A Nyugat a keleti bővítést civilizációs missziónak tekintette, s ebben a gondolati keretben nem kaphatott helyet a szociális gondolat, a kommunizmus vagy az antikapitalizmus. Az európai államok militarizálódásával az ideológia elnyomás fokozódni fog.

Hozzászólásom a Böröcz József cikke által felvetett kérdések körüli vitához bővíti a lehetséges válaszok körét az eme írás címében megfogalmazott kérdésre: Mire jutottak az államszocializmust kapitalizmusra váltó országok egy emberöltő alatt?

Az írásban szóba kerül, hogy:

• Több évtizedes uniós neoliberális politika vezetett ahhoz, hogy a közösségen belül területi különbségek elmélyüljenek;
• A félperiférikus országokat kényszerítették arra, hogy folytassák a privatizációt és a strukturális reformokat, s általános megszorító intézkedéseket tegyenek, ami hatalmas károkat okozott a kelet-közép-európai társadalmakban;
• A Nyugat a keleti bővítést civilizációs missziónak tekintette, s ebben a gondolati keretben nem kaphatott helyet a szociális gondolat, a kommunizmus vagy az antikapitalizmus;
• Az új európai antiszociális trend a szent fegyverkezés és háborús gazdasági berendezkedés, amely súlyosan megterheli Kelet-Közép-Európát is.

A szerző így összegzi azoknak a változásoknak a megnyilvánulásait, amelyeket az 1989-90-es átalakulások hoztak Európa és Észak-Eurázsia egykori államszocialista társadalmainak globális helyzetében:

„1) Teljes körű, katasztrofális fogyókúra az érintett makrorégiókban; 2) a szövetségi államaikat szétcincáló szeparatista nacionalizmus belpolitikája okozta széttöredezettség; 3) a széthullás háborúi”.

A gondolat, amit ehhez hozzátennék, az az, hogy miközben mindezek történtek, ezen társadalmak egy igen fontos szerepet kaptak a globális kapitalizmus rendszerében, ez pedig az antiszocialista eszme és gyakorlat képviselete. Minél több problémát okozott ezekben a társadalmakban a tőke működése által generált ciklikus válságoknak, illetve ezen válságok tőkecentrikus megoldásainak a sora, a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenetnek egyik legfontosabb dimenziójává az államszocializmus elítélésétől az antiszocializmusba való átmenet vált. Újabban, az amerikai hegemóniára támaszkodó neoliberális kapitalista világrend csődbemenetele közben, az Európai Unió következő állomása a háborús unió lett, melyben a volt államszocialista országokra, főleg a volt Szovjet Unióval határosakra, új fontos szerep hárul: áldozatokat hozni az unió keleti határainak, és ezzel együtt egy olyan világnak a megvédésében, ahol a Nyugati nagyhatalmakhoz való alárendelésüktől várják félperifériás státusuk hátrányainak az enyhítését.

Böröcz József A félresikerült fausti alku című vitaindító cikkét két részletben publikáltuk a Mércén. Ezekben a szociológus arra vállalkozik, hogy értékelje a rendszerváltó államok elmúlt 35 évét, valamint bemutassa, hogy az „államszocialistának” megmaradt országok mire jutottak az elmúlt évtizedekben. Az első rész itt, a második rész itt olvasható.

Ide jutottak tehát az államszocializmust kapitalizmusra váltó országok egy emberöltő alatt. Ma, a szocializmus elítélésének és üldözésének nem főként a múltra való vonatkozásban és bizonyos, földrajzilag körülhatárolható régiók tekintetében, hanem egyre inkább a kapitalista világrend jövőbeli alternatívájának a tagadása szempontjából van fontossága. Mivel a posztneoliberális kapitalizmus militarizálódásával szemben az internacionalista szocialista szerveződésnek kulcsszerepe lehet, ahhoz hogy az előbbi ne ütközzön semmiféle akadályba, az utóbbinak a legkisebb lehetőségét is el kell fojtani. És kitől várható el ez hitelesebben, mint a volt államszocialista társadalmaktól, amelyeket az egyenlőtlen fejlődés folyamata továbbra is szemiperifériás függőségben tart?

Írásom egy bejegyzés a fenti történetnek a margójára, de szükségszerűen ki is lép ebből a margóból, mert az antiszocializmus megerősödését a volt államszocialista országokban nem érthetjük meg a neoliberális és poszt-neoliberális Európai Unió antiszociális trendjén kívül. Végül is mindkét fejlemény a mai kapitalista világrendnek a megnyilvánulása, ezért egymással való összefüggéseikben és történetiségükben kell őket kezelnünk.

A nyugat-észak-dél-európai gazdasági közösség fejleményei az antiszociális kapitalizmus fele[1]

Az Európa 12 leckében című dokumentum (Európai Bizottság, 2016) többek közt arra emlékeztet, hogy az Európai Uniót (EU) politikai célok elérése érdekében hozták létre gazdasági együttműködés révén. A mindenkor követett deklaratív cél a gazdasági növekedés és a nagy gazdaságokkal való versenyképesség biztosítása volt. A döntéshozók felismerték, hogy az 1986-ban létrehozott Európai Egységes Piac szélesebb bázist biztosíthat az európai vállalatok számára, mint pusztán a hazai piacuk; ezért az EU igyekezett lebontani a kereskedelmi akadályokat (Európai Bizottság, 2016, 8).

Az 1993-as Maastrichti Szerződés által garantált négy szabadságjog közül a tőke szabad mozgása kulcsfontosságú volt a neoliberális globális kapitalizmus fejlődése szempontjából, amely új területeket igényelt a tőkebefektetésekhez, új piacokat a többlettermékek számára, valamint új olcsó, képzett és képzetlen munkaerőt, amely a lehető legkisebb ellenszegülést is elkerüli kiszolgáltatottsága miatt. A neoliberális EU kritikus elemzői megjegyzik, hogy eme Szerződés az egységes piacot belső határok nélküli térségként határozza meg, amelyben biztosított az áruk, személyek, szolgáltatások és tőke szabad mozgása; a gyakorlatban azonban ez az egységes piac egymással versengő államok uniójaként működik. Ezért, még ha diskurzívan az EU-t olyan térként építették is fel, ahol a verseny kéz a kézben jár a szolidaritással, valamint a társadalmi-gazdasági és területi kohézióval, az Egységes Piac tényleges kiépítése azt mutatta, hogy „a verseny szabályaiban a társadalmi normák messze elmaradnak a tőke szabad mozgásának jelentősége mögött” (Lehndorff, 2015, 10). Hogyan jutottunk ide?

