehették szemügyre a világban, hogy az állandósult, egymásba láncolódó válságok ugyan alulról jövő nyomásokat, elkeseredést és ellenállást szülnek – de nem teremtenek ellenvilágokat. Azt láthatták, hogy az ellenállás visszahúzódik, hogy a kapitalizmus továbbra is képes magába olvasztani a tiltakozásokat, kicsorbítva azok élét, hogy a transzatlanti kapcsolatok törékenyek, és a liberalizmus folytonosan veszít az erejéből. Kihunyt a nyugtalanság legerősebb lángja, és a kapitalizmus második természetté vált.
Illiberalizmus?
Orbánt ideologikus hajlama arra sarkallta, hogy fokozatosan egy illiberális koncepció körvonalait rajzolja fel a kapitalista világ félperemén. Ami formabontó. Mindez elemi felháborodást, sőt káromlást váltott ki a napnyugati világ értelmezőiben – egyúttal biztosítva a leköszönő miniszterelnöknek azt az idézettséget, amelyről az akadémia szféra tagjai legfeljebb csak álmodoznak.
Ám Orbán túl sok vonatkozásban egylényegű volt a nyugati áramlatokkal, még ha ezeket a radikális jobb irányába is tolta.
Így Orbán és csapata vigyázzban állt, ha a neoliberalizmus apostolairól, Ronald Reaganról és Margaret Thatcherről esett szó: innen nézvést érthető az egykulcsos adó piedesztálra emelése, amely olyan egyenlőtlenséget serkent, hogy utána még korrigálni sem lehet a fonákszerű relációkat.
Liberalizmus?
Orbán esetében a legkevésbé sem érdekes, hogy hűtlenné vált az ifjúkori liberalizmushoz. A liberalizmus amúgy sokáig küzdött saját démonaival (az imperializmussal való vérszövetséggel, és akadt még olyan liberális is, aki fasiszta irányokat támogatott). És amikor Közép-Kelet Európában a rendszerváltozást jegyezték, a liberalizmus Nyugaton már régen neoliberalizmussá vedlett át. Benne a domináns osztályok azt nyilvánították ki, hogy vissza óhajtják szerezni a fordizmusban megerősödő munkásosztály által veszélyeztetett hatalmukat, valamint, hogy számukra terhesnek bizonyul már az a normativizmus is, amellyel a liberalizmus (mércéket felállítva) számonkérte a kapitalizmustól a szabadság és az egyenlőség torz megvalósulásait.
A neoliberalizmus révén a tőkésosztály tehermentesítette a tőke mozgásrendjét, leszerelte a kapitalizmus meghaladására vonatkozó politikai-gazdasági kérdéseket, és a letompított társadalmi vitákat a rendszerkonform azonosságkérdések felé mozdította el.
A posztszocialista országok rendszerváltói még heroikusan ragaszkodtak a liberalizmushoz, felidézve a szabadelvűség klasszikus eszményeit – arra gondolva, hogy mindez megváltó erővel hat az átmenet útján botorkáló emberekre, és előreviszi Közép-és Kelet-Európa történelmi pályáit is. Miközben a kapitalizmus fékezhetetlen dinamikája, hatalomteremtő/elosztó logikája átgázolt a liberalizmus idealizmusán.
A liberalizmus kognitív zavara különösen erőteljesen bukkant felszínre Trump előretörésekor. Minden kétséget kizáróan a liberálisok nem tévedtek, amikor veszélyforrást pillantottak meg benne. Ugyanakkor csupán feltárták a reális megismerést illető korlátozottságukat, méghozzá akkor, amikor úgy próbáltak pálcát törni az amerikai elnök felett, hogy vele kapcsolatosan felhánytorgatták a tények tiszteletének hiányát. Mintha valaha is létezett volna egy szűzies tényvilág, amelyhez vissza lehetett volna térni! Mintha a tények ilyen istenítése éppenséggel nem egy „reflektálatlan” pozitivizmus iránti naiv nosztalgia lenne!
Következésképpen, az a tény, hogy Orbán elhagyta a liberalizmus hajóját, nemcsak politikai opportunizmust képviselt. Hallgatott a kor mormolására. Gesztusa akár még realista politikának is elment. A pátyolgatott neoliberalizmust pedig a Fidesz-rezsim nemzeti projekciókkal, pontosabban nemzeti lényegtudással ötvözte. Azaz a neoliberalizmusba beleolvasztotta a nemzeti vérmítosz, a prepolitikai etnicizáló beállítottság darabkáit is.
