Írország 2026-tól bevezeti a művészeti alapjövedelmet. A program keretében 2000 kulturális vagy kreatív területen dolgozó kap kötetlenül heti 325 eurót (kb. 128 ezer forint), hozzávetőleg az ír minimálbér (heti 540 euró – kb. 212 ezer forint) kétharmadát. Az ötletnek idehaza is vannak támogatói. Ám kultúrakutató szerzőink szerint egyáltalán nem biztos, hogy egy ilyen program elérheti azokat az emancipatorikus célokat, melyet kitűz vagy amelyeket ki kéne tűznie. 10 pont a művészeti alapjövedelem ellen.
0. Kezdjük azzal, amiben egyetértünk: a művészeti alapjövedelem ötlete helyesen ismeri fel, hogy a művészettel foglalkozók legnagyobb problémája nem a „művészeti szabadság”, hanem az ezt a szabadságot már eleve gúzsba kötő megélhetés kérdése.
1. A művészeti alapjövedelem legforróbb kérdése és problémája: miért éppen a művészeknek jár? Mi indokolja a művész státus kiemeltségét? Miért gondoljuk azt, hogy az, amire a művészeti alapjövedelem gondolata épít – hogy a megélhetés közvetlen nyomása nélkül lehessen dolgozni és alkotni – csak a művészeknek és nem pedig minden embernek jár? Ha azt gondoljuk, hogy a kultúra mindenkié (nem csak a fogyasztása/befogadása, hanem a létrehozása is!), akkor egy ilyen közpolitika miért csak az emberek egy kis szeletét támogatja?
2.
Hasonlóan az alapjövedelmek mindegyik formájához a művészeti alapjövedelem is csak szépségtapasz: a liberalizáció, a közvagyon privatizálása és a tőke életünk feletti kontrollja által okozott károkat enyhítené.
Mert ha az alapjövedelemhez nem társulnak olyan intézmények, egészségügy, lakhatás, élelmiszer ellátás stb., amelyek a piaci hatásoktól védve vannak, az odaadott közpénz a szupermarketekben és magánorvosi rendelőkben elköltve csak a tőke profitjává válik.
3. A kulturális iparágak jelentős része úgy állít elő profitot, hogy kreatív vagy szellemi munkák sokaságát sajátítja ki. Miközben a kulturális termelés óriási értéket állít elő, (gondoljunk a filmekre, sorozatokra vagy az AI generálta képekre és szövegekre) a dolgozókhoz jellemzően csak ennek az értéknek a töredéke áramlik vissza. Mindeközben a közbeszédben az az álláspont alakult ki, hogy a „művész azért nem keres eleget, mert az emberek nem értékelik”. Ennek a nyilvánvaló hazugságnak mond ellent, hogy az emberek jelentős része maga is képek vagy szimbolikus állítások termelésével akar foglalkozni vagy a napjának egy jelentős részében fogyasztja azokat. A művészet fő ellenfele nem a „műveletlen közönség”, hanem a tőke, ami az érték csak egy részét adja vissza a termelők számára. Azaz a művész nem azért nem él meg, mert az emberek nem fizetnek a munkájáért, hanem mert abból amit a munkájáért fizetnek kevesebbet kap vissza. Például amikor az AI megszületett, akkor művészek millióinak tudását sajátította ki pár cég, amelyek semmilyen összeget nem juttattak vissza abból a profitból, amit megtermeltek. Ez a lopás, vagy bekerítés történik napi szinten a kulturális munkával.
4. Mi történik akkor, amikor ebben az eleve egyenlőtlen viszonyban a dolgozó emberek adójából alapjövedelemre költünk? A közjót fogja szolgálni ez?
Ha a művész továbbra is a tőkés viszonyok keretei között termel, akkor a művészeti alapjövedelemmel ingyen vagy olcsó munkát biztosítunk a dolgozó emberek pénzéből a tőkének.
Azaz nem csak, hogy megtartunk egy kizsákmányoló viszonyt de legitimálunk és létrehozunk egy újabb csatornát, amiben az olcsó emberi munkából profit és tőke lesz. Azaz, végső soron közvagyont magánvagyonná alakítjuk.
5. Ha a művészeti alapjövedelmet kortárs kontextusban képzeljük el, muszáj elgondolkodnunk azon, hogy kik lesznek, kik lehetnek művészek ma. Számos kutatás készült Európában arról, hogy kulturális területen felülreprezentáltak azok a fehér férfiak, akiknek a szülei magasan képzett menedzserek, értelmiségiek. Jelenleg a művészeti egyetemek és középfokú intézmények a létező egyenlőtlenségek újratermelését végzik, sok generációs művész családokat kennek fel újra és újra a kultúra jogos termelőjeként. Ha a művészeti alapjövedelem keretei között a művész státusz megszerzése ugyanezen az intézményrendszeren keresztül történne, ami egyértelműen a társadalmi mobilitást ellensége, az nyilvánvalóan igazságtalan volna. Ha pedig iskolán kívüli döntések születnek a művész státusz kiosztásáról, akkor pedig a jól ismert kizáró, az eliteket újratermelő, informalitásokra, ismeretségre alapuló mező logika nehezíti a hozzáférést. Végezetül, ha például egy jövedelmi, jóléti szint felett nem járhatna művészeti alapjövedelem, akkor viszont felmerül a kérdés: miért csak a művész státuszú, alacsony jövedelmű emberek kapnak segítséget, miért nem mindenki? Ez esetben már valójában egy szociális juttatásról beszélünk.