Brüsszel, 2024. július 4. Az Európai Tanács soros magyar elnökségének logója és az uniós tagállamok zászlói a brüsszeli Európa-negyedben lévõ Justus Lipsius épületben 2024. július 4-én. Magyarország július 1-tõl december 31-ig tölti be az Európai Unió Tanácsának soros elnöki tisztségét.MTI/Bodnár Boglárka

Amikor az első Európai Gazdasági Közösség (EGK) alapító tagjai, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia, Belgium és Luxemburg megnyitották határaikat a szabad kereskedelem előtt, a kapitalizmus egy olyan tőkefelhalmozási rendszeren alapult, amelyet a fordista produktív gazdaság és a keynesi jóléti állam jellemzett. Később, amikor az EGK-t Görögország (1981), Spanyolország és Portugália (1986) felvétele révén kibővítették, és aláírták az Egységes Európai Okmányt (1986), a neoliberális kapitalizmus elkezdte átalakítani a nemzeti társadalmi és gazdaságpolitikákat, valamint az állam szerepét mind a privatizáció és a piacosítás előmozdításában, mind pedig a tőke szabályozatlan globális áramlásának megkönnyítésében. 1993-ban a Maastrichti Szerződés meghatározta az Európai Egységes Piac alapelveit, amelyek lehetővé tették a vállalkozások indítását vagy a munkavállalást eme belső piacon belül bárhol. 1995-ben Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozott az új EU-hoz, amely a regionális politika terén célt tűzött ki a gyéren lakott régióik támogatására.

Egyébként a Strukturális Alapok integrálása egy átfogó kohéziós politikába Görögország, Spanyolország és Portugália gazdaságának az európai egységes piachoz való igazítását célozta, hogy ezeket az országokat új piacokként használják a nyugat-európai vállalatok termékei számára, és új munkahelyeket teremtsenek területeiken, és általában véve az EU legszegényebb és legelmaradottabb régióiban. Eközben egyre nagyobb hangsúlyt kapott a foglalkoztatottsági ráta és az emberek foglalkoztathatóságának növelése, amivel 1997-ben foglalkoztak, amikor az Amszterdami Szerződésben meghatározottak szerint kidolgozták az Európai Foglalkoztatási Stratégiát. Bár „szociális időszaknak” nevezik, mivel a Maastrichti Szerződéshez képest legalább néhány ígéretet tett ezen a területen, az 1997–2005 közötti időszak nem tudott több piaci korrekciós politikát érvényesíteni az Unió egész területén, mivel mindez egy olyan kontextusban történt, amelyben az EU nem a jogszabályok harmonizációját szorgalmazta, hanem legfeljebb a legjobb szociálpolitikai gyakorlatok irányába tartó konvergenciát célozta meg (Pochet, 2020). Az Amszterdami Szerződéssel párhuzamosan a tagállamok aláírták a Stabilitási és Növekedési Paktumnak nevezett megállapodást, amelynek célja a Gazdasági és Monetáris Unió stabilitásának elősegítése és fenntartása, a költségvetési felügyelet megerősítése és a magas költségvetési hiány esetén követendő eljárás végrehajtásának felgyorsítása volt. Végül, de nem utolsósorban, ez a politika tagadhatatlanul megmutatta, hogy

az Európai Unió elsősorban gazdasági unió, és gazdasági, fiskális és monetáris politikáját minden tagállamban érvényesítik, míg a szolidaritás és a kohézió ígéreteit csak a nemzeti szociálpolitikákkal kapcsolatos puha ajánlások révén ösztönzik.

2007-ben az EU állam- és kormányfői aláírták a Lisszaboni Szerződést (de az csak 2009-ben lépett hatályba), amelynek célja az volt, hogy Európát „a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává tegyék, amely képes fenntartható gazdasági növekedésre, és több és jobb munkahelyet és nagyobb társadalmi kohéziót teremt”. 2010-ben az EU intézményei elfogadták az Európa 2020 stratégiát, amely továbbfejlesztette a növekedésért folytatott verseny neoliberális eszméjét, a környezeti és társadalmi szempontokat figyelembe vevő „intelligens, fenntartható és inkluzív növekedés” szlogenje alá helyezve azt.

Mindeközben a 2008-as pénzügyi válság világossá tette, hogy a modell, amely az állami és magán eladósodáson alapuló növekedést támogatta, elmélyítette a kapitalizmus által generált válságokat, a krízisre adott megoldások pedig újabb válságok feltételeit teremtik meg. Az uniós szociálpolitika szempontjából, a José Manuel Barosso vezette Bizottság 2005 és 2014 között az európai szociális párbeszéd romlásához vezetett, különösen az euróövezet 2009-es válságának kitörésével (Tricart, 2020), sőt ekkor már a szociális védelem és a társadalmi befogadás terén alkalmazott nyílt koordinációs módszer is elvesztette jelentőségét (Vanhercke et al., 2020). Ezzel párhuzamosan a jobbközép és szélsőjobboldali kormányok túlsúlya az EU tagállamaiban az antiszociális megszorító intézkedéseket részesítette előnyben a válság „megoldásaként.”

Összességében, az akkori társadalmi-gazdasági kormányzás elmélyítette az EU-n belüli területi egyenlőtlenségeket és fokozta a feszültségeket a szociál- és gazdaságpolitikai döntéshozatal között. A 2008-as válság „új uniós mechanizmusok létrehozásához vezetett a bankok stabilitásának biztosítása, az államadósság csökkentése és a tagállamok, különösen az eurózóna gazdaságpolitikájának összehangolása érdekében” (Európai Bizottság, 2016, 17). Ahogy a kritikusok megjegyezték, a Monetáris Unió megmentése érdekében a bevetett mentőcsomagokat neoliberális módon határozták meg. „Az Európai Központi Bank arra kényszerítette a veszélyeztetett államokat, hogy olyan gyógyszereket szedjenek, amelyek csak súlyosbítják a betegséget”, azaz „korlátlan, nulla kamatozású hitelt nyújtott a bankszektornak, hogy alacsonyabb kamatlábak mellett fellendítse a válságban lévő államoknak nyújtott hiteleket”, miközben „ezeket a hiteleket megszorító intézkedésekhez kötötték” (Lehndorff, 2015, 11-12).

Ezenkívül az Európai Bizottság kitalált egy új gazdaságirányítási rendszert, az úgynevezett Európai Szemesztert, amely a tagállamok gazdasági felügyeletének eszközévé vált. A félperiférikus országokat (az eurozónán belül és kívül egyaránt) arra kényszerítették, hogy folytassák a privatizációt és a strukturális reformokat, és ehhez kapcsolódóan csökkentsék a közkiadásokat, valamint megszorító intézkedéseket hajtsanak végre az egészségügy, a szociális szolgáltatások, a nyugdíjrendszerek és az infrastrukturális beruházások terén is. Az Európai Bizottság tagállamainak tett, a szegénység és a társadalmi kirekesztés, valamint a jövedelmi egyenlőtlenségek csökkentésére irányuló ajánlásait a nemzeti döntéshozók nem vették komolyan, miközben a kötelező gazdasági intézkedések tovább súlyosbították ezeket a problémákat.

Az EU társadalmi-gazdasági kormányzásán belüli folyamatos feszültségeket a Jean-Claude Juncker által irányított Bizottság által 2017-ben elfogadott Szociális Jogok Európai Pillére sem tudta feloldani. Olyan körülmények között, amikor a Business Europe nem volt hajlandó tárgyalni az európai szociális párbeszéd újranyitásáról, a Pillér legfeljebb a szociális Európa hiányának kockázatára mutatott rá, de nem tudott konkrét terveket kidolgozni az uniós politikák, köztük az európai szemeszter [2] valódi szocializálására (Pocket, 2020). Mindazonáltal, 2020 januárjában, az új, Ursula von der Leyen vezette Bizottság megújult ígéretet tett az „igazságos átmenetet garantáló erős szociális Európa” eszméje nevében, beleértve a klímasemlegességre való átállást, a digitalizációt és a demográfiai változások kezelésére szolgáló megfelelő politikákat (Vanhercke et al., 2020).