Deviancia?
Igen. Ugyanakkor legalább futólag rögzítsük, nemzetközi sajtó is cikkezett arról, hogy a proteuszi neoliberalizmus, minden különösebb ellentmondás nélkül, nemzetinek álcázhatja magát. Igaz, amikor a rezsim befészkelte magát a NER-be, a feljebb szóba hozott válság fejleményei már megtépázták a neoliberalizmus tekintélyét. De mindhiába a reputációapadás, és dacára a piac kultuszát megkérdőjelező jelenségeknek, mint a nemzeti protekcionizmus térnyerése, a neoliberalizmus maradványai nem tüntethetők el teljesen. Még mindig kenőolajat jelentenek a kapitalista masinéria számára. Ráadásul, fenntartva a különféle félelmekből eredő fenyegetettségérzést, és a konkurencia általi hajszoltságot, a neoliberalizmus egyúttal ablakot nyit az autoritarizmus gyakorlására. Érdemes bizonyos elemeit konzerválni.
Autoritarizmus?
Igen. A Fidesz kitermelte a tekintélyelvűség csíráit már azzal, ahogy egy monopolista pozícióra törő szereplő magatartásával kezelte a nemzeti kérdést, amely Magyarországon, a történelmi szétszórtság okán, tudjuk ezt, hallatlanul összetett probléma.
Kapitalizmus és nemzet – nem egyszerű viszony ez. Különösen egy olyan országban, amelyet a történelem és a kapitalizmus együttese a félperemre taszít, és amely a világgal való egyenlőtlen csere különféle változatainak a foglya. Az, hogy 2007 után az EU-n belül megszaporodtak a felszínre áramló, országok/régiók közötti különbségek/egyenlőtlenségek továbbélését taglalgató írások, nem is véletlen. Aki ezt pusztán megszegett ígéretnek tudja, nem ismeri a tőkés dinamika különbségteremtő- és konzerváló hatásait: függ az akár átformált különbségek meglététől.
Ám a Fidesz reflexivitása olyan nemzetelgondolást szorgalmazott, amely nem akart tudni a kapitalizmus talaján létrejövő osztálytagolódásról. Csak az egység mítoszát ismerte. Innen kitekintve nyilván a nemzeti tőkésréteg felülről végbemenő életre keltése apriori módon igazolást nyert. És erről a koncepcióról leperegnek az olyan közismert kifejezések, mint a „képzelt közösség”, amely a nemzet eredendő lényegnélküliségét hivatott megjeleníteni. Még azt sem tudja e koncepció elmondani a megfelelő módon, hogy Trianon valódi rákfenéje, hogy az imperializmus hatalomvágyának a hozadéka!
A nemzeti autoritarizmus kiiktathatatlan jellegzetessége, hogy lefelé csapkod, és közvetett megrendszabályozásokkal él. Mindehhez hozzáadódtak a magyar nagytőkés réteg mihamarabbi létrehozásának gyakorlatai, a nemzetinek mondott nagytőke szolgálatába állított mechanizmusok – mintha a tőkeviszonyra eleve áldást kellene adnunk, amennyiben nemzeti színekben tetszeleg! Mintha a nemzeti ruhát magára öltő tőke nem lenne ugyanúgy megvalósulása a tőkelogikának és a benne rejlő aszimmetriáknak! Mintha nem kellene figyelembe vennünk, hogy a tőke folyékonyan beszél, hol nemzeti, hol internacionális nyelven! És mindez az autoritarizmus televényföldjét jelentette.
De nem hagyhatom ki a középosztály szerepét sem az osztályszerkezet kialakításában. Oly sok tintát elpazarol a középosztály léte kapcsán, megannyi esetben eszményítve ezen osztály társadalom-egyensúlyozó képességeit. Ezzel szemben állnak persze azok, mint Hadas Weiss,[8] akik
az ideológia alig rejtett kivetülését látják a középosztály feltételezésében: az egész manőver lényege, hogy elrejtse a mélyszerkezetet, és azt a benyomást keltse, hogy a tőkés rendszerben eléldegélnek az önmagukra támaszkodó alanyok. Az is elképzelhető, hogy a fontos szerző, Níkosz Pulandzász, segítségét kérve itt új kispolgárságról beszéljünk.[9]
De ha a konvencionális fogalomhasználatnál maradok, akkor kijelenthető, hogy a középosztály materiális és nem-materiális képzeteiért, érdekháztartásáért folyt a harc.