6. Minden sikeres művész mögött áll egy tucat ember, akiknek a láthatatlan háttérmunkája lehetővé teszi azt, hogy valaki a művészeti alkotásra koncentrálhasson. Ezeket egyenlőtlen dinamikákat nem csak megerősíti-e a művészeti alapjövedelem, amely azt mondja, hogy annak jár a támogatás, aki „”autonóm” és „”kreatív” művész; miközben a mögötte álló, nélkülözhetetlen emberek valahogy megint elfelejtődnek.
7. Az alapjövedelem egy alapvető problémája, hogy a források állami pénzből származnak. Amíg a tőkével szemben nem lép fel radikálisabban az állam, hogy a dolgozók érdekében például vagyonadóból vagy a nagyvállalatok adójából származó pénzek vándoroljanak vissza az állampolgárokhoz, addig a források a dolgozók jövedelmének adóztatásából lesznek.
Így általában semmi sem indokolja, hogy pár ember életét finanszírozzuk ebből az összegből, míg másokét nem.
Kelet-Európában látjuk, hogy a külföldi állami pályázati rendszer a kulturális területen is milyen ellentmondásokkal jár. Gyakran készülnek itt külföldi forrásokból radikális, munkásokról de nem munkásoknak szóló művek. A végeredmény, hogy 200 értelmiségi megnéz egy darabot a belvárosban pl. a USAID vagy német állami pályázatok által finanszírozva, és mindez gyakran az Amazonban, Starbucksban vagy autógyárakban foglalkoztatott dolgozótársaink pénzéből van finanszírozva. Akármilyen radikális is a tartalom, a folyamat extraktív, és egy privilegizált réteg számára csoportosít át erőforrásokat, hogy inkább alkossanak a társadalomról, mintsem hogy megváltoztassák azt.
8. A művészeket természetesen érinti a kortárs válságok sora a szakmájukon keresztül is: egyre kevesebb és egyre szigorúbb feltételekhez kötött az eleve problematikus (lásd előző pontot) támogatás. De a nap végén művészek is emberek, és a gazdaság, a klíma, a gondoskodás és a fasizálódó politika válságaiban nem csak szakmájukon, hanem emberi voltukon keresztül is érintettek. Azaz, ha valaki a művészeknek akar jót, akkor végső soron a válságok eredőjét, a tőkés termelési módot kell felszámolnia. A művészeti alapjövedelem azonban nem megoldás a globális fegyverkezésre, a globális felmelegedésre vagy az összeomló gondoskodási rendszerekre.
9. A művészetek területén az elmúlt 200 évben számtalan progresszív társadalmi gondolat született – a romantika feudalizmus-gyűlöletétől az avantgárd mozgalmaknak a polgári társadalom iránt kifejezett undorán át a kortárs művészetnek a gondoskodás kérdése iránti elköteleződéséig – de ezeknek a döntő többsége ott is ragadt a művészeten belül.
A művészeti alapjövedelem gondolata csak megerősíti a „művészet” és az „élet” elszigeteltségét; még magasabbra emeli a művészetek „progresszív gettójának” a falait.
Pedig ha azt akarjuk, hogy a művészek forradalmi gondolataiból forradalmi gyakorlatok legyenek, ha azt akarjuk, hogy ne pusztán társadalmi témákról szóló „jó műalkotások” jöjjenek létre, hanem rendszerszintű társadalmi változás is következzen belőlük, akkor ezt a falat nem fenntartani, hanem lebontani kellene.
10. Ha azt gondoljuk, hogy alapjövedelem nem csak művészeknek, hanem minden embernek jár, és hogy nem csak az írek vagy a magyarok, hanem a a föld minden lakója megérdemli, hogy munkásprés nélkül éljen és alkosson, akkor érdemes olyan célokat kijelölni, amik egyszerre biztosítják mindenkinek a megélhetését, és azt, hogy mindenki kit tudja fejezni magát a művészeti vagy nem művészeti alkotáson keresztül. Azaz, nem a munkamegosztás egyik szeletének, a művészeti alkotásnak a támogatása, hanem a munkamegosztás felszámolása adhatja meg az emberi emancipációt, ahogy azt már 180 éve megírták, hogy lehetővé váljon, „hogy ma ezt, holnap azt tegyem, reggel vadásszam, délután halásszam, este állattenyésztéssel foglalkozzam, ebéd után kritizáljak, ahogy éppen kedvem tartja – anélkül, hogy valaha vadásszá, halásszá, pásztorrá vagy kritikussá válnék.”
+1 pont: Most komolyan? Ez a maximum, amit el tudunk képzelni utópiának?
Elgondolkodtatott a cikk? Voltak benne új informácók, érdekes meglátások? Segített abban, hogy kialakítsd saját véleményed? Ha igen, mennyit ér ez számodra?
A gondolkozásra, kritikára és közös cselekvésre ihlető újságíráshoz az olvasók összefogására is szükség van. Csatlakozz, hogy együtt teremthessünk értéket!
Már ezer forint is nagy segítség, és ha teheted, légy rendszeres támogató! Köszönjük!