Az „igazságos átmenet” 2020 végén azonban csak üres szlogen lehetett, mivel a világgazdaság és ennek Európai központjai a kapitalizmus új válságával néztek szembe (Roberts, 2020; Davis 2020). A gazdasági recesszió jelei már ezt megelőzően is megmutatkoztak, és a COVID-19 kezelésére bevezetett korlátozások következtében egyre inkább mélyültek. Válaszul, az Európai Bizottság 2020 márciusának közepén felfüggesztette a szigorú állami támogatási korlátozásokat, lehetővé téve a 27 uniós tagállam számára, hogy pénzt pumpáljanak a koronavírus által sújtott gazdaságaikba és vállalataikba. Ezzel párhuzamosan a Bizottság hiteleket kezdett felvenni a nemzetközi pénzügyi piacokról, és ezeket továbbította a tagállamok felé a NextGenerationEU program keretében, a Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszközön keresztül.

Ursula von der Leyen programja a régi Európa 2020 Stratégia „intelligens, fenntartható és inkluzív növekedésre” irányuló célját digitális/intelligens, zöld/fenntartható és reziliens megállapodássá fogalmazta át. Ez a változás egyáltalán nem volt ígéretes egy progresszív szociális Európa számára, mivel miközben erősen a gazdasági fenntarthatóságra összpontosított, megfeledkezett az inkluzivitásról és felzárkóztatásról, mint alapértékről, és ehelyett az ún. rezilienciát szorgalmazta, azaz az egyének ama képességét, hogy felkészüljenek „a nehézségekre és sokkokra, mások támogatására való támaszkodás nélkül” (Andor, 2020). Egyre világosabbá vált, hogy

az Ursula von der Leyen-i program a kapitalista gazdaságot azáltal próbálta megmenteni, hogy állami támogatást nyújtott a magánvállalatoknak.

Ez az állami pénzügyi erőfeszítés messze felülmúlta a közszolgáltatásokba történő állami beruházásokat és az olyan politikák érvényesítését, amelyek biztosíthatták volna az egyetemes társadalmi-gazdasági jogokat mindenki számára, legfőképpen azok számára, akik a leginkább szenvedtek az új és régi válságok hatásaitól.

Egy másik, szintén a von der Leyen első mandátumából származó dokumentum, a Területi Agenda 2030, annak előzetes verziójára alapozva,  a területi megközelítést kulcsfontosságúnak tekintette a különböző fejlesztési paradigmák, például a konvergencia (régiók közötti szolidaritás) és a regionális versenyképesség harmonizálásában. Ez az optimista forgatókönyv annak ellenére fennmaradt, hogy az Agenda háttérelemzése elismerte hogy „Európa fő területi struktúrái” a következők: a centrum–periféria kapcsolatok, a keleti felzárkózás kihívásai, az észak–déli különbségek, valamint a vidéki–városi kapcsolatok sokfélesége (The Territorial State and Perspectives in the European Union, 2011, 50-52). Ezen struktúrák leírásához az Agenda olyan fogalmakat használt, mint a sokszínűség, a különbözőség, az eltérések és a megkülönböztető képesség, és kerülte az olyan fogalmakat, mint egyenlőtlenség vagy igazságtalanság. A „felzárkózás” kifejezést annak kifejezésére használták, hogy mely országok fejlettek és melyek lemaradtak. A dokumentum nem magyarázta, hogy a kapitalizmus miként hozta létre ezt a megosztottságot az Európai Unión belül, viszont a szocialista örökséget olyan tényezőként említették, amely „lelassította a Közép-Kelet-Európai államokat”.

A Kun Béla emlékmű (Varga Imre, 1986) részlete a budapesti Memento Parkban. (Fotó: Kocsis Árpád / Mérce)

Összefoglalva, még ha az Európai Unió „egy rendkívül versenyképes szociális piacgazdaságként definiálta is magát, amely a teljes foglalkoztatottságot és a társadalmi haladást célozza”, mivel a neoliberális kormányzás szabályozta az állam, a piac és a társadalom közötti kapcsolatokat, „a piaci integráció és a társadalmi célok közötti feszültségek továbbra is jellemezték az EU-t mint térséget” (Mulder, 2019), és a szociálpolitikai paradigmát állandóan beárnyékolták a piaci és pénzügyi megfontolások (Vanhercke et al., 2020).

A gazdaságpolitikák túlsúlya a szociális politikákkal szemben hozzájárult az Európai Unióban az egyenlőtlen területi fejlődés állandósulásához.

A szociálpolitikáknak a tagállamoknak szóló „puha” ajánlásokként való felfogása nem tud véget vetni a nyugati tőke érdekeit szolgáló térbeli kiigazítás (spatial fix) által teremtett egyenlőtlenségeknek. A versenyunió kötelező gazdasági szabályainak egyenlőtlenségtermelő hatásait nem lehet felszámolni az EU által a szociális Európa nevében tett ajánlásokkal, vagy az uniós pénzügyi programok által finanszírozott, látszólag politikailag semleges, projektalapú beavatkozásokkal, amelyek viszont szintén csak a versenymechanizmusokon keresztül érhetők el. A legversenyképesebb régiókat, azaz azokat a területeket előnyben részesítő piaci erők, ahol a profitorientált befektetések a legígéretesebbek, valamint a szegénység és az egyenlőtlenségek csökkentését célzó szociálpolitikák közötti feszültségek mélyen beágyazódnak a neoliberális unió működésébe, amely elkerülhetetlenül antiszociális marad. Ezek a folyamatok egy globális posztszocialista állapotban, vagyis a kapitalista hegemónia világrendjében bontakoznak ki. Az utóbbi létrejövetele nemcsak a kelet-európai államszocializmusok összeomlását foglalja magában, hanem a jóléti államok rezsimjeinek válságát is Nyugaton és Északon, valamint annak képtelenségét is, hogy a jelenlegi kapitalista világrendszerrel szemben egy szocialista alternatíva akár elgondolható is lehetne.

Amint azt a cikk utolsó részében bemutatom, az EU strukturális képtelensége a területi és társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek felszámolására, illetve a zöld és társadalmilag méltányos fejlődés elősegítésére (nem is beszélve radikálisabb változások esélyeiről) a jelenlegi időszakban még drámaibbá vált amiatt, hogy a döntéshozók a fegyverkezésre összpontosítanak akkor, amikor – állítólag – az ipar fellendítését avagy az unión belüli politikai egység helyreállítását keresik.