A NER a nemzeti akkumulációs rezsimbe próbálta beintegrálni a középosztály tagjait szövetségi szálakat fonva a nemzeti nagytőkével. De ott meredezett a kozmopolitizáló középosztály másfajta felzárkózási terepe, nevezetesen az EU is. Ami szintén felülről érkező ideológiai apparátusokat feltételez. Ráadásul az EU autoriter intézkedései, neoliberális meghatározottságainak kibomlása, sokszor éppen a(z) (eladósodott) középosztály pozícióját veszélyeztették, ahogy ezt sokan panaszolták.
Az EU azonban még mindig bír olyan lehetőségekkel, amelyek révén sikeresen fordul az itt szóba hozott kispolgársághoz (káderek, transznacionális szektorokban résztvevők, alkalmazottak, a média szereplői stb.). Lehajol hozzájuk, mint szövetségeshez. Ez a kispolgárság, amely megveti a tudással és a megfelelő társadalmi-jelképes pozícióval nem rendelkező rétegeket, így a munkásosztály tagjait is, meghatározott helyeket birtokolva a kapitalizmus reprodukciós szerkezetében szövetséget talál azzal a „transznacionális tőkés blokkal”, amely fontos szerepet játszik az EU hatalmi architektúrájában.[10] Az EU mozgástere, az anyagi engedmények adományozása, valamint a kozmopolitizmus értékeire való hivatkozás, ha következetessége bírálható is, lehetőséget ad az európai passzív beleegyezés fenntartására.
Visszatérve a Fidesz tekintélyelvűségéhez: nem kellene itt túl gyorsan záróvonalat húzni. Mégiscsak figyelemre méltó, hogy az autoritarizmussal való viaskodás a kor tartozéka. Autoriternek minősítették (helyesen) a szaporodó megszorítások elleni lázadások letörését foganatosító EU-t, amely a normalitás, és a restaurálást követelő tőke nevében avatkozott bele a belügyekbe. A liberalizmus is belebonyolódott az autoritarizmus gyakorlásába: az erre vonatkozó vádak nagyon is meggondolandóak.[11]
Eközben az autoritatív neoliberalizmus is elfogadott fogalommá vált, noha észreveszünk ebben némi tautológiát. A válság metasztázisainak eltüntetésére, valamint az elégedetlenség lebírására irányuló hatalmi fellépés a félelem eszközeivel élt. Olyannyira, hogy beleégette a félelem vonatkozásait a jelenlegi világállapot lakóiba – itt gyorsan csatlakozom azokhoz, akik úgy vélik, hogy ez lehet az oka annak, hogy néhány esetet leszámítva, alig látunk robbanóerejű tiltakozást a különféle háborús-erőszakteli tendenciákkal szemben. Elmaradoznak a szisztematikus tiltakozások, noha Európában is tudunk olyan elöljárókról, akik szívesen hadrendbe állítanák a polgárok ezreit. Valamikor a fiatalok, és mások, akik nem fogadták el a fennállót, éppen a háborúellenes mozgalmakban próbálták ki saját erejüket.
És nem tekinthető furcsaságnak, hogy korunk egy csokorba vonja az autoritarizmus és a végletekig megengedő magatartás, a permisszivitás virágait. Az egykori frankfurti kör tagjai sokat szóltak erről. Meg is rökönyödtek annak okán, hogy észrevették, miszerint akadnak olyan lázadásformák, szabadságra hivatkozó elégedetlenség-alakzatok, amelyek mélyén megrögzült tekintélyelvűség lappang. Ők ezt azzal magyarázták, hogy a kapitalizmus olyan antropológiai töréseket hozott létre, amelyek megfoghatatlanok a régi fogalmi eszközökkel, valamint azzal, hogy a termelés parancsoló normái észrevétlenül beköltöztek az emberekbe. Látjuk ezt.
Orbán/Fidesz megelőlegezte a szelektív/imperialista származás logikáját érvényre juttató kizárásásos-erőszakos trumpi migrációs politikát?