A békeunió nem vált versenyképessé a világgazdaságban, és nem tudta megvalósítani a szociális Európa ígéreteit sem, most pedig abszurd módon régi ambícióit a militarizálódásra helyezi át, amely biztosan nem hoz sem zöldebb, sem szociálisabb, sem igazságosabb világot. A militarizáció megerősíti az antiszociális Európát – az amerikanizáció felé terelve azt. Ez az antiszociális trend Közép-Kelet-Európa (KKE) országaiban az antiszocializmus megerősödésének folyamatával egészül ki.

Válaszok A fausti alkura:

Huzián Kristóf: Az ígért szebb világ, ami sohasem jött el: mit tudunk a „létezett államszocializmusokról”?

Ferber Katalin: Magyarországnak számos lehetősége volt arra, hogy ne a piaci szabadesést válassza a rendszerváltáskor

Huzián Kristóf: Kína nem lehet követendő példa

Soltész Béla: A „XXI. századi szocializmus” és a Monroe-doktrína.

Egy antiszocialista perifériatörténet a kelet irányába bővülő gazdasági unióban[3]

A 2000-es években az EU-hoz való csatlakozás révén a volt államszocialista KKE országok a keleti bővítés keretében ugyanazon a sorson estek át, mint dél-európai társaik két évtizeddel korábban. A „Koppenhágai Kritériumok” (1993) a csatlakozásukat a demokráciát garantáló stabil intézmények meglétéhez, a privatizációból kinövő piacgazdasághoz, az Unión belüli versenynyomással és piaci erőkkel való megbirkózás képességéhez, valamint a tagsággal járó pénzügyi kötelezettségek vállalásának képességéhez kötötték. Ilyen körülmények között idővel a tagállamok között fennálló egyenlőtlenségek inkább növelték, mintsem csökkentették a „versenyunión” belüli egyenlőtlen fejlődést, amely leginkább „az export- és többletorientált központi országok, valamint a jelentős mértékben importfüggő és külső hitellel finanszírozott perifériaországok között” nyilvánult meg (Lehndorff, 2015, 10).

Az egyenlőtlen fejlődés nem az európai geográfia kivételes jellemzője, hanem a kapitalizmus szisztematikus terméke és territoriális előfeltétele.

Ez egy olyan tájkép, amely fejlett és kevésbé fejlett térségeket foglal magában különböző skálákon, és egyben a kapitalizmus terjeszkedésnek a terepe is, ami azt jelenti, hogy a tőke az egyenetlen fejlődést további felhalmozás céljából használja ki (Smith, 1984). Másképp fogalmazva, az egyenlőtlen fejlődés a kapitalizmus endemikus jellemzője (Harvey, 2005, 2006): mi több, a kapitalizmus léte attól függ, hogy képes-e állandóan olyan térségekre, gazdasági szektorokra és társadalmi ágazatokra kiterjeszkedni, amelyek előzetesen még nem épültek volt bele a tőke körforgásába. Amit Harvey (1982) a térbeli kiigazítás keresésének nevez , az nem más, mint a tőke igénye arra, hogy térbelileg terjeszkedjen és ezáltal leküzdje a tőke túl-felhalmozás válságait; ez pedig nem egy új fejlemény a kapitalizmus történetében.

A spatial fix egyik legkorábbi megnyilvánulása a nem európai területek gyarmatosítása az európai hatalmak által, ami nélkül a belső erők önmagukban nem vezethettek volna a ma ismert kapitalizmus kialakulásához (Brewer, 1980; Wolf, 1982; Seth, 2012). A KKE országok EU-hoz való csatlakozásának részeként, amely folyamat a neoliberális kapitalizmus tágabb kontextusában zajlott, a térbeli kiigazítás újszerű megnyilvánulásokat mutatott. Mivel ez a csatlakozás az államszocialista nemzetgazdaságok és a szocialista államok regionális együttműködési struktúráinak a felbomlása után történt meg, új tereket teremtett, ahol a nyugati tőke szabadon mozoghatott azáltal, hogy az antiszocialista gyakorlatok megteremtették ennek a gazdaságpolitikai feltételeit. Az összeomlott gazdaságok (Schmidt, 2018), ahol hiányzott a nemzeti magántőke, befektetési lehetőségeket kínáltak a külföldi tőke számára, amely új felhalmozási forrásokat keresett ezeknek a térségeiben.

Ez a posztszocialista kapitalista átalakulás nem lehetett más mint antiszocialista, mert a szocializmus romjain épült és az államszocialista társadalmi- és gazdasági szerveződés modelljeinek a gyakorlati felszámolását és ideológiai elítélését jelentette.

Az EU-diskurzusban orientalizáló eszközként használt „keleti bővítés” kifejezést Európa jelenlegi újrafelosztásának jelzőjeként alkalmazták (Böröcz & Kovács, 2001, 6). Ezt a nyelvi eszközt arra használták, hogy a nyugati tőke gazdasági érdekeit a demokratizálódás és az emberi jogok előmozdításának narratívája mögé rejtsék Kelet-Európában. A „mainstream tranzitológia egy olyan perspektíva, amely továbbra is a kapitalista Nyugat és a kommunista Kelet hidegháborús bináris oppozíciójában szervezte a világot” (Verdery & Chari, 2009, 9) és továbbra is úgy tekintett Kelet-Közép-Európára (KKE), mint egy olyan térségre, amelyet végletesen beszennyezett a szocializmus vagy a kommunizmus, mint a modernitás feltételezetten elmaradott formái.

Tanácsköztársasági emlékmű (Kiss István, 1969) a budapesti Memento Parkban. (Fotó: Kocsis Árpád / Mérce)

Nem nehéz felismerni, hogy mivel az egységes piac létrehozása az EU egyik alapvető alapgondolata volt, ugyanez a cél vezérelte a KKE felé történő bővítését is. Míg azonban ezt kifejezetten célként tűzték ki az állítólagosan egyenlő és méltóságteljes kapitalista országok közötti kapcsolatokban, a KKE esetében a döntéshozók az EU civilizációs küldetését hangsúlyozták a bővítés során. Mindazonáltal az európai „Nyugat” és „Kelet” közötti válaszfal soha nem civilizációs, hanem gazdasági és politikai volt: 1990 előtt a szovjet blokk a nyugati tőke behatolásától akarta megvédeni magát, a nyugati piac pedig a központosított szocialista gazdaságok által termelt olcsó áruk inváziója ellen védekezett. Mindkét fél azonban kulturális okokat használt fel annak idején a hidegháború igazolására. Továbbá a „Nyugat” a fal lebontását és a mögötte lévő „Keleti” területek meghódítását egy állítólagosan autentikus, azaz nyugati és kapitalista modernizáció nevében igazolta. Emögött az a gyarmatosító önbizalom is meghúzódott, miszerint „amitől az embereket megfosztják (KKE-ban), annak amúgy sincs értéke, mert a szocializmus minden tekintetben alsóbbrendű volt” (Verdery & Chari, 2009, 14).

A civilizatórikus diskurzuson túl, az egyenlőtlen fejlődés szempontjából nézve a keleti bővítést, ennek logikáját a profitkeresés alakította, mégpedig a tőke-túlfelhalmozás által kreált újabb válságok idején, amikor a régi EU-tagállamokból származó felesleges tőke új, jövedelmező befektetési lehetőségeket keresett. Ezenkívül az a domináns eszme, hogy a piacgazdaságnak miként kell kifejlődnie a csődbe juttatott központosított szocialista gazdaságok romjain annak érdekében, hogy az barátságos legyen az idegen tőkebefektetések számára, szintén meghatározta az államszocializmusból a neoliberális kapitalizmusba való „átmenet” elgondolását és megvalósítását.