Igen, nyilvánvalóan. Az eredetvonalak azonban az „eurofehérség”, a fehér faj hierarchizáló jelentéskorpuszához vezetnek bennünket. Hans Kundnani méltán népszerű és idevágó könyve a mába belehelyezkedve elemzi behatóan a kérdést, eloszlatva a homályt.[12] A küldetéstudatos EU által támogatott nemzetfeletti európai azonosság páncélja mögül kiszüremlenek az etnokulturális partikularizmus, a hatalomigény jelentései. A partikularizmus egy olyan szervezet esetében, amely leckéket akart adni a világnak a különbségek tiszteletét, a normativitást illetően, és univerzalizmusból, valamint glóriát vont a saját feje köré, az átgyúrt gyarmati logika, az elnyomott európai tartalom kérlelhetetlen felbukkanását jelzi. Tapasztaljuk, hogy mindebben nem valamilyen elfajzott szélsőjobboldal mutatja meg magát.[13]
Konzervativizmus, amelynek visszahódítását a Fidesz megcélozta?
Az igen kimondása itt némi magyarázatot igényel. Kétségkívül tarka a konzervativizmus térképe. De bármennyire is formálgatták a kereteket jelentékeny írók, és bármennyire is tágították-szűkítették a beállítottság fogalmát, a konzervativizmus mindig feszültségben állt a tőke teremtő rombolásával. Ezt csak ellentmondások révén lehet csillapítani. Beszámolhatunk még olyan konzervatív kísérletekről is, amelyek kritikai szándékkal közelítettek a kapitalizmushoz, ám hierarchiák megszentelésénél kötöttek ki.
Ironikusan cseng, hogy egy konzervatívnak vélt, ám szélsőjobboldali kortárs szerző, Kevin DeAnna, a konzervativizmus lehetetlenségéről cikkezett. Azt nyomatékosította, hogy a konzervativizmus csak eszközként lehetséges. A cél viszont más. Valójában megemlítendő, hogy a Fidesz-uralom szilárdulásának idején előtérbe kerülő Trumpot is támogató konzervativizmus felmondta a kapcsolatot a liberalizmussal. Nem is konzerválni akart, hanem utánozni az imént említett kreatív rombolást.
Konzervativizmus és transzgresszió, a kötelékek áthágása, normabontás?[14] Fura ez, de leképezi a mai valóságot. A konzervativizmus magaslatai elérhetetlenné váltak. A kapitalizmus nemcsak a liberalizmust, de a konzervativizmust is magához idomította, kihúzva a méregfogakat.
Sommázva: az orbáni/Fidesz-rezsim ténykedése visszhangokkal teli. És nagyon is európai hajtás.
A már említett TGM azt fontolgatta idestova tizenkét éve, hogy „liberális illúzió gátolja a rendszer megítélését”.[15] Abban a hitben ringatják magukat az értelmezők, hogy a posztszocializmus embere olyan lesz, mint egy elképzelt eszményi polgár: délelőtt szorgos, délután humanista elvekkel felvértezve és elcsendesülve könyvekbe merül, este meg átszellemülten színházba megy.
Mintha az Orbán Viktor-féle rezsim nem éppen a kapitalizmusba beágyazott polgárság szituációját valósította volna meg! Mintha a burzsoázia fittyet hányhatna a kapitalizmus törvényszerűségeire!
A filozófus úgy gondolta, hogy „Orbán, meg kell adni, szeretné kivezetni Magyarországot a gazdasági és civilizációs válságból – azon az áron, hogy tönkreteszi”. Kiélezve: amott a világban a válság erupciója, itt a közelgő magyar katasztrófa – amihez csak azt adhatom hozzá, hogy a válság és a katasztrófa jelentései jelenleg egymásba bonyolódnak. Nem különválaszthatók immáron semmilyen szinten.
Lehet ugyanis, hogy a magyar választások okozta eksztázis azt a benyomást kelti, hogy Orbán bukása után kisimulnak az európai ráncok – ez azonban csupán a leköszönő miniszterelnök negatív/pozitív kultuszát és Magyarország nemzetközi hatalomsúlyának aránytévesztő felértékelését jelenti. Azaz olybá tűnik a választások utáni európai diadalmámor kapcsán, hogy amennyiben Budapesten villámlik, úgy Európa többi részében dörög az ég.
Azonban a világ folyása a hatalom eloszlása okán olyan, hogy továbbra is fordítva áll a dolog. Sőt, mi több, a világrendszer elméletének kezdő tanulmányozója is rögtön megerősíti, hogy ha akarjuk, ha nem, errefelé félperem-országok léteznek. A választás vize szalad, a kapitalizmus köve azonban marad, hogy egy általánosan ismert versfordulatot parafrazáljak.
Lehetséges, hogy az EU főhadiszállásán akadtak megrészegült pillanatok az elöljáróknál, vagyis módfelett lelkesedtek akkor, amikor a választás estéjén végre megnyílt a lehetőség, hogy semlegesítsék a fura-agresszív-zavarkeltő-ágáló közép-európai Orbánt. Ám ez nem módosítja az európai prózát. Az EU vezérei éppen annyira iránytalan-bolyongóak lesznek továbbra is, mint eleddig – oszcillálva a Trumppal szembeni gyengécske lázadástól a teljes alárendelődésig. És nem tűnnek el, mint a kámfor a gazdasági hegemónia hírnökei, a piacfoglaló kínai elektromos autók, nem rozsdásodik a világszintre érkező kínai logisztika, nem illan el az európaiakat a kényszerű fegyvervásárló szintjére lefokozó Trump.
Az európaiak egyébként is az amerikai elnök kezére játszanak, amikor rendületlenül háborús fantáziákat gyártanak, és belevetik magukat az újramilitarizációba, hiszen kliensként újrateremtik magukat. Nem beszélve arról, hogy a Hormuzi-szoros körüli embertelen-nekrofilisztikus trumpi ügyködések is csak tovább szűkítik az európai energetikai mozgásteret. Noha mindhiába ismételgetjük, hogy Trump fékezhetetlen-kiszámíthatatlan őrjöngésbe fogott, itt mégiscsak arról van szó, ahogy ezt egy állítás sugallja, hogy az őrület már régóta a rendszer legbensőbb része.
Választás?
Kritikus elme ugyan tudomásul veszi az eredményeket, de kellő távolságot tart azzal a betokosodott hittel szemben, hogy a „nép választ”. Ismeri a választási kretenizmust, amely nagy vonalakban megkerül minden lényeges kérdést, miközben a (megszelídített) demokráciáról szónokol. És tudja, milyen formákat ölt magára a liberális-demokrácia választási mechanizmusa: egy finom kortárs szerző, Roberto Esposito, fogalmaz úgy, hogy a képviselet virtuális-mediális performansszá (rappresentazione), a közélet, pedig, irányított (teleguidato) impulzusokká csökevényesedik.[16]
Tehát, a magyar „baloldal” à la DK, amely amúgy is túlalkalmazkodott a kapitalizmushoz, maga is kedvet kapott arra, hogy a világtrend szerves részévé váljon: ledobta a baloldaliság álarcát. Ismerjük La Rochefoucauld sokat emlegetett mondását, miszerint a képmutatás az a bók, amellyel a bűn az erénynek adózik. Manapság azonban már senki sem adózik az erénynek.
A Fidesz holdudvarának tagjai panaszkodnak, hogy gyűlölethullámok verdesték őket. Ám mindhiába a sopánkodás: a szövedékek felfejtéséhez nem erkölcscsőszi magatartást kell felvenni, hanem mondjuk bele kell merülni Spinoza Etikájába, aki még a modernitás pirkadatakor oly nyomatékosan szólt a politika és a gyűlölet felettébb bensőséges viszonyáról.
Hatalmi konfiguráció?
A magyar jobboldal belső gyürkőzését, a tőkeakkumuláció módosított eszközökkel való terelgetését látjuk. És az egykori Fidesz akkumulációs rezsimjének címzettjei, a mai győztesek, bennfentesként újramontírozzák a rendszert.
Erre futja az erőből. Ebben is a világ lenyomata a magyar konstelláció: nem helytálló az az állítás, hogy nincs többé cezúra bal- és jobboldal között, hanem akkor kerülünk közelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy csak/túlnyomórészt a jobboldal változatai, alesetei virágoznak. A rezsim elleni dühös népharag ide, a saját farkába harapó kígyónak, azaz a Fidesznek a veresége oda, mindez azt jelenti, hogy az uralkodó osztályok immáron nem tudtak a megszokott módon uralkodni.