Az Európai Egységes Piac és az Európai Monetáris Unió, miközben lehetővé tették a tőke szabad áramlását a nemzeti határokon át, a volt szocialista országokat piacgazdaságuk működőképessége szerint rangsorolták, és sorba állították őket, hogy türelmesen várják, mikor jön el mindannyiuk ideje arra, hogy EU-tagállammá váljanak. Ezek az országok, amelyek az államszocialista időkben együttműködtek, 1990 után az európai szemiperiférián versenytársakká váltak. Ők azon versenyeztek, hogy ki teljesíti hamarabb és jobban az EU-csatlakozás szabályait és ki mennyire és mikor válik vonzóvá a külföldi tőkebefektetés számára, vagy másképp mondva, ki milyen gyorsan és átfogóan rombolja szét a saját nemzeti szocialista gazdaságát és hogyan járul hozzá a régi regionális szocialista együttműködés szervezeteinek a felszámolásához. Csehország, Észtország, Magyarország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Szlovákia és Szlovénia 2004-ben csatlakozott az EU-hoz, a korábban az el nem kötelezett országokhoz tartozó Ciprus és Málta mellett. Románia ideje Bulgáriával együtt 2007-ben jött el, amikor már megjelentek az új nagy pénzügyi-gazdasági világválság első jelei. Miután az államszocializmus romjait eltakarították a térségükből, különböző mértékben ugyan, de ezek a külföldi tőkétől függő országok mind készen álltak arra, hogy több befektetési lehetőséget kínáljanak a nyugati multinacionális vállalatoknak, olcsó munkaerőt biztosítsanak, hogy nyitott piacot teremtsenek az import számára, és emellett nagy számú, a transznacionális migrációban részt vevő munkaerőt is felszabadítsanak.

A különböző közép-kelet-európai országok összehasonlításának kritériuma a változás képessége volt, ami azt jelentette, hogy mennyire voltak képesek megszabadulni szocialista múltjuktól a szó minden értelmében, mivel magát a „szocializmust” tekintették lényegük megrontójának és állítólagos alsóbbrendűségük okozójának. Sőt, az a feltételezés, hogy az (összeomlott) szocializmus kezdettől fogva kevésbé volt értékes, mint a hidegháborút túlélő rezsim (a kapitalizmus), valamint a politikai rezsimeknek a földrajzi terekkel és az ezeket a tereket benépesítő emberekkel való összekapcsolása könnyen ahhoz a teóriához is vezetett, hogy ezeknek a tereknek és embereknek nemcsak valami alsóbbrendű dologgal kell megküzdeniük, hanem hogy ők maguk is alsóbbrendűek.

Ezenkívül, abból a megfigyelésből, hogy a problémák hogyan maradtak fenn továbbra is ezekben a térségekben (nem elég gyors vagy átfogó privatizáció és liberalizáció, költségvetési bizonytalanság, szegénység, korrupció, demokráciadeficit), csak egy lépés volt arra a következtetésre jutni, hogy „ezek az emberek” és „ezek a területek” megváltoztathatatlanok, vagyis örökké alacsonyabbrendűek maradnak, és betegségükből esetleg csak úgy gyógyulhatnak ki,

ha megfelelően elítélik szocialista múltjukat és soha többet nem álmodnak szocializmusról.

Eközben az a tény, hogy ezek a problémák abból adódtak, ahogyan a volt államszocialista országok kapitalista átalakulásai történtek, és ahogyan a központi kapitalista országok és a nemzetközi szervezetek kikényszerítették és irányították ezeket a változásokat, továbbra is fennállt, de kimondhatatlan maradt.

A gazdasági feltételekhez kötött integráció és a centrum-periféria geopolitikája, mint a birodalmi politika elemei, beépültek azokba a dokumentumokba, amelyek előkészítették és nyomon követték a KKE országok EU-hoz való csatlakozását. Ezek mellett, az EU civilizációs diskurzusa is produktív szerepet játszott olyan politikai szubjektivitások létrehozásában, amelyek készek voltak igazolni hogy a (neoliberális) kapitalizmus az egyetlen lehetséges fejlődési irány az államszocializmus összeomlasztása után. Egyébként a KKE régióban mind az európaizálódás, mind pedig az antikommunizmus voltak – és ma is azok – az erkölcsi érvek, amelyek legitimálták az 1990 utáni, a tőkefelhalmozás érdekeit szolgáló átalakulásokat. A kortárs világrendszeren belüli gazdasági funkciójával együtt a KKE régió továbbra is félperifériaként szolgál, és azt próbálja bizonyítani, hogy az elmúlt négy évtized nagy átalakulásának problémái a kommunista örökségből, és semmiképpen sem a kapitalizmusból fakadnak.

Az 1990 utáni kapitalista világrendszerben a KKE országok félperiférikus státuszát gazdasági függőségük reprodukálta, ami megerősödött szocialista gazdaságuk lebontása következtében. Éppen  ez a dinamika teremtett új térséget a külföldi tőkebefektetések, a máshol termelt áruk forgalmazása, a jövedelmező vállalkozások és az olcsó munkaerő kizsákmányolása számára. Ezeknek az országoknak a függősége abban a kondicionalitás-politikában is gyökerezett, amelyre a fejlődésükhöz szükséges tőke biztosítása érdekében reagálniuk kellett, még a hidegháború idején is.

A neoliberális Európai Unió építészei jól tudták, hogy a kapitalizmus fennmaradása és továbblépése a tőkeforgalomba még be nem épített térségek felé való terjeszkedés képességétől függ.

Az EU keleti bővítésének tétje, amely a neoliberális kapitalizmus globális terjeszkedésének kontextusában bontakozott ki, pontosan ez volt. Mindeközben, a  KKE szétesett gazdaságok nemcsak külföldi tőkére, hanem a nemzetközi pénzügyi szervezetektől érkező új hitelekre is kiéhezettek voltak. A maguk során ezek feltételekkel érkeztek, a privatizáció és piacosodás feltételeivel, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy egyre több térség, gazdasági szféra és társadalmi ágazat alakuljon át a tőkefelhalmozás forrásává.

Az államszocializmus gazdaságainak teljes privatizációja és csődbevitele után hosszú időbe telt, mire a KKE országok, vagy azok egyes urbánus régiói egyáltalán talpra kezdtek állni. Az Európai Unióhoz való csatlakozásuk azt is jelentette, hogy az EU területi egyenlőtlenségeinek a gazdasági és társadalmi mutatói megnőttek. Mindazonáltal, ezek az úgynevezett feltörekvő gazdaságok hatalmas profittermelési lehetőségeket jelentettek a külföldi tőke számára. Azóta is ezt az állapotot a kötelező uniós gazdaságpolitika elősegíti és támogatja, miközben a kormányzati szociálpolitikai intézkedéseket a kötelező fiskális politikák korlátozzák, így a szegénység, a kirekesztés és a marginalizálódás problémáit az új KKE kapitalista államok a projektalapú beavatkozásokra bízzák.

Összességében a félperiférikus, illetve a különböző hullámokban az Unióhoz csatlakozó déli és keleti országok esete azt mutatja, hogy

az európai kohéziós politika, amelynek célja a gazdasági, társadalmi és területi egyenlőtlenségek csökkentése és felszámolása, nem tudja betölteni küldetését, amíg a főáramú és kötelező gazdaságpolitikák továbbra is a versenyszabályok fenntartását és a magántőke-befektetéseket támogatják.

Az Európai Unió felügyeletelvű gazdasági irányítása, valamint az adósságválságra adott fiskális megszorítások ellentmondanak az inkluzív növekedés paradigmájának és különösen ezen paradigma társadalmi dimenziójának (Leschke et al., 2012). A neoliberális kiigazítási folyamat, mint a 2008-as válságból való feltételezett kiút, még kritikusabb problémákat teremtett. A pénzügyi válság utáni fejlemények „még sebezhetőbbé tették Olaszországot és Spanyolországot a pénzügyi piacokkal szemben, és még inkább megnehezítették Görögország, Portugália és Írország kilábalását a válságból” (Karamessini, 2012, 180). Ez a diagnózis a KKE tagállamokra is vonatkozik. A megszorító intézkedésekben rejlő veszélyek különösen aggasztónak bizonyultak azon országok számára, amelyek addigra feltételes pénzügyi segítséget kaptak az EU-tól és a Nemzetközi Valutaalaptól (Görögország, Portugália, Írország, Lettország és Románia), és amelyekben a szegénységi és társadalmi kirekesztési ráta már a válság előtt meghaladta az uniós átlagot, miközben a GDP-arányos teljes szociális kiadásuk szintje elmaradt az EU-s átlag mögött.

A domináns közbeszéd a volt államszocialista országokban továbbra sem tűrte a kapitalizmuskritikát és szinte állampolgári kötelességként tartotta fenn az antiszocialista retorikát és gyakorlatot, amely egyre erőteljesebben követelte a privatizáció folytatását és kiterjesztését a közoktatásra, a közegészségügyre és nyugdíjrendszerre, valamint az árak liberalizásálását az energiaszektorban.

A kötelező kapitalista átalakulások előrehaladtával az antiszocialista vagy antikommunista törvénykezés is született a KKE országokban. Az 1990-es években mindenütt kötelező volt a kommunizmus mint totalitáriánus rendszer elítélése. Sok esetben a kommunizmust a fasizmussal azonosítják még ma is és mint ilyent büntetik (például Lengyelország büntető törvénykönyve, 2009-2010, 2017, tiltja a fasiszta, kommunista vagy más totalitárius rezsimeket népszerűsítő szimbólumok, emlékművek vagy propaganda előállítását, terjesztését és bemutatását). Egyes országokban (Csehország, Lengyelország) a lusztrációs törvény tiltotta a volt kommunisták hozzáférését az állami intézmények pozícióihoz, néhány országban az új rendszer megkövetelte az államszocializmus elítélését mint illegitim és gyilkos rendet (Románia, 2006), avagy a volt szocialista titkosrendőrség bedolgozóinak törvényes felelősségre vonását (Németország, 1991-től).

De antiszocialista intézkedésnek számítanak azok a törvények is, amelyek a szocialista állam által nacionalizált javak visszaszolgáltatását célozták (Románia, 2001, 2013), avagy azok a rendelkezések, amelyek a kommunista múlt elítélő megismerését rendszeresen végző intézményeket hoztak létre (Románia, The Institute for the Investigation of Communist Crimes and the Memory of the Romanian Exile, 2005, és a Tismăneanu elnöki bizottság jelentése, amely a romániai kommunista diktatúra bűneit ígérte feltárni, 2006; Lengyelország, Act on the Institute of National Remembrance, 1998, és a Center for Totalitarian Studies, 2017; Csehország, Institute for the Study of Totalitarian Regimes, 2007). A 2000-es évektől, néhány volt államszocialista országban tiltják a kommunista szimbólumok használatát (Ukrajna, 2015, sarló és kalapács, vörös csillag nyilvános használata; Litvánia és Lettország, szigorítás 2008-tól, sarló-kalapács, vörös csillag, szovjet jelképek használata; Magyarország, 2013, tilos a kommunista jelképek nyilvános forgalmazása). 

Ahogy alább kifejtem, mivel a kelet-európai antiszocializmust továbbra is működésbe hozzák mikor igazolni próbálnak olyan társadalmi-gazdasági és politikai változásokat, amelyek károsak a lakosságra nézve, arra számíthatunk, hogy ez meg fog erősödni a jelenlegi militarizáció és az EU háborús unióként való felépítésének időszakában.

Az antiszocialista és antiszociális háborús unió[4]

Az előző szekcióban tárgyalt antiszocialista kezdeményezések sora a volt államszocialista országokban tovább folytatódik az európai uniós militarizálódás mai kontextusában is. Nevezetesen, 2025-ben, Csehország elnöke aláírta a kommunista és náci ideológiák támogatását és népszerűsítését büntetendővé tevő törvényt. 2025 decemberében, Romániában, az USR kormánykoalíciós párt kommunizmusellenes törvényjavaslatot nyújtott be a parlamentben, amellyel a fasizmust elítélő törvényhez hasonló intézkedéseket szorgalmaz, nevezetesen: 3-tól 10 évig terjedő szabadságvesztés bármilyen kommunista szervezet létrehozása, támogatása, vagy hozzá való csatlakozás esetén; minden működő kommunista szervezetet automatikus feloszlatása 30 napon belül; 3 hónaptól 3 évig terjedő szabadságvesztés a kommunista eszmék, elképzelések vagy tanok nyilvános népszerűsítése esetében.

Nem véletlen, hogy az eddigi legszigorúbb KKE antiszocialista törvényjavaslat az Európai Unió egyik legszegényebb országában születik meg, ahol 2024 végén orosz beavatkozásra való hivatkozással érvénytelenítették az elnökválasztás eredményeit, hogy hat hónappal azután egy ún. proeurópai jelölt nyerje meg azt (Vincze, 2025); és ahol a legmagasabb infláció közepette a koalíciós kormány a legszigorúbb megszorító gazdaságpolitikát vezeti be, miközben eleget téve az Európai Bizottság és a NATO követeléseinek, az ország bruttó hazai termékének 5%-át fegyverkezési költségekre szánja. Hadd ismételjük át az alábbiakban, mi is ennek a szemiperifériás antikommunista történetnek az európai kurrens kontextusa, ahol a döntéshozók az újrafegyverkezést a szociális Európa eszméjének megnyirbálásával próbálják normalizálni.