Úgy hírlik, hogy a leendő miniszterelnök egyszerre ejtette szerét annak, hogy Wass Albertre és József Attilára hivatkozzon.[17] Nyilván mi tudjuk, hogy az effajta párosításból József Attila kerül ki vesztesként. De hát neki egyébként is az a sors jut osztályrészül, hogy vesztesként létezzen.
⚠️Ebben a hónapban is 1 millió forintot szeretnénk összegyűjteni - ebből még 460 ezer forint hiányzik.
💜Áprilisban még legalább 10 havi támogatót keresünk, leszel te az egyikük?
💚Köszönjük, ha beszállsz te is, hogy fenntarthatóbb legyen a Mérce!
[1] – Augustine. The City of God. Book IV, Chapter 4, Project Gutenberg, 2014. www.gutenberg.org/files/2412/2412-h/2412-h.htm#part01.
[2] – Marcel van der Linden, Karl Heinz Roth (Hrsg.) Über Marx hinaus: Arbeitsgeschichte und Arbeitsbegriff in der Konfrontation mit den globalen Arbeitsverhältnissen des 21. Jahrhunderts, Assoziation A, Berlin, Hamburg.
[3] – L. Pradella, Rad, T.S., Libya and Europe: imperialism, crisis and migration. Third World Quarterly, 2017, 38 (11), 2411–2427.
[4] – Dyson, K., Conservative liberalism, ordoliberalism and the state, Oxford University Press, Oxford, 2021.
[5] – Geithner, T. (2014). Stress Test: Reflections on Financial Crises. New York: Random House, 483. Dyson, K., ibid. 274.
[6] – M. Matthijs (2015): Powerful rules governing the euro: the perverse logic of German ideas.
[7] – A frankfurti kör (Adorno pl.) pontosan így fogalmaz. Lásd, F. Engster, Commodity mediation and the economic constitution of objectivity and subjectivity, History of the Human Sciences, 2016, Vol. 29(2) 77–95.
[8] – Hadas Weiss, We Have Never Been Middle Class, Verso, London, 2019.
[9] – Nicos Poulantzas, Classes in Contemporary Capitalism, London, NLB, 1976, 287. Itt támaszkodtam M. Merlingen, (2021) Poulantzasian perspective on EU foreign policy, in: The Routledge Handbook of Critical European Studies, Ed. by D. Bigo, Th. Diez, E. Fanoulis, B. Rosamond and Y. A. Stivachtis, Routledge. Azt fejtegeti a szerző, hogy a felső középosztály a leginkább befogadó az EU kapcsán.
[10] – Ibid.
[11] – L. Lynch, The Liberal West’s Authoritarian Turn, https://lilylynch.substack.com/p/the-liberal-wests-authoritarian-turn.
[12] – Hans Kundnani, Eurowhiteness: Culture, Empire and Race in the European Project, Hurst & Company (London); Oxford University Press (New York. Poulantzasian perspective on EU foreign policy, in: The Routledge Handbook of Critical European Studies, Edited by Didier Bigo, Thomas Diez, Evangelos Fanoulis, Ben Rosamond and Yannis A. Stivachtis, Routledge.
[13] – Oleart, A., J. Roch (2025) The Colonial Imaginary of ‘Europe’ in the EU’s Asymmetrical Response to the Russian and Israeli Aggressions: Ukraine as a Member of the ‘Family’ Whilst ‘Othering’ Palestine. Journal of Common Market Studies, 6, 1685-1709.
[14] – A. Nagle, Kill All Normies: Online Culture Wars from 4chan and Tumblr to Trump and the Alt-Right, Zero Books, 2017.
[15] – TGM, ibid. A filozófus elemzésének komplexitása: egyfelől szólt Orbán Viktorról, mint „historikus alakról”, másfelől pedig aligha akadt olyan értelmező, aki erősebb kritikát szórt a volna a Fideszre a jogállam leépítése, az etatizmus, és az etnicizmus kapcsán. Lásd még, uő. Világvége I, A korszellem dúdol, Kalligram, 2023.
[16] – R. Esposito, Postdemocracy and biopolitics, European Journal of Social Theory, 2019, 5.
[17] – Gavra G., Nagy A. T., Párbaj, Spirit Publishing, 2026, 118.