Kecskemét, 2024. április 12.Kutnyánszky Zsolt, a Honvédelmi Minisztérium védelempolitikáért, haderõfejlesztésért és védelmi iparért felelõs államtitkára (j2), Grécs György ezredes, a Magyar Honvédség vitéz Szentgyörgyi Dezsõ 101. Repülõdandár törzsfõnöke (j), William Souza tesztpilóta (b2) és Langó Viktor alezredes, a Magyar Honvédség vitéz Szentgyörgyi Dezsõ 101. Repülõdandár megbízott dandárparancsnok-helyettese (b) az elsõ magyar KC-390 katonai szállítórepülõgép megérkezésekor a Magyar Honvédség vitéz Szentgyörgyi Dezsõ 101. Repülõdandár bázisán Kecskeméten 2024. április 12-én. Az új szállítógép nyolcvan felszerelt katona, valamint az intenzív ellátásra szoruló betegek ápolására szolgáló betegágyak befogadására is alkalmas, akár huszonhat tonna hasznos tömegû szállítmányt tud szállítani, annak ejtõernyõvel való célba juttatására és a levegõben történõ tangolásra is alkalmas.MTI/Bús Csaba

A 2025. március 19-én közzétett „Fehér könyv az európai védelem jövőjéről – Felkészültség 2030-ra” című dokumentumával az Európai Bizottság úgy döntött, hogy átnevezi a korábban bejelentett ReArmEurope programot. A cél azonban változatlan maradt, vagyis Európa újrafegyverkezésére vonatkozó vízió kidolgozása három fő pillér alapján: 1) annak biztosítása, hogy az európai védelmi ipar a következő négy évben maximális sebességgel és volumenben termeljen; 2) az Európai Unió csapatainak és katonai eszközeinek gyors telepítése az uniós országokba; 3) sürgős rövid távú válasz Ukrajna katonai támogatásának folytatására.

A politikai döntéshozók ezt a tervet lehetőségnek tekintik új technológiák, többek között a digitalizáció és a mesterséges intelligencia fejlesztésére, amelyek kulcsfontosságúak a fegyveripar számára, valamint az EU versenyképességének növelésére Kínával és az Egyesült Államokkal szemben. Emellett az európai vezetők arra számítanak, hogy a közös újrafegyverkezés és az összehangolt katonai erőfeszítések megerősítik az EU-t mint politikai közösséget. A közös katonai fellépés fő ösztönzője a közös ellenségkép. Már a terv neve (Felkészültség 2030) is arra utal, hogy az EU-nak 2030-ra készen kell állnia a háborúra, amikorra Oroszországot már képesnek tekintik egy EU- vagy NATO-tagállam elleni támadás megindítására.

Az újrafegyverkezés gazdasági és mentális alkalmazkodást igényel az európaiaktól, arra a diagnózisra alapozva, hogy az úgynevezett békeosztalékok korszaka már régen elmúlt. Ez a korszak a gazdasági fellendülés időszaka volt a második világháború utáni Európában, amikor is az Egyesült Államok a NATO-n keresztül garantálta Európa katonai biztonságának nagy részét. A programba történő jelentős állami beruházások igazolására tett kísérletként a ReArmEurope mérnökei a revitalizált hadiiparban teremtett munkahelyekkel is érvelnek. Elképzelések szerint, ezen új, jövedelmező iparág, a csődbe jutott iparágak felesleges munkaerejét fogja alkalmazni. Ez a militarista logika és a financializálódott katonai-ipari komplexumon alapuló gazdaságfejlesztési modell konszolidálja és súlyosbítja a jelenlegi geopolitikai válságokat, és az emberiséget gazdasági, klimatikus és katonai katasztrófák felé vezeti.

Az EB a következő négy évben 800 milliárd eurót kíván elkülöníteni újrafegyverkezésre három fő eszköz segítségével. Először is, ennek az összegnek egy részét a tagállamok kiadásaiból fogják előteremteni, miközben ezeket a kiadásokat nem számítják bele a költségvetési deficitbe. Becslések szerint e keretek között az összes tagállam katonai kiadásainak 1,5%-os növekedése összesen 650 milliárd eurós beruházást jelentene négy év alatt. Még ha a Stabilitási és Növekedési Paktum mechanizmusa nem is tartalmazza ezeket a deficitben, ezek a többletkiadások kétségtelenül nagy hiányt hagynak majd a kormányzati költségvetésekben.

Ez súlyosbítja a már amúgy is legyengült gazdaságokat és a közkiadások válságát, ami mélyebb megszorító és antiszociális intézkedésekhez vezet.

Másodszor, a fennmaradó 150 milliárd eurót közös kölcsönökkel kívánják fedezni, amelyeket az EB a globális tőkepiacoktól fog igényelni. Ez a gyakorlat már a Covid-világjárvány idején is ismert volt, és ennek az ismétlése tovább növeli az államadósságot és az országok által a közpénzekből fizetett kamatokat. És természetesen tovább növeli a gazdaság financializálódását és a pénzügyi oligarchiáktól való függőségét. Az EB más forrásokat is fontolgat a katonai kiadások növelésére, nevezetesen a magánbefektetések mozgósítását és ösztönzését. Ennek a mechanizmusnak is megvan az előtörténete. A 2008-as pénzügyi és bankválságot követően az EU 2015-ben létrehozta a Tőkepiaci Uniót, és 2020-ban elfogadta cselekvési tervét. A cél az volt, hogy az államok kockázatcsökkentő intézkedéseket hajtsanak végre a gazdaság különböző ágazataiba történő befektetési alapok támogatása érdekében. A hadiiparba történő befektetéseket ma már egyre inkább alacsony kockázatú és jövedelmező üzletágként népszerűsítik. A 2025. március végén elfogadott Megtakarítási és Beruházási Unió stratégia pontosan ezt kívánja elérni, a lakosság megtakarításait és az intézményi beruházásokat az EU fejlesztési prioritásai felé irányítani, amelyek között ma a „védelem”, vagyis a militarizáció kitüntetett helyet foglal el.

Milyen szerepet játszanak a volt államszocialista országok ezekben a fegyverkezési és pénzügyi fejleményekben?

2026 januárjától Lengyelország és Románia közösen alkotja azt a stratégiai logisztikai bázist, amely az Ukrajnának szánt nyugati katonai és humanitárius segítségnyújtás központjává válik. Továbbá, Lengyelország és Románia a Bukaresti Kilencek csoporton belül szoros egységben képviseli a keleti szárny biztonsági érdekeit a NATO-ban. A ReArmEurope tervének részét képező SAFE (Security Action for Europe) eszköz kölcsönöket nyújt az EU tagállamainak közös védelmi beszerzésekhez. A KKE volt államszocialista országok, amelyek érdeklődést mutattak ezen források igénybevétele iránt, a következők: Bulgária, Horvátország, Csehország, Észtország, Magyarország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Románia, Szlovákia. Ezek az országok összesen körülbelül 102 milliárd eurónyi előzetes támogatást igényeltek a SAFE-ből. Lengyelország több mint 43,7 milliárd eurót, míg Románia a régió második legnagyobb összegét, 16,68 milliárd eurót igényelt. A KKE országokon kívül kilenc másik EU-ország összesen körülbelül 48 milliárd euró értékű kölcsönt kért a SAFE alapból. Franciaország és Olaszország 16, illetve 14 milliárd eurót igényeltek.

Továbbá, számos volt államszocialista KKE ország részt vesz az ún. Priorizált Ukrajnai Követelménylista (PURL) mechanizmusában, köztük Lengyelország, Románia, Szlovénia, Észtország, Lettország, Litvánia, Bulgária, Észak-Macedónia, Montenegró és Horvátország. Persze, a világ más országai, mint például Németország, Norvégia, Belgium, Kanada, Luxemburg, Portugália, Spanyolország, Ausztrália, Dánia, Finnország, Görögország, Izland, Hollandia, Új-Zéland és Svédország mellett. Az Egyesült Államok és a NATO által 2025 júliusában indított PURL kezdeményezés lehetővé teszi a szövetséges és partnerországok számára, hogy amerikai gyártású fegyverek és felszerelések vásárlását finanszírozzák Ukrajna sürgős védelmi szükségleteinek kielégítése érdekében. 2026 elejéig a PURL kezdeményezés összesen 4,3 milliárd dollár pénzügyi kötelezettségvállalást jelentett 24 résztvevő országtól. Ezek közül Lengyelország 100 millió, míg Románia 54 millió dollárral csatlakozott ehhez a mechanizmushoz Ukrajna védelmének támogatása végett.

Az új európai antiszociális trend kontextusában, ahol már nem csak a szokásos gazdaságpolitikák írják felül a szociális Európa eszméit, hanem a szent katonai-ipari komplexum  és háborús gazdasági berendezkedés tesz meg mindent ezek teljes felszámolása érdekében, a volt államszocialista országokkal szembeni elvárás az, hogy antiszocializmusuk újabb szintjére emelkedjenek.

Miközben az európaiság és a nyugati orientáció ma a háborús unió melletti elkötelezettséget jelenti, az EU-s szinten eldöntött militarizálódás hatalmas anyagi erőfeszítéseket jelent azon országok számára, amelyeknek a gazdasági súlya, amint Böröcz József cikke mutatja, 1990-től errefele egyre csökkent. Ilyen körülmények között, a békeorientált szocialista eszmény tiltott gyümölccsé válik az egész kapitalista világrendben, amely a volt államszocialista országok számára ma avantgárd szerepet ír elő, hogy egyszer végre ők is úgy érezhessék, meghaladták félperifériás lényegtelenségüket.

Bibliográfia

Andor, L. (2020). Europe 2020, Progressive Posts.

Böröcz, J. & Kovács, M. (Eds.) (2001). Empires’ New Clothes. Unveiling EU Enlargement, Central Europe Review.

Brewer, A. (1980). Marxist theories of imperialism: a critical survey, Routledge.

Davis, M. (2020). The Coronavirus Crisis Is a Monster Fueled by Capitalism, The Times.

European Commission (2016). Europe in 12 lessons.

Harvey, D. (1982). The limits to capital, University of Chicago Press.

Harvey, D. (2005). Spaces of neoliberalization: towards a theory of uneven geographical development, F.S. Verlag.

Harvey, D. (2006). Spaces of Global Capitalism: A Theory of Uneven Geographical Development, London: Verso.

Karamessini, M. (2019). Sovereign debt crisis: an opportunity to complete the neoliberal project and dismantle the Greek employment model, in Lehndorff, S. (ed.): A triumph of failed ideas. European models of capitalism in the crisis, European Trade Union Institute, 155-183.

Lehndorff, S. (Ed.) (2015). Divisive integration. The triumph of failed ideas in Europe – revisited, European Trade Union Institute.

Leschke, J. et al,  (2012). How do economic governance reforms and austerity measures affect inclusive growth as formulated in the Europe 2020 Strategy, in Lehndorff, S. (ed.): A triumph of failed ideas. European models of capitalism in the crisis, European Trade Union Institute, 243-283.

Mulder, J. (2019). (Re)conceptualising a Social Market Economy for the EU Internal Market, Utrecht Law Review, 15(2), 16–31.

Pocket, P. (2020). Twenty years of the publication ‘Social policy in the European Union’: what have we learned?, in Vanhercke, B., Ghailani, D., Spasova, S. & Pochet, P. (eds.): Social policy in the European Union 1999-2019: the long and winding road, European Trade Union Institute , European Social Observatory, Brussels.

Roberts, M. (2020). It was the virus that did it, Michael Roberts Blog.

Schmidt, I. (2018). Neoliberal capitalism and its crises in Europe: towards a Luxemburgian interpretation, New Formations, 94, 100-120.

Seth, S. (2012). Postcolonial Theory and International Relations: A Critical Introduction, Routledge.

Smith, N. (1984). Uneven development: nature, capital, and the production of space, The University of Georgia Press.

The Territorial State and Perspectives in the European Union (2011). Background document for the Territorial Agenda of the European Union 2020.

Tricot, J.-P. (2020). Once upon a time there was the European social dialogue, in Vanhercke, B., Ghailani, D., Spasova, S., & Pochet, P. (eds.): Social policy in the European Union 1999-2019: the long and winding road, European Trade Union Institute , European Social Observatory , Brussels, 71-99.

Vanhercke, B. et al.,  (2020). Preface, and Conclusions: the twists and turns of two decades of EU social policymaking, in Vanhercke, B., Ghailani, D., Spasova, S. and Pochet, P. (eds.): Social policy in the European Union 1999-2019: the long and winding road, European Trade Union Institute and European Social Observatory, Brussels, 9-13, and 183-203.

Verdery, K. & Chari, S. (2009). Thinking between the Posts: Postcolonialism, Postsocialism, and Ethnography after the Cold War, Comparative Studies in Society and History, 51 (1), 6-34.

Vincze, E. (2019). Three decades after. Advancing capitalism and the (re)production of Romania’s semi-peripherality, Studia UBB Sociologia, 64(2), 141-164.

Vincze, E. (2020). Uneven EUfication, the spatial fix and the dominance of economic over the social policies, Studia UBB Sociologia, 65(2), 5-33.

Vincze, E. (2025a). The Warmongering Peace and the Financialization of the Military Industry, Internationalist Standpoint, 4 March.

Vincze, E. (2025b). Warmongering Peace: There Is No Alternative to the Rebirth of Europe Through Militarism?, Berliner Gazette, 3 April.

Vincze, E. (2025c). ReArmEurope: Saving Capitalism, Abandoning Life, Pluriverse of Peace conference, Berlin, 16 October, Keynote speech.

Wolf, E. (1982). Europe and people without history, University of California Press.

 

[1] – Ezen szekció gondolatai egy régebbi írásomból származnak (Vincze, 2020).

[2] – Az európai szemeszter az Európai Unió gazdasági kormányzási keretének része. Az európai szemeszter révén a tagállamok összehangolják költségvetési és gazdaságpolitikájukat az uniós szinten elfogadott szabályokkal.

[3] – Az ebben a részben kifejtett gondolataim egy régebbi tanulmányomból származnak (Vincze, 2019).

[4] – A ReArmEurope programra vonatkozó információkat néhány tavalyi angol nyelvű írásomból és beszédemből vettem át (Vincze 2025a, 2025b, 2025c).

Kiemelt kép: Tetőzik a dunai árhullám Budapesten 2023. december 28-án. (Fotó: Kocsis Árpád / Mérce)